Pages

2010. október 25., hétfő

A teljesség

Valószínűleg, ha a józan észre vagy a pénztárcánkra hallgatunk, akkor nem így zajlott volna a hétvégénk. De mivel az őrültség kategóriát azért nem súroltuk és a szívünk viszont azt diktálta, hogy erre most akkora szükségünk van, hogy azt még a józan ész is beláthatja (a pénztárcával együtt...), mégis elmentünk. És ott volt - szinte - minden: csillagos és holdsütötte este érkeztünk meg a Börzsöny szívébe - és csak azt sajnáltuk, hogy nem hoztuk el Klára "csillagvizsgálóját", főleg, mikor megláttuk, hogy mekkora erkély járt a szobánkkal. A szállodának sajnos nem a romantikus, farönkös részén kaptunk szállást és az is kiderült, hogy hiába Magyarország egyik legromantikusabb elhelyezkedésű hoteljét választottuk, a szakács nincs szakmája csúcsán. Nos, innen a szinte. De ott volt a többi: az együttlét, a nagy pihenések, egy kis pancsolás, sok játék és egy gyönyörű kirándulás szombaton. Nagyirtáspusztától Nagybörzsönyig, onnan pedig vissza, a legendás kisvonattal. A túrát nem egyedül teljesítettük, velünk jöttek igazi túraőrült barátaink, Juliék is. Ők olyan rutinosak, hogy mi vakon rájuk bíztuk magunkat és csak élveztük a gyönyörű színeket, a fákat, a völgyeket, a patakot, mindent. Összesen hat gyerekünk vidáman szaladgált le és föl. És ott volt a teljesség, ami hiányzott. Amire Klára tette fel igazán a koronát, amikor az erdőben lépkedve rámragyogtatta huncut és okos mosolyát, és azt mondta:
"Anya, én még sosem éreztem magam ilyen közel a természethez!!!!"
A mi négy erdei manónk....

Klára, a természetimádó
A kisvasút, amikor még szembejött velünk

A kisvasút, amire, pár óra elteltével, felszálltunk, a nyitott részre, mivel a gyerekek ehhez ragaszkodtak. Mi meg bevállaltuk a fagyoskodást - a kedvükért.
Zoli és az ikermanók

Emma, a "fűcsomócsata" közben
A gyönyörűséges patak, "hűséges" társunk. Amin ráadásul többször át kellett kelnünk, kalandos körülmények közepette. A gyerkőcök legnagyobb gyönyörűségére.
Mondom, a vonaton hideg volt. A kendő alatt: Zita!
Imó nem egy sétabolond... Ehhez képest tényleg csak annyit nyafogott, amennyi ahhoz kellett, hogy meg ne tagadja önmagát...  Itt éppen az ebédjét rágcsálja a természet lágy ölén.

Csak, hogy legyen bizonyíték arra, hogy én is ott voltam. Jó, egy kicsit kell keresni a képen...
Az a bizonyos mesebeli szállás, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. De a hangulatunkat nem tudta befolyásolni...

A józan észnek pedig még annyit üzennék, hogy különben is: pont a hétvégén volt a házassági évfordulónk! Pont a tizenkettedik! És mi pont így akartuk ünnepelni! És "pont (punkt) tum"!!!!

2010. október 22., péntek

Zsúrbuli

Klára és Imó születésnapi ünnepségsorozata tulajdonképpen teljes volt. Volt közös gyertyafújás is:

Volt gyertyafújás külön-külön is:


Volt fergeteges zsúr, amit immáron a harmadik alkalommal is a meseparty-s kedves hölgy, Simon Ági meghívásával tettünk felejthetetlenné - és számomra is élhetővé. Ugyanis azt már jó ideje tudtam, hogy nem lesz szinte semmi időm a készülődésre.


(Klára és Imó a két nagy barátnővel)
Volt családi ünnepelés is, még a zsúr napján, délután. Eljött mindenki, aki tudott és a Kicsik fantasztikus ajándékokat kaptak (köztük Klára egy "csillagleső távcsövet" - de erre majd igyekszem külön is visszatérni).

A zsúrra készült - az utolsó pillanatban - saját ötletű és kivitelezésű meghívó is, akadt díszítés és lufi is. Az oviba is eljuttattam két tortát, így ott is elénekelték a pajtások nekik a "Boldog születésnapot!" nótát.

