Pages

2010. október 28., csütörtök

Olvasás

Ma délután, hazafelé jövet, láttam egy embert, aki úgy ment az utcán, hogy közben olvasott. EGY KÖNYVET. Eszembe jutott "kicsi Szilvi" önmagam, aki hasonlóan araszolva, mit sem bánva, hogy hová (és mibe...) lép, araszol az iskolába. Amióta az eszemet, de inkább a betűket, tudom, olvasok, imádom a könyveket. Eszembe jutottak azok a délutánok, amikor Apukámmal elsétáltunk a közeli Ikarus művházba és a könyvtárban hosszasan válogattunk. Itt érzem még most is az orromban azt a finom könyvtár- illatot.... Hat könyvet lehetett egyszerre kikérni, három hétre. Nálam mindig hat könyv volt.... És sokszor előfordult, hogy egy könyvet többször is végigolvastam. A rekordot, ha jól emlékszem, G. Szabó Judit "Megérjük a pénzünket!" című műve tartja. Ha minden igaz, 23-szor olvastam végig. Vagy csak addig számoltam... A mai napig el tudom mondani a kezdő sorokat (oldalakat).... Már Zita is elolvasta. Neki is tetszett.

És eszembe jutott a ma reggeli kávézós, hajnali beszélgetésünk Zolival. (Csak zárójelben: imádom ezeket a reggeli negyedórácskákat: csak Ő meg én, a gőzölgő kávénk és most már, hogy sötét van, a meggyújtott gyertyák lángja...) Pont a könyv volt a témánk. Elmesélte, hogy hallgatott a rádióban egy beszélgetést egy kiadóvezetővel, aki nagyon pesszimista volt a nyomtatott irodalommal kapcsolatban. És megbeszéltük, hogy számunkra valahogy elképzelhetetlen, hogy ne egy könyvet tartsunk a kezünkben, ha regényt olvasunk.... Hogy egy képernyőt bámuljunk, ahelyett, hogy a nyomdaillatú oldalakat lapozgassuk.

Lehet, hogy ódivatú hozzáállás ez... De egyelőre még a gyerekeimen is azt látom, hogy a könyv és annak olvasása szinte egy szertartás (egy MINDENNAPI szertartás) része. Klára mostanában a csillagokról olvastat. Olyan ismeretterjesztő könyvei vannak, amelyekben - a könnyebb szemléltetés végett - még kihajtható, elhúzható részek is vannak. Ehelyett kattintgatnánk? Vagy hogyan keresnénk az eltűnt áfonyát a "Franklin és az áfonyarejtély" című agyonolvasott klasszikusunkban, ha csak egy képernyőt néznék? Amikor kisebb gyerekként Boribonoztak, hányszor visszalapoztatttak pár oldallal előrébb?! Már kétévesen gombokat fognak nyomogatni a most születő gyerekek? Zita minden este olvas, elalvás előtt. Van egy kis "textil fül" felszerelve az ágyára, oda teszi az aktuális könyvét. Akkor inkább majd még az ágyban is képernyőt bámul? És én is szeretem, amikor lefekszem, kezembe venni A könyvet. Bármelyiket, amire a választásom esik. Most éppen a kivitelezésében is nagyon tetszetős "Utas és holdvilág" Szerb Antaltól. Emmával a Berg Judit féle Rumini sorozat legújabb, negyedik, epizódját rágjuk most éppen, de én nagyon élveztem idén nyáron Gerald Durrell "Állatok bolondja" című könyvének felolvasását is. Amit egyébként a könyvtárból kölcsönöztünk ki. Mert a könyvtár is egy fantasztikus hely! Mi lesz vele? Hiszen olyan jó ott "bogarászni", válogatni, régi könyvillatot szimatolni! A könyvesboltokról nem is beszélve... Igaz, azokat most kerülöm, nehogy kísértésbe essek... Mert továbbra is úgy gondolom, hogy a könyv a legjobb ajándék bárkinek... Még akár saját magunknak is...
Vajon tényleg egy letűnő korszak részesei vagyunk, vagy azért a könyv megmarad egy olyan értéknek, amit a technika nem tud leigázni? Én a Guttenberg-galaxisnak szurkolok... Remélem, az Erő vele van...

