Amíg az előző bejegyzést írtam, Zita és Emma "berendeztek" egy komplett "Szépség szalont" az étkezőben... Ugyanis megígértem, hogy játszunk, (mivel egész nap jófejek voltak, amíg én dolgoztam egy "varázslóval"). Ők meg kitaláhatták, hogy mit (mondjuk én társasra gondoltam, de mindegy...). Csak azért Zita és Emma és nem mind a négyen, mert Klára és Imó atlétika edzésen futkorásztak, egészségesek lévén. De egy idő után ők is csatlakoztak!!!
Szóval, "kezelésbe" vettek a kis gondoskodó kezek. Valamelyikőjük kapott egyszer egy játék sminkszettet - nos annak estem én áldozatául. Zita rajtam gyakorolt: lett szép rózsaszín szemhéjam, erősen bohócra hajazó piros orcám, gazdagon szájfényezett ajkaim - és nem hagytam magam, hogy a saját szempillaspirálommal is próbálkozzon... Emma ezalatt "fodrászolt": hajfestést majd hajmosást mímelt, végül erőteljesen kócolni kezdett -frizurázás címen. Ezt szoktam kedvelni, mert egy kicsit olyan, mintha egy fejmasszírt kapnék....
Ekkor megérkeztek a Kicsik és persze visítva vetették bele magukat a mókába. Csakhogy - mint ahogy mostanában sajnos igencsak gyakran - most is a veszekedés irányába kezdett hajlongani az ügy, ezért önfeláldoztam magamat ismét és felajánlottam azt, amit csak legmerészebb álmukban remélhettek: kifesthetik a körmömet!!! Kész szerencse, hogy pont négy végtaggal rendelkezem a négy lányommal, így aztán jutott mindenkinek egy-egy pingálható testrész. Nos, nem mondom, nem voltak szűkmarkúak az anyaggal!!! De mindegyik feldobódott, jó sokáig elbabráltak. Klára egy darabon átvette a frizurakészítést. Ő az Arielle-módszerrel ügyködött: egy villával próbálta tökéletesre belőni a sérómat....
Nos, gyönyörű lettem. Zoli egy jó nagyot pislantott, amikor belépett, de gyorsan sugalltam neki, hogy "ugye milyen szép lettem?!?!" Vette a lapot.
Nem, fénykép nem készült. Mert aki most azt nézegetné, még elvakulna... Mert a Napra igen, de rám nem. Tényleg nem. Bocsi... :-)
2010. szeptember 30., csütörtök
A legjobb barátunk
Egy másik restanciám...
Mert már régen úgy gondolom, hogy megérdemel egy bejegyzést. Nem másról van szó, mint a mi hűséges, imádnivaló, okostekintetű, tündéri ebünkről.
Scottyt közösen hoztuk el, mind a hatan elmentünk érte, immáron négy és fél éve. Édes kis szőrpamacs volt, éppen, hogy hathetes. Sírdogált is egy kicsit az első egy-két éjszaka, úgyhogy komoly csatáim voltak Emmával, aki kint akart vele aludni, hogy megvígasztalja. De hamar lenyugodott. Mielőtt a border collie mellett döntöttünk volna, hosszasan tárgyalt a család. Zoli és Zita újfunlandit szerettek volna. Én pedig azt túl nagynak találtam. Ezzel az erővel lehetne egy borjúnk is, mondtam... Végül, meggyőztem őket, hogy azért egy ekkora kutya sok szempontból macerás.
Akkoriban sokat nézték a lányok a "Babe" című - szerintem nagyon aranyos - filmet, ahol több ilyen kutya is szerepel. Ezért, pl. Emma számára, vonzó volt egy border collie is. A Kicsik még nagyon kicsik voltak, túl sok érvet nem tudtak felhozni - még talán a beszélőkéjük sem alakult ki akkorra. Zoli még egy barna labradorról álmodozott - de azokat "aranyáron" adják; ráadásul én nem vagyok rövidszőrű kutya-párti, mert mivel kint tarjuk, félek, hogy "megfáznak" (szüleimmel volt dalmatánk, és bizony izületi poblémák vitték el szegényt...). Így aztán, maradtunk a border collie-nál.
És milyen jól tettük! Azt mondják, a legintelligensebb kutyafajta. Azt mondják, szemmel is tud "terelni". Nos, egyik állítást sem tudtuk igazán leellenőrizni, de ez egyáltalán nem baj... :-) Amit tudunk: egy nagyon kedves, megértő, okos kutyus, igazi társ!
Amikor reggel kinyitjuk a spalettákat, ott van és "üdvözöl". Szinte mosolyog. Ha Zoli lehozza őt a Balatonra, egész úton nyugton van, nem izeg-mozog, nem ugat, nem ugrál, nem problémázik. Ha olyan étterembe megyünk, ahová kutyát is vihetünk, szépen lefekszik az asztal mellé és liheg. (Nemrégiben Visegrádon jártunk így: egy komplett olasz csoport "vinnyogott" a gyönyörtől, amikor meglátták Scottyt, és a hozzá bújó Emmát....). Ha itthon eszünk a teraszon, nem jön kéregetni, nem zavar.
Ha viszont simogatjuk, és egy kicsit abbahagyjuk, mancsával megböki a combunkat: folytassuk már!!! Ha kimegyünk, boldogságában elrohan a labdájáért, és bármilyen szomjas vagy éhes, amíg mi kint vagyunk, csak mi érdekeljük... Pláne, ha dobáljuk a labdát. Ha viszont nem vagyunk kint és ő szomjas és éhes, na akkor jön a "cirkuszi produkciója": a fémtálára ráüt a mancsával, felpörgeti a tálat, az nagy zajjal leeseik. Vagy ide-oda tologatja, hatalmas ricsajt produkálva. Majd odanéz "felénk" (mert "belát hozzánk"), mintha azt kérdezné: na, kijöttök végre és adzok nekem vizet/kaját és főképpen: játszotok velem?!
Az is szokta érdekelni, hogy mi megy a tévében. Ilyenkor felteszi a mancsát az ablakpárkányra és bekukucskál az ablakon. Nagyon helyes!
A lányok mind nagyon szeretik, de Emma a fő kutyaimádó. Ő mindig kimegy hozzá megsimogatni, labdát dobálni, megetetni-megitatni. És amióta a parkban lett egy jó kis kutyafuttató, agility-elemekkel, nos, azóta nem nagyon hagy nekünk nyugtot Emmus- így Scotty rendszeresen örülhet a társainak....
