Emma esete az eltévedt rénszarvassal

Emma lassan már egy hete itthon köhög, szegénykém. Úgy tűnik, szép lassan végigsöpröget ez a kórság az egész családon. Még a két BZ monogrammú tartja magát, de Zita már jelezte, hogy érzi a torkát, és azt is, hogy az osztályában szinte óráról órára csökken a létszám...

Az első pár napban még hőemelkedése és láza is volt szegény Emmusnak, aztán egy idő után már az antibiotikum is elkerülhetetlenné vált - így aztán a torkán és a köhögésen kívül már a pocakja és az étvágya sem az igazi (a protexin ellenére sem).

Mivel Emma tanító nénije igazán lelkiismeretes, kérés nélkül is elküldi mindig a hiányzóknak a leckét. Ezért aztán, szép lassan nekiálltunk a pótolgatásnak. A nyelvtanon sikeresen, és békében végigrágtuk magunkat - még én is tanultam (vagy újra-tanultam) pár dolgot a számnevekről. Némi pihenés után, egyszerűen MUSZÁJ lett a matekot is betámadni (noha egy első adagot már legyűrtünk a hétvége előtt), mert különben túl sok lesz a suliba indulás előtti utolsó napon.
A szöveges feladatokkal kezdtük - és egészen jól ment, amíg el nem érkeztünk ehhez az aranyos kis feladványhoz: "Egy rénszarvas 14 km 220 m távolságra lemaradt a csordájától. Percenként 385 m-t megtéve, egyenletes sebességgel szalad a csorda után. Közben a csorda percenként 69 m-t tesz meg. Háromnegyed óra múlva mekkora távolságra lesz a csordától?"
Emma úgy kezdte, hogy egy jó darabig sajnálgatta a lemaradt, magányos rénszarvast. Aztán vakargatni kezdte a fejét (legalábbis képletesen), hogy miként is fogjon hozzá a feladat megoldásához. Amikor már megszántam, akkor végül is, lerajzoltam neki a "szitut". Megjelöltem, hogy hol álldogálhat szegény ott-felejtett példány, hogy mekkora a távolság közte és a csorda között, és hogy percekre lebontva, mennyit halad ő, és mennyit a csorda. A szemléltetés csodákra képes, ezért aztán elkezdett neki derengeni a megoldás útja. Végül is jól megtervezte a menetet, már csak le kellett "bonyolítania".
A bajok ott kezdődtek, hogy mindenféle "becslési" kötelezettségük is van; ami - ha valóban úgy kell elvégezni, ahogyan Emma sziklaszilárdan állítja -, akkor inkább messzebb visz a megoldástól (és annak leellenőrzésétől), mint közelebb. Ezen becslések során, Emmának elvileg egy nagyobb számot kellett volna kivonnia egy kisebből - amit még nem tanult. Pánikolt kicsit, én meg biztattam, hogy hagyja a becslést ("másra"...), ugorjon neki a valós számításnak. Szorzott, kivont és megint kivont - majd ismét jött a fejvakargatás. Számításai szerint, ezalatt a háromnegyed óra alatt, a rénszarvas több száz méterrel túlfutott a csordán! (Én, személy szerint, vicces megoldásnak tartottam volna; de, a Hajdu féle matek-könyveket immáron hat éve ismerve, sejtettem, hogy náluk tréfának, mókás megoldásnak helye nincs...). Kétszeri utánszámolás után, rájött végül Emmus, hogy háromnegyed óra elteltével pont találkozik az elveszettnek hitt rénszarvas a csordával. Meg is könnyebbült - nemcsak azért, mert végre a matekpélda végére ért, hanem azért is, mert már nem kellett tovább sajnálnia a magányos rénszarvast (aki, a matekpélda szerint, tehát bő tizenhét kilométert "nyomott le" háromnegyed óra alatt....)