2010. október 27., szerda

Zűrzavaros Halloween

Fogom a fejemet... Amikor legutóbb a pincében járva, téli-nyári kinőtt-belenőtt ruhákat válogatva, szembejött velem a boszi-jelmez egy zacskóba belezsúfolva, ugyan MIÉRT NEM fogtam meg és hoztam fel, hogy könnyen elérhető legyen a közelgő Halloweenre? Vagy megtettem, csak a könnyen elérhető hely olyan bombabiztos, hogy nem lelem? UGYAN MIÉRT NINCS az a boszi-jelmez az összes többi jelmezzel, amikre viszont ráakadtam?!? UGYAN MIÉRT NEM kezdtem el a keresgélést hamarabb? UGYAN MIÉRT vagyok olyan szervezetlen anya, hogy még egy tököt sem faragtam? Mit nem faragtam, nem is vettem!!!!
Szerencsére, Zoli ma hamar hazaért, és átvállalta tőlem a Halloweenes "sétát", a szokásos őszvégi fagyoskodós menetet, ami minden évben a Sashalmi Tanoda egyik legjópofább programja (csak mindig nagyon fázós....).Idén, Zoli megnyerte mind a négy csajt. Akik szokatlanul rugalmasan kezelték a szervezetlenséget, a szó szerinti "töketlenséget" (szerencsére van két mécsestartónk tök, illetve szellemformával, pont ezekre az alkalmakra), a felkészületlenséget,a jelmeztelenséget.
Emma ördögnek "maszkírozta magát": Felragasztott egy fekete hajráfra két pirosra színezett "papírszarvat", a hajráfot apja egy fekete sapkájára húzta (a sapkát meg a fejére...). Van még rajta fekete nadrág, fekete kabát (Zitáé) és fekete sál. Meg erősen kihúzott fekete szemöldök és valami barázda vagy bajuszféle. Naggggyon félelmetes.... Nála már csak Zita az jobban. Aki éppen, hogy csak beesett edzésről, és csak némi "sminket" vitt fel magára. Amit ő zombiságnak titulált. Zoli javasolta neki, hogy majd mondja mindenkinek, hogy mi az, mert elsőre nem lehetne rávágni. De Zita megrántotta a vállát és azt mondta: "majd ha kieszem a szívüket, rájönnek!" Klára ráakadt egy Mikulás-sapkára, így azt húzta a fejére, alulra pedig a vadonatúj, pirosba játszó síszerelését vette fel, nadrágostul. Legalább nem fog fázni. Kicsit nem oda illő, de legalább jelmez. Az abszolút kakuktojás Imó lesz, aki a pillangószárnyait (tündérszárnyait) óhajtotta felrángatni. Mert mit neki félelmetes Halloween, ő nőből van.... Szóval, talpig rózsaszínben, színes szárnyakkal megy "riogatni" a népeket.
Hogy miért nincs kép? Majd pont ez jutott volna a mai napon az eszembe?!?!

Hát, nem vizsgáztam most ötösre. Sem anyaságból, sem felkészültségből, sem szervezettségből... Megyek is vezekelni: amíg ők kint járják a környék beavatott házait (kb. századmagukkal), angol nótákat énekelve és cukorkákat gyűjtve, addig én kiporszívózok. És sütök palacsintát.
No meg fogadkozom: ezentúl időben felkészülök az ilyen eseményekre....

2010. október 26., kedd

Közöny?

Tegnap meséltem pont erről Zitának...
Történelem óra (vagy valami, ahhoz hasonlító, "kísérleti" oktatási egység) volt a genfi gimiben. Az igazgatónőnk tartotta az órát, egy igazán kedves hölgy. Valami olyasmi házi feladatot készült nekünk feladni, hogy mi volt a mi, vagy a szüleink első "történelmi emléke". És akkor ott, ő, elmesélte, hogy neki az, hogy ül a nagymamája mellett, 1956. telén, és zoknikat kötnek a Magyarországról Svájcba menekülteknek.

Teljesen meghatódtam. Nem hiszem, hogy azért mesélte volna ezt, mert tudta, hogy én magyar vagyok, hanem azért, mert ez mélyen megmaradt benne.