Scotty nem bántja a kertet. Persze, első évében ő is rágcsált és ásogatott, de nem vészesen. Tehát, nálunk simán lehet kert és kutya. Scotty csak egyet nem visel el: ha sün téved a kertünkbe. Na, akkor kiborul!Nyüszítve ugat és nem hagyja abba. Olyankor ki kell menni és át kell tessékelni a sünit a szomszédba. Amúgy nem egy túl ugatós fajta. Egyszerűen egy áldás. Szerintem nagy öröm a kutyatartás, legalábbis, ha valakinek egy ilyen "szerencsés" példány jut, mint nekünk. Nagyon remélem, hogy még sokáig velünk marad.
Mert már régen úgy gondolom, hogy megérdemel egy bejegyzést. Nem másról van szó, mint a mi hűséges, imádnivaló, okostekintetű, tündéri ebünkről.
Scottyt közösen hoztuk el, mind a hatan elmentünk érte, immáron négy és fél éve. Édes kis szőrpamacs volt, éppen, hogy hathetes. Sírdogált is egy kicsit az első egy-két éjszaka, úgyhogy komoly csatáim voltak Emmával, aki kint akart vele aludni, hogy megvígasztalja. De hamar lenyugodott. Mielőtt a border collie mellett döntöttünk volna, hosszasan tárgyalt a család. Zoli és Zita újfunlandit szerettek volna. Én pedig azt túl nagynak találtam. Ezzel az erővel lehetne egy borjúnk is, mondtam... Végül, meggyőztem őket, hogy azért egy ekkora kutya sok szempontból macerás.
Akkoriban sokat nézték a lányok a "Babe" című - szerintem nagyon aranyos - filmet, ahol több ilyen kutya is szerepel. Ezért, pl. Emma számára, vonzó volt egy border collie is. A Kicsik még nagyon kicsik voltak, túl sok érvet nem tudtak felhozni - még talán a beszélőkéjük sem alakult ki akkorra. Zoli még egy barna labradorról álmodozott - de azokat "aranyáron" adják; ráadásul én nem vagyok rövidszőrű kutya-párti, mert mivel kint tarjuk, félek, hogy "megfáznak" (szüleimmel volt dalmatánk, és bizony izületi poblémák vitték el szegényt...). Így aztán, maradtunk a border collie-nál.
És milyen jól tettük! Azt mondják, a legintelligensebb kutyafajta. Azt mondják, szemmel is tud "terelni". Nos, egyik állítást sem tudtuk igazán leellenőrizni, de ez egyáltalán nem baj... :-) Amit tudunk: egy nagyon kedves, megértő, okos kutyus, igazi társ!
Amikor reggel kinyitjuk a spalettákat, ott van és "üdvözöl". Szinte mosolyog. Ha Zoli lehozza őt a Balatonra, egész úton nyugton van, nem izeg-mozog, nem ugat, nem ugrál, nem problémázik. Ha olyan étterembe megyünk, ahová kutyát is vihetünk, szépen lefekszik az asztal mellé és liheg. (Nemrégiben Visegrádon jártunk így: egy komplett olasz csoport "vinnyogott" a gyönyörtől, amikor meglátták Scottyt, és a hozzá bújó Emmát....). Ha itthon eszünk a teraszon, nem jön kéregetni, nem zavar.
Ha viszont simogatjuk, és egy kicsit abbahagyjuk, mancsával megböki a combunkat: folytassuk már!!! Ha kimegyünk, boldogságában elrohan a labdájáért, és bármilyen szomjas vagy éhes, amíg mi kint vagyunk, csak mi érdekeljük... Pláne, ha dobáljuk a labdát. Ha viszont nem vagyunk kint és ő szomjas és éhes, na akkor jön a "cirkuszi produkciója": a fémtálára ráüt a mancsával, felpörgeti a tálat, az nagy zajjal leeseik. Vagy ide-oda tologatja, hatalmas ricsajt produkálva. Majd odanéz "felénk" (mert "belát hozzánk"), mintha azt kérdezné: na, kijöttök végre és adzok nekem vizet/kaját és főképpen: játszotok velem?!
Az is szokta érdekelni, hogy mi megy a tévében. Ilyenkor felteszi a mancsát az ablakpárkányra és bekukucskál az ablakon. Nagyon helyes!
A lányok mind nagyon szeretik, de Emma a fő kutyaimádó. Ő mindig kimegy hozzá megsimogatni, labdát dobálni, megetetni-megitatni. És amióta a parkban lett egy jó kis kutyafuttató, agility-elemekkel, nos, azóta nem nagyon hagy nekünk nyugtot Emmus- így Scotty rendszeresen örülhet a társainak....
Scotty nem bántja a kertet. Persze, első évében ő is rágcsált és ásogatott, de nem vészesen. Tehát, nálunk simán lehet kert és kutya. Scotty csak egyet nem visel el: ha sün téved a kertünkbe. Na, akkor kiborul!Nyüszítve ugat és nem hagyja abba. Olyankor ki kell menni és át kell tessékelni a sünit a szomszédba. Amúgy nem egy túl ugatós fajta. Egyszerűen egy áldás. Szerintem nagy öröm a kutyatartás, legalábbis, ha valakinek egy ilyen "szerencsés" példány jut, mint nekünk. Nagyon remélem, hogy még sokáig velünk marad.
2010. szeptember 28., kedd
Boldogság, "itthon" vagy!
Tulajdonképpen nem is erről illenék írnom. Hanem inkább arról a szomorú tényről, hogy ami már évek óta nem történt meg, most igen: mind a négy lányon végigment-megy ugyanaz a vírus. Emmánál a legmakacsabb, de Zita is magas szintre fejlesztette, így ők ketten most antibiotikumos kezelésre is szorulnak. Szóval, mondom, erről kéne értekeznem, vagy mondjuk arról, hogy felfessek-e egy óriási "H" betűt a házunk falára, mert amennyi egészségügyi macera minket ért mostanában, már lassan "kiérdemeljük". És mégis, egy több hete történt epizód türemkedik folyton-folyvást elő az írhatnékomban. Mit epizód, inkább csak egy villanás, egy momentum, egy kimerevített kép, ami, akárhányszor eszembe jut, valahogy mindig melegséggel, boldogsággal tölt el.
Hogy nem hagy békét, megpróbálom szavakba ölteni.
