Házi feladat

Januárban van mindig egy hullámvölgy. Ez a tapasztalatom. Zitánál már negyedik éve tart ez a megfigyelésem, de úgy tűik, hogy Emma is hasonlóan reagál az év leghosszabbnak tűnő hónapjában.

Zita mindig ilyenkor "rosszalkodik" a legtöbbet, ilyenkor súrolja a magatartás jegye a négyest alulról.... Bár, lehet, hogy ezegyszer tényleg "változó" minősítést fog kapni. Mégpedig azért, mert megkapta élete első osztályfőnöki figyelmeztetését, bele a tájékotatójába!!!! Amikor megmondta (becsületére váljék, hogy rögtön ezzel kezdte, szinte nem is köszönt - csak tartsa meg ezt a jó szokását, hogy ilyen őszinte velünk!!!!), éppen voltak ott néhányan. Elvem, hogy nem szidom a gyermeket mások előtt. persze nem is kapott dicséretet, csak mondtam, hogy majd ezt megbeszéljük. Belülről forrtam: hát mi történt ezzel a gyerekkel, hogy már beírást is kap???? Eltökéltem, hogy most aztán jól leszidom, büntetést is kap majd, és megkérem Zolit, hogy jól beszélgessen el vele... Aztán kiderült, hogy órai levelezgetésért kapta.... Hm, mélyen magamba tekintve, el kell ismernem, hogy rendszeresen tettem ilyet én is.... Aztán kiderült, hogy nem is vette észre a tanító néni, hanem óra végén beköpte őt egy társa, egy fiú..... Hm, még nehezebben indult a leszidás: besúgó társadalmat nevelünk?! Nem is zavarta az órát, ezek szerint!!!! És hát, a jegyein sem látszik, hogy gond lenne egy-két perc figyelemkiesés.... Aztán kiderült, hogy csak ő kapott beírást, a levelezőtársa nem, mert ő még új, nem akarta a tanító néni elvenni a kedvét.... Hm, mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek????? Mondanom sem kell: a leszidás elmaradt. Azt azért megkérdeztem, hogy ő is be szokta-e árulni a többieket, mire azt felelte, hogy eszébe sem jut. Megkönnyebbültem. Kértem még, hogy húzza meg magát, maradjon nyugton órákon....

Emma pedig.... Ő nem rossz, sőt, példás magatartású... De ő meg "lassítót" szed, szerintem. Az amúgy is meglehetősen komótos tempója tovább csökkent. Az egyperces leckék órákig tartanak, sírva fakad, ha kiderül, hogy az elhúzott szöszmötölés után még egy leckéhez hozzá kéne látni. Harcolunk.... Én könyörgök, ő pepecsel, az idő megy, semmi másra nem marad, és a gyermek nagyon elfárad. A felszerelését hiányosan teszi be, a leckét nem jól írja fel, a határidőket összekutyulja... Így neki a szorgalma lesz "csak" jó, mert összegyűlt annyi hiányjele. Én is hibásnak érzem magam: lehet, hogy nem ellenőrzöm le eléggé a bepakolását, a leckefüzetét? Pedig úgy igyekszem!!!! Már lassan én is beírom a "leckefüzetembe", hogy mikor melyik gyereknek milyen felmérője, leckéje, tablója vár el(ő)készítésre...

Nemrégiben viszont akadt egy házi feladat (igaz,hozzánk már nem a pontos leírás jutott el...), amit szinte az egész család készített, vagy legalább is szurkolt érte, nagy lelkesedéssel. Ez pedig Emma környezet-leckéje volt, ahol egy házi állatot kellett bemutatniN, hogy a házi állat Scotty, a kuytusunk, lett! (Zita is készített hasonlót két éve.) Bár ugye, vannak nekünk "hónyulaink" is, akik Húsvét óta hűséges társaink lettek... A tekiről nem is beszélve (bár az nehezen sorolható házi állat kategóriába.)

Először is: le kellett őt fotózni. Ami már elve nem egyszerű, hiszen mindig rohan, ha kimegyünk, és persze felénk... Zoli és Jutka (mama) is kimentek, hogy végrehajtsák a műveletet. Végül klassz fotók születtek...

Aztán kiment Emma is, gazdis képek végett. Újabb kihívás....

