Imó is beszél ám!

Imóka a mi "jó gyerekünk". Ezt szoktuk is neki mondani, és igazság szerint, a többiek sem hőbörögnek ettől a megállapítástól, mert vitathatatlan tény, hogy így van. Elképesztő higgadtsággal evickél családunk hol ringatozó, hol erősen hullámzó vizén. Jól eszik, jól alszik, gyönyörűen mosolyog. Empatikus, megértő, elfogadó, alkalmazkodó, ritkán zsémbel, akkor is olyan brummogósan. Nyafogni-nyávogni, azt tud. De meggyőzhető és könnyen leszerelhető. Egy ajándék.

Ő is, a maga megfontolt, kissé körülményes, ámde tündéri voltával, megörvendeztetett minket pár aranyos, "imós" aranyköpéssel mostanság.

1. Bizonytalan
Kettesben bicikliztünk, még Bogláron, pár napja. Faggattam, kisssé összetetten:
-Imó, mit szólsz ahhoz, hogy nemsokára hazamegyünk? És örülsz, hogy mindjárt itt az ovi újra?
Elmerengett
- Hát, a Mátrafüred utcában már régen jártunk... Örülök, hogy visszamegyünk. De azt még nem tudom, hogy az ovinak örülök-e....

2. Kajás
Imola nagyon szeret enni. Finomakat. Teljesen elmerül a kulináris élvezetben, nagyjából megszűnik a külvilág. Így volt ez most szombaton is, amikor saját készítésű paradicsomszószos, illetve azt hússal kiegészítve, bolognai tésztát tálaltam vacsorára. Az asztalnál élénken folyt a csevely, ő csendesen falatozott. Látszott, hogy örömét leli az ételben. Rámosolyogtam, és megkérdeztem:
- Ízlik, Imó?
Szinte döbbenten emelte rám, gyönyörű, meleg, barna tekintetét, mintha csak azt sugallná: "hogy lehet ilyen botorságot kérdezni?". Majd nyelt egyet és a lehető legtöbb rajongással a hangjában, azt mondta:
- Naaaagyon!!!
És visszafordult a tésztájához, azonnal folytatva az evést.

3. Megasztár
Megengedtük nekik, hogy most szombaton, megnézzék a két tehetségkutató műsort (ugráltunk ide-oda). Másnap, a lányok sorolták, hogy ki melyik számmal indulna. Zoli, csak úgy viccesen, megjegyezte - Imó alakjára utalva -, hogy neki a "Kockahas" című dalt kellene majd énekelnie. Meg is kereste Youtube-on és megmutatta a lányoknak. Persze már ismerték egy kicsit. Zoli "biztatóan" mondta Imónak:
- Te majd ezt énekeled, jó?
Mire Imó, maga elé motyogva:
- Hát jó... Ha meg tudom jegyezni.....

4. Puha
Ma (ó mily' meglepő!!!) a lovardában jártunk. A kapu előtt megbotlott Imó és egy nagyot esett. Klára, aki pont mellette-mögötte jött, már nem tudott megállni, ő pedig rázuttyant. Nagyon vicces kis "halmot" alkottak ott, de Imónak fájt. Sírt is szegény, mutatta, hogy hol sérült meg. Klára próbált védekezni, de azért elnézést is kérni:
- Én is elestem, bocs, de már nem bírtam megállni.
Imó, kissé szipogva, könnyes szemmel, rendesen panaszos hanggal ezt válaszolta:
- Jó, de te legalább puhára estél!
Nehéz volt visszafojtanom a kuncogást!

Badacsony "comme ci", Badacsony "comme ca"

Kláránk létezési formája mostanság a "sorból kilógás". Ő az, aki sosem szeretné ugyanazt csinálni, mint mi, a másik hárommal, aki sosem akar velünk tartani a jobbnál jobb programokra, akinek a száját már szinte automatikusan hagyja az el, hogy "nem akarok és kész" típusú szülő-ingerlő mondat. Hozzá kell tennem, hogy amikor végre megtaláltuk (mert "elbújt" a program elől) vagy megfenyegettük, hogy otthagyjuk és vonakodva beszállt az autóba / kijött a partra / felült a biciklire, stb. és esetleg fennhangon hozzátette: "na jó, megyek! de csak azért, mert kényszerítetek rá!", szóval, amikor már a program helyszínére jutunk vagy a lebonyolításra kerül sor - akkor ő az, aki ezt a legjobban élvezi!!! Így volt ez a csacsifarmnál (mind a kétszer), a lellei strandnál, az élményhajónál és több parti délután esetében is, hogy csak néhányat említsek...

