Nevetős, vihogós, kacagós, hahotázós, röhögős

Kedden színházban voltunk, a Radnótiban, Lars von Trier Főfőnökjét néztük meg. Szerencsére "pr" jegy volt... Elvileg vígjáték volt. Meg kell mondanom, hogy nagy Csányi rajongó vagyok, de most ez sem segített. Néha-néha már majdnem elmosolyodtam magam, ennyi.

Eszembe jutott, hogy az októberi forgatáson mekkorát röhögtem. Nincs mit szépíteni, ez röhögés volt. Csak nehezítette a helyzetet, hogy éppen "forogtunk", a kamera előtti egyelőre még titkos személy olyat adott elő, hogy az egész stáb a bepisilés szélén volt - ráadásul csendben... Amikor véget ért, akkor a könnyeimet törölgettem és még egy órán át el-elvihorintottam magamat, ha visszagondoltam a jelenetre.

És már akkor is arra gondoltam, amire most, a radnótis élmény után: de régen kacagtam egy igazán felszabadítót! Olyat, amilyet egyszer, gyerekkoromban (valamiért nagyon megmaradt), amikor Rejtő Jenő "Tizennégy karátos autó" című regényét próbáltam ebéd közben olvasni és még a falat is félrement, mert egyszerűen annyira nevettem. Vagy olyat, amilyet még a múlt (vagy azelőtti?) évadban az Új Színházban a "Tisztújítás" című fergeteges előadáson. Vagy olyat, amilyet a "Csak szex és más semmi" című filmen, amikor először láttam (azóta is megmosolyogtat azért, akárhányszor úgy döntök, hogy azt rakom be a DVD-lejátszóba vasaláshoz). Vagy, ha már film, akkor olyat, amilyet a "Keresd a nőt" vagy az "Apádra ütök" alatt...

Na szóval, olyan jó lenne egy hatalmasat kacagni. Egy felszabadítót. Csak most éppen nincs ötletem, hogy min....

Rigolyás család? - avagy a kibeszélőshow

Zita kuglófot vagy kalácsot eszik reggelire. VILLÁVAL. Csak Betty Mama kuglófját vagy kalácsát hajlandó elfogyasztani. Az én kalácsom sem jó, mert bár szerintem gyönyörű, szerinte az már olyan, mint a "gyári".
Zita egyébként kakaót iszik regelire.
Klára is kakaót. Szigorúan a KISKANÁLLAL együtt.
Imola laza: neki sima, hideg tej kell. Egy vagy akár két bögrével is.
Emma meleg tejet kap. Mert ő nem kér, csak "muszáj" neki. Ugyanis, amióta nem cumisüvegből kapja, nem ízlik neki (circa három éve). És ha már a tej nem, akkor semmilyen tejtermék sem. Viszont jajong, mert a csontja meg nő(ne)... Tehát ő tejet kap. Pici bögrében.

Zoli igazán rendes férj. Mindig bepakol szépen és akkurátusan a mosogatógépbe. De SOHA nem indítja el.
Ha elfogyott, tesz új vécépapírgurigát. De az előzőt NEM teszi a szemetesbe.

Én nem bírok úgy elaludni egy szobában, ha egy szekrényajtó nyitva van, vagy akár csak egy fiók is résnyire ki van húzva. Zita nagy patáliát csap abból, ha a jó éjszakát puszi után - szerinte - nem a megfelelő módon húzom be az ajtajukat: azaz szinte teljesen, de mégsem szabad kilinccsel becsukni. A lámpát le kell oltani, csak az ő olvasólámpája éghet, amit persze olvasás után leolt. A Kicsik szobájában viszont égnie kell a villanynak elalvásig. De teljesen "letekerve". Emma inkább lefagyasztja a lábujjait, de soha nem nyitja szét a kettéhajtott takaróját (én mindig megszánom és megteszem helyette...)

Imola mindig a párnikájával alszik, amit a hasa alá gyűr. A párna leginkább egy homokórára hasonlít most már. Klára pedig Babihoz ragaszkodik álmai elkíséréséhez. Babi, egy puha baba, amit egyéves születésnapjára kapott. Babit hurcolja mindenhová. De ha Babin akár egy mákszemnyi szennyeződést is felfedez, azonnal "mosásba küldi". Babi még egészen jól állja ezt a tisztaságmániát. Ki tudja meddig.