Sőt, az itthoni duplamenetre még négy tortát is sikerült összehoznom: egy "sima csokisat", egy "Sport-szelet tortát", ahogy Móni készíti, egy málnás csodát (ahogy Lajos Mari készíti...) és a kedvencemet, egy teljesen önálló fejlesztésű gesztenyés tortát, ami nem indult biztatóan, és végül a legaranyosabb lett:

És mégis, mégis, mégis... Valahogy nem volt még kerek a dolog. Valószínűleg attól, hogy mindent rohanva kellett előkészíteni. Vagy azért, mert egy nagyon fárasztó, kialvatlan hét után, még az éjszakába nyúlóan sütöttem-főztem, így az ünnepségre már alig álltam a lábamon. És az is biztos közrejátszott, hogy szegény Zoli is lebetegedett aznapra. Meg talán feszített a további sok teendő, ami várt/vár rám.

Így aztán, amikor Klára felvetette - teljesen jogosan -, hogy idén nem volt "saját napjuk", azaz egy gyerek és a két szülő típusú időtöltés, teljesen igazat adtam neki. és azzal biztattam, hogy noha ez elmaradt, még a szülinapi ünnepségnek tudhatja majd be azt a hétvégét, ami következik. Mert elvisszük őket a nővéreikkel egy - remélhetőleg - mesebeli helyre. Ezen hely oldalára látogatóktól azt kérdezik elsőre, hogy elegünk van-e a rohanásból, szeretnénk-e elfelejteni a mobiltelefont, szeretnénk-e teljesen kikapcsolódni. Hát igen.

Nos, remélem, hogy két ott eltöltött éjszaka után végre teljesség érzetem lesz.

2010. október 17., vasárnap

Jelenetek egy születésből

A születésnapi "megmozdulásokra" való felkészüléseim nagyja éjjel, illetve hajnalban történik (most meg pláne...). Így aztán, a tortákat és egyebeket készítgetve, át szoktam magamat adni az emlékeknek, amit az aktuális születésnap ébreszt bennem. Ilyenkor sok minden úgy "bevillan", megmagyarázhatatlan módon megmaradt, pontos részletek. És hagyom, hogy életem és gyermekeim életének legmeghatározóbb pillanatainak ezek az apró részecskéi  "átjárjanak".
A teljesség igénye nélkül, ezek "ugrottak" be a mai ünnepre készülve:

Szinte éreztem a sílécet, amelyet kesztyűs kézzel fogtam a felvonóra várva.... Milyen felvonóra? Hát arra, amelyik a 2004-es olaszországi síelésünkkor vitt fel egy csúcsra. És ez miért fontos? Mert kettesben voltunk Zolival, illetve egy nagy társasággal, de részünkről "gyermektelenül". No igen, és? Ezen a pár napos síszüneten győzött meg végképp Zoli arról, hogy kéne még egy harmadik csemete. És azon a bizonyos felvonón, amire vártunk, azt is rögtön megbeszéltük, hogy egy Fülöpöt szeretnénk. Az Ikrek, nagy valószínűséggel, ezen a sítúrán fogantak (úgyhogy azoknak, akik elkerülnék a duplaáldást: csak csínyján a magaslati levegővel!...)

Az ikerterhesség tényének megismerése okozta sokk után, kiraktuk a ház bejárati folyosóján lévő parafa-táblácskára az ultrahangképet, ahol kis nyilakkal be volt jelölve: "A magzat" és "B magzat". Akárhányszor elsuhantam előtte, egyre növekvő hassal, hitetlenül meredtem rá a képre....

Hallom magamat, ahogy a Keletinél zötykölődve (akkor még rossz volt ott az út), azt mondom Apukámnak, hogy a végén még Budapest ramaty útjai hozzák majd ki belőlem a babákat. Hogy mikor történt mindez? 2004. október 17. délutánján, egy vasárnapon, amikor már ugyan hivatalosan a kórházban tartózkodtam, de kiengedtek egy reggeltől estig tartó "eltáv"-ra. De én már délután visszavágytam valamiért.... Aznap este születtek meg az Ikrek.

