New age

Szinte én sem hittem el, ahogyan hallottam magamat mondani azt, amit. Mégpedig: "Emma! Akkor, ha nem akarsz velem jönni a Kicsikért az atlétikára meg a zongorás furulya-próbára, akkor megtennéd, hogy bepanírozod a húst a vacsorához?" Mire Emma nem kapott röhögőgörcsöt, hanem azt mondta, hogy dehogynem... És mire hazaértünk, már éppen törölgette le a konyhapultot, a húsok pedig katonásan bepanírozva várták, hogy történjen már velük valami.

Ha megszorulnék, Zita tudna teljes vacsorát előállítani (pl. virslis táskák uborka-salátával). Klára nagyjából össze tudja dobni egy csokis muffin tésztáját. Imola tökéletesen szétválogatja a fehérneműket, a zoknikat és a behajtogatott száraz ruhákat. Kutyát, nyulat, teknőst etetnek. Nyulat takarítanak is; ha nem vagyok résen, akkor a kutyapiszkot is összeszedik a kertben. Terítenek, port törölnek, felmosnak. A Nagyobbak hazaközlekednek a suliból egyedül. 

Megnőttek. És azt gondolom, pont jókor. És ezt leírnom legalább olyan hihetetlen a számomra, mint kimondani volt a kezdeteknél idézett mondatot.

Gyereknap

"Anya! Én nagyon jól éreztem ma magam! Ugye te is?" Ezt Klára mondta és kérdezte.

"Ha majd én is anyuka leszek, én is elhozom a Vidámparkba a gyerekeimet!" Ezt Zita mondta. (Na jó, azt is hozzátette, hogy ő viszont MINDENRE felül majd velük....)

"Jövőre is veletek szeretném tölteni a Gyereknapot!" Ezt V. mondta, Emma barátnője, aki tulajdonképpen "véletlenül" volt velünk aznap; pontosabban azért, mert a szülei már jó előre megkérdezték, hogy nem tudnánk-e kisegíteni őket V. felügyeletével ezen a napon, mert nekik programjuk lenne, no meg V. nővérének is. Miért is ne?

A gyereknapot a Vidámparkban töltöttük. Pontosabban, négy plusz egy leány és én. 

Reggel úgy keltem fel, hogy ezt a napot tényleg úgy szeretném eltölteni, hogy nekik legyen jó, hogy végig jól érezzék magukat, hogy ne legyen vita, nyafogás, alkudozás; hogy róluk szóljon. Majdnem megdőlt a dolog már az elején, mert ugyan Zita nagyon erőteljesen, Emma és Imola kissé megingathatóbb módon, de a Vidámparkot emlegették (ráadásul Imó már a neve napján is oda szeretett volna menni, amit végül sajnos nem tudtunk akkor megoldani), Klára viszont makacsul azt hajtogatta, hogy ő nem akar a Vidámparkba menni. Márpedig Klárával sosem jó, de most pláne nem, ujjat húzni... Azt, hogy én hogyan viszonyulok a Vidámparkhoz, mind tudták... Rettegek mindenen, talán csak a Mesecsónakon nem... Jó, mondtam, nézzük meg a neten, hogy mire is tudnának felülni úgy, hogy nekem ne kelljen... És ahogy vettük végig a játékokat, úgy Klára kedve is hamar megjött. V. is jól elvigyorodott a Vidámpark ötletére...

Oké. Gyorsan lefektettem a "szabályokat". Én nem ülök fel semmi olyanra, amire nem szeretnék. Nekik kell úgy megoldani és megszervezni, hogy a Kicsikhez jusson mindig kísérő. (Sajnos, Zita barátnőjét nem sikerült elcsábítanunk, mert már volt programja, pedig úgy lett volna az igazi, páros számú gyerekkel.) Mindenbe beleegyeztek...

