Boldogság, "itthon" vagy!

Tulajdonképpen nem is erről illenék írnom. Hanem inkább arról a szomorú tényről, hogy ami már évek óta nem történt meg, most igen: mind a négy lányon végigment-megy ugyanaz a vírus. Emmánál a legmakacsabb, de Zita is magas szintre fejlesztette, így ők ketten most antibiotikumos kezelésre is szorulnak. Szóval, mondom, erről kéne értekeznem, vagy mondjuk arról, hogy felfessek-e egy óriási "H" betűt a házunk falára, mert amennyi egészségügyi macera minket ért mostanában, már lassan "kiérdemeljük". És mégis, egy több hete történt epizód türemkedik folyton-folyvást elő az írhatnékomban. Mit epizód, inkább csak egy villanás, egy momentum, egy kimerevített kép, ami, akárhányszor eszembe jut, valahogy mindig melegséggel, boldogsággal tölt el.

Hogy nem hagy békét, megpróbálom szavakba ölteni.

Szóval, egy békés családi vacsorát költöttünk éppen el. Kissé szedett-vedettet, nem akaródzott sok időt a konyhában töltenem. A szerény felhozatalt Zoli gyertyagyújtással és egy-egy pohár borral ellensúlyozta. Hosszú és érdekes beszélgetés alalkult ki a vacsoraasztalnál. Szóba jöttek olyan súlyos témák, mint a cigrettázás. Ez ügyben, a gyerekeknek nem kell túl sokat papolnunk, hiszen apai nagyapjuk élő példa arra, hogy mit tehet a sok cigi valakivel. Ezzel együtt, már többször tisztáztam Zitával: tudom, hogy majd ki fogja próbálni, én is megtettem. De látja és lássa is, hogy mivel jár a rászokás. Érintettük a még súlyosabb drog témát is. Ott annyira elmélyültünk, hogy még arról az évfolyamtársamról is meséltem, aki függő volt, tiszta lett, majd egy szerelmi bánat miatt egyszer újra elcsábult - és az végzetes lett számára. (Persze, ezt sikerült úgy "megbeszélnünk", hogy a Kicsik nem biztos, hogy értették). Innen az alkoholmámor felé kanyarodtunk. Itt is elmondtuk nekik: természetesen velünk is előfordult, hogy elveszítettük a józanságunkat. Kétségünk sincs afelől, hogy velük is előfordulhat ez majd. Csak arra ügyeljenek mindig, hogy ezt megfelelő társaságban engedjék meg magunknak, olyanokkal, akik akár haza is viszik őket és vigyáznak rájuk. És ismét elsimételtük az aranyszabályt, aminek alkalmazására, most még úgy tűnik, csak sokára lesz szükség, de biztos, hogy túl hamar eljön mégis az a pillanat, tehát: soha ne igyanak olyan italból, amit "magára" hagytak előtte....

Hogy innen miként írtunk le egy vargabetűt a szerelemig és egy azzal kapcsolatos igen érdekes felvetésig, már nem emlékszem. de egyszer csak ott voltunk. Csak nagyon finoman, hogy egy hatalmas gyermeki lélek se sérüljön, beismertük: egyikünk sem az "első" szerelme a másiknak. És valahogy innen jöhetett Zita kérdése:
"-És, Apa, verekedtél valaha valakivel Anyáért vagy Anya miatt?"

Zavartan elmerültünk poharaink tartalmának tanulmányozásában. Aztán csak egymásra néztünk Zolival, összesomolyogva. És, egyszerre, emlékek rohantak meg minket. Elhümmögtünk valami választ; Zita nem is volt elégedett a nyíltságával. Végül valahol a "mondjuk" és a "majdnem" között kötöttünk ki. Persze, Zita kíváncsisága itt nem állta meg: kivel, miért, ki volt ott, ki állította le, stb...
De már mindegy is volt.... Zoli és én szinte alig hallottuk. Valahogy az markolt belém - és valószínűleg belé is-, hogy milyen régen volt. És milyen fantasztikus, hogy a kapocs köztünk egyre szorosabb, szebb és erősebb.
Hogy milyen fantasztikus, hogy mi így összetartozunk.
Ebben a hónapban lesz 13 éve, hogy egymásra találtunk és 12 éve, hogy összeházasodtunk. Itthon vagyunk. Boldogok vagyunk.