Hát, ide jutottam

.... avagy: Gasztronómiai életutam, Lepkevár inspirációjára

Elsős koromtól kezdve egyedül jártam haza a suliból. Ez főként azért volt így, mert az utcánkban volt a suli (még elsőben, aztán nem mi költöztünk, hanem a suli, de nem túl messzire). Nagypapám kiállt a kapuba, és végigkísérte szemmel, amíg be nem fordultam az iskolakapun. Ah, most az emlékezéstől kicsit bepárásodott a szemem, mert valahogy elemi erővel tört fel belőlem az a régi jó érzés emléke, amit ez okozott nekem akkoriban.

Hazatértemkor, a csengetésre, nagymamám "totyogott ki" elém. Nem csúfolásból írom így, hanem azért, mert egy korai szélütés miatt (az 50-es évei elején), húzta szegény az egyik lábát, ráadásul tetemes túlsúlyt is pakolt rá. Miközben jött kaput nyitni (de miért nem volt kulcsom?!) már tette is fel a kérdést: "Mit kérsz ebédre, Szilvikém?" Szilvikém, aki, mint kitalálható, a szülein és a testvérén kívül még a nagyszüleivel is lakott, meglehetősen elkényeztetett üzemmódban működött. Egy hentes nagypapával és egy erősen ráérő nagymamával. Tehát, amit kértem, azt megkaptam - legalább is kaja terén. Ezért aztán, hétköznap ebédre, a következőket ettem, kb. hét éven át: rántott hús (tányér-betelítős), lacipecsenye (azaz sült hús, nem túl kalóriaszegény kivitelben), bundás kenyér, rántotta (olajjal gazdagon). No, nem is voltam olyan nádszál, mint mostanság! Ráadásul, mindig egy könyvet olvasgatva falatoztam hosszan és kiadósan. Előfordult még, hogy traubisodát is ittam mindehhez, vagy esetleg elfogyasztottam egy, a nagyapám által beszerzett, téli fagyit.

Vacsorákra aztán legyűrtem valamennyit a "hivatalos" kajákból. Bár, arra is kristálytisztán emlékszem, hogy a levesevést mindig addig húztam, amíg végül valaki meg nem unta, és el nem vette a tányért előlem. A hétköznapi családi vacsorákon volt tehát leves, főzelék, rakott holmik, meg ilyenek. A leves-alibizésen túl (amit most gyakorta viszontlátok egy Klára nevű kishölgynél), még arra emlékszem, hogy a tesómmal rugdostuk egymást az asztal alatt, és nagyon untam, hogy politikai aktualitásokról szólt a beszéd az asztalnál, no meg sokszor belerecsegett a Szabad Európa.

A hétvégék annyiban különböztek, hogy akkor anyukám főzött, és kuktáskodhattam. Ekkor készültek a kicsit modernebb, "reform"-típusú ételek. Anyukám pl. kifejezett bajnoka volt a Römertopfos ételeknek. Mégis, a kedvencem a gyümölcssaláta volt az ebédek végén, mert abba mindig belekevert Anyu egy doboz mirelit málnát, ami jól bepirosította az összes többi gyümölcsöt, és klassz piros lé maradt a végén. Mindig a málnát meg a levét hagytam a végére, és nyomtam rá tejszínhabot, összekutyultam, szép rózsaszín masszát kapva így! Az volt a hét gasztronómiai csúcspontja!

No, ebből a gasztro-környezetből lettem én kiragadva 14 éves koromban. Ami egybe-esett nálam a legnagyobb lendületű növekedéssel. Tehát, első évem Svájcban azzal telt, hogy ahogy lenyeltem a reggelim utolsó falatját, már az ebéd felől érdeklődtem, és persze, az ebéd után leginkább az esti menüsor izgatott. Nőttem is 12 centit egy év alatt. És teljesen ki is nyílt számomra az eledelek világa. Szép lassan beleszerettem az olasz konyhába, lassacskán megízleltem a tengerből jövő minden jót. Kivéve az osztrigát. Azt a mai napig sem. Anyukám szép lassan átállított minket egy könnyedebb konyhára, ugyanakkor, szembetaláltuk magunkat egy olyan rágcsa, fagyi és egyéb étkek kínálatával, hogy azért nem indultunk nagyon el a fogyás útján.

Ifjú felnőtt koromra megtanultam, anyukámnak segítve, hogy miként lehet összeállítani, logisztikailag kivitelezni és sikerrel lebonyolítani egy akár 30 fős társaság számára adott otthoni fogadást, és ugyanekkora megtanultam, hogy mi a különbség az éhség csillapítása és a "gourmandise" között. Már értékeltem a távol-keleti ízeket, a francia konyha különlegességeit (kivéve a csigát) és letisztult művészetét, és egyre inkább úgy gondoltam, hogy nem mindegy a tálalás.