Teljesen a fülemben van a kubai ügyeletes doktornő hangszíne, ahogy rám ripakodik, amikor próbáltam leszállni arról a bizonyos nőgyógyászati vizsgálószékről (ágyról?). Hogy miért pirított rám? Csak azért, mert miután közölte velem, hogy "kétujjnyi! szülünk!", én úgy gondoltam, hogy megosztom ezt a nem mindennapi hírt a gyerekek apjával is, ő viszont úgy gondolta, hogy akkor már ott is maradhatnék egy jó kis beöntésre.

Sosem megy majd ki a fejemből a szülésznők kórusa, amikor Klára második nevét próbáltam egyeztetni (még a műtét előtt, ugyebár...) az akkor már úton lévő Zolival: "Akkor most Bella vagy Jázmin legyen?" Mire az imént említett kórus: "Ne má' megint Jáááázmin!" Így lett Klára második neve Szilvia.... :-)

Itt van az orromban az az összetéveszthetetlen "szülésszag", ami megcsapott, amikor végre bekóvályogtam a műtőbe. Szerintem ez inkább egy fantasztikus illat.

Tisztán emlékszem a rendkívül megértő műtősfiú vonásaira. Megértő volt, mert egyrészt egy kedves valaki lehetett, és mert másrészt ikergyerekek büszke apja volt. Ezért aztán biztatóan odahajolt hozzám, amikor arra kértem, hogy amíg a gerincemet próbálják szúrni, hagy öleljem át.

Belémvésődött az egész műtő látványa: a zavarbaejtően keskenynek tűnő "ágy" (pad?), a rengeteg ketyere és a vakító lámpák. És a sok, szinte tereferélő ember, aki mind arra várt, hogy segíthessenek nekem abban, hogy megismerhessem Klárát és Imolát.

És az a mondat is örökre megmarad, hogy "Nem megy, altatunk!" Mert a gerincemnél volt valami bibi, így altattak. És tudom, és amíg élek emlékezni fogok arra, hogy azt gondoltam: "Nahát? Akkor most már nem gond, hogy belehalhatok?" (mert azzal ijesztgettek, hogy mivel ettem a számomra váratlan műtét előtt, fatális probléma támadhat...). Majd azonnal ez jutott az eszembe: "Viszlát, világ!"

Hallom azt a tipikus sistergést, ami akkor jön, amikor kezd az ember az ájult állapotból visszatérni. És hallom, ahogy szólítgatnak - nekem úgy tűnik, hogy egy stadionnyi ember... És rögtön utána, az első gondolat: "Ezek szerint nem haltam bele..." A következő gondolat viszont már az övék volt: Kláráé és Imoláé.

Restellem egy kicsit, de meg nem másíthatom azt a tényt, hogy először kérdeztem meg, hogy lányok-e és utána azt, hogy egészségesek-e. Mentségemre szolgálhat az, hogy Zoli azt suttogta nekem, hogy "Minden rendben van!".

Amire emlékszem, de szerencsére fel nem tudom idézni, az a fájdalom, ami a friss sebemből jött.

Látom magam előtt azt az elmés kis szerkezetet, amiben a babákat tolták szoptatásra a szülészeten. Mint megannyi kis cipó.Nekem kettő cipót hoztak.... Az "Ökröcskék" - így hívták őket a csecsemősök....

Szinte kívülről látom magamat abban a jelenetben, ahol elcsigázottan, fájdalomtól átjártan, ülök az ágy szélén, mindkét manó sír és sírok én is: nekem ez nem fog menni....

Hát, körülbelül ennyi... Persze, a "film" pereg tovább bennem, felidézve a mi Ikreink életének megannyi emlékezetes pillanatát, de azt már és majd máskor, máshol...

Most 2010. október 17-e van. Klára és Imola hatévesek lettek.
Velük lett igazi kaland az Élet. Olyasfajta kaland, amit senki sem szeretne kihagyni. Jó nekünk, hogy hozzánk jöttek, és igyekszünk mindent megtenni, hogy ők is úgy érezzék: jó nekik, hogy hozzánk jöttek!
Boldog születésnapot, Klára!
Boldog születésnapot, Imola!

Képek és ünnepség-beszámoló majd később.

2010. október 14., csütörtök

Ficsorok és Ficsórok

Ha valaki már írt nekem e-mailt, vagy régebb óta ismer, tudhatja, hogy leánykori nevem Ficsor Szilvia. Hogy ez miért érdekes hirtelen, mindjárt kiderül.