Szóval, egy békés családi vacsorát költöttünk éppen el. Kissé szedett-vedettet, nem akaródzott sok időt a konyhában töltenem. A szerény felhozatalt Zoli gyertyagyújtással és egy-egy pohár borral ellensúlyozta. Hosszú és érdekes beszélgetés alalkult ki a vacsoraasztalnál. Szóba jöttek olyan súlyos témák, mint a cigrettázás. Ez ügyben, a gyerekeknek nem kell túl sokat papolnunk, hiszen apai nagyapjuk élő példa arra, hogy mit tehet a sok cigi valakivel. Ezzel együtt, már többször tisztáztam Zitával: tudom, hogy majd ki fogja próbálni, én is megtettem. De látja és lássa is, hogy mivel jár a rászokás. Érintettük a még súlyosabb drog témát is. Ott annyira elmélyültünk, hogy még arról az évfolyamtársamról is meséltem, aki függő volt, tiszta lett, majd egy szerelmi bánat miatt egyszer újra elcsábult - és az végzetes lett számára. (Persze, ezt sikerült úgy "megbeszélnünk", hogy a Kicsik nem biztos, hogy értették). Innen az alkoholmámor felé kanyarodtunk. Itt is elmondtuk nekik: természetesen velünk is előfordult, hogy elveszítettük a józanságunkat. Kétségünk sincs afelől, hogy velük is előfordulhat ez majd. Csak arra ügyeljenek mindig, hogy ezt megfelelő társaságban engedjék meg magunknak, olyanokkal, akik akár haza is viszik őket és vigyáznak rájuk. És ismét elsimételtük az aranyszabályt, aminek alkalmazására, most még úgy tűnik, csak sokára lesz szükség, de biztos, hogy túl hamar eljön mégis az a pillanat, tehát: soha ne igyanak olyan italból, amit "magára" hagytak előtte....
Hogy innen miként írtunk le egy vargabetűt a szerelemig és egy azzal kapcsolatos igen érdekes felvetésig, már nem emlékszem. de egyszer csak ott voltunk. Csak nagyon finoman, hogy egy hatalmas gyermeki lélek se sérüljön, beismertük: egyikünk sem az "első" szerelme a másiknak. És valahogy innen jöhetett Zita kérdése:
"-És, Apa, verekedtél valaha valakivel Anyáért vagy Anya miatt?"
Zavartan elmerültünk poharaink tartalmának tanulmányozásában. Aztán csak egymásra néztünk Zolival, összesomolyogva. És, egyszerre, emlékek rohantak meg minket. Elhümmögtünk valami választ; Zita nem is volt elégedett a nyíltságával. Végül valahol a "mondjuk" és a "majdnem" között kötöttünk ki. Persze, Zita kíváncsisága itt nem állta meg: kivel, miért, ki volt ott, ki állította le, stb...
De már mindegy is volt.... Zoli és én szinte alig hallottuk. Valahogy az markolt belém - és valószínűleg belé is-, hogy milyen régen volt. És milyen fantasztikus, hogy a kapocs köztünk egyre szorosabb, szebb és erősebb.
Hogy milyen fantasztikus, hogy mi így összetartozunk.
Ebben a hónapban lesz 13 éve, hogy egymásra találtunk és 12 éve, hogy összeházasodtunk. Itthon vagyunk. Boldogok vagyunk.
Hogy nem hagy békét, megpróbálom szavakba ölteni.
Szóval, egy békés családi vacsorát költöttünk éppen el. Kissé szedett-vedettet, nem akaródzott sok időt a konyhában töltenem. A szerény felhozatalt Zoli gyertyagyújtással és egy-egy pohár borral ellensúlyozta. Hosszú és érdekes beszélgetés alalkult ki a vacsoraasztalnál. Szóba jöttek olyan súlyos témák, mint a cigrettázás. Ez ügyben, a gyerekeknek nem kell túl sokat papolnunk, hiszen apai nagyapjuk élő példa arra, hogy mit tehet a sok cigi valakivel. Ezzel együtt, már többször tisztáztam Zitával: tudom, hogy majd ki fogja próbálni, én is megtettem. De látja és lássa is, hogy mivel jár a rászokás. Érintettük a még súlyosabb drog témát is. Ott annyira elmélyültünk, hogy még arról az évfolyamtársamról is meséltem, aki függő volt, tiszta lett, majd egy szerelmi bánat miatt egyszer újra elcsábult - és az végzetes lett számára. (Persze, ezt sikerült úgy "megbeszélnünk", hogy a Kicsik nem biztos, hogy értették). Innen az alkoholmámor felé kanyarodtunk. Itt is elmondtuk nekik: természetesen velünk is előfordult, hogy elveszítettük a józanságunkat. Kétségünk sincs afelől, hogy velük is előfordulhat ez majd. Csak arra ügyeljenek mindig, hogy ezt megfelelő társaságban engedjék meg magunknak, olyanokkal, akik akár haza is viszik őket és vigyáznak rájuk. És ismét elsimételtük az aranyszabályt, aminek alkalmazására, most még úgy tűnik, csak sokára lesz szükség, de biztos, hogy túl hamar eljön mégis az a pillanat, tehát: soha ne igyanak olyan italból, amit "magára" hagytak előtte....
Hogy innen miként írtunk le egy vargabetűt a szerelemig és egy azzal kapcsolatos igen érdekes felvetésig, már nem emlékszem. de egyszer csak ott voltunk. Csak nagyon finoman, hogy egy hatalmas gyermeki lélek se sérüljön, beismertük: egyikünk sem az "első" szerelme a másiknak. És valahogy innen jöhetett Zita kérdése:
"-És, Apa, verekedtél valaha valakivel Anyáért vagy Anya miatt?"
Zavartan elmerültünk poharaink tartalmának tanulmányozásában. Aztán csak egymásra néztünk Zolival, összesomolyogva. És, egyszerre, emlékek rohantak meg minket. Elhümmögtünk valami választ; Zita nem is volt elégedett a nyíltságával. Végül valahol a "mondjuk" és a "majdnem" között kötöttünk ki. Persze, Zita kíváncsisága itt nem állta meg: kivel, miért, ki volt ott, ki állította le, stb...
De már mindegy is volt.... Zoli és én szinte alig hallottuk. Valahogy az markolt belém - és valószínűleg belé is-, hogy milyen régen volt. És milyen fantasztikus, hogy a kapocs köztünk egyre szorosabb, szebb és erősebb.
Hogy milyen fantasztikus, hogy mi így összetartozunk.
Ebben a hónapban lesz 13 éve, hogy egymásra találtunk és 12 éve, hogy összeházasodtunk. Itthon vagyunk. Boldogok vagyunk.
2010. szeptember 27., hétfő
Bulizni vitt minket a lányunk
Zita még kicsi. Fejben mindenképpen, szerintem. Méretre már lassan apai nagymamáját is utoléri, a lába pedig már régen lehagyta őt. Azt hiszem, ő most valamilyen átmenetet él meg. Gimnáziumba került. Az tény, hogy ettől most már "egészen nagyokat" is lát, viszont visszaminősült apróba. Az egyik tanár (akit Zita imád, pedig a leírás alapján igencsak csipkelődő humora van) "ovisoknak" hívja őket....
