Változások

Augusztusban festés és tapétázás zajlott nálunk, ahogy arról már párszor említést tettem. Ennek legfőbb jelentősége abban rejlett, hogy Zita és Emma "szétköltöztek", és saját szobában folytatják tovább életüket... :-) Legnagyobb örömükre, azt kell, hogy mondjam! Noha Zita sürgette ezt inkább, mégis Emmán látok valami olyan nem-várt üdvözült boldogságot, hogy az mindenképpen megérte a hercehurcát és a járulékos (itt-ott azért gondosan lefaragott) költségeket. Klára és Imola együtt maradtak - ráadásul az ő szobájukba még újabb bútordarabok kerültek (pl. két íróasztal székekkel), az is igaz, hogy néhányat meg kitettünk onnan. Idővel majd ők is "szétmehetnek", de még korainak találtuk az időpontot.

Annak idején, hat évvel ezelőtt, amikor a házunkat kicsit felújítottuk és két szobával kibővítettük, azért tettünk így, mert úgy gondoltuk - és gondoljuk most is - hogy akármekkora is, de egy saját szoba nagyon fontos a gyerekek számára. Legalább is egy bizonyos kor után. És látva Zita és Emma örömét; úgy tűnik, ez a kor eljött - no, nem mintha nem bírtak volna együtt élni... :-)

Emma kapta meg a mi régi, picike kis hálószobánkat, Zita maradt a szobájukban, ahogy az Ikrek is a sajátjukban, értelemszerűen. Mi pedig átkerültünk a legnagyobb szobánkba, ahol a terebélyes, gipszkarton-alapú, könyvespolcunk áll és ahonnan áttaszigáltuk a pianínót a nappaliba, a két Nagy addig ott található íróasztalait pedig az immáron saját szobájukba. Mit mondjak, jól jártunk. Csak még azt kell szoknom, hogy az egyszintes, ámde roppant hosszúkás házunkban kissé távol kerültünk a gyerekektől. De már találtam megoldásokat aggódó lelkem számára is, kezdem megszokni a nagy légterű hálószobát... (még az is lehet, hogy egyszer még éjjeliszekrényünk is lesz).

A gyerekszobákba tapéta került. Emma kb. három perc alatt kiválasztotta a meglehetősen összetett, de végül is nagyon vidámra, egyénire és "emmásra" sikeredett tapétáját, Zita is hamar ráakadt a nagyon vagány megoldására. A Kicsik hosszasan "harcoltak" - és sehogy sem jutottak dűlőre. Zoli mondta, hogy egye fene, válasszon mind a kettő és két falra az egyik választása kerül, két falra meg a másiké. De az valami olyan esztelen összetételeket eredményezett volna, hogy biztos nem érezték volna jól magukat. Nagy nehezen kompromisszumot kötöttek - szerintem egyiküknek sem tetszik NAGYON, de még mindig jobban, mint amit a másik ajánlott....

No és akkor játszhatunk ismét, habár most a megoldás is itt lesz rögtön....

Íme egy szobarészlet:

Ha ennyi nem lenne elég, egy árulkodó jel:

 Íme egy másik szobarészlet (apró állatocskák a minta):

 És egy még árulkodóbb jel:

 Végül a harmadik szobarészlet:

 És a vele járó "jel":

 Ez könnyű volt, ugye?!?!
Jöjjön a megoldás:

 A négy különböző falú, virágos-csíkos, egyszínű, de többszínű szoba vidám tulajdonosa Emma, a leendő teniszbajnok (:-) )!

 A két íróasztalt is elbíró, csupa állatos, napsárga-zöld szoba tulajdonosai ketten vannak: Klára és Imola!

A vagány szoba tulajdonosa árnyékban, (de így az akkor még uralkodó rendetlenség is), mégis felismerhető: Zita, a vívó-fuvolista!

És hogy ez az átrendezés és a nyár vége még milyen gyökeres változásokat hozott -szinte észrevétlenül, arról egy következő bejegyzésben írok majd.