Gondoltam én, hogy nem mi leszünk az egyetlenek azzal az ötlettel, hogy az amúgy is mindig zsúfolt Városligetben töltsük a Gyereknapot - mert a szokásos tömeget még a ligeti gyereknapi rendezvények is fokozták. Tettünk ugyan egy próbát a Liget felé, de végül úgy döntöttem, hogy mérgelődés és hasztalan körözés helyett inkább sétáljunk egy kicsit, és így a Mexikói útnál parkoltam le. Szerintem nem is volt ez túl messze. A Vidámpark bejáratánál is hosszú sorok álltak, de Zita szemfülesen talált egy rövidet, így hamarosan felkarszalagozva léptünk be az áhított helyre. 

És innentől nem volt megállás. Rengeteg mindenre felültek, felszálltak a csajok. Kellett ugyan sorba állni több-kevesebb ideig, de az alatt pont volt lehetőségük elropogtatni az otthonról hozott élelmet, vagy inni pár kortyot. Ha meg túl hosszúnak vagy lassúnak bizonyult egy sor, akkor pedig teljes egyetértésben elmentünk máshová. Valóban végig élvezték. Nem volt egy nyafogás sem. Nem volt egy vita sem. Nem volt egy sóhaj sem. Csupa vigyor, lelkesedés és izgalom, hogy hová menjünk még, vagy hová menjünk vissza. Tulajdonképpen jó ez a napi jegyes rendszer. Pont azért, mert így nem kellett sosem azt mondanom, hogy na, ide már nem megyünk, már voltatok eleget, sokba kerül, elég már, vagy bármi... Egyedül egy számomra nézni is rossz kategóriájú cuccnál, az ún. "Spinning Coaster"-nél mondtam azt sokadjára, hogy inkább gyertek vissza - de csak azért, mert előttük (amíg sorban álltak), többször leállt a szerkezet. Nem szerettem volna, ha valahol fent ragadnak....

Persze, néha én is beültem velük. A Tréfás Dzsungel vasútra pl.... Meg a Kanyargó nevű, ősöreg, de tényleg vicces valamire. Meg a (lézer) dodzsemre. Meg az Elvarázsolt kastélyba. Meg a "csodabringára". Meg az óriáskerékre is, ahová eddig sosem és máskor sem soha... Imolával voltam, és ő fogta a kezemet és biztatott, hogy "most már mindjárt lefelé megyünk, Anya, ne izgulj!" Én ugyanis nem mertem lenézni... Borzasztó tériszonyom támadt...

Zita szeretett volna a fa-hullámvasútra is felülni, de Emma az utolsó pillanatban visszahőkölt. Zita abban bízik, hogy majd visszamegy még az apjával. Aki inkább focizni ment délelőtt, és este csodálkozva nézett rám: "Azt hittem, hogy csak egy délelőtti program lesz ez! Ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú, veletek mentem volna én is!" Hát, eszem ágában sem volt megkurtítani az élvezeteket. Ha már egyszer rászántam magamat, ha már egyszer kifizettük a nem kevés napidíjat, akkor legyen az élvezet korlátozás nélküli! Igen, volt, amin vagy ötször is voltak! És nem, nagyon sokáig nem mondtam, hogy most már elég. Tulajdonképpen az újra és újra eleredő eső és az éhség hozott csak el minket onnan. Mert elfogyott az otthoni elemózsia és itóka; az ottani ételek aranyáron és hosszú sorban állás után voltak csak elérhetőek; így éppen csak egy gyorsabban beszerezhető pizzaszeletre ültettem le őket. 

Kerek hét órás intenzív vidámparkozás után, iszonyatosan koszos lábakkal, eléggé elfáradva, élményekkel teli, vigyorral az arcokon tértünk haza.

Utólag belegondolva, merész vállalkozás volt öt gyerekkel elindulni egyedül. De egy pillanatig sem éreztem gondnak, tehernek, vagy nehézségnek. Talán azért nem volt ez felelőtlenség részemről, mert egy részt már nagyok; más részt pedig tudom, hogy megbízhatóak nagyon. Büszke vagyok magamra. és boldog, hogy sikerült ilyen szép napot varázsolni nekik. Pont olyat, amilyet szerettem volna, amikor felébredtem.