Az én apai nagyapám volt a világ legjobb embere. Lehet, hogy az anyai nagyapám volt a másik, de őt, sajnos, nem ismerhettem, mert még Anyu gyerekkorában meghalt.

Apai Nagyapám, a legalább negyedik Ficsor Mihály a "sorban" nehéz gyerekkort élt meg. A szegénységen kívül megtapasztalhatta azt is, hogy milyen elveszíteni két leánytestvért. Az egyiket a gyerekkori tüdőbaj vitte el, a másik pedig olyan súlyos fogyatékosságokkal született, hogy nem élhetett túl sokáig. Ez utóbbi testvér valaha volt létezéséről egyébként még a tulajdon Apám is csak Nagyapám halála előtt egy-két évvel értesült, amikor is, Nagyapám egyetlen élve maradt testvérével, Józsival (nekünk mindig csak Józsi bátyám volt) készített egy "interjú"-szerűséget, amit magnóra is rögzített. Ekkor derült ki az is, hogy Nagyapám azért nem tudott a négy eleminél többet elvégezni egy darabig, mert erre a bizonyos sérülten született lánytestvérére kellett vigyáznia; és a későbbi tanulási terveit pedig Józsi (bátyám) kedvéért adta fel, aki nagyon tehetségesnek bizonyult. Mondom, hogy Nagyapám előtt utoljára időszámításunk nulladik évében született hasonló jó lélek... Ugyanis Nagyapám ezt nem áldozatként élte meg.

Később, Nagyapám kitanulta a hentes-mesterséget, és a tőle telhető legjobban teljesített a szakmájában. Ennek meg is lett a gyümölcse, egy idő után saját üzlete lett Hevesen, ahol kötelességtudóan dolgozott hajnaltól estig (majd az '50-es években elvették tőle az üzletet és a házát is, de ez egy másik történet). Annyi ideje volt azért, hogy rávesse tekintetét, 27 évesen, az akkor éppen csak 16 éves Jolikára, az én Nagymamámra, és aztán soha többet nem vette le róla. Két hónappal később elvette őt feleségül és 57 éven át olyan rajongással szerette az én könnyű természetűnek éppenséggel nem nevezhető nagymamámat, hogy.... Hát szóval, egészen véletlenül úgy hozta az élet, hogy láttam, ahogy Nagypapám az utolsó csókját adta Nagymamámnak. Nos, ha engem 57 év után.... na jó, nem is folytatom.

De ne szaladjunk előre az időben. Nagyszüleimnek először egy lányuk született - szinte halva. A kis Jolika egy napot élt és Nagyapám fájdalma határtalan volt. Két évvel később született Apu, ugyancsak nem komplikáció-mentesen, de ő erősebbnek bizonyult.

Amikor a Bátyám után én is bejelentkeztem a családba, Nagymamám nem túl kedvesen "fogadott": minek még egy gyerek, ha már van egy fiú?! De Nagypapámmal madarat lehetett volna fogatni.... Végre egy egészséges lány a családban! Ennek megfelelő bánásmódban részesített: nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna.... Rajongással szerettük egymást. Már felsős voltam, amikor egy osztálytársam mondta, hogy beszélgették a többiekkel, hogy nekem van a világ legjobb nagypapája.... Dehát a bejegyzést is ezzel kezdtem! Mert Nagypapám nem csak velem volt jó, hanem mindenkivel! Jó szándékkal viseltetett mindenki iránt és egyszerűen nem léteztek benne olyan vonások, hogy rosszindulat, bosszúvágy, gonoszság vagy irigység!

Visszatérve egyetlen testvérére, öccsére; nos ő is hihetetlenül jó ember volt. Eredetileg papi pályára készült, de megismerte álmai asszonyát, így végül a jog felé kanyarodott és bíró lett. Talán Apukám is tőle vette ezt a vonalat. Józsi bátyámnak két gyereke született: egy lány, majd egy fiú, mindketten egészségesek.

A két testvér rajongva szerette egymást a sírig. Annyira, hogy Józsi bátyám utolsó szavai - miután otthon, a lehető legméltóbb körülmények között, elbúcsúzott a földi léttől - azok voltak, hogy "Jövök már, Mihály!"... Ez, szerintem, hátborzongatóan gyönyörű...