Mindazonáltal, a lelkizős-aggodós- "mitnemcsinálokjól" fajta szülő elkezdi törni a fejét: miért reagál így a gyerek? Ezért aztán nekiálltam faggatni "Nyüzüge Gizellámat" (az evésmennyiségét a minimumra szorította, ráadásul nagyot nőtt...): mi az, amit nagyon szeretnél csinálni? Az otthon-maradás és pincéres játék után rögtön a "piknik" és a "Badacsony" jött, sőt: összevariálva: "piknik a Badacsonyon" - most, hogy már megnyugodhatott: nem fog kitörni többet az a végérvényesen elszunnyadt vulkán (ezt a bizonyosságot ugye, a névnapjára kért könyvből nyerte el végre).

(a Badacsony Balatongyörökről)

Nos, a feladat adott volt: utánanéztem a hajójáratoknak, sőt a vonat-menetrendnek is, majd "lejjebb" kiderül, hogy miért. Még szerencse, hogy "Miss Renitens" testvérei közül senkinek sem volt kifogása a program ellen. Mondjuk - főként Imó esetében - azért sem, mert nem tudták, hogy mi vár rájuk....

(a Badacsony egy sétahajóról)

Kedd délelőtt (a Nagyok tenisze után) felkerekedtünk hát, piknik-kosárral (mármint amit annak neveztünk ki), pokróccal és egyebekkel megtömött válltáskával no meg egy adag jókedvvel és elmentünk a hajóállomásra.

(a Badacsony a boglári partunkról; a "sellő" Zita)

A Badacsonyt  már sokszor megcsodáltuk a fürdőzéseink során, no meg Balatongyörökről is, sőt az élményhajóról is, el is suhantunk mellette, amikor Salföldre igyekeztünk, de most a talpunk alatt is akartuk érezni.

Odafelé menet még nem volt túl jó idő, fújt a szél, így alul, a zárt részben foglaltunk helyett és "szórakoztattuk" a velünk utazó gólyatáborosok azon részét, akik "leszorultak" a kabinba és még ébren is voltak. A kosár tartalmának nagy részét már itt magukhoz szólították örökké éhes fiókáim (de még Klára is jóízűen falatozott - nyilván az élmény, meg a felvonultatott válogatott "malacságok" miatt), de legalább kevesebbet kellett cipelnünk utána. Jót szórakoztunk, és a bő egy óra hamar elszállt. Azért kimentünk egy picit a "fedélzetre" is, épp csak egy vicces, "szeles" fotó kedvéért...

(megérkezés után, a "hajónkkal")

Badacsonyra érve, átverekedtük magunkat a "szuvenírsoron" és nekivágtunk a felfelé vezető útnak. Habár a lányok nyafogtak, hogy vegyük igénybe az ott sorakozó "Jeep-taxik" valamelyikét, mi mondtuk,  hogy mi megmászni jöttünk a Badacsonyt! Az is igaz viszont, hogy nem gondoltam volna, hogy a Kisfaludy házig sehol sem lesz járda.... Azért valami EU-s pályázatot találhattak volna egy ilyen turista-barát megoldásra. Mindegy, azért hősiesen caplattunk felfelé: Klára mindig előre futott (!!!), Imola pedig azzal mulattatott minket és minden arra járó turistát, hogy lépésenként felváltva ezt ismételgette :"Hajaj!" és "De én nem szeretek ennyit gyalogolni!!!" Végül persze felértünk és megcsodáltuk a kilátást!

Már csak az volt a bökkenő, hogy sehol sem találtunk piknikre alkalmas tisztást. Arra a gondolatra pedig, hogy esetleg továbbmenjünk a tanösvényen is, hátha ott lesz jó kis pihenőhely, határozott lázadás tört ki a gyerekek körében (Klárát kivéve, persze....).

Végül csak találtunk egy kis füves részt, ahová leteríthettük a pokrócot... Nagy volt az öröm - és a pokrócon is ott maradtak - legalább két teljes percen át! Utána szétugrándoztak, mint egy szabadjára engedett zsák bolha.