(u.i.: Kép nincs... Én nem akartam még egy fényképezőgéppel is elnehezíteni amúgy sem könnyű hátizsákomat, Zitáé pedig az első körben lemerült - amikor is video készült. Emma telefonja hasonlóan járt...)
(u.i.2.: Tudom, hogy előbb-utóbb elköltöztetik erről a helyről a Vidámparkot. És tény, hogy egy kis ráncfelvarrás rá fér; habár most kevésbé éreztem ezt, mint a legutóbbi látogatásunk alkalmával. De remélem, hogy a gyönyörű Körhinta, amire ugyancsak mind fel szerettek volna szállni - sőt elvárták, hogy én is... -, a helyén marad, és tovább működik eredeti pompájában.

A tegnap délután

Úgy tűnik, Klára lelke kicsit megtépázódott. Okokat igazán nem találok, nem találunk, de tény, hogy az utóbbi hetekben nagyon rossz passzban volt a Kishölgy. Veszekedett, kötekedett, kereste a konfliktust, harcolt és közben rosszkedve volt (és lett aztán mindenkinek a környezetéből). Semmi olyan pontos eseményt nem tudnánk megnevezni, amihez ez a hangulatváltozás köthető. Viszont az ingerlékenységgel együtt érkezett a nemevés is, ami Klára kicsiny súlyát tekintve, igen rémisztő. A rosszhangulatú bő tíz nap végén érkezett a betegség - hogy, hogy nem, gyomorvírus... Bár Kláránál a vírus nem okozott túl látványos kárt (ellentétben Imolával, aki pár nappal később átvette az ikertesótól a stafétabotot és alaposan megviselődött szegényke), de sokáig fájlalta a hasát, és napokig szinte semmit sem evett. Utána elkezdett azért, de módjával. Most egy kicsit aggódunk (még Klára tanító nénije is beszállt elég aktívan ebbe az aggódásba), és megtettük a lépéseket, hogy alaposabban is utána járjunk a dolognak.

Viszont a betegség óta visszatért Klára jobb kedve, amibe persze azért belefér némi kötekedés, de alapvetően mosolygósabb lett, és nem keresi már a lehetőséget egy kiadós zsémbelésre. Biztos jót tett neki némi pihenés, némi kényeztetés, megkülönböztetett figyelem - és biztos nem fáj már semmije. 

Tegnap nyugis délutánunk volt. Amibe belefért az is, hogy leszüreteljük cseresznyefánk termésének javát. Klára is csatlakozott hozzám. Amíg én létráról, addig ő, igazi csibészesen, fáról szedte a gyümölcsöt. Egy saját tálba, amit a suliba készült bevinni, az osztályának. Többször elmondta, hogy ő csak olyan cseresznyét szeretne bevinni, amit ő maga szedett. És kitartott, és feljebb mászott, és nyújtózkodott, és frászt rám hozott (hogy lepotyog). Közben pedig jókat csevegtünk. Nagyon jól esett ez a kis kettesben töltött szabad idő. Szerintem neki is. Valahogy megnyugtatott, hogy talán ez a nagy lélek ebben a kis testben megnyugodhatott, akármi is volt, ami felkavarta. 

És, mintegy végső megnyugvásként, még ráakadtam valamire. Imolával pótolgattuk a leckét és valamit le akartam ellenőrizni Klára könyvében, tudván, hogy ő már megcsinálta azt a feladatot. És ahogy lejjebb csúszott a tekintetem a keresett feladatról egy jót derültem azon, amit olvastam! Volt egy olyan kérdés a szövegértés végén, hogy: "Tudsz mondani belső tulajdonságokat is? Milyen vagy (lusta vagy szorgalmas, rendes vagy rendetlen, stb.)? Írj le néhányat!"

Hát, Klárának nem volt elég az előrenyomtatott két sor. Íme a válasza: "szorgalmas, rendes, okos, szerény, jószívű, figyelmes, kedves, megértő, szófogadó".