Tíz évvel később, Magyarországra hazaérve, egy kicsit visszavettem ebből, mert egyedül éldegéltem egy darabig. De azért főztem barátoknak, meg néha magamnak, és rendszeresen jártam bátyámékhoz is étkezni, ahol a sógornőm ugyancsak mestere a finom ételeknek, sőt, egy cukrász is elveszett benne, szerintem. Mielőtt anyukámék hazalátogattak volna, mindig cukros corn flakes-szel tömtem magamat, hogy megpróbáljam visszaszedni az elhajigált kilókat.

Aztán megismertem Zolit. Egyik első randinkon reggelizni hívtam őt. Nagyon kitettem magamért, komoly terülj-terülj asztalkámat varázsolva. Rendesen meghatódott, mondván, hogy neki ilyet még senki (jó, ez még az udvarlási stádium volt!!!!). Mondjuk, azóta tudom már, hogy Zoli "szeretet-nyelve" a törődés. Az ő boldogságában komoly tényező az, hogy szeretettel készült ételt tálaljak neki, szeretettel. Egyedül már nem annyira szeret enni, vagy akkor sem, ha nem olyan az étkezés kerete. 

A gyerekek érkeztével újabb és újabb lendületet kapott bimbózó konyhaművészetem. Ráérősebb időszakokban többet kísérleteztem, elfoglaltabb periódusokban kevesebbet. Sokáig még arra is volt energiám, hogy a hagyományosabb ételeket kedvelő gyerekeinknek (bízom benne, hogy ők is megváltoznak majd e téren, ahogy én is tettem) és magunknak különbözőeket főztem, erről mára teljesen leszoktam. A terítésre, tálalásra és ötletekre most is igyekszem gondot és időt fordítani, noha az mindig kevesebb, mint amit szeretnék. Egyre több mindent sütök inkább én meg (kalács, kenyér, pizza, stb.), mert abban jobban bízom; attól tartok, hogy már így is túl sok tartósítószer kerül a szervezetünkbe.

És mindehhez hozzájön a laptopkonyha most már, természetesen. OZ rávilágít az alapanyagok lényegességére, és Mónival karöltve, megmutatják nekem, hogy milyen rajongásig szeretni és ismerni ezt a konyhai ténykedést. A legutóbbi forgatáson főztek az "amatőr mestereink", a játékaink győztesei, és ők is elkápráztattak azzal, ahogyan és amennyire benne élnek ebben a gasztromániában. És noha, a "lyukas időt" hasznosítván, én is kamerák elé álltam ismét, és végül is már egészen belejöttem, rájöttem három dologra: 1) nem vagyok én olyan elvakult gasztro-őrült, mint Móni, OZ, és akik eljöttek hozzánk - szeretném inkább nekik meghagyni ezt a részt a továbbiakban is; 2) egyre inkább az igényesen és szívvel-lélekkel elkészült ételeket eszem csak szívesen; 3) a szerkesztői munkába viszont végleg beleszerelmesedtem.

Végezetül: a három éve elhunyt "majdnem" bátyám, János mondott nekem valamit, és főzés ügyben mindenki számára megszívlelendőnek tartom a tanácsát. A lényege az volt, hogy mindig szívvel és lélekkel kell főzni!!! Ha nagyon nincs kedved, ha utálatos tehernek érzed, ha csak túl akarsz lenni rajta, ha csak a kötelesség súlyát érzed közben, akkor inkább ne főzzél! Rendelj pizzát, kenj meg pár kenyeret, főzzél virslit! És terítsél meg hozzá viccesen, vagy csinálj mosolygós arcot paprikából, ketchup-ból és petrezselyemből a szendvicsre. János szerint, ezek a negatív rezgések, amiket átélsz akkor, ha nem szívesen főzöl, "átmennek" azokba, akiknek főzöl és hosszú távon megbetegítik őket. Ha igaz, ha nem, nekem ez mindig szembe jut.

A játék "labdáját" most nem gurítanám tovább, mert mostanság nem volt időm blogot követni, így nem tudom, hogy ki kapta már meg és ki nem. Akit megihlet a téma, és még nem kapott felkérést, nosza!

Ez-az-amaz, de röviden

Ezen a héten forgattunk, így sok teendőm és semennyi szabad időm sem volt - gyakorlatilag alig jártam a számítógép közelében. Ezért aztán kissé elfáradtam...