Éppen azon álmodoztam a nagy szöveges feladat-megoldást követő teregetésem során, hogy milyen jó is lenne itthon tanítani Emmát, amikor is folyamatosan nagy sóhajtozás hallatszott az étkező-asztal felől. Emma folytatta a matek-leckét, némi "favágós", kétjegyű szorzós feladatsorral. És folyamatosan nyivákolt, hogy nem, ezt már nem, neki elege van. Ekkor azért úgy gondoltam, hogy lehet, hogy jó dolog lenne itthon tanítani, de valószínűleg még több sok hajam hullana ki....
kép innen

A kultúra és a hóemberek napja

Pénteken volt a kultúra napja - állítólag, nem jártam jobban utána. Zita iskolájában ezt annyira komolyan vették, hogy még ünneplő gúnyát is kellett húznia - no meg ünnepség is volt. Ami nagyon tetszett a Nagylánynak, főleg az, amikor a tanárok elszavalták vagy nyolc különböző nyelven a Himnuszt (köztük eszperantóul is...).
És az alkalom lehetővé tette a 6.a. lelkesebb magja számára, hogy felfedjék azt, amit már alig bírtak titkolni - pedig csak év végén akarták megmutatni a célszemély számára. Hogy mi az? Csak egy pici vissza-kanyar, és máris elárulom!
Zitáéknak egy hírhedten "kemény, de nagyon jó" magyar-tanárnőjük van. Szigorú, és követel, "cserében" nagyon jól és szórakoztatóan tanít (engem mindig lenyűgöz, hogy milyen kreatív házi feladatokat ad). Zita is szokta néha mondani, hogy milyen szigorú, de mivel ő mind nyelvtanból, mind irodalomból remekel, ezt én főként póznak fogom fel a részéről - azért, hogy ő is "a tömeghez tartozzon". Valójában nagyon szereti mind a tantárgyakat, mind a tanárnőt. Többek között azért is, mert miután már végig-elemezték ebben a tanévben az Egri csillagokat, a Toldit, a Walesi bárdokat, a Légy jó mindhalálig-ot, végre eljutottak Zita nagy kedvencéhez, az Abigélhez. Ez a könyv persze belelkesítette az osztálytársai nagy részét is (főként a csajokat, naná!). Ezért aztán úgy döntöttek, hogy titokban betanulják színdarab-szerűen a könyvet. Ment is a szervezkedés: szerepeket osztottak, volt, aki a forgatókönyv elkészítését vállalta, mások besegítettek (Zita is, természetesen, az ő írókájával...), és reggel fél 8-ra jártak be, hogy gyakoroljanak; sőt, az osztályfőnök is eljárt néha ezekre a próbákra, őt is cinkossá tették. Nagyon élvezték. Viszont majdnem elszólták magukat, amikor a magyar tanárnő (aki egyébként az osztályfőnök-helyettesük is) azt indítványozta, hogy majd egyik órán adják elő az egyik jelenetet a könyvből - mit sem sejtve, hogy a gyerekek is pont ezen dolgoznak. Itt szinte kibukott belőlük, hogy ki ki legyen - hogy stimmeljen az általuk leosztott szerepekkel.
Ezért aztán, múlt pénteken úgy döntöttek, hogy nem várnak év végéig, és az "ünnepi" alkalmat megragadva, előadták az első öt jelenetet a magyar tanárnőnek. Volt nagy sikerük!!!! Annyira tetszett az egész a tanárnőnek, hogy be akarja nevezni a csapatot az iskolai ki mit tud?-ra (pedig már lejárt a nevezési határidő...), és azt tervezi, hogy a másik osztálynak is, és a többi tanárnak is adják elő. Úgy találta, hogy a gyerekek nagyon jól osztották szét a szerepeket, és jól eltalálták az egész hangulatot.
Zita nagyon örült a sikernek, teljesen feldobódott. Én meg úgy gondolom, hogy nem lehet nagyobb öröme egy magyar tanárnőnek, mint hogy sikerült így belelkesíteni szinte egy teljes osztályt!

Ugyanezen pénteken, Emmácska továbbra is itthon volt, mert sikerült egy "remek" vírusos torokgyulladást összeszednie, amit ötvöz egy még "klasszabb" köhögéssel! Szegény, utálja már nagyon az egész bezártságot. Még a hét elején (vagy a múlt héten?), ezzel tért haza:

Technika órán készítették, és nagyon  megtetszett neki - és az egész családnak.
Ezért, a betegsége elején, elkészítettük a társát:

"Én is szeretnék, én is szeretnék!"-jött az összes testvértől a kérés.
Ezért aztán, pénteken nekiálltunk Emmával a sorozatgyártásnak. Kivételesen, eszemnél voltam annyira, hogy még a fázis-fotókat is elkészítsem.
Tehát, először is összekészítettük a hozzávalókat: fél pár zoknik (no, ezek rejtélye megérne egy külön értekezést, de úgy sejtem, nem a mi háztartásunk egyedi rejtélye ez....), gombok (ha előre felkészülünk, akkor lehet kapni a rőfös-boltokban direkt "szem-gombokat" is, de ez nem nélkülözhetetlen), tömő-anyag (nekünk a karácsonyi dísz-kispárnák miatt maradt egy csomó, de gondolom, hogy sima vatta is megteszi), cérna (vagy még jobb, ha van fonal - nekünk nem volt), olló - és kell majd ragasztópisztoly (a lustábbjának, mert amúgy tökéletesen helyettesítheti tű és cérna is!).