Emma párnája alatt egy komplett írószerboltnyi ez-az-amaz is fellelhető sokszor. Klára kabátzsebében egy környezetkönyvnyi "szép" kavics, csipkebogyó, gesztenye, más termés, lehullott levél, stb. Zita táskájában egy zöldséges pultnyi ottfeljetett alma/mandarin/szőlő....

Egy klasszikus: noha drága Uram tényleg rendszeretőbb, mint én, mégsem tudja (és szerencsére nem is szeretné) meghazudtolni azon férfiúi mivoltát, ami gyakorlatilag Ádám óta a génjükben lehet: az a zokni, amit ő valahol levesz a lakásban, sosem jut el a szennyesig (vagyis pontosabban dehogyisnem: akkor, amikor én összeszedem...).

Emma szeret "takarékos üzemmódban" élni: kíméli a vécé öblítővizének mennyiségét, a kézmosáskor felhasználandó szappanét is és a saját energiáját is: minek visszavinni az ágyba a pizsamát, ha este úgyis újra felveszi?

(Zoli szerint) én mindig úgy parkolok be a ház elé a nagy autóval, hogy ő pont ne férjen még be az övével.
(Zoli szerint) én mindig meghagyom a kávém utolsó kortyát. Azzal biztat, hogy ha valaha részt veszünk egy "házaspárbajon", ennél a kérdésnél tuti, hogy pontot szerez.

És néhány szokványos párbeszéd:
"Zoli, mész ma este focizni? (kérdezem én)
"Hát... Szeretnék.... (sóhaj kíséretében...)"

"Anya, sétálva megyünk az oviba? (kérdi Imó, esdeklő nagy szemekkel)
"Igen, drágám, szép idő van! (felelem én)
"Jaj, ne má'!!!! Utálok sétálni!!!! (feleli Imó, majd végigénekli az utat...)"

"Anya, nem tudod, hogy hol van a radírom/a műanyag barna csikó/a papucsom/a lila hajgumim/a két héttel ezelőtt rajzolt rajzom/a Barbie-baba feje/a furulyám/a kis kockás noteszom/a Brumi a Balatonon/a pillangós kulcstartóm/stb....?"
"Ott van, ahová tetted, Kicsim...."

Szünidei kívánságlista

Elég feszített tempójú hétköznapokat élünk. Ezért aztán nem csoda, hogy gyermekeim kéréseinek zömére úgy bólintok rá, hogy "persze, majd a szünetben!"
És el is jött ez a szünet... Milyen jó is volt! És az ígéreteket be kellett váltanom.

Klára, Imó és Emma már régóta vágytak a "Csepeli Mamához", azaz Zoli anyukájához. Hosszas osztás-szorzás, kalkulálás és végiggondolás után, szerda estétől szombat reggelig ott is voltak.

Zita viszont kifejezetten az egyedüllétre vágyott - mármint velünk. Annyira, hogy arra sem tudtam rávenni, hogy amikor egyik reggel korán kellett indulnunk Zolival, mert az autónknak némi dédelgetésre volt szüksége a szerelő részéről, akkor legalább aludjon a nem túl messze élő szüleimnél, hanem inkább felkelt korán....

Zita kívánságlistája mindig meglehetősen hosszú, de ezen időszak alatt sikerült párat teljesíteni. Voltunk együtt "shoppingolni". Először megijedtem ettől a kéréstől: számomra a shopping főleg ruhavásárlást jelentene, márpedig abból most nincsenek nagy hiányosságai. De nem! Nála ez a papírboltban való elmélyült bámészkodást jelentette, ahonnan végül egy mappával távoztunk....

Zita másik vágya a mozi volt. Amit rögtön kombináltam egy másik kéréssel: egy barátnő áthívása legalább egy fél napra. Luca, Zita új osztálytársa, szinte az első pillanattól barátja lett leánykámnak, ideje volt, hogy végre így is eltölthessenek egy kis időt. Voltak egy picit a parkban, voltunk együtt moziban ("Alfa és omega" című "mesterművet" néztük meg...), játszottak itthon is - olyan volt minden, ahogy kívánta!