(Ez a két kép nem képvisel nagy értéket "fényképészeti szempontból. Viszont szerintem olyan jól visszaadja azt, hogy milyen jó barátok ők: Emma és Scotty. A kutya szinte visszasimogatja az őt lelkével is szerető barátját.....)

A képeket sima papírra nyomtatuk, a nyomtatónkkal. Ezeket Emma kiszabta. Írt néhány jellemzőt a kutyusról, rajzolt, bejelölte a testrészeket, és egyáltalán: hosszú időt eltöltött vele (ezúttal felesleges pepecselés, szöszmötölés, bámészkodás és lámpa-piszkálás nélkül), szeretettel és lelkesedéssel készítette el! Imó és Klára tartották a ragasztót és az ollót, a kivágott képeket, a "keze alá dolgoztak". Én a szövegeket javasoltam, amit aztán Emma gyöngybetűkkel leírt színes papírra, majd azt kivágta és ragasztotta... Igazi családi vállakozás volt ez, ahol a főszerep Emmáé, no meg persze Scottyé volt.... Az eredmény sajnos még a suliban pihen, de azt már tudjuk, hogy ötöst kapott érte....

Ehető ajándék

Misi bátyám második nagyfia, "hármas számú versenyzője", az a Zoli(ka), aki decemberben szalagavatózott, tegnap 18 éves lett. Most már nagykorú. Most már hivatalosan is művelheti azokat a szülő-kiborító dolgokat, amiket eddig is. Zoli(ka) egy gyönyörű fiatalember, rendkívül sármos és bájos, és hát... elég sok fejfájást okoz a szüleinek. Én mindig csak a pozitív oldalát látom, de nem én élek vele együtt... Érdekes, ő ugyanúgy Zoltán Gábor, mint az én Zoltánom (Gáborom). Hogy ez az egybeesés teszi-e, vagy mégis inkább néhány láthatatlan húr, mindenestre a két Zoli nagyon szereti egymást és jól megértik egymást. (Persze ez igaz Danira is, Zoli bátyjára is, pedig ott egyik név sem egyezik...)

Zolit szombaton ünnepeltük nagycsaládi körben. Mostanában egyre többször fordul elő, hogy a naggyá cseperedett gyerekeknek a (nagy) család közös ajándékot vesz. Így volt ez most is, ezért aztán nem törhettem a fejem valami testre szabott meglepetésen... De aztán mégis... Valahogy nehezen törődök bele abba, hogy a neves ünnepeken csak egy borítékot adjak. Úgy döntöttem, hogy saját készítésű lesz a kis plussz. Zoli még csak apró kisgyerek volt (a babakor végén), amikor is egyszer együtt nyaraltunk Zoli(ka) korán kelt, majd, miután kilencen voltunk, összesen kilencszer reggelizett.... Mindenkinek társaságul szolgált.... Jó étvágyú volt, no... Zoli(ka) a mai napig olyan, mint Gombóc Artúr: a csokit - és minden más édességet - bármilyen formájában szereti. Szerencsére hasonlatossága Gombóc Artúrral itt meg is áll.

Szóval elővettem Anyutól az ünnepekre kapott könyvemet, ahol mindenféle - ajándéknak való - mézeskalács csodák receptjei találhatók. Abból megsütöttem két kis dobozt. Azt utána kidekoráltam: egyiket olajjal összekevert arany csillámporral (ettől mondjuk a díszített felület ehetetlenné vált, de maradt azért elég fogyasztható rész), a másikat marcipánnal. A nagyobbik dobozkába pedig Stahl-féle trüfliket (csokigolyókat) gyártottam, a kisebbikbe pedig a lányok "gyurmáztak" marcipán-figurákat (már aki... Zita alapanyaga valahogy eltűnt.... a gyomrában).
Végül pedig a ZOLI 18 mézeskalács-betűket is bevontam marcipánnal, ráragasztottam a dobozok tetejére. A dobozokat pedig szalaggal körbekötöttem (hogy egybe maradjon, no meg díszítésképpen). Melléjük került Emma és Imó két, különösen jól sikerült, marcipán-figurája, és már készen is volt!!!!!

Az ünnepelt nagyon meglepődött, nagyon örült, és szerintem már nem sok van meg az ajándékból....