Az első napról

Azt hiszem, hogy minden családban nagy esemény, ha egy gyerek iskolába megy - életében először. Így van ez a legnagyobbal főként, az "úttörővel", aki miatt izgalmas nagyon az első szülői, az első kirándulás, az első benyomások. Természetesen, minden újabb, iskolába induló gyerekünknél hüppögünk egy jót, hiszen már egyre jobban tudjuk, mekkora váltás ez. Ki a tündérkertből, be a kötelességek színes, ámde mégis keményebb világába. És akkor, amikor a legkisebb - nálunk legkisebbEK - indulnak el a suli felé - hát akkor bizony kissé megtört szülői szíveket kell összesepregetni szeptember elsején.

Hogy nem egy síró-rívó anyuka lettem én mégsem ezen a napon, az több mindennek köszönhető. Legfőképpen annak, hogy olyan temérdek tennivalót cibált magával ez a négyszeres iskolakezdés, egy festés-tapétázás utómunkáival és a gigantikus hőséggel megtűzdelve, hogy nem volt elég időm és lehetőségem "felhergelni" magamat az esemény jelentőségével kapcsolatban. A technikai kihívások sikeresen elterelték a figyelmemet a siránkozós, "jajdehamarmegnőnek" oldalamról, és noha csütörtök reggel, a biztonság kedvéért árnyékban is napszemüvegben susogtam végig a Himnuszt és a Szózatot (amik még iskolakezdés és "rohanazidő" hatás nélkül is a legtöbbször megríkatnak), azért egészen jól tartottam magamat.

No de, jöjjön a lényeg.

Próbáltam folyamatosan intézni a beszerzést. Ennek fénypontja az volt, amikor egy boglári kicsi, ámde jól felszerelt papírboltban, egy idő után rám mosolygott az eladó, és csak annyit kérdezett : "Hányszor mondják egy nap azt, hogy "anya!"?" Majd adott tíz százalék kedvezményt... De mégis: nem, nem volt minden szépen összekészítve, becsomagolva, elrendezve, mire eljött a csütörtök. (És még most sincs teljesen...) Volt ugyan már mindenkinek íróasztala, kész szobája és nem kevés füzet-mennyisége, azért még rendkívül nagy kupi és sok hiányosság övezte a nagy készülődést. Mindenesetre, 31-én este mindenkinek összeállítottuk az ünneplő ruházatot, a suliba vihető holmikat, és kikerültek a konyhába az uzsonnásdobozok is. Sőt! A nagy nap előtti délután még a - most már hagyományosnak tekinthető, nyárvégi - fodrászatot is megejtettük, így a frizurára nem volt sok gondom elsején reggel.

Zitust ezúttal Zoli kísérte, és Jutka mama. Nos, ez volt azon alkalmak egyike, amikor nagyon sajnáltam, hogy nem lehetek egyszerre két helyen. És talán ez az előnye lehet az egygyerekes anyukaságnak, hogy nem kell azt a szívhasadásos helyzetet megélnie, hogy dönteni kelljen: melyik gyereket kísérem el/ nézem meg/ hallgatom meg/ stb,. Mert ugyan Zitának ez már a hatodik évnyitója, és a második a Balassiban, mégis különleges volt, mert ebben a gimiben az a rend(szer), hogy a hatodikosok adják az évnyitó műsort. Zitus volt - többek között - a konferanszié, no meg több "műsorszám" részese. Lelkesen járt is a próbákra, és kellőképpen izgult - melynek következtében, hiába kértem, hogy töltse fel a fényképezőgépét, és bízza az apjára, hogy rögzítse a műsort, a töltésig és az elvitelig eljutott - aztán elfelejtette odaadni Zolinak. Így aztán nincs egy fia fényképem sem, nemhogy videófelvételem. Kár. Állítólag nagyon klassz volt.

Mi, a három Kicsivel, gyalog vágtunk neki - nagy öröm ez, hogy közel van a suli, és ráadásul nagyon szép út vezet oda (a megújult park mentén). Ahogy elhaladtunk a hátsó kapunk előtt, odaszaladt - mint mindig - Scotty kutyánk, mintegy remélve, hogy mégis magunkkal visszük. Klára vidáman bandukolt az óriási táskával a hátán, és vidáman odavetette:

"- Nézd, Scotty, most már nekem is táska van a hátamon!"