És, amint látszik a képen, úgy érzem, hogy olyan öreg vagyok, amilyennek kinézek.... De igyekszem beletörődni, és méltón viselni!!!

Alapvetően, jó a kedvem, mert....

1. ...megszületett kicsi Kende! Hogy kicsoda ő? Akik régebb óta olvasnak, bizonyára emlékeznek barátaink megrázó történetére az elvesztett kisfiukkal. Kevesebb, mint egy évvel később, ismét boldognak érezhetik magukat - noha soha, de soha nem fog elmúlni fájdalmuk B. kisfiuk miatt. Egy gyermek születése mindig öröm. Most még inkább repes baráti szívünk! És úgy tudjuk: kicsi Kende egészséges, mint a makk! Örökké tartó boldogságot kívánunk hát T.-nak és B.-nak! Kijár nekik, nagyon.

2. ... nagyon szeretem a forgatásokat! Mindig jó a hangulat, a stúdióban létező "időtlenség" egy pár napig igazán varázslatos! És hát OZ, a séfünk filozófiája, az ételekhez való hozzáállása, végtelen kedvessége, példamutató munkaszeretete és munkabírása engem mindig feltölt lelkileg. Semmihez sem fogható ízvilága pedig a gyomromat tölti meg... Sanyi örök  vidámsága is életmentő tud lenni. Szóval, szeretem. Még folytatjuk jövő héten is, amikor is a játékaink nyertesei állnak majd kamerák elé - meg, ó jaj, már megint én....

3. .... mert gyönyörű időnk van még mindig, és ha nem mondtam volna, az ősz a kedvenc évszakom!!!!

Mindezen napsütötte kedvem ellenére azért volna egy jó tanácsom is mindenkinek: soha ne vegyetek francia autót!!!!!

(A mi csotrogány Renault-nk egy hét alatt négyszer hagyott minket cserben, mindig mást találva ki. A "legjobb" az volt, amikor még füstölni is kezdett a motorháztető... Nem, nem tudjuk most lecserélni. Ah, ez van. Ez nem panasz. Csak tanács. Hogy legalább más ne...)

Esti puszi

A sulis menetrendben nálunk nem fér bele a hétközbeni tévézés. Viszont, a képernyőtől való teljes eltiltást túlzásnak tartanám a mai világban (noha álmodozom sűrűn róla...), így a lányok tévézhetnek a hétvégén. Ez nagyjából abból áll, hogy péntek este megnéznek egy dévédét, szombat/vasárnap reggel valami minimaxos és/vagy disneys rettenetet (addig mi még alszunk egy picit), és szombat este x-faktorozunk.

A péntek esténk általában teljesen "csajos" - Zoli ilyenkor focizni szokott. Most pénteken hamar képernyő elé csücsültünk. Az Ikrek, minden lelkesedésük ellenére is roppant fáradtak péntekre; pláne úgy, hogy bevezettük: a péntek délutánt-kora estét a parkban töltjük. Ott találkozunk frissen szerzett barátnőjükkel - no meg a fél kerülettel, sok ismerőssel.

Móni bageljét már napközben megsütöttem, az volt vacsorára, szendvicsként. Emmus, a háromnapos erdei iskolából nagyjából jókedvűen, ámde igen kipurcanva visszatért Emmus, az előző napi maradékot (pórékrémlevest és rakott zöldbabot) pusztította el, ő nem szeret hideget vacsorázni. 

Zita kérésére az Egri csillagokat néztük meg - már majdnem teljesen elolvasta, és kedve volt összehasonlító "tanulmányokat" végezni könyv és film között. Másnap reggel előadást is tartott....

Nekem rengeteg dolgom lett volna, mint mindig, de a csajok kérték: "Anya, ülj le közénk!" Nem tudok - és nem is akarok-  ellenállni a kérésének, pedig ezért a filmért igazán nem rajongok, bevallom. Beülök Klára és Imó közé, mindketten nekem dőlnek, finom frissen-fürdött illatot árasztva. Kicsi Imó, ahogyan ezt menetrendszerűen teszi, az első öt perc után elalszik és édesen szuszmákol a bal oldalamon....

Egy idő után, Klára is annyit fészkelődik már, hogy felajánlom neki, hogy bekísérem. Rááll. Ilyenkor összebújunk, megbeszéljük, hogy mennyire nagyon imádjuk egymást, úgy öleljük egymást, hogy az már fáj, és nagy vigyorokkal az arcunkon búcsúzunk el. Klára nem szereti, ha befekszem mellé, de szereti ha nagyon megszeretgetem.

