Pages

2011. szeptember 29., csütörtök

Hát, ide jutottam

.... avagy: Gasztronómiai életutam, Lepkevár inspirációjára

Elsős koromtól kezdve egyedül jártam haza a suliból. Ez főként azért volt így, mert az utcánkban volt a suli (még elsőben, aztán nem mi költöztünk, hanem a suli, de nem túl messzire). Nagypapám kiállt a kapuba, és végigkísérte szemmel, amíg be nem fordultam az iskolakapun. Ah, most az emlékezéstől kicsit bepárásodott a szemem, mert valahogy elemi erővel tört fel belőlem az a régi jó érzés emléke, amit ez okozott nekem akkoriban.

Hazatértemkor, a csengetésre, nagymamám "totyogott ki" elém. Nem csúfolásból írom így, hanem azért, mert egy korai szélütés miatt (az 50-es évei elején), húzta szegény az egyik lábát, ráadásul tetemes túlsúlyt is pakolt rá. Miközben jött kaput nyitni (de miért nem volt kulcsom?!) már tette is fel a kérdést: "Mit kérsz ebédre, Szilvikém?" Szilvikém, aki, mint kitalálható, a szülein és a testvérén kívül még a nagyszüleivel is lakott, meglehetősen elkényeztetett üzemmódban működött. Egy hentes nagypapával és egy erősen ráérő nagymamával. Tehát, amit kértem, azt megkaptam - legalább is kaja terén. Ezért aztán, hétköznap ebédre, a következőket ettem, kb. hét éven át: rántott hús (tányér-betelítős), lacipecsenye (azaz sült hús, nem túl kalóriaszegény kivitelben), bundás kenyér, rántotta (olajjal gazdagon). No, nem is voltam olyan nádszál, mint mostanság! Ráadásul, mindig egy könyvet olvasgatva falatoztam hosszan és kiadósan. Előfordult még, hogy traubisodát is ittam mindehhez, vagy esetleg elfogyasztottam egy, a nagyapám által beszerzett, téli fagyit.

Vacsorákra aztán legyűrtem valamennyit a "hivatalos" kajákból. Bár, arra is kristálytisztán emlékszem, hogy a levesevést mindig addig húztam, amíg végül valaki meg nem unta, és el nem vette a tányért előlem. A hétköznapi családi vacsorákon volt tehát leves, főzelék, rakott holmik, meg ilyenek. A leves-alibizésen túl (amit most gyakorta viszontlátok egy Klára nevű kishölgynél), még arra emlékszem, hogy a tesómmal rugdostuk egymást az asztal alatt, és nagyon untam, hogy politikai aktualitásokról szólt a beszéd az asztalnál, no meg sokszor belerecsegett a Szabad Európa.

A hétvégék annyiban különböztek, hogy akkor anyukám főzött, és kuktáskodhattam. Ekkor készültek a kicsit modernebb, "reform"-típusú ételek. Anyukám pl. kifejezett bajnoka volt a Römertopfos ételeknek. Mégis, a kedvencem a gyümölcssaláta volt az ebédek végén, mert abba mindig belekevert Anyu egy doboz mirelit málnát, ami jól bepirosította az összes többi gyümölcsöt, és klassz piros lé maradt a végén. Mindig a málnát meg a levét hagytam a végére, és nyomtam rá tejszínhabot, összekutyultam, szép rózsaszín masszát kapva így! Az volt a hét gasztronómiai csúcspontja!

No, ebből a gasztro-környezetből lettem én kiragadva 14 éves koromban. Ami egybe-esett nálam a legnagyobb lendületű növekedéssel. Tehát, első évem Svájcban azzal telt, hogy ahogy lenyeltem a reggelim utolsó falatját, már az ebéd felől érdeklődtem, és persze, az ebéd után leginkább az esti menüsor izgatott. Nőttem is 12 centit egy év alatt. És teljesen ki is nyílt számomra az eledelek világa. Szép lassan beleszerettem az olasz konyhába, lassacskán megízleltem a tengerből jövő minden jót. Kivéve az osztrigát. Azt a mai napig sem. Anyukám szép lassan átállított minket egy könnyedebb konyhára, ugyanakkor, szembetaláltuk magunkat egy olyan rágcsa, fagyi és egyéb étkek kínálatával, hogy azért nem indultunk nagyon el a fogyás útján.

Ifjú felnőtt koromra megtanultam, anyukámnak segítve, hogy miként lehet összeállítani, logisztikailag kivitelezni és sikerrel lebonyolítani egy akár 30 fős társaság számára adott otthoni fogadást, és ugyanekkora megtanultam, hogy mi a különbség az éhség csillapítása és a "gourmandise" között. Már értékeltem a távol-keleti ízeket, a francia konyha különlegességeit (kivéve a csigát) és letisztult művészetét, és egyre inkább úgy gondoltam, hogy nem mindegy a tálalás.