No, aki ilyet ír saját magáról, önállóan, az talán nem lehet túl nagy harcban önmagával; annak talán nincs nagy vihar a lelkében, nem?

Negyvenes bölcselgések

Valahogy olyan ez, mint amikor a csillagok összeállnak. És általunk látni vélt, vagy valóban elénk táruló utat mutatnak meg. Ilyesmik történnek mostanában. Jelek érkeznek felém - vagy olyasmik, amiket én jeleknek vélek, azoknak akarom látni. Megpróbálom rendszerezni őket.

Egyik nap, a francia Paris Match-ot böngésztem. Nem igazán tudom megmondani, hogy mi is ennek a magyar megfelelője - szerintem nincs. Mert heti, kicsit közéleti, kicsit pletyka, kicsit politikai lap.Anyukám szokta néha megvenni - és után átadja nekem, aki főleg a francia nyomdatermékre éheztem ki, szinte mindegy mi is az. Szóval ennek valamelyik nem túl régi számában akadtam rá egy kissé "őrültnek" minősíthető emberke interjújára. Nála az "akadt be", hogy az év egy jelentős részét muszáj Grönlandon élnie, a nagy, kietlen, jeges pusztaságban, ahol már pottyant bele a jeges vízbe egy jégtábláról úgy, hogy majdnem odalett a keze (gyakorlatilag szétfagytak az ujjai), ahol az általunk civilizáltnak nevezett életnek csak kezdetleges nyomai bukkantak fel (pl. nincs egészségügyi ellátás, orvos, csak egy helikopter, amelyik vagy tud éppen repülni, amikor baj van, vagy nem - vagy a szennyvízmegoldásuk is roppant "érdekes", hogy csak ennyit említsek). De ez az ember úgy érzi magát jól, ha sok időt tölt ezen a vidéken. Na, ő idézte az interjúban Confuciust, a kínai bölcset, akinek állítólag jóval több mondást tulajdonítunk, mint ahányat egész életében egyáltalán ki tudott volna mondani, de ez nem baj. Ez a mondás, durva, lényegre törő fordításban kb. annyi, hogy "egy embernek két élete van; a második akkor kezdődik, amikor tényleg rájövünk, hogy az első véges"...

Ez a mondás vagy bölcsesség most és itt valahogy gyomorba vágott. Úgy éreztem, ez egy üzenet: ideje az eszmélésnek. Érdekes, rögtön beugrott egy másik Confucius (vagy nem) bölcsesség is, amit annak idején, az egyetemen mondott az ugyancsak kissé furfazon töritanárunk. Annak meg az volt a lényege, hogy "ha kitárjuk az ablakokat, akkor nemcsak a friss levegő jöhet be, hanem a legyek is." Emlékszem, szanaszéjjel vihorásztuk magunkat ezen a mondaton. Aminek egyre több jelentést találok, ahogyan öregszem. Ez igaz lehet a demokráciának nevezett valamire is, aminek kitártuk az ablakunkat huszonpár évvel ezelőtt, de igaz lehet a saját kis életünkre is. Valahogy most erős aktualitását látom ennek a mondatnak is.

