Negyvenes bölcselgések

Valahogy olyan ez, mint amikor a csillagok összeállnak. És általunk látni vélt, vagy valóban elénk táruló utat mutatnak meg. Ilyesmik történnek mostanában. Jelek érkeznek felém - vagy olyasmik, amiket én jeleknek vélek, azoknak akarom látni. Megpróbálom rendszerezni őket.

Egyik nap, a francia Paris Match-ot böngésztem. Nem igazán tudom megmondani, hogy mi is ennek a magyar megfelelője - szerintem nincs. Mert heti, kicsit közéleti, kicsit pletyka, kicsit politikai lap.Anyukám szokta néha megvenni - és után átadja nekem, aki főleg a francia nyomdatermékre éheztem ki, szinte mindegy mi is az. Szóval ennek valamelyik nem túl régi számában akadtam rá egy kissé "őrültnek" minősíthető emberke interjújára. Nála az "akadt be", hogy az év egy jelentős részét muszáj Grönlandon élnie, a nagy, kietlen, jeges pusztaságban, ahol már pottyant bele a jeges vízbe egy jégtábláról úgy, hogy majdnem odalett a keze (gyakorlatilag szétfagytak az ujjai), ahol az általunk civilizáltnak nevezett életnek csak kezdetleges nyomai bukkantak fel (pl. nincs egészségügyi ellátás, orvos, csak egy helikopter, amelyik vagy tud éppen repülni, amikor baj van, vagy nem - vagy a szennyvízmegoldásuk is roppant "érdekes", hogy csak ennyit említsek). De ez az ember úgy érzi magát jól, ha sok időt tölt ezen a vidéken. Na, ő idézte az interjúban Confuciust, a kínai bölcset, akinek állítólag jóval több mondást tulajdonítunk, mint ahányat egész életében egyáltalán ki tudott volna mondani, de ez nem baj. Ez a mondás, durva, lényegre törő fordításban kb. annyi, hogy "egy embernek két élete van; a második akkor kezdődik, amikor tényleg rájövünk, hogy az első véges"...

Ez a mondás vagy bölcsesség most és itt valahogy gyomorba vágott. Úgy éreztem, ez egy üzenet: ideje az eszmélésnek. Érdekes, rögtön beugrott egy másik Confucius (vagy nem) bölcsesség is, amit annak idején, az egyetemen mondott az ugyancsak kissé furfazon töritanárunk. Annak meg az volt a lényege, hogy "ha kitárjuk az ablakokat, akkor nemcsak a friss levegő jöhet be, hanem a legyek is." Emlékszem, szanaszéjjel vihorásztuk magunkat ezen a mondaton. Aminek egyre több jelentést találok, ahogyan öregszem. Ez igaz lehet a demokráciának nevezett valamire is, aminek kitártuk az ablakunkat huszonpár évvel ezelőtt, de igaz lehet a saját kis életünkre is. Valahogy most erős aktualitását látom ennek a mondatnak is.