Úgy kezdjük, hogy a lehetőleg fehér zoknit jól kitömködjük a tömő-anyaggal. (Itt megjegyezném, hogy szerintem azzal sincs baj, ha a "hóember" piros, zöld vagy hupilila - hiszen játék és fantázia az egész...) Pontosabban a zokninak egy akkora részét, amekkora hóembert szeretnénk. A felesleget levágjuk, de előtte még összeszorítjuk egy cérnával/fonallal a tetejét, no meg a "nyakánál" is összekötjük egy kicsit. Így:

Jön a hóember orra: összecsippentünk egy darabka tömőanyag/vatta részt a zokni keresztül, és alatta megkötjük egy fonallal/cérnával.

Egy másik, lehetőleg élénk színű, zokniból levágunk egy darabot úgy, hogy a zokni gumis része legyen a sapka nyitott alja, és a másik rész tetejét pedig ismét összekötjük egy darab cérnával/fonallal - mintegy "bojtos sapkát" létrehozva így. A maradék zoknirészt (tehát a lábfej-részt) pedig úgy vágjuk ketté, hogy szétteríthetővé váljék, és egy sálat kaphassunk belőle. Ezt a "sálat" az előzőleg kissé elszorított nyakrész köré tekerjük és hetykén megkötjük. Most akkor itt tartunk:

Már csak a gombok vannak hátra - a szemeknek és a pocakjára is pár, "dísznek". Mi, a lustább és gyorsabb verzióban, ragasztópisztollyal tettük ezeket fel, de nyilván meg lehet oldani tűvel és cérnával is! Kész is lett:

Helyes, ugye?
Amikor ezzel megvoltunk, tudtuk, hogy rögtön kell még egyet készítenünk - hiszen az Ikreknek gyártottuk az előzőt is. Aztán pedig megjött Zita, ő is kért egyet!!! Ekkor tartottunk ötnél. Mire Imola megütközve azt kérdezte: "Hol a hatodik?" Annyira mosolyogtam: a mi házunkban mindenből hat kell... :-) Tehát nekiveselkedtünk még egynek... Így összeállt a hóember-csapat:

Aztán, másnap csináltak még egyet, ajándékként a Kicsik barátnője számára, mert zsúrba mentek hozzá. De azt már nem fotóztam le.
Egyébként pénteken még megkaptuk végül az összes bizit. Összesen nyolc négyest szedtek össze - a többi ötös (persze... :-) ). Ez átlagban két négyes per fő. De nincsenek átlagos lányaink, ezért nem is így alakult:
Klára tiszta kiváló lett.
Imola egy jól megfeleltet kapott - csak "gratulálni" tudok a rajz-tanárnőnek, aki egy iskolai félév alatt meg tudta utáltatni a rajzot, az eddig éjjel-nappal rajzolgató és kézműveskedő lánykámmal! Most komolyan: hogy lehet nem kiválót adni rajzból egy igyekvő elsősnek?!
Emmus, a nagy harcosunk, öt négyest hozott. Dicséretére váljék, hogy néhányból kétesre áll, tehát még egy kis erőbedobás, és lehet akár ötös is... Én büszke vagyok rá is! Nagyon.
Zitusunk, drága, ki lehet számolni - három négyest hozott. Úgy tűnik, hogy a földrajz a mumusa - nem is értem miért, hiszen az bemagolható lenne. Az informatika van még, az pont nem érdekel. És a matek, amiből már majdnem meglett az ötös!!! (És ez nála nagy szó, a matekkal nehezen bírt mindig is....)
Lányok, annyira klasszak vagytok!!!!