Remélem, hogy nagyszerű felnőttélet vár rád, Zoli! (most már tényleg levakarjuk onnan azt a "ka" végződést...)

Tájékoztattak bennünket

Méghozzá arról, hogy mindkét lányunk pompásan tanul, továbbra is. Kiválóan megfeleltek teljes serege köszöntött ránk a tájékoztató füzet (leánykori nevén: ellenőrző) közepébe beragasztott lapról. A matek, a magyar, mind irodalmi, mind nyelvtani szemszögből, a torna, a nyelvek..... Dicséretből is akadt szép számmal, itt magyarból, ott tornából, amott nyelvből. Apró különbségek, kicsinyke gyengeségek azért vannak.

Ott van rögtön a magatartás. Míg a szorgalom persze duplán példás, Zita mindig szóra kész szája sajnos többet jár a kelleténél, órákon (is). Ezért aztán "jó"-t kapott - amivel tulajdonképpen semmi bajom; főleg, hogy tudom, hogy ez csak a cserfessége hozadéka. Hogy informatikából is csak a jól megfeleltig jutott el, az sem zavar túlságosan. Valahogy nem vonzódott eddig nagyon a számítógéphez, mi pedig ezt különösen értékeltük. Nincsenek számítógépes játékaink, nem hallgatunk mesét a gépen keresztül (arra ott vannak a meselemezek, no meg a mesekönyvet felolvasó szülői szájak), egyáltalán, nincs a gép az életünk középpontjában. Ezért aztán csak az utóbbi időben ül be Zita a billentyűzet mögé egyre sűrűbben. Megtanult "pötyögni", a google-on keresni, iwiw-ezni (no, ez "hasznos"!! :-) ), és mostanában a saját regényét írja rendületlenül, akárhányszor támad egy kis szabad ideje.... De az informatika jegye még nem tükrözi az itthoni szorgalmát...

Emma tájékoztatója sem lett teljesen "egyhangú", noha az ő magatartása persze példás, és informatikája sincs még (szerencsére, mert ő aztán fényévekre van a számítógép-használattól). Őt rajzból nem illették meg a kiválóan megfelelttel, ugyanis, bár hosszan dicsérik, túl lassúnak találták... Hát, ezért sem tudtam őt megdorgálni... szerintem a "művészet" nem gyorsaság kérdése. Amúgy meg, köztudott, hogy Emma a komótos fajtából való (és most igen visszafogottan fogalmaztam). Hogy környezetből sem ütötte meg a kiváló szintet, nos, ez már kicsit bosszantóbb és érthetetlenebb, hiszen szinte a kedvenc tantárgya. De megegyeztünk: ezentúl jobban átolvassa a felmérőjét, így nem maradhat benne olyan, hogy "egység" hegység helyett, és talán nem ott ragad le, hogy melyik kép a nagyobb, amikor azt kell megállapítani, hogy melyik a tenger és melyik a tó, hanem észreveszi a delfint és a pálmafát is....

Félévi bizonyítvány-osztás volt pénteken. És mi nagyon büszkék vagyunk iskolás lányainkra.

Nagyon hosszú hétvége

Hegytető. Szikrázó hó, napsütés. Hideg, ami rózsásra csípi az arcokat. Hideg, amitől jól esik a forralt bor. Síelés. Társaság. nagyon jó társaság. Remek síelés. Esti bulik, baráti beszégetések. Gyerekbulik, iglu-építkezés. Jó kedv, isteni kaja. Nagy pihenések, kellemes fürdőzések. Gerlitzenen voltunk múlt péntektől keddig.

(a képekért köszönet Valinak)

Szeretem

Szeretem, ahogy reggel kijön, hunyorogva, hosszú, gyönyörű, fekete hajzuhataga még szabadon omlik a vállára, az egész napos copfosság előtt. Szeretem, hogy mindig annyi a mondanivalója, és hogy mindent megoszt velem. Szeretem, hogy a legapróbb dolgokért is tud lelkesedni. Szeretem elképesztő kitartását, ahogy zokszó és panasz nélkül teljesíti minden feladatát, akár késő este is. Szeretem benne, hogy jó versenyző, hogy szívesen megy versenyre, a maximum felett teljesít. És azt is szeretem benne, hogy mindezzel együtt jó vesztes is, indulat és irigység nélküli. Szeretem, hogy igazi könyvmoly lett, hogy kíváncsisága határtalan, hogy nyitottsága példartékű. Szeretem.