Ez a mondat sokkal jobban meghatott, mint a Himnusz, a Szózat, és az egész ünnepség együttvéve.....

Az iskola udvarára érve, Imola és Klára nyakába akasztott Angéla néni és Rita néni egy-egy névtáblát, rajta egy medveboccsal - hiszen ők bések, azaz "bocsok". Kissé megszeppenve, de inkább kíváncsian, lecsüccsentek a kizárólag az elsősöknek fenntartott padokra - és látványosan végigunatkozták az évnyitót. 

Kivéve talán azt a részt, amikor feltűzték rájuk Angéla néni előző osztályának diákjai az iskola jelvényét. 

Az ünnepség után még bekísérhettem őket az osztályterembe, amit pár szülőtárs szépen kifestett a nyár elején, és amit anyuka-társam és barátnőm, Gyöngyi, gyönyörűen feldobott az ízlésesen kitalált és megvarrt függönyökkel és kiegészítőkkel. Itt még intézett hozzánk pár kedves szót Angéla néni, majd elbúcsúzhattunk palántáinktól pár óra erejéig. Érdekes módon, Imó egy régi ovistárs mellé ült le, Klára pedig a már említett Gyöngyi lánya, Rita, mellé. A barna a barnához, a szőke a szőkéhez.... Imó egészen hátra, Klára jóval előrébb...

Biztos sokat segít a tény, hogy már két nagytestvér is ugyanabba a suliba járt - és jár még mindig az egyik - ahová most ők érkeztek, de igazából nem láttam túl nagy megszeppentséget rajtuk, amikor ebéd után értük mentem. Kivételesen még az osztályterembe is bemehettünk (Zita is velem volt), mivel a tankönyveiket első nap kapták meg. Arra léptünk be, hogy Klára már teli lélekkel szövegel Rita néninek, az igazán mosolygós napközis tanító néninek, épp hogy csak levegőt vesz. Ezt kihasználva viszont Imola kaparintotta meg a szót.

Jó volt őket ilyen fesztelennek látni. Ránézésre igen jó helyen voltak.

Ahogy hazaértünk, úgy már látszott rajtuk a fáradtság, no meg a középfülgyulladás, ami Imola esetében mutatkozik súlyosabbnak.

A délután folyamán "lemeccseztem" két zeneiskolai időpont-egyeztetést, a fafúvos részlegünknek... Fuvola és furulya beütemezve, Zita új tanárnője megismerve. Hogy milyen, még nem mernék nyilatkozni. Klára furulya-tanárnője nagyon megnyerőnek tűnt, kissé tyúkanyósnak, de határozott tyúkanyósnak. A szolfézs-mizéria még tart; a zongorás szekcióra pénteken került sor.

Csütörtök este még várt rám egy igazán maratoni szülői... Több, mint háromórás. Ebből leginkább az derült ki számomra, "öreg motoros" számára, hogy Angéla néniről nem lesz majd panaszunk információhiányra... És ez nagyon értékes, mert nem kicsit szorongok azon, hogy csak tudjak mindenre odafigyelni!!! És Angéla néni rendszeres e-mailjei segítenek majd, az biztos (ahogy már Emma Réka nénije is sokat tesz azért, hogy ne nagyon kutyulódjanak el fontos tudnivalók). Ja! Még arra is rájöttem, hogy az élet egy nagy körforgás, de tényleg: utoljára a szülészeten hallottam azt, hogy én vagyok a "Balogh-ikrek" anyukája. Nos, most ismét ezt a titulust kaptam.... (Az oviban azért még inkább Klára és Imó, vagy néha KlárImóként hívták őket...)

No meg egy nem elhanyagolandó részlet: Angéla nénin látszik, hogy rutinos, hogy határozott, hogy lendületes. De legfőképpen az, hogy szívből és lélekből, elhivatottságból végzi ezt a munkát, kicsordulva a gyerekek iránt érzett szeretettől. Kemény tanítónő hírében áll. De legfőképpen azt mondják róla, hogy igazi Pedagógus, nagy "P"-vel. és ez már most nyilvánvaló lett.