Majomkodtunk

Egészen fura nap volt a tegnapi. Jó is volt benne (egy érdekes és fontos tárgyalás), meg rossz is (lebetegedett Emmus, az autóm meg nem gyógyult meg...), de főként kusza lett valahogy. Ennek az összevisszaságnak a végén, az Ikrek és Zita teljesen felpörögtek, és az akkor már elalvófélben lévő Emma gépével "szórakoztak". Én közben leckét próbáltam ellenőrizni, no meg az Elsősök briliáns félévi felmérőit aláírni. Ők meg ugribugriztak, pózoltak körülöttem, és néha engem is belesodortak. És mivel ritkán kerül rám a sor fotó-ügyben, gondoltam, felteszek ide a blogba is párat....

 Zitussal összebújva - Klára által fotózva

 Barnák ölelésében - puszikkal

 A kép jó - Klára ujjacskájáról is... :-)

 Leckét ellenőriz a szigorú anya

Klára szép - Zita szerető szemén keresztül

Egészen érdekes az új generáció viszonya a fényképezéssel. Teljesen más a hozzáállás - hiszen szinte bárki tud már bármikor kattintani - mobillal, vagy egyáltalán nem elérhetetlen árú fényképezőgépekkel.

Kattintgatnak ezek a "mai" gyerekek, rengeteg kép készül, akár suliban, útközben, itthon, kevésbé különlegesnek tűnő alkalmakkor. Persze ez nem kritika. Csak megállapítás. Ahogyan az is, hogy ezeknek a képeknek milyen utóéletük van még. Zitus már ujjgyakorlatként éli meg a mindenféle kép-varázslásokat, amikkel ilyesmiket hoz létre:

Meg ilyen egészen vicceseket, mint például ebből:

ezt:

Gondolom, ezzel még semmi extrán-különleges dolgot nem mutattam, csak engem, egy generációval arrébb, nyűgöz le. Kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva, mennyire tűnik majd ez avittnek...

Tuti befutó - és a receptje

Ha az a határozott szándékom, hogy a lányok valami zöldségeset egyenek, és biztos szeretnék abban lenni, hogy mindegyik lelkesen lát majd hozzá, akkor ezt készítek. Tegnap is ez volt a menü - mintegy "engesztelésképpen", hogy mi, szülők, leléptünk egy jó kis színház idejére. Mutatom:

A kép még a sütőbe tessékelés előtt készült - hiszen frissen a legjobb, és mi már nem voltunk itthon, amikor "friss lett". Eléggé felismerhető, nem? Most lehet tippelni egy picit, mutatok egy tágabb képet is:

Na, megvan? Neeem, nem indítok játékot, nyereménnyel (noha gondolkodom egyen, ha tovább szaporodik ilyen szépen a rendszeres olvasók száma, vagy ha a számláló közelíti meg a 200 000-et, de ez még odébb van). Inkább elárulom: rakott zöldbab.