Emmának is akadt barátnőzős igénye, neki az "ottalvós" fajtából (hiába, neki az könnyedén megy...). Ő tehát még első pénteken Dóri barátnőjénél aludt, akinek az anyukája történetesen Juli barátnőm....

Az Ikrek sem maradtak ki a kívánságműsorból.... Bár esetükben érdekesen alakult a dolog: Klárának már régóta ígértem a Csodák palotáját, hiszen ő annyira fogékony az ilyen érdekességekre. Viszont Imó aznap úgy döntött, hogy inkább Betty Mamával (azaz Anyuval) marad... Így esett, hogy - Klára hatalmas örömére - kettecskén fedeztük fel a Csodák Palotáját. Persze, azóta már Imó is mondogatja, hogy "ugye elmegyünk majd még oda?"

A szülők és az egész család kívánságaként teljesült a vászolyi kirándulásunk Veruséknál. Itt jutott mindenből: közös nagy játékok, séta az erdőben (Klára külön kérésére), nagy alvások (Anya külön kérésére), kellemes baráti beszélgetések (Apa és Anya külön kérésére)...

És még lovaglásból is.

Lovaglásból jutott másképpen is: amíg Klárával a Csodák Palotáját jártam és Imó intenzíven mamázott, addig Zita és Emma az oktatójuk új lovardájában töltötte a napot. Olyan lelkesen jöttek onnan haza, hogy én csak jajgatok (persze magamban): ez a lovarda még messzebb van, mint az előző!!!!!

Zitának és nekem jutott még egy kis külön-utazás Sárvárra, a vívóversenyre.. Ez is kívánság-teljesítésnek minősül, mivel ő választhatta meg a kísérő szülőt... Zoli "irigykedett" is rendesen és már most leszögezte: az tuti, hogy Zita következő versenyére ő (is?) megy!

Az összes lánykám és a magam nagy örömére, végre eljutottunk Vivihez, "hajdanvolt" babysitterünkhöz és az ő két tündéri ikerleánykájához! Ez már sok mindenki kívánsága volt ám!

Sportból is jutott bőven: Emma teniszezett serényen, Zita elment pár edzésre, Zoli focizott, amikor csak tudott és még én is eljutottam futni.... :-)

Itthon is voltunk egy picit, kimentünk a parkba biciklizni, kutyát sétáltatni. Sajnos, vagy inkább szerencsére, munka is akadt bőven....

Mégis, szép volt, jó volt, kár, hogy vége. De már úgyis itt van a karácsonyi szünet a nyakunkon. Addig pedig jegyzetelem az újabb kívánságokat-kéréseket. Az enyém csak az, hogy mindig legyen belőlük (ha lehet, ilyesmik) és mindig képesek legyünk teljesíteni őket!

Izé hangulat

Kocsiban ülök, nyomkodom az autórádió gombjait. Class FM: Jaj, nem bírom ennek az énekesnőnek azt a nyivákoló hangját! Neo FM: Már megint ez a szám megy? A csapból is ez folyik!!! Rádió 1. Ah, utálom a tuc-tuc zenét!!! Sztár FM: Na, ezt már huszonöt évvel ezelőtt sem szerettem! Klasszik Rádió: Miért pont hegedű? Most nincs ehhez hangulatom!!!

Állok a szekrényem előtt. Mondhatni, tépelődök... Mit vegyek fel? Farmert, mint mindig? Kicsit unom! Na ja, de szoknyában és csinicipőben hogy fogok beevickélni az atlétika-pályára? Blúzt? De azokba valahogy könnyebben beleizzadok... A megbeszélésen meg mindig meleg van. Na jó. Póló, farmer, színes nyaklánc.

Nyitogatom a hűtőt. Mit főzzek ma? Csirkepaprikást? De állandóan azt készítek! Igaz, nagy kedvenc a csajoknál... Valami újítást Mónitól vagy a laptopkonyhánk készülő ajánlatából? De mi van, ha csak fintorogva túrják? Emma levest kért. De a többi nem annyira leveses. És ott van még az a leveles tészta is, ami mindjárt lejár. Jaaaj.