Confucius (vagy nem) megszívlelendő mondatain túl, történt még egy aprócska vizsgálat is. A laptopkonyha.hu stúdiójában forgattunk egy német céggel (Insumed), akik bizonyos cukros betegek (nem merném írni, hogy melyik típusú, nehogy szamárságot írjak, de az a típus, amelyik a túlzott elhízástól alakulhat ki) kigyógyítására, illetve a túlsúlyos emberek, orvosi kontroll alatti, biztonságos lefogyasztására esküdött fel, komoly eredményekkel, egyébként. Ahhoz, hogy egy ilyen kezelés elkezdődjön, először egy konzultációra kell elmenni az orvoshoz, ahol ő egy mérést is elvégez. Nem tudnám visszaadni a pontos működési menetét, pedig OZ, a séfünk, többször is elmagyarázta, de a lényeg az, hogy súlyunkon, a BMI-nken (súly/testmagasság arányosság) túl, megmérik a sejtjeink hidratáltságát, zsírosságát és a bennük (?) rejlő izommennyiséget is. Mivel ott volt ez a szerkentyű is, naná, hogy kipróbáltam! Az eredmény nem lepett meg, habár néha jól jön egy kis "tudomány" is a (meg)érzéseinkhez. Szóval a BMI-m csak egy kicsit van a minimum elvárt alatt, ami még mindig jobb, mintha felette lenne. A hidratáltságom tökéletes (amire büszke vagyok, mert ezért teszek is), a zsírmennyiség sem teljesen elegendő, de állítólag az sem gond. Hanem az izom! A nullához közelít! És az rossz. Nem azért leginkább, mert egyre messzebb kerül a minimaraton álmom, hanem azért, mert ha bekukucskál egy betegség, akkor azonnal teljesen kiüt. A helyzet az, hogy mindig a mozgást hanyagolom, és lelkifurdalásom van, ha azzal töltöm az időt (a bloggal is kezdek így lenni, ez talán látszik...). Ez nem jó. Tudom. Muszáj kikanyarítanom azt az "énidőt". Itt volt a jel(zés). Nem szabad hátat fordítanom neki.

Aztán... A múlt hévégén vacsorára invitáltak minket a szüleim. Régi jó barátaik, egy házaspár, Izraelből, látogatták meg őket egy hosszú hétvégére. Több évtizedes, munkakapcsolatból kialakult barátság ez. Én ezektől mindig meghatódom.. Ahogy attól is, hogy a hetvenes évei második felében járó pár milyen életerősen, szellemileg frissen csacsogta végig az estét velünk (franciáról angolra, angolról franciára váltva minden gond nélkül). Vidámak, mosolygósak, kedvesek, tele tervekkel! A hölgy fent van a facebook-on, és lelkesen mesélte, hogy milyen sokan köszöntötték őt az éppen aznapra eső születésnapján. Pontosan emlékeztek első találkozásunkra (mármint velem), ami Dél-Amerikában történt, 1988-ban, amikor egyszer én is elkísértem szüleimet Apu egyik konferenciájára.

Ez a vacsora sok-sok "jelet" küldött felém. A barátságról, az igaziról, amit nem nyű el sem idő, sem távolság. Az életerőről, ami nem kor kérdése. És igen, belül, legbelül, ismét feléledt bennem az a vágy, hogy eljuthassak olyan távoli helyekre, ahová mindig is vágytam. Ezek között van Izrael is, no meg Kína, Madagaszkár és a Karib-térség (főként Kuba). Ráadásul, egyre inkább érzem úgy, hogy ahogyan minden utazás (legutóbb pl. a pécsi hétvégénk) egy ablakot nyit a világunkra, kitágítja tudatunkat és az életünket, úgy  egy USA-béli utazással nagyon nagyot tudnánk adni most már a gyerekeinknek. Zoli rokonai nagyon hívnak minket évek óta, de csak mostanában látnám már értelmét. Persze, ez most még csak célként lebeg előttünk, előttem, de érzem, megtaláljuk majd a módját a megvalósításnak.

Kinyitni a világra így vagy úgy, ezt a vágyat sem szabad elnyomni itt, legbelül.

És végül... Eljön az idő, a munkahelyemmel, a hivatalossal, kapcsolatban, amikor nagyon hamar válaszút kerülök most már. Zolival átrágtuk a dolgokat. Nem lesz könnyű, ami előttünk áll, de ezt is egy jelnek veszem, egy lehetőségnek, ami a többi jelet is megtámogatja, felerősíti majd. És együtt, elém tárul az az út, ami kicsit másmilyen lesz, mint eddig. Két dolog biztos: ezen az úton jobban meg kell magamat erősíteni, és ezen az úton is mindig ott leszek és akkor leszek ott, amikor és ahol az immár cseperedő gyerekeimnek és eddig is vitézül helyt álló férjemnek kellek majd.