Ahogy így belegondolok, talán a bab különböző válfajaival tudom csak közös nevezőre hozni a lányokat. A fejtett babból készülő Jókai-bablevest mindegyik szívesen kanalazza, még a leves-kerülő Zita is. A babos húst vörös babbal (chili con carne) már inkább csak Emmus eszi élvezettel. A fehérbabból készült levest is megeszegetik azért. Szerintem az a lényeg,hogy legyen tejföl és joghurt benne vagy lehessen beletenni! Amúgy.... Újabban Zita már nem szereti a borsófőzeléket vagy a párolt borsót (a másik három persze igen), Imola eléggé fanyalog a krumplifőzeléktől, viszont ő az egyetlen -gyerek-, aki ujjong, ha tökfőzelék van. A spenótot egyre többen vetik meg családunk soraiban, sóska eszembe se jusson. Karfiol és brokkoli szóba sem jöhet (büdöööööös!!!!!). Répa, póré és hagyma engedélyezett. Répa nyersen is, bárhogy! No meg az uborka. A salátát megint csak Emma szereti, Zita és Imó a paradicsomosok, Klára és Emma a "paprikások" (minden értelemben... :-) ). Az utóbbiak örülnek együtt annak, ha krumplipüré, sült krumpli vagy pikkelyburgonya van. Szegény Zoli, a karalábé-imádatában csak velem osztozkodik, és még nem találtam igazán őszinte társat a káposzta-szeretetemben (bár Zoli csatlakozik, ha kell). A kelkáposztát néha megpróbálom, hasonló feldolgozásban, mint a rakott babot, de a leleményesebbje gondosan kitúrja a kis levélkéket a hús-rizs közül. Kelbimbóval pedig aztán már végképp' ne inzultáljak senkit! Cékla savanyítva megint csak egyedül az "Uramnak" jöhet, ha nincs más. Zeller talán, néha, esetleg krémleves formájában, ha már tényleg muszáj. Endívia és édeskömény be ne tegyék a lábukat hozzánk - már legalább is a család öthatoda szerint... :-( A padlizsán rántva még csak-csak lecsúszik Klára torkán, de a Baloghok azt sem értik, hogy miért találták ki a cukkinit?! Patisszon, az mi? Nem az "alkonyatos srác"? A retek pedig csíp, nem kell... Spárgát csak Zoli eszik - ha úgy gondolja, hogy most nem kéne velem ellenkeznie.... És a sütőtök... Nos, az egyetlen, ami miattam nem kerül már eleve a bevásárlókosárba; bár az is igaz, hogy senki nem is reklamálta soha (csak Halloweenkor....).
Ez a mi zöldség-körképünk... Eléggé hervasztó. Az még érthető lenne, hogy nem szeretik mind ugyanazt. De hogy ilyen sok minden legyen, amit EGYIK sem... Pedig babakorukban mindent ettek. Azért nem keseredek csak el, mert azért, ha jól emlékszem, én is elég válogatós voltam, és aztán kamaszkorban teljesen nyitottá váltam kaja-ügyileg.... Csak így nehéz változatos étrendet kialakítani, újítani meg pláne. Milyen jó, hogy ha vendégek jönnek, mert akkor azért kicsit kiélhetem magam. Ahogy múlt szombaton is, Jamie Oliver zseniális töltött hagymájával...
Most akkor lejegyzem ide, hogy miként is szeretik a Balogh-lányok a rakott zöldbabot. Mert, gondolom, ahány ház, annyiféle ez az étel (is). A saját anyukám is teljesen másként készíti (az is nagyon finom!). De most kimásolom az én verziómat a kis receptes-füzetemből (pár karácsonnyal ezelőtt kaptam), ahol azok a receptek szerepelnek, amik "tuti befutók" a csajoknál - kissé azzal a céllal is, hogy ha kedvük szottyan majd később "pont olyat, készíteni, mint Anya", ebben megtalálhatják majd:

Amint látszik, pár receptet még be kell másolnom... Zita persze nem tudta megállni, hogy bele ne nyúljon a dolgaimba, ezért szépségesen megszerkesztette az első oldalt....
Tehát akkor:
Rakott zöldbab á la Szitya:
Hozzávalók:
10 dkg felkockázott bacon
50 dkg darált hús (pulyka vagy marha, vagy vegyesen)
60-80 dkg zöldbab (sárga vagy zöld, vagy vegyesen - én a legtöbbször mirelitet használok)
2 kiskanálnyi vaj, vagy más zsiradék
1 pohár rizs
2 pohár tejföl
1 tojás
só, bors, kömény, fokhagyma, pirospaprika vagy gulyáskrém

A zöldbabot felteszem főni bő, sós és köményes vízben, nyomok bele egy gerezd fokhagymát is (de elhagyható). Ha puha, elzárom a gázt, a babot leszűröm.
Közben felteszem a rizst is főni: kevés (egy kiskanálnyi vajat vagy olajat) hevítek, ráöntöm a pohárnyi rizst, majd rögtön utána a két pohár vizet, sózom, majd takarékra állítom a gázt, lefedem az edényt, és hagyom, hogy főljön. (Ez a nagyon lusta rizskészítési mód - de hatékony!) Néha bekukkantok a fedő alá, és ha már elfőtt az összes víz, akkor elzárom a tüzet alatta.
Amíg a bab és a rizs készül, pont van idő a hússal is elbíbelődni. Kevés zsiradékon (én olajat szoktam használni, olívát vagy napraforgót, mindegy, de vajat is lehet) megpirítom egy kicsit a bacon-kockákat, majd hozzádobom a húst (volt már, hogy több baconnel, és hús nélkül készítettem - úgy is ízlett!). A húst addig pirítom, amíg ki nem fehéredik. Közben nyomkodom széjjel egy kicsit a fakanállal, hogy ne "csomósodjon" össze. Sózom, borsozom picit. Itt döntés előtt állunk: vagy szórók rá egy kis pirospaprikát, és gyorsan el is zárom alatta a gázt, vagy egy kis gulyáskrémet nyomok bele, és akkor egy picit továbbfőzöm. A gulyáskrém nyilván tele van olyanokkal, amikkel nem kéne, viszont szaftosabb lesz a hús tőle. De nélküle is finom. Sőt, paprika nélkül is. A hús is készen van.
Ezen a ponton bekapcsolom a sütőt, kb. 210°C-ra. Így biztos bemelegszik addigra, amíg összeállítom a rakottast.
Még összekeverem a tojást a tejföllel, sózom kicsit, és már kereshetek is elég nagy és mély tálat, amibe belerétegezhetem a finomságot: alulra a hús jön, utána a bab, utána a tojásos tejföl. Majd jöhet a következő réteg, egészen addig, amíg el nem fogy. Mindenképpen a bab és azon a tejföl legyen legfelül.
Anyukám még sajtot is szokott a tetejére szórni, a lányok ezt nem (v)eszik szívesen, így az elmarad. Mondjuk, már így is elég laktató.
Mehet is a sütőbe - kb. 20 percre - addig, amíg a tejföl meg nem barnul egy picit itt-ott a tetején.
Jó étvágyat!
Tegnap este, Klára ragaszkodott hozzá, hogy Jutka mama ne mosogassa el a tányérját, amíg haza nem érünk - hogy láthassuk: üres!!! Ráadásul (ezt nem tudom, hogy hogyan vehettük volna észre) - kétszer szedett!!! Mondtam, hogy ez a tuti befutó.... Ha még Klára is ilyen lelkes tőle.... (aki feje felett most éppen a vérvétel árnya lebeg, mert a doktor néni is túl sovánkának tartja....)
No, ez volt az idei (???) gasztro-bejegyzés-szerűségem....