Egyetlen egy dologban nem értettek egyet soha: hogyan kell írni a nevüket? Nagyapám úgy írta -természetesen-, ahogy én - rövid "o"-val. Míg Józsi bátyám szerint, az így egy tévedés, és a nevüket helyesen hosszú "ó"-val kell írni... Miután ők Miskolcon éltek, mi meg itt, Pesten, leginkább telefonon tartotta a kapcsolatot egymással a két testvér és családjaik. Józsi bátyám, akárhányszor csak letenni készült a kagylót, fontosnak tartotta azzal búcsúzni, hogy "És ne feledjétek, a nevünket hosszú "ó"-val kell írni!

Ahogy Nagypapámnak, úgy Józsi bácsinak is két unokája született, neki két fiú.

Közülük az egyik, Máté, operatőr lett. Természetesen, az élet sodrásának egy bizonyos pontján, a miskolci "hosszú "ó"-s vonal megismerte Zolit is. És Máté (meg egyébként Márk, a testvére) rögtön összebarátkozott (összebarátkoztak) vele. Így aztán, amikor Máté azt tervezte, hogy feljön Budapestre dolgozni, Zolit hívta fel, hogy tudna-e segíteni neki. Persze, mondta az én férjem, aki ugyancsak "talpon megy majd a Menyországba", annyi jót tesz mindenkivel... És Máté lett az egyik operatőr az új projektünkben, a "laptopkonyhában".... Így történhet az, hogy minden reggel "felszedem" útközben az én másodunokatestvéremet és együtt megyünk dolgozni.

Szerintem az én rövid "o"-s Nagypapám és az ő hosszú "ó"-s nagypapája meg lehetnek elégedve. És nyugodtan tiszteletbeli "Ficsor"-rá tehetik Zolit is. Akár rövid, akár hosszú az a magánhangzó....  

2010. október 12., kedd

Színvilág, ízvilág

Úgy látom, hogy Móni többet elárult, mint én... Így aztán felbátorodtam. Jöjjön hát a lényeg - vagy legalábbis az "elárulható" része:
Hogy ez még így nem érthető?!?! "Na jó", kifejtem: be szeretnénk vinni a laptopot a konyhába! Hogy miért, miként pontosan és ki által, nos, az még a titok része. De a terv az, hogy a gasztroblogok és egyéb gasztroportálok világában mozgó háziasszonyok most már TÉNYLEG laptopból, főzzenek!!!! Egy, a konyhában elhelyezett laptopból, "velünk együtt"! Mondom, a részletekkel "sajnos" csak később jöhetek.

Ami nyilvánvaló, hogy ez sok főzéssel, néhány kamerával és rengeteg munkával jár. De boldogan végzem e munka rám eső részét, mert üdítő, frissítő, szórakoztató és oktató jellegű is!
No meg azért is felemelő érzés munkába indulni minden reggel fél hétkor (miután az összes tízórait elkészítettem, no meg a reggelimet is elfogyasztottam), mert egész nap egy fantasztikus ízvilágba és egy legalább olyan fantasztikus színvilágba is keveredek.
Akármilyen hihetetlen, szinte nem is akarok hazajönni, és alig várom már a másnapot. Persze, az igazán jól együttműködő leánykáim miatt nagyon jó érzés hazatérni, de nagy öröm ez a munka maga is.
De megmutatnék pár, elárulható, részletet. Hát nem gyönyörűek ezek a színes - és egyébként csúcsminőségű- edények?!?

Nem lenyűgöző ez a színkavalkád a különböző konyhai felszerelések és a logóval ellátott színes pólók használatával? Mindez, persze, egy ízlésesen berendezett, modern, visszafogott konyhában?

És milyen kár, hogy az ételekről még nem regélhetek részletesebben.... Egyelőre csak ennyit: a színes környezetben káprázatos kalandok érik ízlelőbimbóimat óráról órára....

Remélem, ezek a kalandok nagyon sokáig tartanak majd....

2010. október 11., hétfő

Már ezért megéri...

Hogy sikerre szeretnénk vinni ezt az új "projektet" (vállakozást?!?!), nem kérdés. Mi is pénzből élünk, nagy szükségünk van rá, természetesen. Mégis.... Azért vagyunk már most eufórikus állapotban, mert sikerült egy olyan feladatot kitalálnunk magunknak, amiben fantáziát látunk és lehetőséget teremt arra, hogy Zoli és én, férj és feleség, együtt dolgozhassunk. Együtt, egy célért, de különböző feladatokon. Zoli az "üzleti" részét intézi főként, én pedig a szerkesztésit. De sok átfedés is van. Igen, tudom, hogy ez rizikós is. Nekünk egyszer ez már bevált, és azon vagyunk, hogy most is csak építően hasson kettőnk kapcsolatára. Ez már abból a szempontból sem elhanyagolható, a mi esetünkben, hogy többet látjuk egymást.