Vizsga - drukk

Emma alapvetően is rengeteget zongorázik, és már most csillogó szemmel magyarázza, hogy milyen klassz darabokat kap majd - a nyárra. Holnapután lesz az évvégi zongoravizsga (Imónak is, akit ez nem nagyon hoz lázba - a Klárától kapott gyomorvírus annál inkább, de talán pont a vizsgára helyrejön szegény), így aztán Emma MÉG többet gyakorolja a négy vizsgadarabját. Én imádom, öröm erre kelni, feküdni, főzni, teregetni, dolgozni a gépen, matekpéldát magyarázni egy másik gyerekemnek, kipakolni a bevásárolt holmikat, összesöpörni a kiborult porcukorszóró tartalmát - bármit. A testvérek már más véleményen vannak... Amikor felcsendülnek a "Látomás" című darab első hangjai, Zita és Klára "kórusban" emelik az ég felé tekintetüket, és mindenféle átkokat sziszegnek. Két darab közötti szünetben próbálják többé-kevésbé európai módon jelezni, hogy szerintük már TÖKÉLETESEN tudja Emma a darabjait, és ha erre Emma azt feleli, hogy igen, de azért ennél meg annál még ezt meg azt korrigálná, akkor nem túl halkan közlik, hogy MÁR ALIG VÁRJÁK, hogy Emma levizsgázzon....

Hát, azt hiszem, hogy Emma zongora-szeretete hatalmasat nőtt az elmúlt tanévben, és ez nagyon nagy öröm nekünk, szülőknek (mindenképpen). A rendkívül igényes Larisza tanár néni szájából is jó olyanokat hallani, hogy milyen sokat fejlődött a leányzó, hogy "már érzelemmel is játszik". Nyilván, így, a harmadik hangszeres év végén, tényleg megnő az élvezet a tanuló gyermek számára is, de itt talán egy "bekattanás" is megtörtént, ami csak jó dolgokat jelez. Remélem, hogy a vizsgán - amin, fájdalom, a Balatonra szólító munkám miatt - nem lehetek ott, Emma ugyanolyan szépen és érzelemdúsan klimpírozza majd el imádott darabjait, és  a vizsgabiztosoknak is feltűnik majd a minőségi változás. Imola esetében főként a teljes egészségben bízom, és abban, hogy az itthon tapasztalt "lazasága" a Zeneiskolában is megmarad majd, és ő is sikeresen veszi majd ezt a "kanyart".

Anyák napja sokféleképpen

Azt hiszem, már többször kifejtettem, különböző megközelítésből, hogy miért is olyan nagyon jó a nagycsaládos lét. Nos, az egyik fénypont természetesen az anyák napja, amely során négy gyermek köszönt csillogó szemmel, készül előtte serényen és izgatottan - én pedig négyszer (legalább...) hatódom meg. Idén is "kijutott" nekem...
Maga az anyák napja Pécs gyönyörű városában "ért". Vívóverseny végett jártunk ebben a csodás városban, ahová utoljára általános iskolás koromban vetett jó sorsom. Nem vág teljesen a témába, de itt jegyezném meg, hogy teljesen szerelembe estem ezzel a várossal: szép, kedves, hangulatos, vidám.
Szóval Pécsett voltunk már szombaton is, akkor kezdődött a verseny, ami egy sorozatnak volt az utolsó állomása. Vasárnap, anyák napján, délután került sor a gálára, ami ezt a sorozatot zárta le, a nyolc legjobb versenyzővel, mindhárom korosztályból: gyermek (1999-ben vagy később születettek), újonc (1998-ban vagy később születettek) és serdülő (1997-ben vagy később születettek). Nagyon büszkék voltunk, mert Zita az utolsó pillanatban az újonc korosztályban is bejutott a legjobb nyolcba (a saját, "gyerek" korosztálya mellett). Utána, a gálán, már nem okozott újabb meglepetést, de egyáltalán nem elégedetlenkedtünk! Maga a gála remek hangulatú volt; érdekes módon, egy bevásárlóközpontban, sok járókelővel és nézővel, meglehetősen ünnepélyes keretek között.
Úgy vélem, hogy remek hétvégét töltöttünk a vívás jegyében. És tulajdonképpen nem az eredmények miatt. Hanem azért, mert látjuk, hogy Zita sokat fejlődött (ebben az idényben egyébként ez volt a kérésünk felé: legyen benne az első nyolcban; a következő idényre "emeljük majd a tétet" :-) ), és tette ezt egy olyan környezetben, ahol egyre szívesebben mozog: igazi barátokra lelt, és a verseny alatt és után is valódi "buli-érzésünk" volt már. Mi, szülők, no meg az edzők, is jókat diskurálunk, a verseny után a lányok is együtt flangáltak Pécs főterén és környékén, együtt vacsorázott a klub összes ottlévő versenyzője, hozzátartozója és edzője; és a "legvérremenőbb" asszók után is egymás nyakába borultak az egymás ellen vívó "kardos lányok". Valahogy olyan szép volt, a roppanós fiatalságuk, a teátrális felszerelésük a páston; valahogy szívmelengető volt, ahogy azonnal cinkossá váltak az asszó után.
Néha lázongok a vívás körüli bonyodalmak miatt, de alapvetően újra és újra be kell lássam: jó helyen van Zita ebben a sportban.
Tehát: szép anyák napját okozott nekem a Nagylány, és bizonyítékul íme egy-két fotó, köszönet érte Helgának is, Zita pécsi vívóbarátnője anyukájának.