Miután mi kipihegtük magunkat Jutka "mamával", visszaindultunk. Még megálltunk megcsodálni a Rózsakőnél elhelyezett "lakatos-táblát". Ez ugye, egy olyan legenda, mely szerint Kisfaludy kedvese, Róza, szeretett ezen a (vulkanikus) kövön üldögélni, magával Kisfaludyval, és onnan csodálni a panorámát. Így aztán, most azt javasolják a szerelmes pároknak, hogy ők is üljenek le a kőre (a tónak háttal), majd tegyenek egy lakatot arra a "falra" és akkor még abban az évben összeházasodnak, majd örök szerelemben élnek. És néha jöjjenek vissza, megnézni, hogy a lakatjuk még mindig zárva van-e. Ha pedig még nincs kedvese valakinek, az is üljön le a kőre, gondoljon a kiszemelt személyre, és az majd szerelemre lobban iránta.. Ez nagyon tetszett a csajoknak. Én pedig soroltam mindegyiknek a minimum évszámot, ami előtt nem jöhetnek ide senkivel... :-) Mert, titkokat nem árulok el, de van olyan lányom, akinek már volt ötlete, hogy kivel térne oda vissza... :-)

Lent, Badacsonyban, elfogyasztottunk egy késői ebédet - amire még képesek voltak a folyamatos evészet ellenére is!!!! Felszálltunk egy hajóra - ezúttal Fonyód irányába tartottunk. Ugyanis Boglárra csak sokkal később térhettünk volna vissza, így a szomszéd városkát néztem ki, ahová sűrűbben jár hajó, és hamarabb ér oda. Mindezt azért is, hogy egy másik össznépi óhajt is teljesítsek - "ha már homár"... - vonatozzunk!!!

Visszafelé már hétágra sütött a nap, melegünk is volt rendesen, így fent utazhattunk, immáron kissé fáradtan.

A fonyódi vasútállomás közvetlenül a hajóállomás mellett található, így nem kellett nagy utat megtennünk. A jegyváltásnál ért egy kisebb "sokk", most a jó értelemben: hatunknak, nagycsaládosként, egy nyugdíjassal, kerek 100 Forintot kellett fizetnem Boglárig!!! Ez azért megfontolandóvá tett számomra egy esetleges nagyobb utazást is a MÁV-val... Bár az is igaz, hogy a telefirkált, koszos vagon már kevésbé tett vonzóvá egy ilyen ötletet....

A vonaton már azt figyeltük, hogy miket ismerünk fel az út mentén, persze "kiszúrtuk" a saját házunkat is, meg Orsiékét (a balatoni barátnőékét), meg a kis templomot, meg a lángosost, meg mindent.

A boglári vasútállomástól sincs messze a  hajóállomás, ahol az autónkat hagytuk. Ez mégis iszonyatosan nagy távolságnak tűnt pár családtagomnak (főleg az "I" betűvel kezdődőnek...).

Hazérvén azért mind azt mondtuk kórusban Klárának: ez jó ötlet volt!!!!!!

Premier

Mostanában tele van az a túl kicsi fejem egy csomó gondolattal, gondolkozással, problémával és az esetleges megoldásaikkal, tipródással, tervezgetéssel, munkával és sok minden mással. Persze, a fejem sosem üres - hm, remélem... - de most valahogy túlzsúfolt lett. Így történhetett az, hogy kilökődött belőle egy létfontosságú témakör, egy alapvető "gondolnivaló". Mégpedig az ebédebefizetés. Suliba, oviba. Hét és fél éve hordok különböző számú gyereket oviba (és négy éve már suliba is), de még sosem fordult velem elő, hogy ne figyeltem volna oda erre. Még pótbefizetésre sem került sor sosem, mert ha nem is voltam véletlenül itt, megkértem mást. De most? Nihil. Fel sem merült bennem a dolog. Még úgy sem, hogy majd biztos csak a jövő héten kell... Nem, nyaraltunk és ennyi.

Hozzátenném, hogy Zoli, aki olvashatja az itthoni e-maileket, nemes egyszerűséggel NEM nyitotta meg Emma osztályfőnökének kedves, figyelmes e-mailjét, ami az ebédbefizetést juttatta eszébe azoknak, akik esetleg, hm, hm... Mert ha Zoli szól, akkor nyilván beugrik, hogy hoppá, akkor az ovi is! De nem. És nekem sem ugrott be semmi sehová.... :-)

Szóval, tegnap este, belekukkantva az itthoni e-mailekbe, rémület töltött el: sem Emmát, sem az Ikreket nem fizettem be (mert azt tudtam, hogy Zitát még nem kell - lehet, hogy ez zavart be)!!! Ugyanis a sulis befizetés kedden és szerdán volt, az ovis hétfőn.... Kattogott az agyam, hogy hogy fogom én ezt megoldani. Tudom, hogy rettentően sűrű, munkás, szeptember vár rám: mit fogok csinálni, ha a Kicsiket már 12 előtt haza kell hordanom, ráadásul meleg étellel is kell várnom őket, majd még különböző turnusokban ebédeltethetem a sulisokat is?!?!

