Majd

...leírom, hogy miként is telt a hétvégénk. De előtte egy rövid eszmefuttatás. Pont erről a szócskáról, hogy "majd". Netán "mindjárt". Esetleg. "később". Aggódom, hogy túl sokszor használjuk, mi, szülők. És van két dal, melynek szövegei mindig arra buzdítanak, hogy ha törölni nem is lehet ezeket a kifejezéseket, de legalább ritkíthatjuk őket. Mert kell és muszáj. Hogy miért?
Íme az első dalszöveg, amit Zorán énekel nekünk magyarul. Gyönyörűen, "gombócot a torokba" módon.



Elég bénán sikerült beraknom, de azért itt van. Szóval.... Szinte feljajdulok, amikor a reggel korán eltávozó és az egyre későbbre tolt vacsorára hazaeső Zolitól hallom, ahogy ígérgeti: "Klára, most már tényleg találunk neked egy judozási lehetőséget, és MAJD én elhordalak!", vagy "Emmácska, akkor MAJD gyakoroljuk azt a helyesírást, jó?", vagy "Zita, MAJD megmutatom a nyáron, hogy hogyan kell kislabdát hajítani, jó?", és persze Imó is kap ezekből az ígéretekből. Amiket Zoli komolyan is gondol... Csak valahogy ritkán fér bele abba a szűken szabott korlátba, amit időnek hívunk. De persze, nem csak Zoli van így ezzel. Amikor kénytelen vagyok főzni, vagy matekleckét magyarázni, sokszor hallom magamat is, ahogy a Kicsiknek mondom: "MINDJÁRT jövök játszani, CSAK MÉG... megfőzök, kiteregetek, leckét íratok, stb..." Utálom... És akkor pedig teljesen kétségbe esem, amikor kiderül: nem jutott idő a beígért játszásra, akár a lecke, akár a teregetés miatt... És ők joggal reklamálnak....

És jöhet a másik dal, talán a legszívfacsaróbb az amúgy sem vidám Máté Péter dalok közül:


Igen, az a nyavalyás idő csak nem áll meg. És mikor ennek a két dalnak a mondanivalójára gondolok, akkor... hagyom a vasalást, és kimegyek dobálni a labdát a kutyának, leveszem a hőn áhított társast a szekrény tetejéről és leülök velük játszani, elmegyek az anyukáját nemrég elvesztett barátnőmhöz, hogy a kapujára rejtsek egy kis vigasztaló kedvességet, és nem mulasztom el megsimítani Anyukám hátát, amikor azt mondom neki, hogy "köszönöm, finom volt az ebéd", visszahívom a rég nem látott ismerőst, aki a véletlen találkozásunk során azt mondja, hogy "semmi jó nincs most vele", biciklivel megyünk az oviba, mert úgy szeretnék a Kicsik, ebéd előtt megyek a Nagyokért, mert megkértek rá, felolvasom Zitának este azt, amit kért, pedig ő már tényleg önjáró "esti mese" ügyben, befekszem Emma mellé este, mert ezt a mai napig igényli, Zoli elé teszem a vacsorát, mert jól esik neki, csak azért is szakítok egy órát a kávézásra hívó barátnőmre, virágot viszek János sírjára. És nap-mint-nap emlékeztetem magam arra, hogy fantasztikus életem, fantasztikus családom van, és ezt meg kell becsülnöm, meg kell köszönnöm a Sorsnak nap-mint-nap. Mégpedig úgy, hogy odaadom nekik azt, ami a legértékesebb: az IDŐT. A többi mind-mind mellékes.