És akkor elmerengtem. Milyen emléke marad majd az én lányaimnak? Olyan sok minden történik, olyan sok rossz, és annyi mindenről hallhatnak, talán még idejekorán is. Még az Ikrek is a vörösiszapról beszélnek, miközben még fel sem foghatják, mi is volt ez az egész. Azt tudják, hogy segíteni kell. Sőt! Közösen szuszakoltuk a pénzt a suliban kitett ládába. Emlékeznek arra is, hogy Juliék elmesélték: ők még homokzsákokat is pakoltak a tavsazi árvíz idején. Tudják, hogy vannak szegény gyerekek, akiknek visszük évről-évre a csomagokat a Mikulás-gyárba. Közben tegnap akár azt is meghallhatták, hogy micsoda vihar pusztított Myanmarban. Hallhattak az izlandi vulkánról, a földrengésekről. Zita tudja, hogy a béke egyáltalán nem éri körbe a Földet, Zorán dalát kissé elferdítve. Tudják. És azt is tudják, hogy segíteni kell. Nem azért, mert ez a módi, hanem azért, mert ez egy belső kényszer. Igen, de nem szokják-e meg? Nem gondolják-e úgy, hogy valahol mindig történik valami szörnyű és valahová mindig kell segélyt küldeni? Nem zúdul-e majd ez rájuk túl nagy mennyiségben (azzal együtt, hogy nálunk nem megy híradó, vagy "felnőtt tévé", amíg a gyerekek ébren vannak, és a rádiót is igyekszem lehalkítani? Vajon, úgy gondolják, hogy a mai világ, a mostani "történelem" csak ebből áll?
Mire felnőnek, nem válik-e mindez közönnyé, és a segítségnyújtás is csak valami megszokott gesztussá? Ők mire emlékeznek majd, ha egyszer felteszik nekik ezt a kérdést?
És mi? Ti mire emlékeztek? Milyen történelmi pillanat maradt meg bennetek?

Elárulom az enyémet, a talán elsőnek nevezhetőt: beteg voltam, nem voltam iskolában, tévét néztem. Egyszer csak félbeszakították az adást, és egy komor bemondónő bejelentette: "Meghalt Brezsnyev!" Onnantól gyászzene... Én meg kiabáltam a nagymamámnak: "Mama, Mama! Meghalt Brezsnyev!" És nem éreztem semmi különöset... csak rácsodálkoztam, hogy ez is megtörténhet... Utána, érdeklődve végignéztem az egész temetési ceremóniát... Hm, közönyös lettem volna?!

2010. október 25., hétfő

A teljesség

Valószínűleg, ha a józan észre vagy a pénztárcánkra hallgatunk, akkor nem így zajlott volna a hétvégénk. De mivel az őrültség kategóriát azért nem súroltuk és a szívünk viszont azt diktálta, hogy erre most akkora szükségünk van, hogy azt még a józan ész is beláthatja (a pénztárcával együtt...), mégis elmentünk. És ott volt - szinte - minden: csillagos és holdsütötte este érkeztünk meg a Börzsöny szívébe - és csak azt sajnáltuk, hogy nem hoztuk el Klára "csillagvizsgálóját", főleg, mikor megláttuk, hogy mekkora erkély járt a szobánkkal. A szállodának sajnos nem a romantikus, farönkös részén kaptunk szállást és az is kiderült, hogy hiába Magyarország egyik legromantikusabb elhelyezkedésű hoteljét választottuk, a szakács nincs szakmája csúcsán. Nos, innen a szinte. De ott volt a többi: az együttlét, a nagy pihenések, egy kis pancsolás, sok játék és egy gyönyörű kirándulás szombaton. Nagyirtáspusztától Nagybörzsönyig, onnan pedig vissza, a legendás kisvonattal. A túrát nem egyedül teljesítettük, velünk jöttek igazi túraőrült barátaink, Juliék is. Ők olyan rutinosak, hogy mi vakon rájuk bíztuk magunkat és csak élveztük a gyönyörű színeket, a fákat, a völgyeket, a patakot, mindent. Összesen hat gyerekünk vidáman szaladgált le és föl. És ott volt a teljesség, ami hiányzott. Amire Klára tette fel igazán a koronát, amikor az erdőben lépkedve rámragyogtatta huncut és okos mosolyát, és azt mondta:
"Anya, én még sosem éreztem magam ilyen közel a természethez!!!!"
A mi négy erdei manónk....

