Egy különleges különóra

Vagy pontosabban: egy különleges különóra, a maga egyszerűségében.

Emma azt a korszakát éli, amin Zita is átment már, mégpedig, hogy gyakorlatilag MINDENT szeretne kipróbálni a környéken fellelhető szakkör vagy sportszerű tevékenységekből. Miután Emmus már eleve nem annyira terhelhető, mint nővére, no meg már így is eléggé tele van a heti "táncrendje", igyekszem lebeszélni őt bármilyen újabb különóra felvételéről. Már így is sok: heti kétszer zongora (az egyik szombaton), egyszer szolfézzsal (ez utóbi, szerencsére, a suliban), heti háromszor tenisz és kétszer atlétika. Ez nagyon jó így. Pláne, ha még hozzáveszem, hogy van, hogy elkíséri húgait a tornára, no meg hétvégente kikönyörgi a lovaglást is. Szóval, mozog sokat, meg zenél.

Nagyon szeretett volna rajzszakörre járni a suliban. Nem lett volna ellene kifogásom. Ugyanis, az a szomorú helyzet állt elő, hogy a rajzot nem az osztályfőnöke "tanítja" nekik, hanem immáron harmadik éve a napközis tanító néni. Aki hihetetlen hatékonysággal veszi el az összes gyerektől a rajzolási kedvet. Gondoltam, egy rajzszakkör visszaadná ezt. Mert az nem normális, hogy egy olyan keddi napot szeret Emma a legkevésbé, ami az órarend szerint "matek, olvasás, rajz, rajz"-ból áll.... De, sajnos, a rajzszakkör ütközik a szofézzsal... Így, szomorúan, de Emma lemondott erről az élvezetről.

Viszont előállt azzal az ötlettel - már a vakáció alatt -, hogy ő idén szeretne énekkaros lenni. Az énekkart történetesen Emma osztályfőnöke vezeti, akit Emma - teljesen érthető módon - a végletekig szeret és tisztel. Emlékszem arra is, hogy amíg Zita ehhez a Réka nénihez járt énekkarra, addig ő is nagyon kedvelte (mármint az énekkart is, meg Réka "nénit" is). Tehát, mondtam Emmának, hogy ha beilleszthető az órarendjébe, akkor nincs ellene semmi kifogásom (és még extra öröm is, bár nem a legmeghatározóbb tényező, hogy nem fizetős...). Hát, cipőkanállal ugyan, de sikerült beszorítani az énekkart a szerdai napra.

Hivatalosan a múlt héttől kezdődött volna az énekkar, de Réka néni beteg lett, így csak tegnap indult. A hatodik órában tartották. Utána mentem drága Kékszeműmért, aki teljesen feldobódva jött ki a suliból. És onnnantól szárnyalt! Larissza néninél, a zongora tanárnőnél, remeket produkálhatott, mert az amúgy kissé szigorú hölgy, ölelgette őt és puszival búcsúzott tőle, nagyon dicsérgetve a kis tanítványát!

Együtt vittük Zitát vívásra. Az úton tovább lelkendezett, hogy milyen jó volt az énekkar. Megkérdeztem őt, hogy miket tanultak. És erre egy nagyon aranyos választ kaptam, talán a legjobbat, ami adható:
"- Hát semmit! Csak úgy dalolásztunk!"
Kodály Zoltán országában, ez mindennapos válasz kéne, hogy legyen. És ugyanilyen mosolyt kellene csalnia minden gyerek arcára...

Később azért "kifejtette", hogy mik voltak ezek a dalolászások. Bemutatta, hogy milyen "bemelegítő gyakorlatokat" végeztek. Zitust nem kellett biztatni, hogy élénk emlékeit felébressze és csatlakozzon hugicájához... Utána jött a "Fenn a falon, fenn a falon, van egy kicsi bolha" című szórakoztató és kissé nyelvtörő nóta. Majd követte a "Ha jó a kedved tapsolj nagyokat/üsd a térdedet/csettints nagyokat!/húzd meg a füled!/mosd meg a fogad!" "mutogatós" opus... És jó kedvünk lett, igen!

Zitát leadtuk, Emma elkísért bevásárolni. Alig fért a bőrébe! Kész szerencse, hogy utána jött egy óra tenisz! Ahol Gyuri, az amúgy is jófej és kissé "elfogult" edző, vidáman közölte, hogy most már szervát FOGADNI is megtanult a kishölgy...

Itthon szó nélkül állt neki a leckének (és aki ismeri, az tudja: ez nagyon-nagyon-nagyon nagy szó!!!). Felolvasta nekem a felolvasnivalót (ami ismét a "nagyon-nagyon-nagyon nagy szó" kategóriába tartozik), Okosan megoldotta a feladatokat és ment bábozni a húgainak (akik most már mindketten betegek, sajnos).
Kiment kutyát etetni, dudorászva bepakolt, első szóra ment fürdeni. És vacsora alatt-után, ismét dalra fakadt, bemutatva apjának is a frissen tanult jópofaságokat. Ez ismét nagyon szokatlan Emmától, mert őt aztán igazán nem fűti a szereplési vágy, még családi körben is félénk ilyen ügyben. Erre egy óra énekkar ilyen csodát csinál!

Őszintén szólva, erre én sem számítottam. El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek a fejleménynek. És csak magamat tudom azzal ismételni, hogy a jókedv, a gyerekek jó értelemben vett "kinyílása" ilyen "apróságokon" múlik, mint az együtt éneklés. Mosolyogva. FELSZABADULTAN!!!!

És vajon ezt hogy lehet elérni heti egy énekórával? Sehogy. Látom-érzem, hogy sokkal gördülékenyebben venné Emma a mindennapi élet kanyarjait, ha hetente többször lehetne ilyen élményben része. Hozzátenném - és nem hiszem, hogy nagyot tévedek -, ez nagy valószínűséggel nem csak az én lányomra érvényes. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt már nagyon régóta tudják a szakemberek. Akkor pedig, miért az a helyzet, ami? Ki, hol és miért rontja el?