De fohászaim meghallgatásra találtak.... Reggel, amikor próbáltam egy csapást vágni a tornyosuó csomagok között - szomorú mementói egy jó hosszú balatonozásnak - megcsörrent a telefonom. Egy ismerős anyukát "kapott el" a suli fantasztikus portás nénije, hogy hívjon fel engem: ha azonnal odaszáguldok, még befizethetem Emmust...

Latolgattam a lehetőségeket: a négy lány szinte meghökkentő egyetértésben barbiezott az egész nappali területén - hálóingben... Mire mindenkit összeszedek, az nem az "azonnal" kategóriába tartozik... Zitát már hagytam itt pár percre egyedül, egyszer Emmával is. Na de mind a négyet?!?! Mindegy, muszáj lesz! És akkor megtörtént a címben említett premier! Itt maradt a négy Balogh-lány egyedül!

"El kell szaladnom befizetni az ebédet, itt maradtok egy picit, jó?"- kérdeztem óvatosan...
"Ez az!!!"-kiáltották kórusban.
Zitát kineveztem "pótanyukának" és meghagytam, hogy ha bármi gond van, hívjon fel.
És már ott sem voltam!

A suliban gyorsan végeztem, de az ovi-ügy még jobban nyomasztott, mert már hallottam olyanról is, hogy ha nincs befizetve a gyerek ebédre, akkor be sem mehet egész hónapban... Na, az kéne még! Hogyan oldanám meg?!? Közben egy kicsit fortyogtam magamban: már mióta járnak oda a gyerekeim, ha nem mentem befizetni, miért nem eresztenek meg egy telefont?

De ezt a fortyogást pillanatok alatt visszavontam magamban.... Ugyanis azért nem hívtak, mert.... Amikor odaálltam a vezetőnő elé, hogy "Van egy kis problémám...", ő szélesen rám mosolygott és azt mondta: "De mi azt megoldottuk! Megelőlegeztük magának!!!! Hú, teljesen elhűltem! Milyen rendes és kedves dolog ez!!!! Mondta, hogy ezt meg szokták így tenni, főleg azoknál, akikkel ez eddig még sosem fordult elő... Hát, nagyon hálás voltam! És bizsergetően jó érzés volt, hogy van ilyen is, nem csak bürokrácia és vállvonogatás!

És hogyan viselkedtek a premier szereplői? Nos, a ház nem égett le, a darabszám stimmelt érkezéskor is, és vér sem folyt.... Nem fogok ebből rendszert csinálni, de kivételesen örültem annak, hogy már elég nagyok és megbízhatóak ahhoz, hogy ezt különösebb gyomorrángás nélkül megtegyem!

Miért jó Balatonbogláron (és miért nem) ?

Megpróbálom összegezni. Kezdem a hosszabbal. Azaz, hogy miért jó...

1. Az első a legevidensebb: Mert a Balatonon van. A gyönyörű, arcát örökké változtató, a szemet mindig elkápráztató Balatonon. A színe sosem teljesen ugyanolyan, mint előző nap, a túlpart is mindig más kontúrerősséggel bír és akad mindig olyan elhaladó vitorlás, kikötött kishajó, ami csak dob még a látványon.
A vize tiszta és az idei év során a legtöbbször kellemes hőmérsékletű. És nem rossz az sem, hogy itt sekély, játékra és önfeledt pancsolásra ad lehetőséget.

2. Mert itt, amint kilépünk a kertünkből, máris biciklizhető terepre érkezünk- és máris biciklisbe is botlunk. A csajok mind itt tanultak meg kétkerekűzni és ilyenkor rengeteget "praktizálnak" is. És nekem az is tetszik, hogy a nyaralóközönség nagy része előnyben részesíti ezt a közlekedési eszközt, szigorúan a kissé veszélyes, ámde nagyon "balatoni" módon, strandpapucsban; továbbá az is, hogy szemmel látható: a balatoni biciklis turizmus nagyban virágzik!!!