Klára, a természetimádó
A kisvasút, amikor még szembejött velünk

A kisvasút, amire, pár óra elteltével, felszálltunk, a nyitott részre, mivel a gyerekek ehhez ragaszkodtak. Mi meg bevállaltuk a fagyoskodást - a kedvükért.
Zoli és az ikermanók

Emma, a "fűcsomócsata" közben
A gyönyörűséges patak, "hűséges" társunk. Amin ráadásul többször át kellett kelnünk, kalandos körülmények közepette. A gyerkőcök legnagyobb gyönyörűségére.
Mondom, a vonaton hideg volt. A kendő alatt: Zita!
Imó nem egy sétabolond... Ehhez képest tényleg csak annyit nyafogott, amennyi ahhoz kellett, hogy meg ne tagadja önmagát...  Itt éppen az ebédjét rágcsálja a természet lágy ölén.

Csak, hogy legyen bizonyíték arra, hogy én is ott voltam. Jó, egy kicsit kell keresni a képen...
Az a bizonyos mesebeli szállás, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. De a hangulatunkat nem tudta befolyásolni...

A józan észnek pedig még annyit üzennék, hogy különben is: pont a hétvégén volt a házassági évfordulónk! Pont a tizenkettedik! És mi pont így akartuk ünnepelni! És "pont (punkt) tum"!!!!

2010. október 22., péntek

Zsúrbuli

Klára és Imó születésnapi ünnepségsorozata tulajdonképpen teljes volt. Volt közös gyertyafújás is:

Volt gyertyafújás külön-külön is:


Volt fergeteges zsúr, amit immáron a harmadik alkalommal is a meseparty-s kedves hölgy, Simon Ági meghívásával tettünk felejthetetlenné - és számomra is élhetővé. Ugyanis azt már jó ideje tudtam, hogy nem lesz szinte semmi időm a készülődésre.


(Klára és Imó a két nagy barátnővel)
Volt családi ünnepelés is, még a zsúr napján, délután. Eljött mindenki, aki tudott és a Kicsik fantasztikus ajándékokat kaptak (köztük Klára egy "csillagleső távcsövet" - de erre majd igyekszem külön is visszatérni).

A zsúrra készült - az utolsó pillanatban - saját ötletű és kivitelezésű meghívó is, akadt díszítés és lufi is. Az oviba is eljuttattam két tortát, így ott is elénekelték a pajtások nekik a "Boldog születésnapot!" nótát.

Sőt, az itthoni duplamenetre még négy tortát is sikerült összehoznom: egy "sima csokisat", egy "Sport-szelet tortát", ahogy Móni készíti, egy málnás csodát (ahogy Lajos Mari készíti...) és a kedvencemet, egy teljesen önálló fejlesztésű gesztenyés tortát, ami nem indult biztatóan, és végül a legaranyosabb lett:

És mégis, mégis, mégis... Valahogy nem volt még kerek a dolog. Valószínűleg attól, hogy mindent rohanva kellett előkészíteni. Vagy azért, mert egy nagyon fárasztó, kialvatlan hét után, még az éjszakába nyúlóan sütöttem-főztem, így az ünnepségre már alig álltam a lábamon. És az is biztos közrejátszott, hogy szegény Zoli is lebetegedett aznapra. Meg talán feszített a további sok teendő, ami várt/vár rám.

Így aztán, amikor Klára felvetette - teljesen jogosan -, hogy idén nem volt "saját napjuk", azaz egy gyerek és a két szülő típusú időtöltés, teljesen igazat adtam neki. és azzal biztattam, hogy noha ez elmaradt, még a szülinapi ünnepségnek tudhatja majd be azt a hétvégét, ami következik. Mert elvisszük őket a nővéreikkel egy - remélhetőleg - mesebeli helyre. Ezen hely oldalára látogatóktól azt kérdezik elsőre, hogy elegünk van-e a rohanásból, szeretnénk-e elfelejteni a mobiltelefont, szeretnénk-e teljesen kikapcsolódni. Hát igen.

Nos, remélem, hogy két ott eltöltött éjszaka után végre teljesség érzetem lesz.