A vívásban sem tiszta a helyzete. Ugyanis, ő tavaly még teljesen "kategórián kívül" - vagy "alul"???? - versenyzett. Elvileg, a vívóversenyek (kardban mindenesetre) "gyermek" kategóriával kezdődnek. Van elvileg "bambi" is, de nekik gyakorlatilag sosem rendeznek külön versenyt. Nos, az elmúlt idényben a bambik is a '98-asok voltak, a "gyermekek" meg a '97-esek. Egy kis fejszámolással láthatjuk, hogy Zita, a maga '99 decemberi születésével, akár gyakorlatilag három évvel idősebbekkel vívott (és volt is ilyen: volt olyan ellenfele, aki '97 január 1-jén született). Ez a korkülönbség, ebben a korban, rengeteget számít. Tehát, így, hogy Zita a "gyermek" mezőny közepén végzett, egész jó. De még a bambi sem az övé volt, ott pedig az első harmadban fejezte be az elmúlt (számára nem is teljes) szezont. Mindezt azért taglalom ilyen hosszan, hogy kiderüljön: a klubban is jóban van a nála több évvel idősebbekkel is. Idéntől már nem együtt - és egymás ellen - versenyeznek, de attól még a sportbarátság maradt. Nos, ennek keretében hívta meg Zitát Vanda, a vagány klubtárs, egy "vívóbulira", a "közeli" Biatorbágyra.
Nekem pedig "kirándulhatnékom" volt - még akkor is, ha tudom, hogy az őszre beterveztünk pár csábító célpontot. Így azt találtuk ki, hogy elvisszük Zitust Biatorbágyra, és onnan mi, öten, átmegyünk Etyekre, meglesni a nagyon vonzó hangzatú "Kezes-lábos fesztivált". A honlap sok szépet ígért, gondoltam megér egy próbát. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hiszen mindez szombaton történt.
Nos, a fesztivál hírverése jobbra sikerült, mint maga a fesztivál - szerintem. Már eleve eléggé körülményes bejutni, mivel Etyeken kívül kell leparkolni, és utána egy buszjáratot lehet igénybe venni, ha nem akar valaki 2-3 km-t gyalogolni. Nos, mivel velünk tartott egy Imola nevű "valaki", így a gyaloglást már helyből kizárhattuk.... Jó, jó, nem esik le a gyűrű az ujjunkról egy kis buszozás miatt. Csakhogy... Akkor talán nem kellene mellé egy olyan rendszert bevezetni, hogy aki letesz 10 000 Ft kauciót, az mégis bemehet autóval, ha megígéri, hogy egy órán belül visszamegy (ha nem.... oda a kaució!!!). Mert így aztán mégis vannak autók, és mégsem engedhetjük a gyerekeket szabadon szaladgálni.... Na, mindegy. Biatorbággyal ellentétben, Etyek nem ragadott magával. Ezért aztán nem mondhatom, hogy "festői" környezetben lett volna a fesztivál.
Kissé szétszórva, a faluban, így a hangulatot némileg elakasztva, zajlott a dolog. Mi persze a gyerek-részleget céloztuk meg. Ahol végülis a három ifjabb leányunk kézműveskedhetett egy kicsit (nemezeltek meg kiflit gyúrtak élesztő nélküli kenyértésztából.... amit kisütöttek, de hát megenni, na azt nem volt ajánlatos...), de valahogy nem dobta fel őket túlzottan. Mondjuk, a későbbi fejlemények ismeretében, ez Emma részéről érthető is volt. Volt viszont egy zseniális momentum: a Ládafia Bábszínház előadásában megnézhettük a "Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj" című mesét. Tipikusan olyan műsor volt, amin gyerek és felnőtt egyaránt jól szórakozik! Nos, ezután már indulófélben voltunk, még a szemerkélő eső is erre biztatott minket. Szóval, a "kezes-lábos" mellé pipa került. Nem voltunk csalódottak, de egyszer elég volt. A tanulság az, hogy a jó hírverés, a majdnem "sulykolás" lehet a siker titka, semmi más...
Visszaevickéltünk Biatorbágyra. A Kicsik elaludtak a kocsiban, így azt gondoltuk: csak beugrunk Zitáért. De ahogy megállt az autó, felpattantak a szemek, és egy kis rágcsa reményében, mind kijelentette, hogy be akar menni. Hát akkor nosza. A házból dalolászás hallatszott. Már az ajtóban "elkapott" minket a házigazda, hogy azonnal menjünk be, üljünk le, énekeljünk (karaoke...) és döntsük el: melyikünk vezet. Önként jelentkeztem... Úgy éreztem, hogy a fájdalomcsillapítókra elfogyasztott alkohol nem biztos, hogy jót szült volna. Pláne, ha még egy mikrofon is van a közelben....
És így belecsöppentünk a buliba. Szülők és gyerekek együtt mulatoztak, énekelt ott mindeki bátran, hangminőségtől függetlenül... Egészen fura volt az elején, de aztán rájöttem: csak szokatlan. Nagy szerencsénk, hogy ez a szülői gárda végtelenül kedves, a maga sokszínűségével együtt. Kicsit aggódni kezdtem, amikor Zoli borospoharát újratöltötték.... féltem, hogy egyszer csak megragadja a mikrofont és többé el sem engedni. De addig inkább csak a kórusban vett részt vagy beszélgetett. Amikor már Zolit is elkapta volna a hév, kiderült, hogy Emma nagyon nem érzi jól magát, így sajnos, egy huszárvágással véget vetettünk a bulizásnak. De Zoli többször is kifejezte azon reményét, hogy ebből majd rendszer lesz... :-)
Szóval köztes állapot. Még együtt bulizunk. De ez már nem zsúr. Valahogy mégis kerek az egész. Remélem, hogy az átmenet hosszan tart majd és zökkenőmentes lesz....
A vívás pedig.... Nos, kíváncsiak vagyunk. Zitus májusi versenye nem nagyon sikerült, túlszorongta magát.... Minden képessége megvan arra, hogy jól menjen neki. De ez fejben dől el nagy részt. És ott még "gyúrnia" kell. Mi, mindenesetre bízunk benne és szurkolunk. Ha pedig elakad, akkor majd ott leszünk neki.