A nappaliba visszatérve, a félig már alvó Emma is kászálódik: menjek be vele is. Ő más tészta: ahogy odahajolok jó éjt puszit adni, már ránt is magával: "aludj itt, Anya!" Átkulcsol, és nincs menekvés. Nem mintha nagyon próbálkoznék.... Megvárom, amíg egyenletesen szuszog, és erőt veszek magamhoz ahhoz, hogy kigabalyodjak az oly' drága ölelésből.

Egy a leány már csak a gáton, az örök fáradhatatlan leányzó, a 38-as lábú mindjárt-serdülő Zitus. Felpattan az elterülő pózból: üljek mellé. Naná! Az Egriek végre megnyerik a csatát. Zitus is cuccol befelé, viszi a könyvét - folytatja még az ágyban a saját harcát az oldalak száma ellen... Átölel a nagylány, nem rest puszikkal elhalmozni és vidáman kíván jó éjszakát.

Mennyi idő telt el azóta, amióta először olvastam el neki az egyik kedvenc gyerekmesémet, az "Apu, hová tűnt a puszim?!" címűt! Utána Emmának is elbohóckodtam sokszor a direkt ehhez a bájos történethez kitalált "koreográfiámat" és hangjátékomat. Mostanában Klára kéri még néha. Tudom, hogy már nem sokáig. De a melegség, ami átjár, ami után így búcsúztam el a négy leányzótól, örökké megmarad. 

Eddig minden rendben

Mint kés a vajban.... Ilyen könnyedén simultak bele Ikrecskéink az iskolai életbe.

A történet természetesen soktényezős. 

Sokat számít, hogy már két nagytestvért láthattak suliba indulni, odajárni; az ezzel kapcsolódó nyűgökkel, kötelezettségekkel együtt. De persze, ami új és más, mint eddig, az nyilván érdekes. Külön lelkifurdalás számomra az, hogy nyilván arra is vágytak már, hogy délutánonként velük is "kelljen" úgy törődnöm, mint a nővéreikkel. Hiszen sokszor előfordult az, hogy őket játékra, rajzolgatásra szólítottam fel "amíg Emmával megírjuk a matekot" vagy "amíg kikérdezem Zitát angolból". Na, most már nekik is van feladatuk! 

Nyilván nem közömbös az sem, hogy ketten együtt indultak el az új kihívások felé. Szerencsére nem lógnak egymás nyakán, de nyilván megnyugtató a testvéri jelenlét. Csak egy példa: be kellett adni egy védőnői kérdőívet. Imola már egy hete cipeli, de sosem jut oda, hogy odaadja az osztályfőnöknek. Tegnap végül azt kérte, hogy szóljak Klárának: menjenek oda együtt Angéla nénihez! Kell a támogatás!

Feltételezem azt is, hogy az sem mindegy, hogy ők azok, akik a "legidősebben" mehettek iskolába, hiszen már októberben hét évesek lesznek. Ez "csak" két hónap különbség Zitához képest és még további kettő Emmához képest, de azt hiszem, ebben a helyzetben, akár napok és hetek is számíthatnak!

Tehát, zökkenőmentesen peregnek iskolás napjaik. Reggel Emma kíséri be őket (a terembe már úgysem mehet szülő, csak a folyosó elejéig), sokszor a suliba is, ha úgy tudunk csak megállni, hogy leparkolni nincs lehetőségünk (hol Zoli, hol én viszem őket). Nem veszik zokon, nincs nyafogás, pláne nem könnyek! Jobb így, azért!!! A leckéjüket vidáman és elég gyorsan megírják. Sokszor napköziben is már, ahol egyelőre szívesen maradnak, sőt kérik is. Ehhez nyilván hozzájárul az a tény is, hogy szép idő van, és a tanulás után már kint is szaladgálnak az udvaron. Napközi-ügyben azért még nem vonok le messzemenő következtetéseket, hiszen a két nagyobb is így indult. Aztán gyorsan lankadt a lelkesedés. Habár, a Kicsik napközis tanító nénije igazi tyúkanyó típus, a kissé keményebb tanító néni után kitűnő ellensúlyozás. 