2010. október 17., vasárnap

Jelenetek egy születésből

A születésnapi "megmozdulásokra" való felkészüléseim nagyja éjjel, illetve hajnalban történik (most meg pláne...). Így aztán, a tortákat és egyebeket készítgetve, át szoktam magamat adni az emlékeknek, amit az aktuális születésnap ébreszt bennem. Ilyenkor sok minden úgy "bevillan", megmagyarázhatatlan módon megmaradt, pontos részletek. És hagyom, hogy életem és gyermekeim életének legmeghatározóbb pillanatainak ezek az apró részecskéi  "átjárjanak".
A teljesség igénye nélkül, ezek "ugrottak" be a mai ünnepre készülve:

Szinte éreztem a sílécet, amelyet kesztyűs kézzel fogtam a felvonóra várva.... Milyen felvonóra? Hát arra, amelyik a 2004-es olaszországi síelésünkkor vitt fel egy csúcsra. És ez miért fontos? Mert kettesben voltunk Zolival, illetve egy nagy társasággal, de részünkről "gyermektelenül". No igen, és? Ezen a pár napos síszüneten győzött meg végképp Zoli arról, hogy kéne még egy harmadik csemete. És azon a bizonyos felvonón, amire vártunk, azt is rögtön megbeszéltük, hogy egy Fülöpöt szeretnénk. Az Ikrek, nagy valószínűséggel, ezen a sítúrán fogantak (úgyhogy azoknak, akik elkerülnék a duplaáldást: csak csínyján a magaslati levegővel!...)

Az ikerterhesség tényének megismerése okozta sokk után, kiraktuk a ház bejárati folyosóján lévő parafa-táblácskára az ultrahangképet, ahol kis nyilakkal be volt jelölve: "A magzat" és "B magzat". Akárhányszor elsuhantam előtte, egyre növekvő hassal, hitetlenül meredtem rá a képre....

Hallom magamat, ahogy a Keletinél zötykölődve (akkor még rossz volt ott az út), azt mondom Apukámnak, hogy a végén még Budapest ramaty útjai hozzák majd ki belőlem a babákat. Hogy mikor történt mindez? 2004. október 17. délutánján, egy vasárnapon, amikor már ugyan hivatalosan a kórházban tartózkodtam, de kiengedtek egy reggeltől estig tartó "eltáv"-ra. De én már délután visszavágytam valamiért.... Aznap este születtek meg az Ikrek.

Teljesen a fülemben van a kubai ügyeletes doktornő hangszíne, ahogy rám ripakodik, amikor próbáltam leszállni arról a bizonyos nőgyógyászati vizsgálószékről (ágyról?). Hogy miért pirított rám? Csak azért, mert miután közölte velem, hogy "kétujjnyi! szülünk!", én úgy gondoltam, hogy megosztom ezt a nem mindennapi hírt a gyerekek apjával is, ő viszont úgy gondolta, hogy akkor már ott is maradhatnék egy jó kis beöntésre.

Sosem megy majd ki a fejemből a szülésznők kórusa, amikor Klára második nevét próbáltam egyeztetni (még a műtét előtt, ugyebár...) az akkor már úton lévő Zolival: "Akkor most Bella vagy Jázmin legyen?" Mire az imént említett kórus: "Ne má' megint Jáááázmin!" Így lett Klára második neve Szilvia.... :-)

Itt van az orromban az az összetéveszthetetlen "szülésszag", ami megcsapott, amikor végre bekóvályogtam a műtőbe. Szerintem ez inkább egy fantasztikus illat.

Tisztán emlékszem a rendkívül megértő műtősfiú vonásaira. Megértő volt, mert egyrészt egy kedves valaki lehetett, és mert másrészt ikergyerekek büszke apja volt. Ezért aztán biztatóan odahajolt hozzám, amikor arra kértem, hogy amíg a gerincemet próbálják szúrni, hagy öleljem át.

Belémvésődött az egész műtő látványa: a zavarbaejtően keskenynek tűnő "ágy" (pad?), a rengeteg ketyere és a vakító lámpák. És a sok, szinte tereferélő ember, aki mind arra várt, hogy segíthessenek nekem abban, hogy megismerhessem Klárát és Imolát.