Hullafáradtan estem haza, és nem, nem csomagoltam be azonnal a könyveket. csak címkéztem egy sort, az "előírás" szerint, és bepakoltam még egyelőre én, helyettük....

Huh, nem lesz egyszerű. De biztos jó lesz!

u.i.: És hogy Emmusról is essék azért szó... A hét elején megmértem őket, és lelkendezve állapítottuk meg, ami már szemre is feltűnt: Emma sokat nőtt a nyáron, négy centit!

Az évnyitóra érve, csak az elsősök vihették be az ünnepségre iskolás mivoltuk legékesebb bizonyítékát, az iskolatáskájukat, a többieknek le kellett tenniük a tantermükbe. Emma is elszaladt még az osztályába. Nyolc órához közeledve már aggódva pislogtam a 4. a. irányába: hogyhogy nem látom Emmát, elfelejtett volna kijönni?!?! Kicsit közelebb mentem, és akkor vettem észre őt - egy osztálytársa mögött álldogált, teljes takarásban.... Hát, a többiek is nőttek a nyáron....  

Jaj nekem!!!

Zita, kisgimnazista, aki már nem gólya. És ráadásul konferanszié az évnyitón. Megy ő szívesen, csak nagy bánatára, idén már vizsgázik év végén. Sokat nőtt, néha kiskamasz, de olyan jó gyerek! Hatodikos! JAJ NEKEM! először....

Emma, régi tanodás motoros már. Nincs elragadtatva a mostantól érkező korai kelésektől, de két dolog miatt mégis örül: segíthet majd a Kicsiknek, és végre megmutathatja, hogy azon szilárd elhatározása, mely szerint ebben a tanévben már hosszas könyörgés nélkül is megírja majd a leckét, komoly.... Még alsós, de már utoljára. Negyedikes. JAJ NEKEM! másodszor

 Klára, az első béből. Szilaj kiscsikó, aki már ott topog mióta a rajtnál.! Véééégre iskolás lehet, örül, és ígéri: nagyon jó tanuló lesz. És mi hiszünk neki. Szerencsére, még a foga is kiesett sulikezdés előtt; ez fontos volt. Elsős. JAJ NEKEM!!!! harmadszor

Imola, szintén az első béből. Hogy várta-e? Nos, nem. Ő inkább még bevallottan az oviba kanyarodna. Viszont büszkén cipelte mégis ma reggel a cicás táskáját, a cicás füzeteivel, cicás tolltartójával, cicás mappáival, cicás uzsonnásdobozával. A legmacskább kistanodás. Nahát! Ő is elsős. JAJ NEKEM! negyedszer

Te jó ég, Zoli!!! Van négy iskolás gyerekünk! JAJ NEKÜNK!!!!!!

Méreg

Már másodjára történik ez meg velünk.

Először, úgy három és fél évvel ezelőtt, amikor Emma leendő és Zita akkori sulijában igazgatóválasztás volt. Az előző igazgatónak még lehetett volna egy évet hosszabbítani, de mivel nem a megfelelő színekbe öltözött, mennie kellett. Pályázatot írtak ki. A kiírásnak gyakorlatilag csak egy személy felelt meg: az akkori igazgató-helyettes. Igen ám, de aki nem megfelelő színű mellett dolgozik, arra átmosódhatnak a színek. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy hiába:

- szavazott rá egyhangúlag a tanári kar,

- szavazott rá egyhangúlag az alapítványi kuratórium,

- szavazott rá a szülők közössége,

- gyűjtött több, mint 200 aláírást a szülők egy lelkes csapata,

- szervezett - békés - tüntetést a Polgármesteri Hivatal előtt ugyanezen lelkes csapat, a döntés napján,

nem ő nyert. Hanem valaki más.