A kötelességtudatuk lenyűgöző, különösen Imóé. Kitartóan hajt engem is: pakoljunk már együtt be, nézzük át közösen a leckét, szeretné felolvasni és eltapsolni a felolvasni és tapsolni valót, és üljek már le mellé a zongorához! Klára kicsit lezserebbül kezeli a dolgokat, de ellenállás benne sincs. No, nem kell aggódni Imó miatt sem, az igyekezete nem görcsös azért! Hogy mennyire magáénak érzi a suli közegét (bár tagadja, és holmi unalomról panaszkodik, aminek amúgy nyoma sincs), arra a legjobb példa az volt, amikor egy különösen forró kánikulai napon, úgy döntött dél körül, hogy ő levenné a nadrágját. Bugyi-pólóban folytatta a napot (jó, elég hosszú pólóban...), teljes nyugalomban. Nem mondom, hogy én nem ájultam be, amikor megláttam, de ő nem értette, hogy mi a gond.... Máskor mezítláb hagyta el az intézményt, mert az új cipő feltörte a lábát. Mostanában Zoli már szokta is kérdezgetni tőle, hogy a reggel felvettek közül, mit tervez levetni napközben... :-)

A betáblázott különórákkal sincs nagy gond, egyébként. Klára furulya-órái gyakorlatilag beilleszkednek az iskolai órarendjébe, Imónak is szerencsés időpontokban vannak a zongora-órái. Egyedül a szolfézst sikerült egy teljesen irracionális módon és időpontba tenni: összefüggően két óra egyben, tanuló időben, egy olyan napon, amikor amúgy is öt órájuk van! Bár a csajokat még ez sem viseli meg... 

A mozgás.... Hát, Imola régóta áhított balettóráját megleltük, nagyon tetszik neki - és, szerencsére nekem is. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem innen veszik fel a balett-intézeteseket, de nem is ez a cél. Kedves tanítónő, igazi balett-mozdulatokat tanít kíméletesen a sok kis rózsaszínbe öltözött hölgyikének. És Imola pár kilós túlsúlya sem gond. Klára régen reklamált judo-edzésén is túl vagyunk. Nagyon klassz helyre vittem őt el, de úgy tűnik, kissé azért megrémült... Most kap a cselgáncs-sport még egy esélyt, aztán , ha akkor sem "jön be", akkor új dolgokat próbálunk felfedezni. Addig is.... Legnagyobb meglepetésemre, mindkét leányzó feliratkozott az iskolai néptánc-csoportba, ami bizony felér ám egy kemény edzéssel! Ezen kívül, Klára még részt vesz, napközi után, az iskolai sport kör egy "tombolós" foglalkozásán, hetente egyszer. Még mindig nem tartom soknak a mozgást, mert látom: nagyon igénylik. Persze, most még egyszerű a történet: ki lehet menni futkározni, játszóterezni, stb., de később, amikor jön a hideg és a sötétség, már nehezebb lesz.

Hogy mennyire megy nekik a suli? Két hét után nehéz lenne megítélni. Nem panaszkodnak, hogy nehéz lenne. Bár a tanító néni azt ígérte nekünk az első szülőin, hogy ő majd nem szórja a piros pontokat, hogy "ne azért tanuljanak, hanem tudásszomjból", de azért gyűlik mindkét csajszikának rendesen. És eléggé egyformán is, szerencsére.... Még nem tudom, hogy gondot okoz-e majd, hogy Klára végül is szótagolva, értőn olvas, de arra is ígért megoldást a tanítónő.

Végül... Már nagyon barátkoznak, és ez nagy öröm. Talán az szemlélteti ezt a legjobban, hogy míg az első héten még azt kérték: látogassunk el az oviba, és ott örültek a régi ovis társaknak, addig a következő héten már egy "frissen szerzett" barátnőjükkel beszéltünk meg találkozót a parkban....

És hogy a másik kettőről is essen szó! Emma egy tündér. Készséggel kukkant be a Kicsikhez napközben. A nyáron varázsolhatott magának egy gyöngybetűsort, mert az eddigi macskakaparást egy rendezett és szép írás váltotta fel. Nagyon, de nagyon igyekszik. Így, két hét után, azt állítja, hogy a negyedik könnyebb, mint a harmadik és szerinte neki jobban is megy... Így legyen! 

Zitus teljes harmóniában zökkent vissza az osztályába és a gimis "mókuskerékbe". Zsémbel, hogy tanulni kell, de lelkiismeretesen teszi a dolgát. Most éppen az "Egri csillagok"-at darálja. Morog, hogy hosszú, meg már úgyis ismeri, de azért olvassa. Ellenállva a kísértésnek, amit kedvenc könyvsorozata legújabb része állít számára, ami már ott árja őt a könyvespolcon. Ez a gyerek egy jellem. Bár ezt tudtam...