Lesifotós kép - nagyon tetszik, szerintem látszik rajta a szeretet

Asszó után a legjobb barátnővel, Dórival

Decsi István akasztja a második érmet (is) Zita nyakába

Barátnős lazítás két verseny között

Kardos köszönés a gálán - az "összecsapások" előtt

Szerintem a fiatalság, a vidámság és a sportosság egyszerre árad ebből a remek képből

Vívó versenyző lányok

Tini majmócák, verseny után

A verseny másnapján jött el Emmák anyák napi ünnepségének pillanata. Igazán megható volt - több szempontból is. A téma eleve, ugye már adott... Aztán... Hát, valószínűleg az utolsó anyák napi ünnepsége volt ez Emmusnak - hiszen jövőre már, felsős nagylányként, valószínűleg nem számíthatunk ilyesmire. Bár szívesen meglepődnék... Szóval. "Szokásos" minőséget kaptunk; mármint Réka nénitől szokásosat: kedves, bájos, koruknak és habitusuknak megfelelő műsort adott elő a 4.a.. Egyszerűségében brilliáns ötlete támadt Réka néninek: megkért minden gyereket, hogy írjon verset anyukájának, anyukájáról. Mindegyik benne volt a játékban - és abban is, hogy elszavalja mindenki előtt. Hát, kevés szem maradt szárazon. Az enyém talán csak azért, mert Emma verse egy aranyos viccességgel ért véget:
"Szép kedves anyukám
Csókold meg az apukám!"
Annyira helyes volt, mert jót vigyorgott saját magán, és persze derültséget okozott osztálytársai és a közönség körében is. Az ünnepség végén kaptunk egy kis kötetet, benne az összes verssel. Le a kalappal Réka néni! Aki, a műsort követő szülőin, már nem tudta visszatartani könnyeit, és elcsukló hangon adta gyorsan át a szót az SZK-társunknak. Hát, sokan krákogtunk. Igen, persze, az idő egyszer csak elszáll, és ez az élet rendje, de akkor is olyan rossz elbúcsúzni egy ilyen remek tanító nénitől, és vele együtt egy egész korszaktól. Még akkor is, ha most már tudjuk: a felsős osztályfőnök szinte "Réka néni folytatása" lesz.
Az ünnepségen kicsit messze ültem, így a képek nem lettek túl jók, teszek fel egyet-kettőt a tinitáncot vidáman lejtő Emmáról is, ahogyan a pár nappal későbbi Szülők Bálján tette ezt.

Vicces-édes Emma

Mozgásban...

Meghajolás!