3. Mert itt finom csak igazán a lángos, a hekk és a ládáját a biciklije előtt toló árus főtt kukoricája.

4. Mert itt sosem vagyok egyedül a csajokkal: legalább egy szerető nagyszülő társaságát élvezhetem, de van, hogy többét is.

5. Mert itt akad idő és lehetőség mindenre: hosszú, meghitt beszélgetésekre Anyukámmal a teraszon, az ebéd utáni kávé kísérőjeként, befejezhető ping-pong csatákra Zolival (amikor lejön), zavartalan, órákon át tartó játékra a plüssökkel a lépcsőfordulóban, a lányok - elég csekély- konyhaművészeti tudományának gyarapítására; itt volt nudli és szilvásgombóc készítés, zúzapörkölt kavargatás, panírozás (bár ezt már tulajdonképpen Emma tanította Imónak), palacsintasütés és uborkasaláta készítő "verseny" (mert azt már mindegyik tudja); van idő kivárni míg ideér a fagyiskocsi, van mód békés sörözgetésre anyósommal-Jutka "mamával" (azaz: ketten együtt megiszunk egy doboz sört...); nyugodtan megvárhatjuk, amíg elkészül a huszonhatodik adag "csirkepöri" a homokozóban; lehet teljesíteni mindenféle kívánságokat (nézzük meg a lovasbemutatót, piknikezzünk, menjünk Badacsonyba, menjünk a lellei strandra, együnk pizzát, stb...), gyakorlatilag addig aludhatok és addig futhatok, amíg tudok. VAN IDŐ és van energia.

6. Mert itt van az ország (egyik?) leghangulatosabb teniszklubja, a "BBTC", azaz: Balatonboglári Tenisz Club.

7. Mert a Balaton-parton akkor is jó lenni, ha nincs jó idő. Amikor délutánonként kiérünk a Jankovich-telep családias partszakaszára, olyan, mintha nyugtatót szednénk be. Ha valamelyik csaj nyűgösebb, hisztisebb, érzékenyebb volt a napfolyamán, itt elmúlik. Itt szinte sosem veszekednek. És minimális kellékkel kötik le magukat: nádszálakkal a vízből (amelyek horgászbot, ostor a "bicikli-lóhoz" vagy bármi más szerepét betöltik könnyedén), a jó ötlettel pár éve ideinstallált homokozóban hatalmasat építkeznek vagy "főznek", persze fürdenek is, majd szaladgálnak, vízisiklót lesnek, köveket gyűjtenek, stb... Én is lenyugszom ott, mindig.

8. Mert egy hónap után már nem tudom úgy lefutni a körömet, hogy ne köszönjek oda tucatnyi ismerősnek.

9. Mert itt a "szomszédasszony" is ráér mindig egy kis "pletyire". Ági, a szembeszomszédunk, a férje Csaba és két gyerekük, Bence és Orsi már azóta a balatoni barátaink, amióta 2002. nyarán összeismerkedtünk, babakocsit tolva (ő Orsit, én Emmát). A lányok minden nyáron jókat szomszédolnak és Orsi is átjár néha, hogy segítsen a lányoknak felforgatni a nyaralót.

10. Mert itt jó a levegő, nincs dugó és kevesebb az ideges ember.

11. Mert itt még én is szóba elegyedek a piacon a nénikkel. Ja! Meg egyáltalán: nap-mint-nap járok piacra. Biciklivel. Amíg a lány(ok) teniszezik(nek).

12. Mert itt minden közel van.

13. Mert reggelente a mi telkünkön álló fán ad randit egymásnak a környék összes seregélye (több száz...) és tart zajos "rajgyűlést". Hogy aztán hirtelen elhallgasson mind, átsuhanjanak egy másik - közeli - fára és ott folytassák. Ez általában azután történik, hogy a mókus végigugrált a fenyőfán és átszaladt a mogyoróbokorig... :-)


És miért nem jó Bogláron?

1. Mert irtózatosan sok szúnyog, pók és árvaszúnyog van; ez utóbbinak a lárvái néha beborítják a Balaton vizét is. Zoli szerint ez az évezred a rovaroké lesz. Hát, van benne valami. A szúnyogokat már megszoktam, mint a Balaton kellékeit - noha Imó testét rázókeverékezve egyik nap, azért elgondolkodtam a mértéken...- de a pókok "elburjánzása" lenyűgöz... A szúnyog ellen kipróbáltunk mindent: elektromos "riasztót", füstölőt, olyan "karikában", fáklyát, "OFF"-ot a gyerekekre, fokhagymát magunkba, de hiába... A pókok ellen csak a kitessékelést és a porszívót vetettük be, de ők sokkal többen vannak... És akkor még nem beszéltem a darazsakról.