Az iskolánk azóta is működik, és most két újabb gyermekem indul oda. Ezért aztán nem is akarnám ezt jobban részletezni, vagy a jelen helyzetről bármit is mondani. Még hozzátartozik a történethez annyi, hogy az addigi igazgató-helyettes, aki persze már nem lett az utána, még egy évig ott dolgozott, és az első lehetséges alkalmat megragadta arra, hogy elmenjen. Búcsúnapján - minden túlzás nélkül - sírt a legtöbb tanár és gyerek, akit ő valaha tanított.

Tavaly új igazgatót választott a kerület méltán híres és roppant jól működő zeneiskolája. Itt az igazgató teljesen személyes okokból távozott; ha jól tudom, a hallása romlott meg annyira, hogy már nem bírta a munkáját úgy végezni, ahogyan azt szerette volna. Az új igazgató választás után (ahol azért ismét előtérbe lépett az öltözék színe, ha jól tudom), egészen megdöbbentő hangulat áradt az egész zeneiskolában.

Zita fuvola-tanárnője volt addig az igazgató-helyettes, és az is maradt. Mégis, úgy tűnt, ő nehezen viseli ezt az új helyzetet. 

Most már tudom, hogy így is volt. Pár napja hívott: búcsúzik. Ő ezt így nem bírja tovább csinálni. Megy Ausztriába, mindent kezd újra, a nulláról. 

Ez a tanárnő egy igazi kincs volt a számunkra: kedves, ámde határozott, Zitát az összes rigolyájával és huncutságával maximálisan elfogadó és bátorító, egy lelkiismeretes és jó fuvolatanár; segítőkész és kedves ember. És, noha megtudhatta azt is, hogy senki sem pótolhatatlan, azért mi mindketten sírtunk, amikor elköszöntünk, és az is kiderült, hogy a tíz tanítványa közül hat már biztos, hogy inkább abbahagyja a fuvolát....

Zita döbbenettel fogadta a hírt. És persze ő is rávágta, hogy akkor itt a vége. Szelíden, de igyekeztem meggyőzni őt - miközben a szívem hasogatott -, hogy adjunk egy esélyt még egy másik tanárnak, aki személy szerint úgysem tehet az egészről. Olyan jó gyerekem van, hogy belement. De azóta a kezébe sem vette a hangszerét, amin egész augusztusban gyakorlatilag napi szinten gyakorolt. És hogy örültünk előre, hogy majd mennyire örül a tanárnője!!!

Zita azóta is hajtogatja, hogy nem tudja elképzelni, hogy most már nem találkozik vele. És kérdezi: miért? És én nem tudom, hogy mennyire kell beavatni egy érzékeny serdülő leánykát abba, hogy a politika néha, és egyre többször, olyan helyekre is beszivárog és fájdalmat okoz, ahová igazán nem hívta és várta senki, és ahol helye sincsen.

Oh, mondanák erre azok, akik makro-szinten gondolkoznak: "De hiszen ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő!"

Igen, és ez "csak" egy zeneiskolai tanárnő és tíz tanítványának a lelke.

"Ugyan már!"

Hát igen, ebben a most már kevesebb, mint tízmillió lelket számláló országban, csak egy "csepp". De ha körülnézek, mintha már vödörszám állnának ezek a cseppek.

Nem jó ez.

(A múltkor kirohantam Mónikának valami miatt. Akkor azt írta vissza, hogy milyen jó, hogy végre nem csak elfogadni, megérteni, más szemszögből is nézni próbálom a dolgokat, hanem egyszerűen dühös vagyok. Hát, Móni, kijár most is egy vállveregetés. Habár most inkább keserűt érzek a számban.) 

S(h)ort

Kellett már Zitusnak egy új rövidnadrág, sportolásra. Mondtam neki, hogy ügyintézéseim során nézek neki valamit. Magyarázza, hogy meddig érjen: "Ne túl rövidet, mert azt nem szeretem, látszanak a "csülkeim" " (jaj, édes lányom, hányan szeretnének ilyen "csülköket"...). "De azért érjen térd fölé bátran, mégiscsak sort kéne."

Jó.

A boltban leakasztok egy olyan darabot, amiről úgy érzem, jó lesz. Meg egy kicsit még "menő" is, talán. Ha jól értem. Megveszem, tisztázva, hogy ki lehet cserélni, ha esetleg mégsem értettem jól. 