A vívásban sem tiszta a helyzete. Ugyanis, ő tavaly még teljesen "kategórián kívül" - vagy "alul"???? - versenyzett. Elvileg, a vívóversenyek (kardban mindenesetre) "gyermek" kategóriával kezdődnek. Van elvileg "bambi" is, de nekik gyakorlatilag sosem rendeznek külön versenyt. Nos, az elmúlt idényben a bambik is a '98-asok voltak, a "gyermekek" meg a '97-esek. Egy kis fejszámolással láthatjuk, hogy Zita, a maga '99 decemberi születésével, akár gyakorlatilag három évvel idősebbekkel vívott (és volt is ilyen: volt olyan ellenfele, aki '97 január 1-jén született). Ez a korkülönbség, ebben a korban, rengeteget számít. Tehát, így, hogy Zita a "gyermek" mezőny közepén végzett, egész jó. De még a bambi sem az övé volt, ott pedig az első harmadban fejezte be az elmúlt (számára nem is teljes) szezont. Mindezt azért taglalom ilyen hosszan, hogy kiderüljön: a klubban is jóban van a nála több évvel idősebbekkel is. Idéntől már nem együtt - és egymás ellen - versenyeznek, de attól még a sportbarátság maradt. Nos, ennek keretében hívta meg Zitát Vanda, a vagány klubtárs, egy "vívóbulira", a "közeli" Biatorbágyra.
Nekem pedig "kirándulhatnékom" volt - még akkor is, ha tudom, hogy az őszre beterveztünk pár csábító célpontot. Így azt találtuk ki, hogy elvisszük Zitust Biatorbágyra, és onnan mi, öten, átmegyünk Etyekre, meglesni a nagyon vonzó hangzatú "Kezes-lábos fesztivált". A honlap sok szépet ígért, gondoltam megér egy próbát. Még az időjárás is kegyes volt hozzánk, hiszen mindez szombaton történt.
Nos, a fesztivál hírverése jobbra sikerült, mint maga a fesztivál - szerintem. Már eleve eléggé körülményes bejutni, mivel Etyeken kívül kell leparkolni, és utána egy buszjáratot lehet igénybe venni, ha nem akar valaki 2-3 km-t gyalogolni. Nos, mivel velünk tartott egy Imola nevű "valaki", így a gyaloglást már helyből kizárhattuk.... Jó, jó, nem esik le a gyűrű az ujjunkról egy kis buszozás miatt. Csakhogy... Akkor talán nem kellene mellé egy olyan rendszert bevezetni, hogy aki letesz 10 000 Ft kauciót, az mégis bemehet autóval, ha megígéri, hogy egy órán belül visszamegy (ha nem.... oda a kaució!!!). Mert így aztán mégis vannak autók, és mégsem engedhetjük a gyerekeket szabadon szaladgálni.... Na, mindegy. Biatorbággyal ellentétben, Etyek nem ragadott magával. Ezért aztán nem mondhatom, hogy "festői" környezetben lett volna a fesztivál.
Kissé szétszórva, a faluban, így a hangulatot némileg elakasztva, zajlott a dolog. Mi persze a gyerek-részleget céloztuk meg. Ahol végülis a három ifjabb leányunk kézműveskedhetett egy kicsit (nemezeltek meg kiflit gyúrtak élesztő nélküli kenyértésztából.... amit kisütöttek, de hát megenni, na azt nem volt ajánlatos...), de valahogy nem dobta fel őket túlzottan. Mondjuk, a későbbi fejlemények ismeretében, ez Emma részéről érthető is volt. Volt viszont egy zseniális momentum: a Ládafia Bábszínház előadásában megnézhettük a "Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj" című mesét. Tipikusan olyan műsor volt, amin gyerek és felnőtt egyaránt jól szórakozik! Nos, ezután már indulófélben voltunk, még a szemerkélő eső is erre biztatott minket. Szóval, a "kezes-lábos" mellé pipa került. Nem voltunk csalódottak, de egyszer elég volt. A tanulság az, hogy a jó hírverés, a majdnem "sulykolás" lehet a siker titka, semmi más...
Visszaevickéltünk Biatorbágyra. A Kicsik elaludtak a kocsiban, így azt gondoltuk: csak beugrunk Zitáért. De ahogy megállt az autó, felpattantak a szemek, és egy kis rágcsa reményében, mind kijelentette, hogy be akar menni. Hát akkor nosza. A házból dalolászás hallatszott. Már az ajtóban "elkapott" minket a házigazda, hogy azonnal menjünk be, üljünk le, énekeljünk (karaoke...) és döntsük el: melyikünk vezet. Önként jelentkeztem... Úgy éreztem, hogy a fájdalomcsillapítókra elfogyasztott alkohol nem biztos, hogy jót szült volna. Pláne, ha még egy mikrofon is van a közelben....
És így belecsöppentünk a buliba. Szülők és gyerekek együtt mulatoztak, énekelt ott mindeki bátran, hangminőségtől függetlenül... Egészen fura volt az elején, de aztán rájöttem: csak szokatlan. Nagy szerencsénk, hogy ez a szülői gárda végtelenül kedves, a maga sokszínűségével együtt. Kicsit aggódni kezdtem, amikor Zoli borospoharát újratöltötték.... féltem, hogy egyszer csak megragadja a mikrofont és többé el sem engedni. De addig inkább csak a kórusban vett részt vagy beszélgetett. Amikor már Zolit is elkapta volna a hév, kiderült, hogy Emma nagyon nem érzi jól magát, így sajnos, egy huszárvágással véget vetettünk a bulizásnak. De Zoli többször is kifejezte azon reményét, hogy ebből majd rendszer lesz... :-)
Szóval köztes állapot. Még együtt bulizunk. De ez már nem zsúr. Valahogy mégis kerek az egész. Remélem, hogy az átmenet hosszan tart majd és zökkenőmentes lesz....
2010. szeptember 24., péntek
Reggeli készülődés
Zoli elég döbbent fejjel nézi iskolás lányai reggeli készülődésének finisét. Már felöltöztek. Itt az első bökkenő: miért húz Zita a cicanadrágszerű valamire egy sortot? Miért tesz fel egy kendőt a rövidujjúhoz is? És miért akar mindehhez még egy -igenis nagyon menő! - kötött sapkát is feltenni??? Mindezt Zoli fejéről olvasom le.... És akkor még nem is tudja, hogy a szobában már lejátszottunk egy kisebb játszmát. Ugyanis csak nehezen tudtam meggyőzni Zitust arról, hogy hiába klassz a vadiúj kötött lábszármelegítője, a beígért huszonfokokra az túlzás. És igen, a csizma is.