2. Mert Somogy megye az egyik legfertőzöttebb parlagfű szempontjából. Ami szégyen. Én csak egy picit vagyok érzékeny rá (Zita is egy kicsit, a többiek -kopp-kopp- szerencsére nem), de fújom rendesen az orrom, pláne, amikor futok.

3. Mert Zoli nincs velünk hétközben. Ez súlyos ár azért, hogy mi élvezhessük a nyarat a szüleim nyaralójában.

4. Mert egyszer csak el kell innen menni... Egészen pontosan holnap.

    

"Mezítláb a parton"

Egyik nap levittem a partra a gépemet, mert szándékoztam egy-s-mást megörökíteni. Zita mellettem hasalt a parton. Emma mellettem ült és a nővérét nyaggatta. Ahogy az kalimpálni kezdett a lábaival, Emma odasúgta:
"Anya, látod milyen koszos Zita lába? Fotózd le!"
Nem igazán tudom, hogy miért tartotta ezt megörökítendő és netán meglepőnek (hiszen a parton mezítláb "dívik lenni"), de úgy voltam vele: egy kattintás nem a világ és ha ez megkuncogtatja Emmát, hát nosza. Mindenestre, ez elindított egy "lavinát". És így született ez a sorozat (bár Klára zsémbelt, hogy az ő lába még nem elég koszos...).
Zita:

Emma:

Imola:

és Klára:

 
Hát ennyi. Valamilyen "belső hang" azt súgja nekem, hogy ezek a képek a "falon végzik"....

Visszaállt a világ rendje

És kétheti távollét, némi bolyongás és rengeteg kaland után, végre velünk van újra Zitánk. Mintha valaki visszaillesztette volna a fél karomat, ismét "egész" érzésem van...

Az edzőtábort, nos, mondhatjuk, hogy "hősiesen" viselte. De jobban örülnék, ha ezt csak az ügyben kéne megállapítanom, hogy milyen sokat és jól edzett. Ezzel nem is volt baj; a fő problémának mégis csak az éjszakák bizonyultak. Hihetetlenül fel tudja önmagát hergelni, s míg a társai, teljesen kipurcanva a napi három erőnléti edzéstől, már takarodó idő előtt vígan hortyogtak, addig ő ébren kukorékolt. Már volt, hogy megkértem az egyébként teljesen empatikus és kedves edzőjét, hogy nyugtassa le, simogassa meg a buksiját, vagy üsse le, de segítsen neki. De nem használt (bár a kupánvágáshoz nem folyamodott).

Eleinte úgy tűnt, hogy bejön a "jóslatom" és két nehezebb első éjszaka után a harmadikra kidől. Ez így is volt, de a negyediktől újra bírta szuflával. És amikor nem tudott aludni, engem hívogatott. Kemény volt, hogy mindig megtaláljam azokat a szavakat és hangnemeket, amivel lenyugtathattam. Általában ment. De a hetedik éjszakára már mindketten kifulladtunk, így az már hisztibe ment át. Ekkor kérte, hogy az utolsó éjszakát már ne töltse ott. Megígértük neki, hiszen tényleg nem nagy különbség ha vasárnap dél helyett szombat este jön el.

És elmentünk érte. Már nagyon várt minket. Mind a négy szobatársa lekísérte. Mosolygott, nagyon fáradtan mosolygott. Kisétáltunk még a Balaton-partra is, ahol az edzők pecáztak (később megették amit fogtak - állítólag - halászlé formájában), hogy elköszönjünk. Megállapítottuk, hogy nagyon hangulatos, szép helyen töltötte el Zita élete első edzőtáborát! Búcsút intettünk.

Hazafelé, a fáradtságtól néha ugyan "darabosan", de ömlött belőle a szó. Amíg mesélt, Zoli is figyelgette őt a visszapillantó tükörben, majd szinte "elcseppenve" odasúgta nekem: "Látod milyen szép?!?!"