Szóval, valószínűleg mások is vannak így vele néha. Semmi sem jó. Semmihez sincs igazán kedvem. Hogy miért? Jaj, az is olyan bonyolult, kár is kifejteni. Meg különben is. Nem érdekes. Hagyjuk!

És mégis! Ma csak kipattant egy ötlet! Hiszen ragyog a nap, Zoli is itthon van, a csajok is! Nosza, eljött végre az idő, hogy felhúzzam a születésnapomra kapott és azóta is csak szomorkásan várakozó futócipőmet és kipróbáljam a vadonatúj, végre mindenhol elkészült, futópályával együtt, amit a parkba és az utcánk végében található gyönyörűvé vált sétányra tettek le!

És igen! Futottam pár kört, megcsodáltam a nyüzsgő parkot... Még a gyerekekkel, a kutyával és pár bicóval is bejártuk utána a környéket! Huh! Oxigén jutott mindenhová!

Elkészült hát a csirkepaprikás, a rizs, a gratinírozott burgonya, a citromos sertéssült, az ubisali. Közben szólt az örök, a megunhatatlan Bruce (Springsteen). És hát, a futónadrágra jó lesz a melegítőnadrág is. Így legalább együtt mosom le a hagyma- és a "futásszagot". Mire megsül a sajttorta - mert azt is összedobtam - lefürdök, felveszem a legcsinibb hálócuccomat és süteményillatban úszik majd a ház (meg remélem én is).

Nna, "running saved the day". "A futás megmentette a napot".  Esetemben a hetet. Vagy a hónapot? Már arra sem emlékszem, hogy mióta tart ez az "izé hangulat".....

"Vidékre költözöm..."

Verus barátnőmet a saját esküvőmön ismertem meg. Zoli hívta meg őt, és Krisztát, Verus egyik kolléganőjét, mert ők az előző évek összes "reklám-partyját" közösen bulizták végig. 1999. késő tavaszán, egyszer csak csörgött a telefon a munkahelyemen. Verus volt az: "Nahát, egészen közel költöztünk egymáshoz! Nahát, nekem is babám lesz!" És innentől kezdve alakult ki a mi barátságunk. Közösen tologattuk órákon át a babakocsikat: az övében Marci (aki hat héttel korábban jött a világra, mint Zita), az enyémben Zitus. Közösen totyogtak a gyerekek a játszótéren, közösen "motoroztak". Verus velünk örült Emma érkezésének. Olyannyira, hogy végül a keresztanyukája lett - mondhatom, a lehető legjobb választás volt! Sokat beszélgettem Verussal ingatag házasságáról, és vele együtt reménykedtem, hogy minden jóra fordul, amikor Sárival lett várandós. Tartottam benne a lelket, ahogy csak tudtam, amikor első férje, Sári születése után pár héttel, bejelentette, hogy véget vet közös életüknek. Nagyon izgultam, hogy Balázs, akit szerencsére hamar elésodort a Sors, ezúttal igaz társa legyen Verusnak. Balázs szeretettel nevelgette Sárit pár hónapos korától, és Marcit is, az igen csak megzavarodott négyévest. Szerelmük tartósnak bizonyult, és gyönyörű esküvőn lehettek lányaim (a két Nagy, noha már a Kicsik is megérkeztek hozzánk addigra...) koszorúslányok, Somogy egy szép kastélyában. Fruzsi majdnem három éve született, 32. hétre, Verus toxémiája miatt és egy nagy szerencse által, alig egykilósan... Mára Fruzsi egy tündéri "bonzai-lányka" (ahogy Verus hívja, mert még mindig kisebb egy kicsit, mint vele egyidős társai), akinek szerencsére semmilyen maradandó károsodása nem maradt viszontagságos világrajötte miatt. De Verust nagyon megviselte az első év, szinte felére fogyott önmagának...
Kicsit több, mint egy éve árultuk el egymásnak, hogy tulajdonképpen teljesen hasonló álmot dédelgetünk: leköltözni Balatonfüredre vagy környékére....