Hogy én hogyan élem meg az iskolás évkezdést? Van bennem nosztalgia, meg egy pici letargia is. Mellé társul még egy kis lelkifurdalás is: vajon Emma is ilyen könnyedén vette volna a sulit, ha egy évvel később megy? De leginkább meghatott büszkeség tölt el: olyan szép látvány az én négy iskolás lányom!!!! És hát, igyekszem uralkodni a káosz felett, úgy beosztani a napi teendőket, a különórák tébolyát, hogy mégis jusson mindenkinek saját idő, nyugi és figyelem. Ez nagyjából sikerül is, engem kivéve... :-)

Szóval, így állunk mi, 2011. szeptemberének derekán, amikor is mind a négy lányunk iskolás már.

Vébé

Ha nálunk egy tágabb családi rendezvény van, akkor az egy négyzetméterre eső jogászok száma igen magas. Ez nem dicsekvés, csak egy megállapítás. Apu, bátyám, sógornőm, unokatestvérem pl. mind jogászok, és most már a keresztfiam és a nővére is jogot tanulnak. Én megmenekültem a kórság elől, inkább az anyai, közgazdász vonalat követve (tehát nagy kreativitást én sem mutattam...).

Szóval, bármerre nézek, jogász terem. Ezért nem meglepő az, hogy Zoli egy olyan focicsapatba került be a bátyám révén, ami tömve van jogászokkal; sőt az ellenfelek zöme is az. Ezzel a csapattal játszik heti egy-két alkalommal Zoli egy valamilyen bajnokságban. Ebben a csapatban játszik bátyám egyik volt évfolyamtársa is, aki történetesen egy nagynevű, amerikai ügyvédi iroda magyarországi partnere. Ő hamar felismerte Zoli focista erényeit- és közben még barátok is lettek. Így történhetett az, hogy Zoli egyszer csak azzal hívott fel, hogy ő akkor most egy ügyvéd-világbajnokságra megy. Először kissé meglepődtem: Zoli nem is ügyvéd, hogy lehet ez? Később kiderült, hogy ennek a nagy amerikai ügyvédi irodának nagyon sok helyen van irodája, szerte a világban, és közöttük rendeznek egy ilyen "csapatépítő" világbajnokságot. És mivel Zolinak már közös munkája is volt az említett barátjával, így bekerülhetett a csapatba. Bátyám fia, a keresztfiam, pedig nyári gyakorlatban dolgozhatott jogász-tanoncként ugyanennél az irodánál. És mivel ő is jól focizik, ő is kapott meghívást!

A múlt hétvégén Zoli felkerekedett tehát, elrepült a "magyar csapattal" Frankfurtba, ott a péntek és szombat estéket végigbulizta (pénteken még csak módjával, szombaton pedig fáradtan), és a szombati napot pedig szó szerint végigfocizta.... A döntőbe jutásért játszott mérkőzés során kaptak egy állítólag "szerencsétlen" gólt... És a bronzmeccset is elveszítették utána, de az a negyedik hely sem rossz! :-) Meg kell, hogy mondjam, hogy eddig mindig is úgy tűnt nekem, hogy Zoli fáradhatatlan. őrületesen tempóban képes őrületes mennyiségeket futni. Meg úszni, teniszezni, lovagolni, síelni, bármit. Az elmúlt majd' tizennégy évben én még nem hallottam tőle azt, hogy "izomlázam van". Hát most igen! Hazajött, és tulajdonképpen csak ücsörgött.... Azt mondja, ő végighajtotta mind a hét (!!!) mérkőzést. Ami nem semmi, még akkor sem, ha természetesen nem 90 perces meccsekről van szó.

Szerintem zseniális dolog, hogy ilyen eseményeken részt vehet. Hogy a foci ilyen sokat ad neki még most is. Már családi legenda, hogy annak idején, tizenegy-két éves korában, egy külföldi kupán, felajánlotta neki a Bayern München, hogy "kineveli". Zoli apukája nemet mondott - nem teheti meg az anyukájával, hogy elviszik a fiukat! Hogy jó döntés volt-e vagy sem? Nem érdemes rágódni rajta. Ez a történet jelzi, hogy Zolinak tényleg komoly adottságai voltak-vannak a focihoz. És az a jó, hogy ez a mai napig ad neki egy pluszt.

Emma lányunkkal történik mostanság meg az lépten-nyomon, hogy noha a versenyeken még pici nyusziként játszik, és bizony sokszor veszít is (néha nyer), mégis... Nincs olyan hely, legyen az az edzései helyszíne, a versenyek vagy akár a nyaralásaink során, hogy valaki ne jönne oda: ez a gyerek milyen gyönyörűen és jól teniszezik! Gratulálnak, biztatnak minket. Sajnos, az önbizalma még nem jött meg, ennek ellenére sem; viszont képes heves érzelmekre, hogy finoman fejezzem ki magamat. Természetesen, nem várjuk el tőle, hogy megnyerje a Roland Garros-t.... De azt kívánjuk, hogy legyen neki is annyi öröme a sportban, amiben tehetsége is van, mint az apjának. És igen, kívánjuk azt is, hogy felnőtt korában jussanak neki is ilyen hasonlóan felemelő élmények a tenisznek hála, mint ami most Zolinak jutott, a foci révén.