Anyukámék tegnap tértek haza Genfből, és ez ilyenkor felér egy kis születésnappal a csajok számára. Betty "mama" ugyanis rendszeresen leszállítja nekik az aktuális "divat" néhány darabját. Elvileg azokat hozza, amiket én előzőleg felsorolok neki, mint hiányzó darabokat. Így jutott most például a két Kékszemű fantasztikus sífelszereléshez. (Tegnap az is hosszas kérlelést igényelt, hogy Emmát rávegyen: ne akarjon abban aludni....) De a szükségesekhez "valahogy" mindig társulnak "otthagyhatatlan" darabok és "szükséges felesleges homik" is. Mint például a lábmelegítő. Szóval, nem csoda, ha egy ilyen fantasztikus szállítmány másnapján még nehezebb a lányok "józan" eszére hatni....
Az öltözés után a lányok fésülködni, "frizurázni" kezdenek. Zita haja nem csak dús, fényes és gyönyörű, de újabban egy kicsit már kunkorodik is - tündéri. De persze, mint minden nőstényember a Földön, ő sem elégedett azzal, amit neki osztott a Sors - és amiről mi, "többiek", úgy gondoljuk, hogy nagyon örülnénk, ha ilyen lenne a mi hajunk... Így aztán újra és újra legyártja, a laikus számára teljesen egyforma, copfjait, dühöng, majd újrakezdi. Mellette Emma küzd. Nála ünnepnap, ha hajlandó fésűt is használni frizura-készítéshez. Ha viszont igen - ahogy ma is - akkor a lehető legteljesebb alaposságra törekszik... Újra és újra végighúzza búzakalász-színű haján a fésűt, lelógatja a fejét és úgy is fésüli, felemeli, megrázza, és újrafésüli.... Végül, csinál egy ugyanolyan copfot, csattal kiegészítve a fufrunál, mint amilyet az összes többi napon is visel.
Zoli - nem idegesen - inkább kissé idegenként, csak áll és vár.... Végre, kabát és táska is rajtuk, csattannak a puszik és kibilleg a két iskolás. Zoli hozzám hajol utoljára. Súgom is neki:
"- Szerintem, ameddig nem firkáltatják össze magukat mindenféle maradandó rajzzal és nem lyuggatják tele a testüket, továbbá nem lóg ki sem a popsijuk, sem a mellyük, addig inkább ne szóljál semmit!"
Zoli nyugtázza, hogy valószínűleg igazam van, és kilép ő is az ajtón.....
Anyukámék tegnap tértek haza Genfből, és ez ilyenkor felér egy kis születésnappal a csajok számára. Betty "mama" ugyanis rendszeresen leszállítja nekik az aktuális "divat" néhány darabját. Elvileg azokat hozza, amiket én előzőleg felsorolok neki, mint hiányzó darabokat. Így jutott most például a két Kékszemű fantasztikus sífelszereléshez. (Tegnap az is hosszas kérlelést igényelt, hogy Emmát rávegyen: ne akarjon abban aludni....) De a szükségesekhez "valahogy" mindig társulnak "otthagyhatatlan" darabok és "szükséges felesleges homik" is. Mint például a lábmelegítő. Szóval, nem csoda, ha egy ilyen fantasztikus szállítmány másnapján még nehezebb a lányok "józan" eszére hatni....
Az öltözés után a lányok fésülködni, "frizurázni" kezdenek. Zita haja nem csak dús, fényes és gyönyörű, de újabban egy kicsit már kunkorodik is - tündéri. De persze, mint minden nőstényember a Földön, ő sem elégedett azzal, amit neki osztott a Sors - és amiről mi, "többiek", úgy gondoljuk, hogy nagyon örülnénk, ha ilyen lenne a mi hajunk... Így aztán újra és újra legyártja, a laikus számára teljesen egyforma, copfjait, dühöng, majd újrakezdi. Mellette Emma küzd. Nála ünnepnap, ha hajlandó fésűt is használni frizura-készítéshez. Ha viszont igen - ahogy ma is - akkor a lehető legteljesebb alaposságra törekszik... Újra és újra végighúzza búzakalász-színű haján a fésűt, lelógatja a fejét és úgy is fésüli, felemeli, megrázza, és újrafésüli.... Végül, csinál egy ugyanolyan copfot, csattal kiegészítve a fufrunál, mint amilyet az összes többi napon is visel.
Zoli - nem idegesen - inkább kissé idegenként, csak áll és vár.... Végre, kabát és táska is rajtuk, csattannak a puszik és kibilleg a két iskolás. Zoli hozzám hajol utoljára. Súgom is neki:
"- Szerintem, ameddig nem firkáltatják össze magukat mindenféle maradandó rajzzal és nem lyuggatják tele a testüket, továbbá nem lóg ki sem a popsijuk, sem a mellyük, addig inkább ne szóljál semmit!"
Zoli nyugtázza, hogy valószínűleg igazam van, és kilép ő is az ajtón.....
Már egy hete,...
...., hogy megműtöttek és még mindig nem nyerte vissza az arcom az eredeti formáját.
Még mindig úgy nézek ki, mint egy olyan gyerek, aki nem hajlandó kiköpni a barackmagot, hanem a szája bal oldalában szopogatja. Béla (a szuper fogorvos-szájsebész barát) szerint, akinél tegnap jártam varratszedésen, a sebem nagyon szép. Hát, legalább a sebem, ha már én nem... Továbbra is Béla szerint, egy ilyen hatalmas műtét után "még belefér", hogy van még egy "kis" duzzanat. Hát neki tuti simán belefér.... Hogy a pattanásaim múlnak-e? Nem igazán tudom... Talán.... Mintha.... halványodnának. De lehet, hogy ez csak az, amit az angol "wishful thinking"-nek hív: annyira ezt szeretném látni és gondolni, hogy ezt is gondolom...
Már egy hónapja, hogy nem futottam.
Sőt: egyáltalán semmit sem sportoltam. Ennyit arról, hogy milyen jól "formába hoztam" magamat a Balatonnál. És ennyit a további terveimről (terveinkről...). Hja kérem, aki inkább ájulgat, meg élve boncoltatja magát, az ne akarjék futni....
Már egy fél éve, hogy nem töltöttem kettesben egy teljes napot drága férjem-urammal. És ez nagyon hiányzik, megmondom őszintén. Emiatt senki sem hibás, maximum azok a nyavalyás és kikerülhetetlen "körülmények". Na de, majd csak, egyszer....
Már nagyon rám férne egy fodrászkodás.... Persze, lehet, hogy az én fejemnek most úgyis mindegy?!
Már lassan az egész családomat elönti a nátha-fejfájás kórság.
Már 8 óra van?!?! Te jó ég! Mennem kell!
(Na, ez kicsit "panasznaposra" sikeredett... Pedig nincs is igazán rossz kedvem. Pláne már most nincs, hogy ez "kijött" belőlem... :-) Szép napot mindenkinek!)