Tíz évvel később, Magyarországra hazaérve, egy kicsit visszavettem ebből, mert egyedül éldegéltem egy darabig. De azért főztem barátoknak, meg néha magamnak, és rendszeresen jártam bátyámékhoz is étkezni, ahol a sógornőm ugyancsak mestere a finom ételeknek, sőt, egy cukrász is elveszett benne, szerintem. Mielőtt anyukámék hazalátogattak volna, mindig cukros corn flakes-szel tömtem magamat, hogy megpróbáljam visszaszedni az elhajigált kilókat.

Aztán megismertem Zolit. Egyik első randinkon reggelizni hívtam őt. Nagyon kitettem magamért, komoly terülj-terülj asztalkámat varázsolva. Rendesen meghatódott, mondván, hogy neki ilyet még senki (jó, ez még az udvarlási stádium volt!!!!). Mondjuk, azóta tudom már, hogy Zoli "szeretet-nyelve" a törődés. Az ő boldogságában komoly tényező az, hogy szeretettel készült ételt tálaljak neki, szeretettel. Egyedül már nem annyira szeret enni, vagy akkor sem, ha nem olyan az étkezés kerete. 

A gyerekek érkeztével újabb és újabb lendületet kapott bimbózó konyhaművészetem. Ráérősebb időszakokban többet kísérleteztem, elfoglaltabb periódusokban kevesebbet. Sokáig még arra is volt energiám, hogy a hagyományosabb ételeket kedvelő gyerekeinknek (bízom benne, hogy ők is megváltoznak majd e téren, ahogy én is tettem) és magunknak különbözőeket főztem, erről mára teljesen leszoktam. A terítésre, tálalásra és ötletekre most is igyekszem gondot és időt fordítani, noha az mindig kevesebb, mint amit szeretnék. Egyre több mindent sütök inkább én meg (kalács, kenyér, pizza, stb.), mert abban jobban bízom; attól tartok, hogy már így is túl sok tartósítószer kerül a szervezetünkbe.

És mindehhez hozzájön a laptopkonyha most már, természetesen. OZ rávilágít az alapanyagok lényegességére, és Mónival karöltve, megmutatják nekem, hogy milyen rajongásig szeretni és ismerni ezt a konyhai ténykedést. A legutóbbi forgatáson főztek az "amatőr mestereink", a játékaink győztesei, és ők is elkápráztattak azzal, ahogyan és amennyire benne élnek ebben a gasztromániában. És noha, a "lyukas időt" hasznosítván, én is kamerák elé álltam ismét, és végül is már egészen belejöttem, rájöttem három dologra: 1) nem vagyok én olyan elvakult gasztro-őrült, mint Móni, OZ, és akik eljöttek hozzánk - szeretném inkább nekik meghagyni ezt a részt a továbbiakban is; 2) egyre inkább az igényesen és szívvel-lélekkel elkészült ételeket eszem csak szívesen; 3) a szerkesztői munkába viszont végleg beleszerelmesedtem.






Végezetül: a három éve elhunyt "majdnem" bátyám, János mondott nekem valamit, és főzés ügyben mindenki számára megszívlelendőnek tartom a tanácsát. A lényege az volt, hogy mindig szívvel és lélekkel kell főzni!!! Ha nagyon nincs kedved, ha utálatos tehernek érzed, ha csak túl akarsz lenni rajta, ha csak a kötelesség súlyát érzed közben, akkor inkább ne főzzél! Rendelj pizzát, kenj meg pár kenyeret, főzzél virslit! És terítsél meg hozzá viccesen, vagy csinálj mosolygós arcot paprikából, ketchup-ból és petrezselyemből a szendvicsre. János szerint, ezek a negatív rezgések, amiket átélsz akkor, ha nem szívesen főzöl, "átmennek" azokba, akiknek főzöl és hosszú távon megbetegítik őket. Ha igaz, ha nem, nekem ez mindig szembe jut.

A játék "labdáját" most nem gurítanám tovább, mert mostanság nem volt időm blogot követni, így nem tudom, hogy ki kapta már meg és ki nem. Akit megihlet a téma, és még nem kapott felkérést, nosza!

5 megjegyzés:

Dius írta...

Ez mennyire jó volt.. :)
Micsoda történet egy ilyen kis "semminek" tűnő témából. :)

Off: a fb-os üzenetemet nem kaptad meg, vagy még nem tudtál rá válaszolni? (nem baj, ha még nem volt rá időd, csak fb-nél azt sem tudni, célbaért e egyáltalán)

Bence,Bálint és Ági írta...

Huh ez egy nagyon jól sikerült bejegyzés:)
Üdv.

Szitya írta...

Dius!
Üzenetet tegnap olvastam (addig a forgatás hevében éltem, bevallom, nem tudom, hogy mikor írtad.
Válasz is megy, csak hát előtte körbe kell(ett) járnom a lehetőségeket!
Puszi,
Szilvi

MJ írta...

Igazat szólnak a hölgyek, Nagyon jó és én nagy élvezettel olvastam.

Vivien írta...

Élvezet volt olvasni, Szilvi! :)