Az Élet úgy hozta, hogy míg mi még mindig az álmodozás fázisában ragadtunk, ők meg tudták ezt valósítani. Éppen idén nyárra készült el a vászolyi "présházuk", amit nyaralóként terveztek használni. Éppen idén tavasszal találtak rá arra a füredi telekre, ami minden szempontból megfelelő volt a számukra. Éppen idén kora-nyáron akadt vevőjük a budapesti házukra. Éppen idén váltott minden gyerek: Marci felsőbe ment, és örömmel hagyta ott ugyanazt a Tanodát, amit Zita. Sári elsőbe ment, tehát neki így is-úgy is közösségváltás következett. Fruzsi pedig januártól járhat oviba... Mégpedig a füredi Kiserdő és a Balaton-part között lévő oviba....

Így aztán, Verusék felszámolták budapesti életüket és átmenetileg egy évre, Vászolyra költöztek a szőlőhegyre.

Ottjártunkkor olyan volt, mintha a Természet is úgy döntött volna: most aztán megmutatja, hogy milyen gyönyörű is hozzá közel élni....

Ilyen a napfelkelte Verusék házának teraszáról ( a távolban a Balaton). A gyerekek még őzikét is láttak a kertben, a hinta mellett...

Ilyen Verusék házának homlokzata, a reggeli napfürdőben.

Ez a cserépkályha fantasztikus!!! Olyan meleget ad, ami össze nem hasonlítható a radiátorok fűtésével! A padkáján ittam meg minden reggel a kávémat, velem szemben a legfelső kép kilátása.... A padkáján szunnyadtam el első este, mert olyan jó volt ott lenni, hogy észre sem vettem, hogy álomba merültem (később azért persze fekhelyet váltottam). És persze a gyerekek is imádták ezt a helyet - a képen Klára élvezi a reggeli napfényt.

És íme, ilyen, amikor hét gyermek reggelizik, vidáman, a minket körülvevő napsütésben, fent, a szőlőhegyen, a szinte tapintható nyugalomban....

Maga a falu, Vászoly, olyan, mint egy élő skanzen. A közepén egy bűbájos templom. A templom mellett egy még bűbájosabb lovarda. Ahová természetesen elzarándokoltunk. A Nagyok terepre mentek, az ötgyerekes -Pestről leköltözött - nagyon kedves Gabival (övék a lovarda... meg egy kis panzió... és a nyugalom és a boldogság - szemmel láthatóan... tényleg, ez csak azért nem volt ott gicces, mert igaz volt...).

A lovarda másik része. Szemben "fürtökben lógnak" a gyerekeink... Verus gyerekei... És a mi gyerekeink...

A lovardától pár lépésre egy tavacska. Amelyiken egyébként nyáron "víziszínpad" van, rajta előadások... A közönség a domboldalban kialakított padokon élvezheti a műsort. Most "csak" a kacsák pancsoltak önfeledten.

A tóból indul tovább a kispatak.... Gicces? Az lehetne... De helyette inkább szívet melengető....

Nagyszerű napokat töltöttünk Verusékkal. Voltunk Füreden is, sétáltunk a pazarul felújított parti sétányon, finomat ebédeltünk a zsúfolásig megtelt vendéglőben, minden gyerek lovagolt, ahogy már említettem, tettünk egy nagy sétát a közeli erdőben (Klára külön kérésére), simogattuk és etettük a szomszéd telken bégető barikat, a hét gyerek nagyokat focizott, még nagyobbakat játszott, mi pedig, esténként, egy jó pohár bor mellett, kicsit megváltottuk a világot.....
Úgy tűnik számomra, hogy Verusék boldogok ott. Örülök, hogy sikerült úgy alakítani az életüket, ahogy szerették volna. Mi is elmentünk álmaink házához, Palóznakra, megmutattuk a gyerekeknek is. De tisztában vagyunk vele, hogy nekünk ez egyelőre még csak vágyakozás. De mit érne az élet tervek, vágyak, álmok nélkül, nem?!

Ihlet

Sosem volt olyan gondom, amit a francia a "fehér papír félelmének" hív, nyers fordításban. Imádtam fogalmazást írni mindig is, iskolás, gimnazista és egyetemista koromban is, a szintnek megfelelően. Valahogy, a megadott téma rögtön elindított bennem valamit, amből észrevétlenül, de igen gyorsan egység lett és már az első mondat is megvolt.