Confucius (vagy nem) megszívlelendő mondatain túl, történt még egy aprócska vizsgálat is. A laptopkonyha.hu stúdiójában forgattunk egy német céggel (Insumed), akik bizonyos cukros betegek (nem merném írni, hogy melyik típusú, nehogy szamárságot írjak, de az a típus, amelyik a túlzott elhízástól alakulhat ki) kigyógyítására, illetve a túlsúlyos emberek, orvosi kontroll alatti, biztonságos lefogyasztására esküdött fel, komoly eredményekkel, egyébként. Ahhoz, hogy egy ilyen kezelés elkezdődjön, először egy konzultációra kell elmenni az orvoshoz, ahol ő egy mérést is elvégez. Nem tudnám visszaadni a pontos működési menetét, pedig OZ, a séfünk, többször is elmagyarázta, de a lényeg az, hogy súlyunkon, a BMI-nken (súly/testmagasság arányosság) túl, megmérik a sejtjeink hidratáltságát, zsírosságát és a bennük (?) rejlő izommennyiséget is. Mivel ott volt ez a szerkentyű is, naná, hogy kipróbáltam! Az eredmény nem lepett meg, habár néha jól jön egy kis "tudomány" is a (meg)érzéseinkhez. Szóval a BMI-m csak egy kicsit van a minimum elvárt alatt, ami még mindig jobb, mintha felette lenne. A hidratáltságom tökéletes (amire büszke vagyok, mert ezért teszek is), a zsírmennyiség sem teljesen elegendő, de állítólag az sem gond. Hanem az izom! A nullához közelít! És az rossz. Nem azért leginkább, mert egyre messzebb kerül a minimaraton álmom, hanem azért, mert ha bekukucskál egy betegség, akkor azonnal teljesen kiüt. A helyzet az, hogy mindig a mozgást hanyagolom, és lelkifurdalásom van, ha azzal töltöm az időt (a bloggal is kezdek így lenni, ez talán látszik...). Ez nem jó. Tudom. Muszáj kikanyarítanom azt az "énidőt". Itt volt a jel(zés). Nem szabad hátat fordítanom neki.

Aztán... A múlt hévégén vacsorára invitáltak minket a szüleim. Régi jó barátaik, egy házaspár, Izraelből, látogatták meg őket egy hosszú hétvégére. Több évtizedes, munkakapcsolatból kialakult barátság ez. Én ezektől mindig meghatódom.. Ahogy attól is, hogy a hetvenes évei második felében járó pár milyen életerősen, szellemileg frissen csacsogta végig az estét velünk (franciáról angolra, angolról franciára váltva minden gond nélkül). Vidámak, mosolygósak, kedvesek, tele tervekkel! A hölgy fent van a facebook-on, és lelkesen mesélte, hogy milyen sokan köszöntötték őt az éppen aznapra eső születésnapján. Pontosan emlékeztek első találkozásunkra (mármint velem), ami Dél-Amerikában történt, 1988-ban, amikor egyszer én is elkísértem szüleimet Apu egyik konferenciájára.

Ez a vacsora sok-sok "jelet" küldött felém. A barátságról, az igaziról, amit nem nyű el sem idő, sem távolság. Az életerőről, ami nem kor kérdése. És igen, belül, legbelül, ismét feléledt bennem az a vágy, hogy eljuthassak olyan távoli helyekre, ahová mindig is vágytam. Ezek között van Izrael is, no meg Kína, Madagaszkár és a Karib-térség (főként Kuba). Ráadásul, egyre inkább érzem úgy, hogy ahogyan minden utazás (legutóbb pl. a pécsi hétvégénk) egy ablakot nyit a világunkra, kitágítja tudatunkat és az életünket, úgy  egy USA-béli utazással nagyon nagyot tudnánk adni most már a gyerekeinknek. Zoli rokonai nagyon hívnak minket évek óta, de csak mostanában látnám már értelmét. Persze, ez most még csak célként lebeg előttünk, előttem, de érzem, megtaláljuk majd a módját a megvalósításnak.

Kinyitni a világra így vagy úgy, ezt a vágyat sem szabad elnyomni itt, legbelül.

És végül... Eljön az idő, a munkahelyemmel, a hivatalossal, kapcsolatban, amikor nagyon hamar válaszút kerülök most már. Zolival átrágtuk a dolgokat. Nem lesz könnyű, ami előttünk áll, de ezt is egy jelnek veszem, egy lehetőségnek, ami a többi jelet is megtámogatja, felerősíti majd. És együtt, elém tárul az az út, ami kicsit másmilyen lesz, mint eddig. Két dolog biztos: ezen az úton jobban meg kell magamat erősíteni, és ezen az úton is mindig ott leszek és akkor leszek ott, amikor és ahol az immár cseperedő gyerekeimnek és eddig is vitézül helyt álló férjemnek kellek majd.