Otthon odaadom, ujjong, felveszi. 

Igen, ez nagyon jó, szuper lesz edzésre. De talán még suliba is felveszi. És most pedig ebben is alszik.

Annyira imádom ezt a gyermeki lelkesedést, őszinte örömöt. Pedig csak egy "kisgatyáról" van szó....

Gasztronómia, kirándulások, kultúra, és egyéb balatonságok

Most, hogy sajnos hamarosan tábort bontunk, és itt hagyjuk a béke és a lazaság tópartját, be kell látnom, hogy sajnos egy csomó eseményről nem számoltam még be. És, ha belegondolok az előttünk álló két hét kihívásaiba: pakolás, takarítás és iskolakezdés előkészítése, rájövök, hogy nem is lesz időm részletekbe bonyolódni. A "betervezett" nevelési morfondírjaimat elhalasztom az ősz elejére, és most egy kicsit felsorolásszerűen rögzítem az eddig rögzítetlent. Konyha, kaland és kacagás van benne, jól összekutyulva.

Idén először, és rögtön nem sokkal később másodszor, ellátogattunk a Majthényi Présházba. Már tavaly "kacérkodtunk" vele, de valamiért mégsem jutottunk el. Kár. Mert egy igazán jó hely! Először is: az odavezető út is már igen vadregényes, aztán, a teraszról - ahol eszünk - elénk táruló látvány egyszerűen lenyűgöző, szinte befogadhatatlanul szép; a Konyári borok méltán híresek, mert az általunk kóstoltak csak növelték azon meggyőződésemet, hogy a magyar borok a világon a legfinomabbak; és végül, de nem utolsó sorban, a konyhája is igen megnyerő, szimpatikus ételsorral, őszinte ízekkel, ráadásként remek és megfelelő tempójú kiszolgálással. Az árak is korrektek. Csak ajánlani fogom; és visszatérünk még, az biztos!

Ha már gasztronómia, akkor azért megemlítem az idén "csak" egyszer meglátogatott, de továbbra is nagyon kedvelt kedvencünket, a szemesi Kistücsök éttermet. A kerthelyiség igazán hangulatos, az ételeknek már a címétől is elámulok, és teljesen zavarba jövök: melyiket válasszam, amikor (szinte)mindegyiket megkóstolnám; a kiszolgálás itt is osztályon felüli, a tálalás nagyon ötletes, az ízek harmónikusak, a tulaj-főnök szívélyes. Méltán kerül be a legjobbak közé bármilyen magyar éttermeket osztályozó felsorolásban. Csak így tovább!

Régóta betervezett, és sokszor elhalasztott, elkényelmeskedett célpontunk volt Sümeg. Az Orsinál olvasottak adták meg a végső lökést: márpedig odakirándulunk! Boglárhoz sincs közel, de tudtam: Pestről esélytelen, hogy "elugorjunk" csak úgy. Habár... A Nagyok kissé fintorogtak, amikor közöltem, hogy másnap "túrázunk", de mivel nem kérdésként szólt a mondat, és halkan hozzátettem, hogy "állítólag nagyon finom ott a kürtős kalács" - a gyenge ellenállás is megtört. És - úgy jöttünk vissza, hogy oda még sokszor szeretnének kirándulni! Minden tetszett nekik: a vár tövében tartott műsor (főleg az akkor tíznapos shetlandi pónicsikó...),

a vár látványa, a gyönyörűen helyreállított vár, a kürtős kalács persze, a "pénzverés", a kilátás, a kilátás, a kilátás. És az ebéd is. Szüleimmel mentünk; és mivel anyukám nincs most kirobbanó fizikai formában, felfelé "vártaxiztunk"; így még a felfelé caplatást is megúszta a lustája.... Nagyon szép napunk volt, épp a felmelegedés elején, pont jó időben, vidámságban, érdeklődéssel telve. Ennek egyébbként örülök: észrevétlenül megértek ezekre a dolgokra. Már nem csak eszeveszetten rohangásznak ilyen helyeken, hanem érdekli őket a vár története, a magyarázata annak, amit látnak, de esetleg nem értenek. Kérdeznek, figyelnek - és, talán, megjegyeznek. No meg: pózolnak - itt például rabként, a lüke anyjukkal együtt;

 vagy kalodában is, persze...