A harmadik anyák napjás történés természetesen Klárához és Imóhoz kapcsolódik. Kis elsősként, nekik is volt anyák napi műsoruk - nagyon előzékenyen úgy szervezve, hogy azok az anyukák, akiknek különböző "érdekeltségük" van iskolán belül, mindenhová eljuthassanak. Aranyos kis verselős műsort hallgathattunk meg - az Elsősök olyan bájosak, bármit is csináljanak! Én ugyan ezúttal amiatt szontyolodtam el, hogy Klára olyan rosszkedvűnek tűnt a műsor alatt - azt gondoltam, hogy az utóbbi időben rá jellemző kissé kötekedős-morgós-kedvetlen hangulat uralkodott el rajta ennyire. Már kezdtem búsulni az elromlott anya-lánya kapcsolaton, és a miérteket kezdtem el keresgélni.... Mondhatni, a torkom leginkább emiatt szorult össze. Hazaérve viszont kiderült: szegény Csöpp belázasodott! Fájlalta a fejét és a hasát. Sajnos, azóta sem épült még fel (ez most hétfőn volt), sőt már mindenféle rota-, kalici- és egyéb vírusokra kezd a doktornő gyanakodni. Én valahogy úgy hiszem, hogy a helyzet nem ennyire vészes, bízom benne, hogy az elküldött "minták" is engem igazolnak majd. Mindenesetre, úgy tűnik, ezzel az akármilyen vírussal együtt távozik a rossz kedve is, és kezdünk visszatalálni - családilag - a régi, virgonc, mosolygós Klárához. Teszek fel képet az anyák napjáról, de a Szülők Bálján előadott néptáncos produkciójukról is - ott még jobb formában volt Klára.

Imola szájösszeszorítós mosolya...

Előadás után, Klári már kicsit "zilált", a néptáncoktató által kreált szépséges öltözékben

Nem csak táncolnak, énekelnek is

Járnak a lábak, pörögnek a szoknyák

Imola szégyenlős, anyák napján

Klára betegen, nyavalyás frufrujával, anyák napján

Szóval, szeretem az anyák napját, nem szeretem, ha beteg vagy rosszkedvű valamelyik gyerekem, és kifejezetten utálom, hogy így múlik az idő...

Megint névnap

Megkérdeztem ma tőle, hogy szereti-e a nevét. Rögtön rávágta, hogy igen. No persze, nem vállaltam nagy rizikót ezzel, mivel pont a neve napján tettem fel a kérdést. És hát, friss volt még neki az élmény: ajándékok, virág, kedvesség.

Egyébként pedig. Szerintem nagyon szép nevet talált neki apukája. Mert az Imola név teljesen Zoli érdeme. Szerény virágszál ő, megbújva egy ma elég aktív fagyos szent mögött-mellett. Gyönyörű virágszál ő, aki már egyre kevésbé félénk. Kezd bájosan vagánnyá válni. Nem győzöm ismételni: igazi ajándék ő, a "bónusz-babánk", aki meglepetésként, és ráadásként jött, és akinek eljöveteléért minden nap köszönetet mondunk sorsunknak.

Szelíd. Bűbáj és nyafka. Mosolygós. Megértő. Gyönyörű. Elfogadó. Szerény. Nem ismerek rajta kívül még egy olyan embert, akinek a szempillatövében van anyajegye. És hát... Micimackó és Buddha bizonyára féltékenyek lennének pompás pociját elnézve. Édesszájú. Kicsit nagyon. Jó étvágyú, hálás "közönség". Gyengéden tud erőszakos is lenni, nincs aki ellenálljon neki A minap megállított a suli aulájában a német tanító nénje: "Anyuka! Imola!..... Imádom!" És ezt Zitának is elismételte, akit ugyancsak tanított (és imádott..), és akivel a pénteki szülők bálján futott össze.

Imó. Így írta rá a nevét a beadandó lapokra még a tanév elején. Most már kijavít, ha nem szépen Imolának hívjuk. Hiába. Szereti a nevét. Mi is. Meg őt is. Boldog névnapot, kedves, drága, huncut Imola!