Konkrétan ma, elmondhatjuk, hogy az egész napot együtt töltöttük. Úgy, hogy én sokszor az uram "lábai előtt hevertem". Mert úgy hozta a munka ritmusa, hogy ma Zolinak kamera mögé kellett állnia. Nem, nem hivatalosan képzett operatőr, de otthonosan mozog a stúdiók világában - és egy eléggé "egyszerű" feladatot kapott, amit boldogan és büszkén teljesített. Én pedig mellette ücsörögve figyeltem a forgatást, és tettem a dolgom.

De egyszer azért "felkapaszkodtam" Zolihoz, hogy "meglessem mit csinál". Ezt a pillanatot észervette egy szemfüles kolléga és gyorsan lencsvégre kapta. Mondhatni, hogy az utóbbi idők egyik legjobb fotója készült rólunk. Gondolnátok, hogy Zoli idén már 40 éves lesz?!?!

Persze, sóhajthatja az aggódósabbja, szép-szép, hogy mi ketten együtt, de mi van a gyerekekkel? Nos, én igyekeztem minden előkészületet megtenni. Részletes, napokra bontott, leírást készítettem Anyunak a teendőkről, különórákról és egyebekről. Ő pedig egyeztetett Jutka "mamával" a lebonyolítást illetően. Igyekeztem minden módon egyszerűsíteni a dolgokat, remélem sikerrel. Tehát szerveztem, terveztem - és előre főztem-paníroztam, stb., hogy legyen mit enniük és ne a Nagyiknak kelljen még az összes eledelt is elkészíteni.

A csajoknak szépen elmondtuk, hogy mi vár rájuk, továbbá megértésüket és együttműködésüket kértük. Egyelőre nincs  is gond, de még csak két nap telt el és a hétköznapok kihívásai majd csak most várnak a bátor nagyszülőkre. Hogy miként bírták? Majd azt is elmesélem.....

2010. október 10., vasárnap

El sem hiszem...

Igen, a figyelmes olvasónál talán már "összeérnek" a szálak... Móni, a maga zseniális praktikáival és négy gyermekével, és én, egy és ugyanazon projekten dolgozunk már egy ideje. Móni is egészen régóta ügyködik azon, hogy valami újat, valami mást, valami finomat és valami szépet hozzunk létre, de nálunk, azaz Zolinál és cégénél, ez már körülbelül egy éves folyamat kicsúcsosodása.

Az egy év fejtörés, rengeteg megbeszélés és nem kevés papírmunka után, végre stúdióba vonultunk bő tíz napra, ahonnan - nagyon remélem - valami igazán vidámat, üdítőt és látványosat "hozunk" majd ki.

Ez csapatmunka. Nagyon az. Aminek szerves része az, amikor Móni megörvendeztetett minket a megbeszélésekre hozott, frissen sütött croissant-jai val és egyéb ínycsiklandó finomságaival (amiből ő -tanúsíthatom - hihetetlen önfegyelemmel, sosem fogyasztott, tartva egyre eredményesebb fogyókúráját), de ugyanúgy a humor, amit pl. Laci csillantott meg, Móni ama bizonyos segítsütije kapcsán. Része még a rugalmasság, a készség arra, hogy mindig azt oldjuk meg éppen, közösen és zokszó nékül, amit kell. Része még egy hatalmas nagy szervezés, táblázat-gyártás és az elfogadás is, hogy ezek a tervek és táblázatok nem úgy valósulnak meg, ahogy azt terveztük. Része még egy együtt-lélegzés, ami a közös izgalomtól és lelkesedéstől válik fantasztikussá.

Hogy milyen lesz? Nos, véleményünk szerint jó. Kerek. Egész. Teljes. Csak azt szeretnénk "forradalmasítani", megújítani - szerényebben -, amit a rendelkezésünkre álló technika felkínál nekünk. Az emberi vonalat, a finom ízeket és a közös főzés örömét nem.

Folytatás következik.....