Még mindig úgy nézek ki, mint egy olyan gyerek, aki nem hajlandó kiköpni a barackmagot, hanem a szája bal oldalában szopogatja. Béla (a szuper fogorvos-szájsebész barát) szerint, akinél tegnap jártam varratszedésen, a sebem nagyon szép. Hát, legalább a sebem, ha már én nem... Továbbra is Béla szerint, egy ilyen hatalmas műtét után "még belefér", hogy van még egy "kis" duzzanat. Hát neki tuti simán belefér.... Hogy a pattanásaim múlnak-e? Nem igazán tudom... Talán.... Mintha.... halványodnának. De lehet, hogy ez csak az, amit az angol "wishful thinking"-nek hív: annyira ezt szeretném látni és gondolni, hogy ezt is gondolom...
Már egy hónapja, hogy nem futottam.
Sőt: egyáltalán semmit sem sportoltam. Ennyit arról, hogy milyen jól "formába hoztam" magamat a Balatonnál. És ennyit a további terveimről (terveinkről...). Hja kérem, aki inkább ájulgat, meg élve boncoltatja magát, az ne akarjék futni....
Már egy fél éve, hogy nem töltöttem kettesben egy teljes napot drága férjem-urammal. És ez nagyon hiányzik, megmondom őszintén. Emiatt senki sem hibás, maximum azok a nyavalyás és kikerülhetetlen "körülmények". Na de, majd csak, egyszer....
Már nagyon rám férne egy fodrászkodás.... Persze, lehet, hogy az én fejemnek most úgyis mindegy?!
Már lassan az egész családomat elönti a nátha-fejfájás kórság.
Már 8 óra van?!?! Te jó ég! Mennem kell!
(Na, ez kicsit "panasznaposra" sikeredett... Pedig nincs is igazán rossz kedvem. Pláne már most nincs, hogy ez "kijött" belőlem... :-) Szép napot mindenkinek!)
2010. szeptember 23., csütörtök
Egy különleges különóra
Vagy pontosabban: egy különleges különóra, a maga egyszerűségében.
Emma azt a korszakát éli, amin Zita is átment már, mégpedig, hogy gyakorlatilag MINDENT szeretne kipróbálni a környéken fellelhető szakkör vagy sportszerű tevékenységekből. Miután Emmus már eleve nem annyira terhelhető, mint nővére, no meg már így is eléggé tele van a heti "táncrendje", igyekszem lebeszélni őt bármilyen újabb különóra felvételéről. Már így is sok: heti kétszer zongora (az egyik szombaton), egyszer szolfézzsal (ez utóbi, szerencsére, a suliban), heti háromszor tenisz és kétszer atlétika. Ez nagyon jó így. Pláne, ha még hozzáveszem, hogy van, hogy elkíséri húgait a tornára, no meg hétvégente kikönyörgi a lovaglást is. Szóval, mozog sokat, meg zenél.
Nagyon szeretett volna rajzszakörre járni a suliban. Nem lett volna ellene kifogásom. Ugyanis, az a szomorú helyzet állt elő, hogy a rajzot nem az osztályfőnöke "tanítja" nekik, hanem immáron harmadik éve a napközis tanító néni. Aki hihetetlen hatékonysággal veszi el az összes gyerektől a rajzolási kedvet. Gondoltam, egy rajzszakkör visszaadná ezt. Mert az nem normális, hogy egy olyan keddi napot szeret Emma a legkevésbé, ami az órarend szerint "matek, olvasás, rajz, rajz"-ból áll.... De, sajnos, a rajzszakkör ütközik a szofézzsal... Így, szomorúan, de Emma lemondott erről az élvezetről.
Viszont előállt azzal az ötlettel - már a vakáció alatt -, hogy ő idén szeretne énekkaros lenni. Az énekkart történetesen Emma osztályfőnöke vezeti, akit Emma - teljesen érthető módon - a végletekig szeret és tisztel. Emlékszem arra is, hogy amíg Zita ehhez a Réka nénihez járt énekkarra, addig ő is nagyon kedvelte (mármint az énekkart is, meg Réka "nénit" is). Tehát, mondtam Emmának, hogy ha beilleszthető az órarendjébe, akkor nincs ellene semmi kifogásom (és még extra öröm is, bár nem a legmeghatározóbb tényező, hogy nem fizetős...). Hát, cipőkanállal ugyan, de sikerült beszorítani az énekkart a szerdai napra.
Hivatalosan a múlt héttől kezdődött volna az énekkar, de Réka néni beteg lett, így csak tegnap indult. A hatodik órában tartották. Utána mentem drága Kékszeműmért, aki teljesen feldobódva jött ki a suliból. És onnnantól szárnyalt! Larissza néninél, a zongora tanárnőnél, remeket produkálhatott, mert az amúgy kissé szigorú hölgy, ölelgette őt és puszival búcsúzott tőle, nagyon dicsérgetve a kis tanítványát!
Együtt vittük Zitát vívásra. Az úton tovább lelkendezett, hogy milyen jó volt az énekkar. Megkérdeztem őt, hogy miket tanultak. És erre egy nagyon aranyos választ kaptam, talán a legjobbat, ami adható:
"- Hát semmit! Csak úgy dalolásztunk!"
Kodály Zoltán országában, ez mindennapos válasz kéne, hogy legyen. És ugyanilyen mosolyt kellene csalnia minden gyerek arcára...
Később azért "kifejtette", hogy mik voltak ezek a dalolászások. Bemutatta, hogy milyen "bemelegítő gyakorlatokat" végeztek. Zitust nem kellett biztatni, hogy élénk emlékeit felébressze és csatlakozzon hugicájához... Utána jött a "Fenn a falon, fenn a falon, van egy kicsi bolha" című szórakoztató és kissé nyelvtörő nóta. Majd követte a "Ha jó a kedved tapsolj nagyokat/üsd a térdedet/csettints nagyokat!/húzd meg a füled!/mosd meg a fogad!" "mutogatós" opus... És jó kedvünk lett, igen!
Zitát leadtuk, Emma elkísért bevásárolni. Alig fért a bőrébe! Kész szerencse, hogy utána jött egy óra tenisz! Ahol Gyuri, az amúgy is jófej és kissé "elfogult" edző, vidáman közölte, hogy most már szervát FOGADNI is megtanult a kishölgy...
Itthon szó nélkül állt neki a leckének (és aki ismeri, az tudja: ez nagyon-nagyon-nagyon nagy szó!!!). Felolvasta nekem a felolvasnivalót (ami ismét a "nagyon-nagyon-nagyon nagy szó" kategóriába tartozik), Okosan megoldotta a feladatokat és ment bábozni a húgainak (akik most már mindketten betegek, sajnos).