Még az is lehet, hogy képeket is fel tudok majd tölteni a "világeseményről", de azt egy picit később...

Kilenc-tizenegy

Élénken él bennem az egész kép, helyzet, ahogy értesültem erről a borzalomról. A vonalas telefonon hívott Zoli, ami ott volt a nappaliban, a könyvespolc mellett. Besütött egy kicsit a nap. Emma már a hasamban rugdosott.

"-Kapcsold be a tévét!"

Nehezen fogtam fel, hogy mi történt.
Jeges félelem öntött el: milyen világba szülöm én ezt a gyereket?

Hát, egy nagyon más világba, az biztos. Noha személyes érintettségem nem volt, azért nagy fájdalommal éltem meg én is, és részesévé váltam én is annak a globális bizalom-vesztést, amit ez ébresztett. Bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhet...

Ez az érzés iszonyatosan nyomasztó. És akkor még a repülőre szállásról nem is beszélve....

Minden tiszteletem azoké, akik ott és akkor úgy helyt álltak, ahogy. Így is túl sok volt az áldozat, de lehetett volna sokkal rosszabb.

Tegnap délután, ahogy a repülőtér felé hajtottam, ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben. Aztán... A váróban ácsorogva bevillant kedvenc filmem (vessen meg érte, aki akar... :-) ), az "Igazából szerelem" képsora, ami alatt azt mondják, hogy a bajba jutott gépekről csak szeretet-üzenetek érkeztek... És amiben azt is állítják, hogy talán a reptereken a "leglátványosabb" a szeretet. És mutatnak sokféle megérkezést, ölelkezést, puszit, csókot, baráti kézfogást. Egyre többet, míg sok kicsi kocka nem lesz a képernyőn, és míg sok-sok könny össze nem gyűlik a szemben.... Most is láthattam sok boldog egymásra találást. És igen, hálát adtam az égnek, amikor megláttam Zolit és keresztfiamat Danit, ahogy vidáman, bár kissé fáradtan megjelentek a szétnyíló üvegajtóban. (Hogy hol jártak, majd azt is elmesélem.)

Továbbra is tartom, hogy repülni varázslatos dolog, és az eszemmel tudom is, hogy még mindig veszélytelenebb, mint a közúti közlekedés. Mégis.... Mindig szorongok, ha a szeretteim (vagy én), repülőre ülnek (ülök). Ez egy kicsit még inkább így volt tegnap, az ikertornyok rettenetes megsemmisítésének tizedik évfordulóján.

Zárásként jöjjön egy dal Bruce Springsteen "The Rising" című albumáról, amit szinte teljességében a 2002. szeptember 11-i események hatására írt, és igazán megrázó dalok szerepelnek rajta. Ott van a "My city of ruins" (Az én romvárosom vagy az én városom romokban) és a "You're missing" (Hiányzol). És ott van "Empty Sky" - üres ég, a cím már nagyon sokat elmond....

Ez egy élő felvétel. megrázó így is, de én szeretem az eredetit is, a nyers gitárral, így:

Meg egyáltalán, szeretem bárhogy.....

Rejtély az M. utcában

Az elmúlt egy hétben heveny "szülőitiszben" szenvedtem; eddig négyen estem át, és még vár rám egy, de majd csak hétfőn. Amúgy próbálok ütemtervet készíteni, immáron egy Excel-táblázat és Zoli segítségével, hogy miként is zajlanak majd a "szürke hétköznapok"; ki, mikor, mire megy, jön, stb.

(Az már más kérdés, hogy nem tudom, lesznek-e olyanok, mint "szürke" vagy legalább is "menetrend szerinti" hétköznapok, mert 1) Zitáék edzésének időpontja még mindig nem fix, ami azért érdekes, mert jó esetben is heti négy napon edz, de előfordulhat, hogy mind az öt hétköznapot érinti; 2) pl. a jövő héten Emma erdei iskolába, Zita kétszer egynapos kirándulásra megy, ami ugye nem hasonlít a hétköznapok beosztására; 3) az Ikrek szolfézsórája olyan abszurd időpontra lett beosztva, hogy annak megváltoztatásán még "dolgozunk" a suli vezetésével együtt; 4) miután az Ikrek új mozgásos tevékenységeket választottak, azért én még szkeptikus vagyok azt illetően, hogy kitartanak-e majd mellettük (csak, hogy az Ikerség báját megcsillantsam: az egyik cselgáncsozni, a másik balettozni szeretne - na vajon melyik mit? :-)); 5) az én hivatalos munkába visszaállásom mikéntje és időpontja is erősen kérdéses....)