És az a mondat is örökre megmarad, hogy "Nem megy, altatunk!" Mert a gerincemnél volt valami bibi, így altattak. És tudom, és amíg élek emlékezni fogok arra, hogy azt gondoltam: "Nahát? Akkor most már nem gond, hogy belehalhatok?" (mert azzal ijesztgettek, hogy mivel ettem a számomra váratlan műtét előtt, fatális probléma támadhat...). Majd azonnal ez jutott az eszembe: "Viszlát, világ!"

Hallom azt a tipikus sistergést, ami akkor jön, amikor kezd az ember az ájult állapotból visszatérni. És hallom, ahogy szólítgatnak - nekem úgy tűnik, hogy egy stadionnyi ember... És rögtön utána, az első gondolat: "Ezek szerint nem haltam bele..." A következő gondolat viszont már az övék volt: Kláráé és Imoláé.

Restellem egy kicsit, de meg nem másíthatom azt a tényt, hogy először kérdeztem meg, hogy lányok-e és utána azt, hogy egészségesek-e. Mentségemre szolgálhat az, hogy Zoli azt suttogta nekem, hogy "Minden rendben van!".

Amire emlékszem, de szerencsére fel nem tudom idézni, az a fájdalom, ami a friss sebemből jött.

Látom magam előtt azt az elmés kis szerkezetet, amiben a babákat tolták szoptatásra a szülészeten. Mint megannyi kis cipó.Nekem kettő cipót hoztak.... Az "Ökröcskék" - így hívták őket a csecsemősök....

Szinte kívülről látom magamat abban a jelenetben, ahol elcsigázottan, fájdalomtól átjártan, ülök az ágy szélén, mindkét manó sír és sírok én is: nekem ez nem fog menni....

Hát, körülbelül ennyi... Persze, a "film" pereg tovább bennem, felidézve a mi Ikreink életének megannyi emlékezetes pillanatát, de azt már és majd máskor, máshol...

Most 2010. október 17-e van. Klára és Imola hatévesek lettek.
Velük lett igazi kaland az Élet. Olyasfajta kaland, amit senki sem szeretne kihagyni. Jó nekünk, hogy hozzánk jöttek, és igyekszünk mindent megtenni, hogy ők is úgy érezzék: jó nekik, hogy hozzánk jöttek!
Boldog születésnapot, Klára!
Boldog születésnapot, Imola!

Képek és ünnepség-beszámoló majd később.

2010. október 14., csütörtök

Ficsorok és Ficsórok

Ha valaki már írt nekem e-mailt, vagy régebb óta ismer, tudhatja, hogy leánykori nevem Ficsor Szilvia. Hogy ez miért érdekes hirtelen, mindjárt kiderül.

Az én apai nagyapám volt a világ legjobb embere. Lehet, hogy az anyai nagyapám volt a másik, de őt, sajnos, nem ismerhettem, mert még Anyu gyerekkorában meghalt.

Apai Nagyapám, a legalább negyedik Ficsor Mihály a "sorban" nehéz gyerekkort élt meg. A szegénységen kívül megtapasztalhatta azt is, hogy milyen elveszíteni két leánytestvért. Az egyiket a gyerekkori tüdőbaj vitte el, a másik pedig olyan súlyos fogyatékosságokkal született, hogy nem élhetett túl sokáig. Ez utóbbi testvér valaha volt létezéséről egyébként még a tulajdon Apám is csak Nagyapám halála előtt egy-két évvel értesült, amikor is, Nagyapám egyetlen élve maradt testvérével, Józsival (nekünk mindig csak Józsi bátyám volt) készített egy "interjú"-szerűséget, amit magnóra is rögzített. Ekkor derült ki az is, hogy Nagyapám azért nem tudott a négy eleminél többet elvégezni egy darabig, mert erre a bizonyos sérülten született lánytestvérére kellett vigyáznia; és a későbbi tanulási terveit pedig Józsi (bátyám) kedvéért adta fel, aki nagyon tehetségesnek bizonyult. Mondom, hogy Nagyapám előtt utoljára időszámításunk nulladik évében született hasonló jó lélek... Ugyanis Nagyapám ezt nem áldozatként élte meg.