Az egyik legjobb játék...

Megunhatatlan, számtalan lehetőséget rejt, megtornáztatja a fantáziát, az ujjakat, a családi együttlét formáit. Ez a lego, vagy a kistesója, a duplo.
Szerintem eszméletlen mennyiségű játék létezik a világon, de ez verhetetlen!!! Ha jól belegondolok, több, mint egy évtizede "díszítik" a nappalinkat a színes műanyag kockák; és egy nagyon tipikus képként azt festhetném le az estéinkről, hogy Zoli hever a szőnyegen, és egy-két (három-négy) gyerekünkkel épít valamit.

Nagyon jó, hogy a duplóból mindenféle "kellékek" hozhatók létre (pl. istálló), a pici legokból pedig inkább konkrét, a leírást követő épületek, létesítmények, eszközök.

Most karácsonykor (is) volt egy doboz lego a fa alatt, és ezúttal a "konkrét"-típusból. Eddig ezt szerettem kevésbé, mert úgy gondoltam, hogy korlátozza a fantáziát, de most látom már komoly előnyeit is. Először is: a gyermek figyel, térbeli látását segíti az, ha képes a rajz alapján visszaadni az építkezés fázisait, és egyszer, ha már készen van a mű, akkor pompás játékszerré válik (nem egyszer fordul elő, hogy a fürdőszobából hozom ki a házikót, mert valamelyik gyerek bevitte magának "kelléknek" a hosszabb túrájára). Aztán szét lehet szedni, és a többi variáció egyikét újraépíteni.

Sikerélmény, kreativitás, kézügyesség, játék, együtt-játszás, mindez a lego.

Szerintem klassz, még akkor is, ha műanyag....

(Egyébként, miután sejtem, hogy nem fogok hetente "játékos" bejegyzést írni, itt még megjegyzem, hogy karácsonyi ajándék ugyancsak a már Juli barátnőméknél megismert és megszeretett Carcassone nevű társasjáték. Stratégia, örökké változó felállás, családi móka - mindezt kínálja.
És még egy: Klára kért egyedül konkrét dolgot karácsonyra; ráadásul olyasmit, amiről sosem hallottam. Először, amikor rájöttem, hogy mi is ez, nem voltam elragadtatva - de most már teljesen kibékültem vele, és az is tetszik, hogy nem telik el nap anélkül, hogy kézbe venné. Ez egy gyerek-fényképezőgép tulajdonképpen, amelyik tele van vicces, játékos funkcióval. Mindenkit elszórakoztat az eltorzított felvételeivel, a játékosságával. Nem mondom, hogy ez az abszolút beszerzendő listát gyarapítja, vagy hogy bármennyire is felvenné a versenyt a legoval, de azért elmegy. A képek most erről a gépezetről vannak.
Végül, a játékos sort bezárva, egy meglepő: a gombfoci. Igen, noha lányok, érdekelte őket ez a játék is, pláne, hogy Zoli sokat mesélt az ő saját gombfoci-bajnokságairól. És bár Zoli elmagyarázta a szabályokat, és "le is vezetett" pár mérkőzést; ha feltekerik a szőnyeget és "berendezik a stadiont", általában igen szabadon értelmezve játszanak - viszont rengeteget kacagnak.)