Mindig is grafomán voltam. Nekem voltak gyerekkori naplóim. Sőt! Verset is írtam! Az elsőre emlékszem:
"Tudtam, tudom,
tudni is fogom,
hogy baj lesz, ha bekapom
a hatodik gólt." -Így szólt az első versszak.... Igen, fiúkkal körülvéve, sokat fociztunk. Hat gólra ment egy meccs és a Bátyám iszonyú dühös tudott lenni rám, ha bekaptam azt a bizonyos hatodikat...

Szóval mindig is sokat írtam, és a fogalmazás jegyeimmel sosem volt különösebb gond. Még idegen nyelven is belelendültem viszonylag hamar. A Minisztériumban is elő kellett venni az írókámat, bár az is igaz, hogy a hivatalos és nagyon szabatos fogalmazás ment a legkevésbé. És aztán jöttek az itthoni évek. Elvégeztem egy reklámsulit, ott is írhattam kedvemre. Fordítottam is rengeteget, ott sem árt a fogalmazhatnék. És már az ötödik éve, hogy a blogolásra is rákaptam. Mostanában pedig a laptopkonyhás projekt is kínál bőven ilyesfajta kihívást.

A blogbejegyzéseimre nem jut sok idő... Így már előre, "fejben" megírom őket. Amikor végre a géphez ülök, már szinte bizseregnek az ujjaim, annyira szeretném kipötyögni gyorsan a már előre megfogalmazott mondandómat. És hogy hol fogalmazom meg? Érdekes módon, a legtöbb ihlet a zuhany alatt száll meg. Ilyenkor két verzió működik: vagy még szinte habosan szállok ki alóla, kapkodva megtörölközöm és még a törölközőt magamra csavarva kirohanok a géphez és őrülten csépelni kezdem a billentyűzetet. Vagy pedig addig szövögetem a finom meleg víz alatt a gondolataimat, hogy rongyosra ázik a bőröm.....

Ma pedig egy teljesen vicces dolog történt velem. Elkezdtem porszívózni. Ezzel egyidőben persze az agyam is elkzedett kattogni, egy lapotopkonyhás feladaton. No, még a Nagyok szobájánál jártam, amikor rámjött a sürgős írhatnék, elárasztottak az ötletek. Gyorsan ledobtam a porszívót, "kiírtam" magamat. Vissza a porszívóhoz. A Kicsik szobájában ugyanilyen roham tört rám, rohanás vissza a géphez. És így haladtam tovább. Illetve nem nagyon haladtam, de az iromány elkészült. A fele ház pedig koszos maradt. Zoli éppen most hozza be helyettem ezt a lemaradást. Remélem, az írást elolvasva, úgy gondolja majd, hogy megérte....

Állítólag Agatha Christie-nek mosogatás közben jöttek a legjobb gyilkolós ötletei. Kíváncsi lennék, hogy másnak is vannak-e ilyen faramuci "múzsái"....

Utazás a lányommal

"Jól csináljátok! "-mondta Ildi, és ezek a szavak annyira fontosak számomra! Ildi jó barátunk, egy angyal, aki eme nemes tevékenység mellett, "mellékállásban" még gyerekpszichológus is. "Jól csináljátok, mondta tehát, mert a gyermeknek teljesen jól kialakult énképe van, tökéletesen el tudja magát helyezni a világban, a család iránti kötődése, a szülők végtelen szeretete és nagy tisztelete is érződik. Rendben van a lelke." Eddig a jó hír. "És mégis, folytatja Ildi, Zita (mert róla van szó!!!) egy komoly szakmai kihívás: hogyan lehet az, hogy egy gyerek, aki ennyire rendben van, mégsem tudja elengedni magát teljesen?" Ildi válasza: egy kis hiperaktivitás.