Később, Nagyapám kitanulta a hentes-mesterséget, és a tőle telhető legjobban teljesített a szakmájában. Ennek meg is lett a gyümölcse, egy idő után saját üzlete lett Hevesen, ahol kötelességtudóan dolgozott hajnaltól estig (majd az '50-es években elvették tőle az üzletet és a házát is, de ez egy másik történet). Annyi ideje volt azért, hogy rávesse tekintetét, 27 évesen, az akkor éppen csak 16 éves Jolikára, az én Nagymamámra, és aztán soha többet nem vette le róla. Két hónappal később elvette őt feleségül és 57 éven át olyan rajongással szerette az én könnyű természetűnek éppenséggel nem nevezhető nagymamámat, hogy.... Hát szóval, egészen véletlenül úgy hozta az élet, hogy láttam, ahogy Nagypapám az utolsó csókját adta Nagymamámnak. Nos, ha engem 57 év után.... na jó, nem is folytatom.

De ne szaladjunk előre az időben. Nagyszüleimnek először egy lányuk született - szinte halva. A kis Jolika egy napot élt és Nagyapám fájdalma határtalan volt. Két évvel később született Apu, ugyancsak nem komplikáció-mentesen, de ő erősebbnek bizonyult.

Amikor a Bátyám után én is bejelentkeztem a családba, Nagymamám nem túl kedvesen "fogadott": minek még egy gyerek, ha már van egy fiú?! De Nagypapámmal madarat lehetett volna fogatni.... Végre egy egészséges lány a családban! Ennek megfelelő bánásmódban részesített: nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna.... Rajongással szerettük egymást. Már felsős voltam, amikor egy osztálytársam mondta, hogy beszélgették a többiekkel, hogy nekem van a világ legjobb nagypapája.... Dehát a bejegyzést is ezzel kezdtem! Mert Nagypapám nem csak velem volt jó, hanem mindenkivel! Jó szándékkal viseltetett mindenki iránt és egyszerűen nem léteztek benne olyan vonások, hogy rosszindulat, bosszúvágy, gonoszság vagy irigység!

Visszatérve egyetlen testvérére, öccsére; nos ő is hihetetlenül jó ember volt. Eredetileg papi pályára készült, de megismerte álmai asszonyát, így végül a jog felé kanyarodott és bíró lett. Talán Apukám is tőle vette ezt a vonalat. Józsi bátyámnak két gyereke született: egy lány, majd egy fiú, mindketten egészségesek.

A két testvér rajongva szerette egymást a sírig. Annyira, hogy Józsi bátyám utolsó szavai - miután otthon, a lehető legméltóbb körülmények között, elbúcsúzott a földi léttől - azok voltak, hogy "Jövök már, Mihály!"... Ez, szerintem, hátborzongatóan gyönyörű...

Egyetlen egy dologban nem értettek egyet soha: hogyan kell írni a nevüket? Nagyapám úgy írta -természetesen-, ahogy én - rövid "o"-val. Míg Józsi bátyám szerint, az így egy tévedés, és a nevüket helyesen hosszú "ó"-val kell írni... Miután ők Miskolcon éltek, mi meg itt, Pesten, leginkább telefonon tartotta a kapcsolatot egymással a két testvér és családjaik. Józsi bátyám, akárhányszor csak letenni készült a kagylót, fontosnak tartotta azzal búcsúzni, hogy "És ne feledjétek, a nevünket hosszú "ó"-val kell írni!

Ahogy Nagypapámnak, úgy Józsi bácsinak is két unokája született, neki két fiú.

Közülük az egyik, Máté, operatőr lett. Természetesen, az élet sodrásának egy bizonyos pontján, a miskolci "hosszú "ó"-s vonal megismerte Zolit is. És Máté (meg egyébként Márk, a testvére) rögtön összebarátkozott (összebarátkoztak) vele. Így aztán, amikor Máté azt tervezte, hogy feljön Budapestre dolgozni, Zolit hívta fel, hogy tudna-e segíteni neki. Persze, mondta az én férjem, aki ugyancsak "talpon megy majd a Menyországba", annyi jót tesz mindenkivel... És Máté lett az egyik operatőr az új projektünkben, a "laptopkonyhában".... Így történhet az, hogy minden reggel "felszedem" útközben az én másodunokatestvéremet és együtt megyünk dolgozni.

Szerintem az én rövid "o"-s Nagypapám és az ő hosszú "ó"-s nagypapája meg lehetnek elégedve. És nyugodtan tiszteletbeli "Ficsor"-rá tehetik Zolit is. Akár rövid, akár hosszú az a magánhangzó....