(Sümegről és a présházról Zita képeit tudtam betenni, az enyém sajnos lemerült - majd még megkaparintom szüleim képeit is...)

Kétszer szálltunk fel idén a boglári kikőtőből induló "élményhajóra", amit gyerekeknek találtak ki. Egyórás sétahajókázás, ami alatt "Tibi bohóc", illetve "Tibi kalóz" szórakoztatja a gyereksereget. De nagyon! Hálás vagyok Tibi kalóz-bohócnak, mert olyan önfeledt nevetésre tudta bírni az összes lányomat, hogy azt öröm volt nézni. Klára névnapján "kalózkodtunk" - akkor öt lánykával érkeztem a fedélzetre, mert velünk tartott néhány napra Emma barátnője, Eszter; máskor pedig "bohóckodtunk" - továbbra is Eszterrel is, de Zita nélkül, mert ő pár napot Pesten töltött (de erről majd máskor - remélem).

Szinte "kötelező" program már a Lellén táborozó cirkusz meglátogatása is. Idén valahogy nem nagyon volt kedvem hozzá (talán az időjárás miatt is), de mégis nekem jutott a "lehetőség". Hát, nem tudom. Voltak persze szép, aranyos, és lenyűgöző produkciók, ez tény. De valahogy "csökkentett" létszámmal (a megszokotthoz képest), emelt belépődíjjal, és összességében rövidebb és kevésbé színvonalas műsorral. Valahogy olyan "lenyúlós" érzést keltett. Nincs gyerekjegy, mindenki ugyanannyit (sokat!) perkál, de a wc-nél is kérnek még pénzt.... Nem beszélve azokról az orbitális összegekről, amit elkér(né)nek egy-egy körért a tevén (a műsor előtt) vagy egy fotóért az elefánton (ez utóbbit leírom: valaki felhajítja a gyerekedet az elefánt hátára, valaki más azon nyomban villantja a vakut, lepkapják a(z általában ijedt) gyermeket - és műsor végén megkaphatod a képet, 2000 Ft-ért.... - és bár nem láttam, hogy idén milyen, de szerintem még csak egy szerkesztett keret sincs hozzá...). Szóval, a cirkusz most nem annyira jött be nekem. Amúgy is csak a gyerekek ámulattól és örömtől csillogó szemeiért szerettem járni, de most ez a félig telt sátor, a fele társulat műsorával, leöntve a kapzsiság eme szószával eléggé elvette a kedvemet....

Idén végre felcaplattunk a boglári hírességhez, a "gömbhöz". Ezúttal ötösben voltunk: Anyu, Emma, az Ikrek és én. De a "gömb" továbbra sem látogatható. Azt viszont megtudtuk, hogy mégis megépül a lábához tervezett kalandpark. Ezzel nem is lenne nekem olyan nagy bajom (a közelben lakóknak valószínűleg annál inkább), csak azt nem értem, hogy ha EU-s és állami támogatottságot is élvez ez a projekt, akkor miért nem része (vagy ha része, akkor ez miért nem nyilvánvaló) a "gömb" helyrehozatala is? Ha már ott van, még Boglár jelképévé is vált, és onnan lenne igazán szép a kilátás, akkor miért nem teszik használhatóvá?! Na, mindegy; ezzel együtt, a csajok élvezték a minitúrát (amiből arra következtettem, hogy ebben a szezonban többet kéne csatlakozni túra-őrült barátnőmékhez, Juliékhoz...), még úgy is, hogy lefelé rohanvást az erdei ösvényen (mert egy erdei ösvényen lefelé rohanni kell!), Klára egy hatalmasat esett, és csupa karcolás és seb lett.... De nem sírt. Leérvén, még tettünk egy kört Boglár kis gyöngyszemén, a hatalmas fák árnyékában működő bájos piacon.