Szeretem, ahogy félénken mosolyog, ahogy babásan bújik. Szeretem, hogy egy olyan álomvilágban él, ahová mindenki vágyik: állatok és növények a barátai, mindenki barátságos vele, mert a barátságosságot vonza. Szeretem, hogy adottságait ugyancsak természetesen éli meg; szerény, mert gyárilag kimaradt belőle az önteltség. Szeretem benne, hogy ezzel együtt hiú, mindig készen arra, hogy a kölnimből vagy a sminkemből "csenjen" egy picit. Szeretem benne, hogy arca mindig derűs, ha pedig mégis elkeseredne, az egész lénye egy kétségbeesés, gyámolítandó madárka. Szeretem benne, hogy Zolit látom, ha ránézek, ugyanazzal az őszinte naív és végtelenül kedves bájjal. Szeretem.

Szeretem a kis madárcsontos fejecskéjét. És szeretem azt is, hogy (Apukám frappáns megfogalmazása szerint) "egy fantasztikus kis komputer" van ebben a kobakban. Szeretem, hogy intelligenciája a humorban fejeződik ki leginkább. Szeretem, hogy bohóckodik is. Szeretem határozottságát, szinte átlátszó karcsú, de izmos alakját. Szeretem, ahogy őszintén odasimul, ahogy menedéket kér és kap. Szeretem, ahogy magyaráz, ahogy elmélyülten rajzol, ahogy "telefonálgat" "szerelmével", ahogy figyel és ahogy akar. Szeretem, hogy igazságos, figyelmes és pontos. Szeretem, hogy megbocsátó, barátkozó és családszerető. Szeretem.

Szeretem, hogy nőies báját egy pillanatra sem veti le. Szeretem, hogy reggel azonnal tevékenységbe kezd: rajzol, barbiezik, épít. Szeretem pihe-puhaságát, és szeretem azt is, hogy gömbölyűsége ellenére nagyon ügyes minden mozgásban. Szeretem, ahogy azt mondja "Ana!", és, hiába buzdítom arra, hogy ne alkalmazza túl gyakran, szeretem azt az esdeklő, "vertkutya" tekintetét, amivel mindenkit levesz a lábáról. Szeretem kecses, ösztönösen elbűvölő mozdulatait, és szeretem végtelen rugalmasságát- a szó összes értelmében. Szeretem, ahogy szereti a testvéreit, szeretem, ahogy ragaszkodik. Szeretem, ahogy felszegi az orrocskáját, amikor alszik. Szeretem.

Decemberi visszatekintő V. - Síelés

Ez a hat nap úgy telt, ahogyan megálmodtam: nyugisan.... Már az út is remek volt (eltekintve egy apró epizódtól, amikor is Apukám a saját, diesel.meghajtású autójukba, többévtizedes rutintól vezetve, benzint töltött - de szerencsés vége lett a történetnek, csak ők egy picit később érkeztek meg...). Az autónkban hátul egymással szembe fordítottuk az üléseket. Így aztán, félúttól hátra ültem én is, társasoztunk, kártyáztunk, viháncoltunk a csajokkal. Az utakon alig voltak, így szinte elrepült az a bő nyolc óra, amit a kocsiban töltöttünk.

A Zapfenhof szállodában már ismerősként, puszival és örömmel köszöntöttek minket (hiszen már egy évtizede visszajárunk, néha még nyáron is). A már megszokott szobáinkat foglalhattuk el (két négyszemélyes) és a már megszokott minőségű isteni ételeket fogyasztottuk, és a már megszokott pancsikolást végeztük szinte minden nap a kis benti medencében és a kinti jacuzziban. Egyébként pedig: sokáig aludtunk, békésen megreggeliztünk, még békésebben összecihelődtünk, felmentünk a pályákra, síelgettünk, megebédeltünk, síelgettünk még egy picit, lejöttünk, fürödtünk és/vagy koriztunk, és/vagy sétáltunk.