Kiment kutyát etetni, dudorászva bepakolt, első szóra ment fürdeni. És vacsora alatt-után, ismét dalra fakadt, bemutatva apjának is a frissen tanult jópofaságokat. Ez ismét nagyon szokatlan Emmától, mert őt aztán igazán nem fűti a szereplési vágy, még családi körben is félénk ilyen ügyben. Erre egy óra énekkar ilyen csodát csinál!
Őszintén szólva, erre én sem számítottam. El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek a fejleménynek. És csak magamat tudom azzal ismételni, hogy a jókedv, a gyerekek jó értelemben vett "kinyílása" ilyen "apróságokon" múlik, mint az együtt éneklés. Mosolyogva. FELSZABADULTAN!!!!
És vajon ezt hogy lehet elérni heti egy énekórával? Sehogy. Látom-érzem, hogy sokkal gördülékenyebben venné Emma a mindennapi élet kanyarjait, ha hetente többször lehetne ilyen élményben része. Hozzátenném - és nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, ez nagy valószínűséggel nem csak az én lányomra érvényes. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt már nagyon régóta tudják a szakemberek. Akkor pedig, miért az a helyzet, ami? Ki, hol és miért rontja el?
Emma azt a korszakát éli, amin Zita is átment már, mégpedig, hogy gyakorlatilag MINDENT szeretne kipróbálni a környéken fellelhető szakkör vagy sportszerű tevékenységekből. Miután Emmus már eleve nem annyira terhelhető, mint nővére, no meg már így is eléggé tele van a heti "táncrendje", igyekszem lebeszélni őt bármilyen újabb különóra felvételéről. Már így is sok: heti kétszer zongora (az egyik szombaton), egyszer szolfézzsal (ez utóbi, szerencsére, a suliban), heti háromszor tenisz és kétszer atlétika. Ez nagyon jó így. Pláne, ha még hozzáveszem, hogy van, hogy elkíséri húgait a tornára, no meg hétvégente kikönyörgi a lovaglást is. Szóval, mozog sokat, meg zenél.
Nagyon szeretett volna rajzszakörre járni a suliban. Nem lett volna ellene kifogásom. Ugyanis, az a szomorú helyzet állt elő, hogy a rajzot nem az osztályfőnöke "tanítja" nekik, hanem immáron harmadik éve a napközis tanító néni. Aki hihetetlen hatékonysággal veszi el az összes gyerektől a rajzolási kedvet. Gondoltam, egy rajzszakkör visszaadná ezt. Mert az nem normális, hogy egy olyan keddi napot szeret Emma a legkevésbé, ami az órarend szerint "matek, olvasás, rajz, rajz"-ból áll.... De, sajnos, a rajzszakkör ütközik a szofézzsal... Így, szomorúan, de Emma lemondott erről az élvezetről.
Viszont előállt azzal az ötlettel - már a vakáció alatt -, hogy ő idén szeretne énekkaros lenni. Az énekkart történetesen Emma osztályfőnöke vezeti, akit Emma - teljesen érthető módon - a végletekig szeret és tisztel. Emlékszem arra is, hogy amíg Zita ehhez a Réka nénihez járt énekkarra, addig ő is nagyon kedvelte (mármint az énekkart is, meg Réka "nénit" is). Tehát, mondtam Emmának, hogy ha beilleszthető az órarendjébe, akkor nincs ellene semmi kifogásom (és még extra öröm is, bár nem a legmeghatározóbb tényező, hogy nem fizetős...). Hát, cipőkanállal ugyan, de sikerült beszorítani az énekkart a szerdai napra.
Hivatalosan a múlt héttől kezdődött volna az énekkar, de Réka néni beteg lett, így csak tegnap indult. A hatodik órában tartották. Utána mentem drága Kékszeműmért, aki teljesen feldobódva jött ki a suliból. És onnnantól szárnyalt! Larissza néninél, a zongora tanárnőnél, remeket produkálhatott, mert az amúgy kissé szigorú hölgy, ölelgette őt és puszival búcsúzott tőle, nagyon dicsérgetve a kis tanítványát!
Együtt vittük Zitát vívásra. Az úton tovább lelkendezett, hogy milyen jó volt az énekkar. Megkérdeztem őt, hogy miket tanultak. És erre egy nagyon aranyos választ kaptam, talán a legjobbat, ami adható:
"- Hát semmit! Csak úgy dalolásztunk!"
Kodály Zoltán országában, ez mindennapos válasz kéne, hogy legyen. És ugyanilyen mosolyt kellene csalnia minden gyerek arcára...
Később azért "kifejtette", hogy mik voltak ezek a dalolászások. Bemutatta, hogy milyen "bemelegítő gyakorlatokat" végeztek. Zitust nem kellett biztatni, hogy élénk emlékeit felébressze és csatlakozzon hugicájához... Utána jött a "Fenn a falon, fenn a falon, van egy kicsi bolha" című szórakoztató és kissé nyelvtörő nóta. Majd követte a "Ha jó a kedved tapsolj nagyokat/üsd a térdedet/csettints nagyokat!/húzd meg a füled!/mosd meg a fogad!" "mutogatós" opus... És jó kedvünk lett, igen!
Zitát leadtuk, Emma elkísért bevásárolni. Alig fért a bőrébe! Kész szerencse, hogy utána jött egy óra tenisz! Ahol Gyuri, az amúgy is jófej és kissé "elfogult" edző, vidáman közölte, hogy most már szervát FOGADNI is megtanult a kishölgy...
Itthon szó nélkül állt neki a leckének (és aki ismeri, az tudja: ez nagyon-nagyon-nagyon nagy szó!!!). Felolvasta nekem a felolvasnivalót (ami ismét a "nagyon-nagyon-nagyon nagy szó" kategóriába tartozik), Okosan megoldotta a feladatokat és ment bábozni a húgainak (akik most már mindketten betegek, sajnos).
Kiment kutyát etetni, dudorászva bepakolt, első szóra ment fürdeni. És vacsora alatt-után, ismét dalra fakadt, bemutatva apjának is a frissen tanult jópofaságokat. Ez ismét nagyon szokatlan Emmától, mert őt aztán igazán nem fűti a szereplési vágy, még családi körben is félénk ilyen ügyben. Erre egy óra énekkar ilyen csodát csinál!
És vajon ezt hogy lehet elérni heti egy énekórával? Sehogy. Látom-érzem, hogy sokkal gördülékenyebben venné Emma a mindennapi élet kanyarjait, ha hetente többször lehetne ilyen élményben része. Hozzátenném - és nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, ez nagy valószínűséggel nem csak az én lányomra érvényes. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt már nagyon régóta tudják a szakemberek. Akkor pedig, miért az a helyzet, ami? Ki, hol és miért rontja el?