Mielőtt kiszálltunk volna a boglári házunknál az autóból, megkérdezte tőlünk: "Szerintetek örülni fognak nekem a többiek?" "Persze!"- biztattuk. De attól, ahogy Emma a nyakába ugrott "ZITA!!!" kiáltással, még a könnyeim is összeszaladtak egy kicsit a szememben.... Gyorsan előkapta a három Kicsi a Zita számára félretett lufikat (amit egy "élményhajón" szereztek), Imola az üdvözlő rajzát is a kezébe nyomta, és Zitus is hamar kikotorta a csomagjából a színes golyókat, amiket "szuvenírként" hozott nekik.

Farkaséhes volt. Mindent befalt, még egy túrós sütit is, pedig olyat eddig sosem volt hajlandó enni - szerintem nem is tudta, hogy mi az, mert csak beszélt és mesélt.... És majd leragadt a szeme. Közben vagy százszor elismételte, hogy "Jaj, de jó, hogy már itt vagyok!"

Az ágybabújásnál végül így összegzett: "Nagyon tetszett az edzőtábor, de nem biztos, hogy jövőre is megyek!" Egy szempillantás alatt elaludt és fel sem kelt majd' 12 órán át.           

Katarzis

Már régóta megvan az a perverz meggyőződésem, hogy futni jó és hasznos. A hasznosságát futás közben ismételgetem vagy ismételgeTTem magamnak, a "jóságát" pedig inkább utána élvez(T)em. Hasznosnak tartom, mert szinte minden izmot megmozgat és fejleszt, mert erőnlétet ad, némileg alakot is formál, mert méregtelenít és mert rengeteg endorfint szabadít fel! "Jó" is, mert olyan kellemes érzés utána, kicsit fáradtan, mégis feldobódottan!  

Itt, Bogláron, minden évben "formába hozom" egy kicsit magam. Mert itt több időm van magamra is, és kevésbé fárasztanak le a napok, legyen az fizikai vagy idegi szinten. Itt napokig nem veszem elő az autót, hanem mindenhová bringával, illetve gyalog jutunk el. Itt hétvégenként van alkalmam Zolival teniszezni (most már két órán át is bírom, akár), a ping-pong asztalt is sokat használjuk, a vízben is sokat ugribugrizunk. És igen, van lehetőségem, időm, erőm és kedvem futni. Idén nyáron főleg.

Először úgy kezdtem, hogy amíg Emma teniszen volt (mert itt is jár egy tündéri, Klári nevű, edzőhöz), én is futkorásztam a tenisz környékén. Húsz perccel kezdtem, és öt percekkel növeltem. Egy idő után már nem a tenisz közben gyakoroltam ezt - mivel vagy Imó vagy Klára ragaszkodott ahhoz, hogy ő is gyakorolhasson a gyerekek számára ingyen fenntartott pályán - és pont az a jó itt, hogy még véletlenül sem kell elutasítanom az ilyen kéréseket, így inkább az Ikrekkel (vagy csak egyikőjükkel) "pötyögtem" egy kicsit, majd közösen csodáltuk Emma határozottan fejlődő tenisz-tudományát.

Szóval, most már esténként futok, amíg a lányok még a kertben szöszmötölnek és/vagy esti fürdenek, netán terítenek (mindezt persze minimum egy Nagymama kellemes társaságában). Mert az ötperces növelésekből eljutottam 50 percig és kb. 7,5-8 km-ig!!! Már erre is rém büszke vagyok, persze, noha még egy teljes óráig és 10 km-ig el szeretnék jutni, deeee, amiért billentyűzetet "ragadtam", az az a hihetetlen, legalábbis SZÁMOMRA hihetetlen érzés, mondhatni KATARZIS, ami elfog kb. 30 perc után! Mert onnantól úgy érzem, hogy már BÁRMEDDIG és BÁRMENNYIT tudnék futni. Egyszerűen "visznek a lábaim"! És amikor megállok végül, nem lihegek, nincs "fent" a pulzusom és fantasztikusan érzem magam! Érdekes, hogy ehhez már majdnem a negyedik X-ig kellett eljutnom, de örülök, hogy valaha is megtapasztaltam!

És hogy miért jött rám ilyen erővel a futhatnék? És miért pont egy órát céloztam meg? És miért 10 km-t? Nos, erről bővebben, de máshogy, majd nemsokára!!!!! Ugye Hella?!?! Ugye Vera?!?!

Addig is, "Szilvi anyó" tanácsa: fussatok, amennyit csak tudtok!!!!!!