Vacsora közben és után társasoztunk, szóval remek volt.... A két Kicsi becsülettel megtanulta a síelés alapjait. Eleinte az egész bébi-pályán gyakoroltak hol velem, hol Apa-Zolival. Ez Anyukámnak is jó volt, aki a tavalyi szekrényes balesete miatt most még nem térhetett vissza a síeléshez, viszont azon a nem túl hosszú és nem túl meredek pályán ő is fel-le sétálgathatott a Kicsik mellett (ők pedig a mozgószőnyegen húzatták fel magukat).

De két-három nap után már megtanultak annyira, hogy a hosszabb, csákányos-felvonós pályán is lemenjenek. Sőt! Remekül megtanultak önállóan felvonózni is!

Így Anyukám már nem tudott sétálgatni a pályánál, de azért elvolt. Végül, utolsó nap Zita és Emma, no meg Zoli, snowboardot béreltek, így ők kerültek a gyakorló pályára! Délután még oktatójuk is volt, ezért aztán ripsz-ropsz belejöttek (az alapokba). Tehát sokat használtuk a kezdő pályát.

Utolsó napunk a szilveszter volt. A snowboardozós befejezés után, lementünk, kicsit már össze is pakoltunk, majd egy elnyújtott vacsora, némi álarcos beöltözés, és az erkélyen -apám által- rendezett tüzijáték után, nyugovóra tértünk, igen, még éjfél előtt...

Reggel még reggeliztünk egy fenségeset, egy újévit, majd bepakoltunk és hazaszáguldoztunk a szinte üres autópályákon. Délután már itthon is voltunk, örülve annak, hogy még egy teljes hétvége áll előttünk, mielőtt újra "munkába állnánk" mind....

Decemberi visszatekintő IV. - Karácsony

Karácsonyfánk története aranyos lett. Amíg én Genfben barátnőztem, Zoli-Apa itthon állta a sarat. Zitát elvitte a barátnője anyukája lovagolni, így a három Kicsivel indult neki fát választani. És a három Kicsinek ez tetszett meg. Utoljára talán a legelső fánk volt ilyen pici (mármint kivágott, mert a kiültethetők sosem méretesek, és abból is akadt néhány közös utunk során Zolival..), dehát ez volt nekik szimpatikus. Amikor Zita hazaért, teljesen kiborult, hogy milyen kicsi a fa, és ezt adjuk Jutka Mamáéknak, akiknek mindig pici van, és vegyünk egy nagyobbat. A történet eddigi részéből talán kisejlik, hogy a favásárlás nálunk már nem az angyalok vagy Jézuska feladata: segítünk neki, ahogy a díszeket is el- és előkészítjük. Sőt! Azt tervezzük, hogy jövőre már nyugdíjazzuk őket, nyugodtan igyekezhetnek tovább, a gyerekek kifejezték azon vágyukat, hogy ők maguk díszítsék a fát. Na de kanyarodjunk vissza a fabeszerzés nehézségeihez. Én erre a "feszültségre" érkeztem haza; pontosabban arra, hogy úgy tűnt, Apa beadta a derekát az olykor igen csak határozott, már-már rámenős Nagylánynak. Tehát, Zita gyakorlatilag kész tényként tálalta nekem egy újabb fa beszerzésének tervét.

Aztán egyszer csak odajött hozzám, még hétfőn este: "Anya, eszembe jutott egy mese, ami egy szomorú kis fenyőfáról szólt, akit (amit...) senki nem akart, aztán a végén mégis arra járt egy család, ahol a gyerekeknek éppen ő tetszett meg, és nagyon boldog volt.... Mi se adjuk tovább ezt a pici fát, jó lesz, majd szeretjük! Nagyon meghatódtam.... És a fa persze maradt! Éppen csak egy asztalra tettük.