Szóval, rohangálós, szülőis, beleszokós, könyvcsomagolós, fárasztó napokat tudhatunk magunk mögött. Vagy legalább is én....

Ennek tudhatom be a tegnapi rejtélyünket is. Az történt ugyanis, hogy én szokás szerint elvágtáztam a napi szülői-adagomra, hátrahagyva Jutka Mamát, megbízva őt a már elkészített vacsora tálalásával, a gyerekek leckeírásra ösztökélésével, stb. Mivel Jutka olyan, hogy ha nálunk jár, akkor azért mindig talál magának valami teendőt, ha a lányok éppen nem kötik őt le, így hát kiment az udvarra, hogy összeszedje a fészket. Hogy milyen fészket?! Ja! Azt nem meséltem?! Sajnos, a szél következtében (gondolom én), lezuhant a 80 éves ezüstfenyőnkről egy hatalmas madárfészek!!! Lenyűgöző látvány, hihetetlen építmény, rengeteg munka tanúbizonysága! Remélem, hogy egy már lakatlan fészekről volt szó. Arra tippelünk, hogy szarkáé volt, de ornitológiai ismereteink eléggé korlátozottak (mondjuk Emma azért, hogy stílusos legyek, jócskán "túlszárnyal" minket ezen a téren, és ő tippel szarkára). Rengeteg apró ágból fonott, elég magas, belül kissé agyagos fészek ez. 

No, szóval ezt tette bele Jutka egy nagy zsákba, mert úgy gondoltuk, megőrizzük, hátha jó lesz valamelyik gyereknek környezetórára.

Ő meséli, hogy ahogy jött be, hallja, hogy beszél a mosógépünk. Már írtam erről az őrült masináról, amit Zoli talált viccesnek megvenni. Az a lényege, hogy amikor lejár a mosás, akkor egy nő azt mondja "a mosási program véget ért; most már kiveheti a ruhákat". És ezt elismétli vagy hatszor. 

Jutka kissé csodálkozott, hogy nem szóltam neki arról, hogy mosok, de azért kivette (az igen kevés ruhadarabot) és kiteregette a benne lévőket.

Nem szóltam neki, ugyanis én nem tettem be mosást. Vagy legalább is nem emlékszem rá. (Ezek egyébként Zoli edzőcuccai voltak, amik ott várakoztak a gép közelében - mert nem meri betenni őket a sima szennyestartóba....)

De akkor ki tette be a mosást?!?!

Én nem.

Zoli azt állítja, hogy ő nem. Ez mondjuk gyanítható, hiszen ő elment reggel fél 8-kor, ez a masina délután 5 után kezdett el dumálni, márpedig egy mosás sem tart tíz órán át. A gép nem addig beszél, amíg valaki ki nem veszi a ruhát, hanem csak hatszor gyorsan egymás után, aztán -szerencsére - elhallgat.

Jutka is azt mondja, hogy ő sem. Ott sem volt még, amikor ennek el kellett indulnia, ahhoz, hogy addigra végezzen.

Emma azt állítja, hogy ő sem. Mondjuk, még nem tanítottam meg senkinek (a gyerekek közül) a mosógép használatát, de belőle kinéztem volna, hogy egy hirtelen jött segítési szándékkal kicsit túllő az önállósodási stádiumán, és elindítja valahogy a gépet.

Zita sem. Az is igaz, hogy belőle nem nézném ki ugyanezt, zokon is vette a feltételezést!

Az Ikrekből azért még az elindítás képességét sem nézem ki.

De akkor ki volt?!?!

Az alábbi lehetőségek közül választhatunk:

1. Zoli szerint, a gépben "lakó" nő nem bírta az edzésszagot, és inkább "kijött" a gépből, betette a mosást, és elindította

2. Van egy sajátos besurranó, aki nem bírja a koszos (büdös) ruhát.

3. Valamelyik gyerek volt, de nem meri bevallani. (habár kifejezetten mondtuk, hogy nem haragszunk, csak ha valamelyikük ilyesmire vetemedne, akkor inkább megtanítjuk neki...)

4. Én vagyok olyan hülye, hogy még csak nem is rémlik, hogy betettem egy mosást.

Hát, remélem, nem a 4.-es a megoldás.... :-)