 Eltorzított képet azért nem teszek fel, amúgy is csak magamról ezeket a furikat... :-)

Játékra fel, emberek!!!

Salala...

Ismeritek ezt a dalt?

A clipjétől nem vagyok elájulva - kivéve Jagger fantasztikus öltönyét. Persze, Jagger bármit felvehet... :-) Örök rajongója maradok, talán azért, mert már az anyatej mellé is Rolling Stones-t kaptam, hála Bátyámnak. Így aztán a jó öreg Mick imádója vagyok. Nem bírom megunni az utánozhatatlan mozgását ("Moves like Jagger", hm?), a mimikáját, az egyedi, több ezer közül is felismerhető, néha nyivákolós, mégis dögös hangját. És még valamit: azt, hogy örökké mosolyog!!!!
És, tulajdonképpen, ezért akartam idetenni pont ma, pont ezt a számot, mert noha nem értem pontosan a szövegét (és direkt nem jártam utána), de számomra ez a "nóta" (úgy, "nagyferósan"), maga az optimizmus. Már eleve a címe: Miracle worker - mondjuk. "Csodatévő munkás". Meg a ritmusa, ami csak a Karib-tengert és annak minden élvezeti forrását idézi. A kavalkádot, amit a három hang és stílus eredményez. Élen Jagger huncut és modern szólamával. Mindez együtt csak jókedvet és mosolyt varázsolhat, nem? Esetleg csodát?
És ma ilyen "mircale worker" hangulatom van. Hogy miért? Nehéz lenne összefoglalni. Apró puzzle-darabkák.
- Mert pár napja felhívta Zolit egy régi barátunk, aki a nagyon kerek születésnapját fogja ünnepelni. És noha mostanság nem beszélünk túl sűrűn, mégis meghívott, mert szeretné ott-tudni majd a számára igazán fontos embereket. És olyan jól esik, hogy mi is annak számítunk...
- Mert tegnap aláírtam egy hivatalos papírt. Nem tudom, hogy ez csak jót hoz-e számomra, számunkra, de egy fordulópont, és némi megnyugvás. Meg izgi.
- Mert ugyancsak a héten jelentkezett be egy pár éve már pihentetett külföldi üzleti kapcsolatunk - érdekes kérdésekkel. Ez is feldobott. Bár ez sem garancia még semmire sem.
- Mert az utóbbi két napban kissé csökkent a gyermekeink közötti veszekedések mennyisége. Egészen vidám vacsorákon vagyunk túl.
- Mert Zita hazahozott egy kitölteni-való papírt, hogy megkaphassa a "Jó tanuló - jó sportoló" címet. Már maga a felkérés is megtisztelő.
- Mert ma nem hallgattam híreket (és hozzá kommentárokat) egész nap.
- Mert egészen meghatódtam azon, hogy Klára bosszús azért, mert a félévi írás felmérőjére "csak" 69 pontot kapott a 70-ből, mert hiányzott egy ékezet. Klára pedig duzzogva állítja, hogy pedig ott volt az az ékezet, amikor beadta. Mondtam, hogy biztos beugrott Radírpók a Tanodába... No meg azt is, hogy rém büszke vagyok rá.
- Mert mikor Imolát ugyanerről a felmérőről kérdeztük, és az elért pontszámai felől érdeklődtünk, akkor azt felelte: "Nem tudom, hogy hány pontom volt, csak azt, hogy egy hibám sem volt és kiválót kaptam."
- Mert Emmán olyan jól áll az új, színes, vidám pulóvere...
- Mert muszáj, hogy úgy legyen, ahogyan gondolni AKAROM, azaz, hogy elindultak már végre azok az égitestek, hogy végre-valahára a szerencsés csillagállásba rendeződjenek.
- Mert szerelmes vagyok (a férjembe).

No, hallgassátok ezt a dalt!