Kétszer vetődtünk el a lellei Napfény Strandra. Egyszer egyedül vágtam neki öt csajszival (akkor pedig Zita barátnője, Dóri, volt velünk), egyszer pedig Zolival, hatosban, családilag. Másodjára kicsit már túl sokan voltak, de amúgy kedvelem ezt a helyet - ha már strandról van szó. Normális belépő árak, szépen kialakított homokos partszakasz, néhány "élményelem", rendezett infrastruktúra. A csajok pedig azért imádják, mert hatalmasakat csúszdázhatnak...

Zita és Emma itt is voltak egy hétig bejárós tenisztáborban (pont július végén, a nagy hidegben, amikor jól is jött az, hogy ezzel kitöltik a napjukat), azóta is eljárogatnak a már jól ismert Klári-edzőhöz.

Tegnap este, a boglári "nagy" strandon, ahol mától már a "Boglári napok" zajlanak, egy elbűvölő előadást élvezhettünk. Boglár tetsvérvárosa az erdélyi Szentegyházas, a legmagasabb ponton fekvő magyar település. Ott működik egy száztagú (!!!!) gyermekkórus, kísérve egy negyventagú zenekarral. Ők énekeltek és zenéltek nekünk - és teljesen elbűvöltek. A lányok (ezúttal a három "kisebb") nem túl lelkesen kísértek el minket, de a zeneovis és máshonnan (még német óráról is) felszedett alapvető (nép)dalműveltségüknek hála, nagyon is élvezték, hogy ilyen módon csendülnek fel az általuk is is mert dallamok. Vastaps és több ráadás után hagyták csak abba az erdélyi daloskedvűek - látszott is rajtuk, hogy elfáradtak! Köszönjük nekik az élményt!

A legjobb dolog mégis az, amikor délután felcihelődünk (most már, hogy meleg van, főleg), leballagunk a partra, fürdünk, kártyázunk, kagylókat szedünk, vízsiklót lesünk, köveken mászkálunk, homokzunk, vagy csak egyszerűen ott ülünk és nézzük a Balcsit, a hattyúkat és a Badacsonyt.
Emma talán tegnap mondta: "Anya, olyan jó itt lenni a parton, úgy megnyugtat."
Hát tényleg. Már megint rossz lesz elmenni innen.

Valaki már megint kutatott...

Nemrég olvastam valahol, hogy már megint készült egy nagyon hasznos és roppant tudományos (angol? amerikai?) kutatás - hasonlóan korszakalkotó és hiánypótló, mint amelyik arra a következtetésre jutott, hogy a négylányos családok a legboldogtalanabbak. E szerint, a szülők (azt hiszem pontosítva úgy, hogy iskolás gyerekek szülei) napi 7, azaz hét, percet töltenek a gyerekeikkel való beszélgetéssel...
Ma este, miután a tizedmásodpercenként rám záporozó, "Anya!" felkiáltással kezdődő 13 426 kérdést megválaszoltam (ami a vízkéréstől a hurrikánok eredetének firtatásáig mindent lefedtek, ami az életben eszünkbe juthat), kissé kifakadtam Anyukámnak:
- Hol voltam én, miért nem találtak meg engem, amikor ezt a kutatást végezték, aminek a végén azt állították, hogy a szülők csak napi hét percet beszélgetnek a gyerekeikkel?!
Mire Anyukám:
- Mert éppen a gyerkeiddel beszélgettél!!!
De én rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy kimaradt a hírből a kutatás eredményének másik fele: a szülők ugyan 7 percet beszélnek a gyerekeiknek, de a nap fennmaradó 23 óra 53 percében a gyerekek beszélnek a szüleikhez....
u.i.: Félreértés ne essék. Boldog vagyok, hogy velük tölthetem a napjaimat. Nagyon örülök, hogy van mondanivalójuk. Mindig. Mindegyiknek más, máshogy (de nem máskor: egyszerre!!!). Imádom a négy dumaládát. És nagyon fog hiányozni a cserfes pezsgésük, ha majd mind elmennek suliba. Csak ma este már egy hangyányit zsongott a fejem....