Karácsony előtti hétfőn délután értem végre nagy nehezen haza, így azon tervemet, mely szerint még hétfőn este elszállítom porontyainkat Csepelre, Mamáék frissen felújított lakásába (hát igen, Zoli gondoskodó fiúi mivolta révén, anyósom és apósom egy lakás-felújítást "kapott" Karácsonyra), gyorsan elvetettem. Végül kedden, ebéd után kerültek át, így majd' egy nappal kevesebb idő jutott a végső felkészülésre. Azért kevés alvással, de sok jó kedvvel minden összeállt, és szerdán késő délután már indultunk is értük Csepelre. Eredetileg azt akartuk, hogy még szerdán kora délután hazaugrunk velük, és meglátják, hogy ott áll a csupasz fa, felállítva, a nappaliban, hogy "kirúgja magát", majd csak utána megyünk el kedvenc éttermünkbe, a Pomod'oro-ba, ünnepélyes, évvégi, családi vacsoránkra, de az otthoni kitérőt időszűke miatt ki kellett hagyni. Pedig a fát tényleg csupaszon hagytuk ott.... Aztán arra járhatott egy angyal, még az is lehet, hogy maga az Arkangyal (aki feltűnően hasonlított Mihály nevű apukámra), így a vacsorából hazaérve, ott várt minket egy varázslatosan feldíszített fácska. Az ajándékok persze még nem voltak alatta, talán majd az éjszaka leple alatt odakerülnek....

Ezzel biztattuk amúgy is bágyadt leszármozattainkat, ahogy ágyba dugtuk őket. Zitát meg megkértem, hogy reggel hét előtt ne merjen megjelenni nálunk....

Hét óra nulla-nullakor beállított a hálószobánkba két nagyobbik leányunk.... Csakhogy a Kicsik aludtak.... Zitát és Emmát már igen nehéz volt visszatartani, de azért még félórát bírták. Akkorra megjelent a két álmosszemű  Apróság is. Zoli-Apa még beszaladt a fához, hogy a fényeket és a csillagszórókat meggyújtsa. A zenére már nem tudtak várni, inkább énekeltünk.... Az ajándékbontás nagy ujjongás és "nézd, nézd!" felkiáltások közepette zajlott. Klára és Imó a nappaliban leterítették a frissen kapott nagy takarójukat és párnájukat és belevetették magukat.

Amikor a kedélyek egy kicsit lenyugodtak, asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk az előző este -éjszaka-, szerénységem által, készített finomságokat: kuglóf, muffin és kakaós-csiga is volt, hogy mindenki megtalálja a kedvencét az asztalon. A "szent reggeli" után lassan át is öltöztek a csajok, mert tíz órakor már jött értük a mi Lacink, aki önfeláldozó keresztapaként, barátként és családtagként ismét vállalta, hogy elviszi mind a négy nőpalántánkat (ráadásként még Juli kolléganőjük-barátnőm lányát is) a Disney on Ice-ra. Így aztán még nekünk is jutott egy kis nyugi, pihenés, karácsony, Zolival, kettecskén.

A Disney on Ice után (ahol bevallottan összeettek minden malacságot), mímeltünk egy könnyű ebédet, játszottunk egy jót az új szerzeményekkel,

majd szedelődzködtünk, hogy Anyuéknál folytassuk az ajándék-bontogatást és az ünneplést, Bátyámékkal együtt, mindezeket megkoronázva egy -szokás szerint- isteni vacsorával. Hazatérvén, fáradtan és boldogan szédültünk mindannyian az ágyba.

25-én lazán indult a nap, majd amíg én nagyszüleim sírjánál tettem tiszteletemet (nagymamám egy dec. 24-én halt meg, nagypapám pedig egy december 26-án született), Zoli elvitte a csipet-csapatot moziba, az Alvin és a mókusok II-re. Premier volt ez, még sosem vágott neki így, egy programnak, egyedül. Hiába, nőnek a lányok. Egyébként, remélem, hogy túl sok ilyen egyedüli programja nem lesz, mert olyan lelkesen mesélt mindenki a filmről még napokon át, hogy komolyan 'irigykedni" kezdtem, hogy én lemaradtam... A "család-újraegyesítés" után pedig  elmentünk ebédelni Csepelre, Zoli szüleihez, hogy még egy kör erejére ünnepeljünk, a szép, felújított lakásban. Ez az ebéd is vidáman telt, ide pedig Laci csatlakozott (egy utcában lakik Jutka Mamáékkal, meg különben is: családtag, aki még ajándékokkal is elhalmozott minket.... persze mi is őt). Csepelről hazatérve elmerültem a pakolászás művészetében, hiszen másnap reggel már útra is keltünk kedvenc téli célpontunk felé: Zillertalba!