"Csak úgy, testvériesen"

Amikor elterveztem ezt a bejegyzést (úgy három napja), akkor valami durvább címet szántam neki, mint pl. "Állóháború" vagy "Testvérharc". Időközben azért kissé kitisztult az ég lelkem viharában, így a cím is leszelídült egy kicsit.
Mindazonáltal, egy kissé kevésbé kellemes témát feszegetnék, nagy bánatomra. Persze, a karácsonyra ajándékozott személyre-szabott könyvek állandó olvasgatása, és azoknak a lányok általi "lereagálása" komoly útmutatást ad nekem az ügyben, hogy mit és hogyan írhatok itt le. Tulajdonképpen, számomra is ajándék volt ez az ötletem. Rengeteg mindent "helyre tett" és helyre pakol még folyamatában is.

Szóval, nem tudom, hogy miért (illetve vannak tippjeim, majd mindjárt visszatérek rájuk), de mostanában elmélyülni látszanak az ellentétek bizonyos gyerekeink között. Tudom én, hogy a testvérek alapvető sorseleme a veszekedés; olyan nincs, hogy ne lenne ilyen. És azzal is tisztában vagyok, hogy a testvérek közötti féltékenykedés is velejárója a többgyerekes család-modellnek. De én úgy érzem, hogy most már néha túllépnek egy egészséges határt. Klára és Emma (a két főharcos) már eljutott ahhoz a bizonyos "ha sapka van rajta, az a baj, ha nincs, akkor az a baj" szindrómához, amiből nehezen találom a kiutat. Állandóan belekötnek a másikba, és hamar elfajul kiabálásba, egymás sértegetésébe, (ajtó)csapkodásba és nem ritkán "tettlegességbe". Persze, Zita (a maga megbolydult, noha mintha már kissé visszazökkenő lelkével) és Imola sem ártatlanok ám; és sokszor ők is harcolnak a többiekkel, vagy a két Kékszemű vitájába szállnak be - egyáltalán nem pártatlanul. Imola hajlamos Emma pártját fogni, Zita pedig sokszor túlzó módon száll Klára védelmére; még olyankor is, amikor Klára valami igazán hajmeresztőt művel (inkább nem is hozok fel példákat, merüljenek azok inkább feledésbe...).

Összefoglalva: az utóbbi időben nem egy olyan vacsoránk volt, ahol a gyerekek őrjítő módon viselkedtek - vagy akár előtte, és azt folytatták az asztalnál. Próbálkozunk mi szép szóval, könyörgéssel, fenyegetéssel, érveléssel, és - főleg: elkeseredéssel. Talán ez utóbbi hat a leginkább, legalább is bizonyos csemetékre. Valamelyik este már inkább elmentem sétálni egy kört, mert féltem, hogy "felrobbanok", vagy mérgemben olyat mondok/teszek, amit megbánnék... Zoli is rosszkedvű ezt tapasztalván, de néha még ez sem állítja meg őket....

Hogy miért van ez mostanság? Persze, illő lenne magunkban (is) keresni a hibát, és nyilván megtesszük, és próbálunk újabb és újabb (naggggyon megértő) technikákat alkalmazni az ellenségeskedések feloldására, de azért lenne egy egyszerű magyarázatom is. Úgy hívják: LEVEGŐ!!! Mintha a szünet alatt kimaradt egyhetes hegyi túra hiányozna. A "kiszellőztetés". Ráadásul a Mátra is kibabrált velünk, azóta meg Imó és a saját "tüdőlötyögésem" is megakadályozott minket a levegőzésben. Imola rögtön elkezdett köhögni, akár már egy szellőztetés során is. (Ma ment először suliba.) 

Lehet, hogy már a hó puszta látványa is segített, mert tegnapra kicsit kisimultak a lányok idegrendszerei. És így a miénk is... Éppen jókor, mert már kezdtünk nagyon elkeseredni...
És már most megígérem magunknak, hogy amikor csak lehet, kiviszem a csipet-csapatot levegőre. Régen is mindig ezt a módszert alkalmaztam, ha már nem bírtam velük. Csak éppen sokkal könnyebb ovisokat kirángatni, mint elfoglalt iskolásokat... De látom, hogy komoly következményei vannak a hiánynak. Már ha nem tévedek, és tényleg ezért ásták ki a sáncokat egy állóháborúra....
Kissé szorongva várom mostanság a késő délutáni-esti létezést: vajon most is lesznek-e összecsapások? Keresem a kulcsot ahhoz, hogy ne fajulhassanak el a dolgok, de pillanatok műve alatt robbannak a bombák a testvérharc aknamezőin... És teljesen kiszámíthatatlanul...
Ezért "vicces" számomra az a kifejezés, hogy "testvériesen osztozni"....