Én pedig fellélegeztem. Mert Zitus már egészen pici kora óta elképesztő energiákat viselt magában, és ha nem adta ki, akkor nagyon nehéz volt vele. Sokan őrültnek nézhettek, vagy biggyesztett ajkú megvetéssel figyelték: hát hová hajtja ez a nő ezt a gyereket? Sehová sem hajtottam, ő "szaladt" mindefelé! Zitát sok minden érdekelte mindig is, és a mai napig végtelenül érdeklődő kis hölgy. Így aztán sok mindent ki is akart próbálni - mi pedig hagytuk, hogy megtegye. Szép lassan letisztult a kép, mára két nagy szenvedély maradt: a vívás és a fuvola - ez utóbbi az együttzenélés öröméért főként, amit a zenekar nyújt neki. Persze kialakult az is, hogy mit szeret jobban az iskolában, nos, ez nem a matek. Viszont a nyelveket jó érzékkel és könnyedén tanulja - nagyon szívesen. És a magyar nyelv, az irodalom, a fogalmazás is nagyon vonzza őt. Egyszer volt csak kitünő - mert akkor megkapta a kegyelem ötöst magatartásból. Amúgy ez volt mindig az egyetlen gyenge pontja. Mert neki mindig van közlendője. És azt el is árulja. Azonnal és rögtön. És ő tényleg nem tud egy helyben maradni. Izgága a padban, az egyik nyílt órájukon felfedeztem, hogy ő gyakorlatilag áll órákon is... Most tart ott, hogy a beszédje is sebes, annyi mindent szeretne GYORSAN közölni. Ha eszik, akkor szinte habzsol, mint aki fél, hogy eleszik előle azételt. Ha meg éppen beszél evés helyett, akkor közben biztos, hogy kalimpál a lábaival és a kezeivel is (esetleg a terítőt "simogatja" nagy körökben, kevés esélyt hagyva a vízzel teli poharaknak a függőleges létre..). Szóval, sokszor az az érzésem, hogy egy erőmű csücsül mellettem, és simán lehetne áramot fejteni a gyermekből...

És hogy miért kértem meg Ildit, hogy jöjjön el és beszélgessen vele párszor? Mert noha egy okos, érdeklődő, jó tanuló, jó sportoló nőpalántáról van szó, akinek néha akkora a szája, mint a Bécsi kapu és aki simán odacsíp (rúg vagy mar) a húgocskáinak, ugyanez a Zita, képes arra, hogy egy pillanat alatt, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, elhiggye magáról, hogy ő béna, ügyetlen, hogy "ez neki nem fog menni". Ezt pl. a mateknál úgy csinálja, hogy szinte végig sem olvassa a feladatot, és máris pánikba esik és kijelenti: nem értem. Mondjuk, ez egy mumus tantárgy volt, ami most, az új suliban, új tanárral, új hozzáállással már egy kicsit "feljövőfélben" van, nem mindennaposak a matekos "kiborulások". És ugyanezt a rémült, önbizalomhiányt láttam rajta legutóbb egy vívóversenyen is. Már feltűnt, hogy Zita sokszor nem is az ellenféltől kap ki, hanem már fejben elveszti előre az asszót. És még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy ugyan miért akarom, hogy az a gyerek mindenáron nyerjen, jelezném, hogy egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, hogy hittel és akarattal simán és könnyedén érhetne el olyan eredményeket, akár a sportban, akár néha máshol, amilyenekre képes.

Tehát: nekem nem az a gond, ha nem ötöst hoz, sőt! Hanem az a gond, ha látom (látjuk) rajta, hogy nem tett meg mindent érte. Mostanában pl. stabil négyes matekból, pedig eddig az ötöst "szoktuk meg". Még sosem "szidtuk le" érte, mert látjuk, hogy igyekszik, látjuk, hogy fejlődik, látjuk, hogy akar. És így azt is látjuk, hogy lesz az még ötös is. Vívásban is ez a gond. Nincs azzal baj, ha elveszít egy asszót. Ha azt úgy teszi, hogy látjuk: gondolkozva, koncentrálva, akarva vív (azt úgysem tudom megítélni, hogy jól vív-e,mert még mindig nem kristálytiszta előttem minden ebben a sportban...), csak éppen az ellenfél ügyesebb/rutinosabb/két fejjel magasabb/kétévvel idősebb. Azzal van a gond, ha meglátom a pofiján azt a kifejezést, amiből süt: "jajistenemnekemeznemfogmennielfogomveszítenijajmostmilesz". Mert azt gondolom, azt gondoljuk, hogy az ilyen hozzáállás elhatalmasodása kihathat az életkéje összes területére. És azt is tudjuk, hogy ennek a hozzáálllásnak a főbb gyökerei az elmúlt négy iskolai évben találhatóak, egy bizonyos pedagógus jópár "remekül" betaláló megjegyzésével. A váltás többek között, emiatt is szükséges volt. Na de! Mindig lesznek rosszindulatú, gonoszkodó, alantas megjegyzések! (Persze, nem mindegy milyen korban kapjuk őket...) Ezért fontos, hogy higgyen magában, hogy elhiggye, hogy ő képes bizonyos dolgokra! És én/mi hiába mondtam/mondtuk neki, hogy ő igenis okos/ügyes/szép, stb., most úgy láttam, ehhez kevesek vagyunk.
Zita amúgy is szereti az exkluzív foglalkozásokat. Ildi pedig -mint már írtam - egy angyal, és még házhoz is jött!!! Persze, nem azért kértem őt meg, hogy eljöjjön, hogy engem erősítsem meg a "nevelési és szeretési módszereimben", de nagyon örültem a szavainak!!!

Ezekkel a benyomásokkal és beszélgetésekkel "felvértezve" vágtunk neki a most elmúlt hétvégének. Aminek volt egy totálisan más vetülete is - arról majd a következő bejegyzésben. Bonyolult családi életünk szervezése úgy hozta, hogy péntek délután egy távolsági buszon találtam magamat Zitussal és Verus barátnőm két gyerekével. Balatonfüredre, pontosabban onnan pedig egy Vászoly nevű tündéri falucskába igyekeztünk, mert Verusék most ott laknak. Péntek este tehát ott költöttünk el egy finom vacsorát és ott aludtunk - Zita és én egy szobában. Szombat reggel kölcsönkaptuk Verusék egyik autóját, és elindultunk kettecskén Zitával, Sárvárra, egy vívóversenyre. Az út gyönyörű volt: szinte giccsesen szép őszi időnk volt, ragyogó napsütéssel, pazar színekkel és fényekkel, mindezt egy fantasztikus útvonalon: láttuk az ébredező, párás Balatont, elsuhantunk a Badacsony, a Somló-hegy, a szigligeti és a sümegi várak mellett és végig beszélgettünk, csacsogtunk. Majd kicsordultam, annyira hálás voltam a Sorsnak egy ilyen lehetőségért.

A verseny késve kezdődött, Zita már nagyon ideges volt. Hát még én! Alapvetően sem szeretek ilyen versenyekre járni, mert annyira szeretném, hogy örüljön, hogy túlizgulom, aztán pedig még attól is félek, hogy ez rá is átragad! Most pedig, hogy Zoli nem volt ott, még arra is megkért, hogy "ahogy Apa, te is álljál a pást mellé!" Na, köszi!!! De egész jól belejöttem...

Szépen versenyezett. Tényleg. Élete legjobbját hozta. És az most egy nagyszerű eredménnyel is párosult. És amikor kiesett végül, akkor sem borult ki. Mert akkor is szépen vívott. Mert ott állt mindenki: csapattársak, edző, szülők, és szurkoltak neki. Mert végre merte használni azt a tudását, amit eddig megszerzett. Mert érezte, hogy megmutatta: megérdemli edzői bizalmát.

És, az "ildis" szeánszok előtt azt gondoltam, hogy van ebben a gyerekben egy gát, ami egyszer majd csak átszakad, és el meri hinni, hogy ő tényleg tud olyan fantasztikus lenni, ahogy mi azt már régóta mondjuk neki. Mintha repedezne ez a gát. És ez anyai szívemnek nagy boldogság.

Odafelé ezt nem hittük volna lehetségesnek, de mégis:visszafelé még szebb utunk volt! Ketten, anya és lánya. együtt egy úton, amiről most én is egyre inkább érzem: ez a jó! Igyekszem majd nem letérni róla...  

És Ildi! Köszönöm!