Nyarunk

Az egyik kedvenc filmem az "Egyszerűen bonyolult", Mery Streeppel és Alec Baldwinnal. Habkönnyű vígjáték, nagyon klassz kávézóval egy fiatal felnőtt gyerekekkel rendelkező jópár éve elvált nőről, akire egyszerre több helyen is rátalál (újra...) a szerelem. Vicces, családi, és nagy kedvencem, Meryl Streep itt is fantasztikus.

Na, ebben a filmben van egy jelenet, ami mostanában gyakran bevillan a fejemben. Főleg, amióta a korfui nyaralásból visszatérve (ígérem, majd leírom...), megpróbáltam egy naptárba felvinni a családtagok további nyári jövés-menéseit.

A jelenet a következő: a legfiatalabb gyerek diploma-osztójára az anyuka, és két másik gyereke (és még az egyik fiúja) New Yorkba utaznak (meg a volt férj, azaz az apa is, de ez a jelenet szempontjából nem fontos, a történetéből annál inkább). Meryl Streep némileg ugrándozva, boldogan öleli át három gyerekét és azt mondja "Jaj, úgy imádom, amikor mindannyian egy időzónában vagyunk!" (Vagy valami ilyesmit, bocsi, ha nem teljesen pontos az idézet.)

Na, ránézve az összevissza teleírt naptárra, ahol a különböző események/versenyek mellett napokon átívelő nyilakkal jelöltem kinek-kinek az útjait, táborait, gyakorlatát, stb., hasonlóan éreztem. Hogy mennyire fogok örülni annak a pár napnak, amikor ha nem is az időzóna kérdésében, de egy "földrajzi helyen" tartózkodunk majd. Mert amikor a Szigetre megyünk (föl Balatonról), Zita nem jön velünk, amikor Emma is lent tud lenni pár napot, akkor Imó megy el egy idő után táborba; amikor Zoli is végre leér egy augusztusi hétvégén, akkor a nagyatádi Extrememanre megy igazából. Boldogan böktem rá négy olyan napra augusztusban, amit elvileg mind a hatan ugyanabban a házban (helyen...) töltünk majd.

Megnőnek. Nagyon klassz ez az időszak is a gyerekekkel, de bizony a közösen töltött idő leszűkül - értékeljük is, amikor megvalósul. És más ez, mint az iskolaidőben eltöltött hétköznapok. Persze, az, hogy mindig más formációkban leszek együtt ezen a nyáron egy, vagy kettő, vagy három gyerekemmel - vagy esetleg az apjuk nélkül mind a néggyel (bár mintha ilyesmi most nem ígérkezne) alkalmat ad arra, hogy mindig az ott-lévőkkel szerezzek külön-külön élményeket, kevésbé megosztva a figyelmemet. Ez is jó, és már bevált, mert a nyáron volt ilyen próbálkozásom, és sikeres is volt (ezt is leírom, de tényleg).

Csak nekem a Balaton az régebben azt jelentette, hogy olyan sokáig ott tudunk lenni (több hét), hogy kicsit elvész az időérzék és bele lehet lebegni egy időtlen nyaralós pihenésbe. Ahol sokáig úgy érezzük,  hogy mi mindent csinálhatunk és csinálunk is, de egy nap sincs tömve. Ahol a teraszon ücsörögve a kiürült kávéscsésze mellett még jó darabig leshetjük, hogy visszajön-e a mókus, vagy hogy hogyan is alakul az éppen zajló pingpong csata két aktívabb családtag között. Ahol van idő és kedv lekvárfőzésre - meg az ezt megelőző jó kis fonyódi piacozásra. Ahol sokszor lehet a biciklit választani az autó helyett. Ahol még futni is tudok, egész sokat. Ahol a kanaszta-partikat tényleg 10 000-ig játsszuk. Ahol a könyveket kiolvassuk. Ahol nagyokat alszunk.

Nos, ebbe a lebegésbe most bele-belevillan majd egy állomásra-menetel, hogy fogadjuk vagy búcsúztassuk a jövő-menő sarjakat; meg még más is, de azt majd ha ott tartunk.

Remélem, hogy így is megkapom/megkapjuk a Balatontól azt, amit eddig mindig: a lustálkodás nélküli nyugodt pihenést, sok közös családi pillanattal.

 

A szurkoló

Szerintem ez az egész tavaly nyáron indult be úgy igazán Imolánál..... :) Addig is voltak jelek azzal kapcsolatban, hogy ő szívesen néz fel arra érdemes emberekre, de ekkora rajongást és szurkolói magatartást azelőtt még nem láttunk nála. Mert főleg sportok érdeklik.

Tehát, tavaly volt ugye a foci-vb. Azt felmértem, hogy Zoli, lányos apuka vagy sem, valószínűleg majd szeretné nézni a meccseket, illetve nyilván a vb folyik majd a csapból is, legalább is a tágan vett családi és baráti csapból tuti.

Azt találtuk ki, hogy csinálunk egy nagy családi vb-totót (igazából volt már ilyen kezdeményezés máskor is, de most végig is vittük), aminek révén majd mindenki érdekelt lesz egy kicsit, és elkezd majd szurkolni a csapatoknak - adott esetben akár csak azért, hogy az ő tippje váljon be.

A családi totóban a szűk, hatfős családon kívül részt vett még szintemárcsaládtagként Bálint, Zita barátja (mostanra már két éve), és a két nagyszülőpáros. A csoportmérkőzések után Imola gondosan felhívott mindenkit egészen a végéig, hogy a folytatásban is mindenki tippelhessen, és mindent rögzített, számította a pontokat. Mindenki másként állt a dologhoz. Bálint mindenféle fogadóoldalakon (is) tájékozódott, Zoli az igen széles focis info-raktára alapján tippelt, nálam mindenképpen a szimpátia dominált, meg a "gyengébbnek-szurkolás", Zita meg nemes egyszerűséggel teljesen összevissza írogatta az általa várt eredményeket.
A totó nyertesének az volt a fődíja, hogy eldönthette, hogy hová menjen el a család enni egyszer. :)

Szóval, ezalatt a vb alatt történt, hogy Imola egyre jobban belelkesült a foci iránt, különös tekintettel Argentínára és ott is Messire. Emma örült ennek a fejleménynek, mert ő már azelőtt is nagyon szívesen nézett sportot a tévében (van, hogy egy röplabdameccset többször is visszanéz, de a teniszért is szívesen átrendezi a napirendjét, hogy láthassa a meccseket, és persze a focit is kedveli - ott is labda pattog, gurul, stb.), és így most lett egy gyerek-partnere is ebben. Emma körülbelül az első csoportmeccsen beleszeretett a horvát csapatba, különösen Modricba. Rögtön a "titkos" favoritjává váltak - Emma amúgy nagyon "látja" a sportokat (pl. a vívást is nagyon jól érti, ha ő eljön a testvérei versenyére, rögtön tudja, hogy kinél van a tus - én tíz év után sem....), tehát nyilván észrevette, hogy egy nagyon jó csapat a horvátoké. Klári nem annyira bolondult bele a fociba, de ő is szívesen szurkolt, hogy az ő tippje jöjjön be. Kialakult egy kis gyengéje Bale iránt, de ez korántsem lett az a rajongás, amit Emma Modric iránt és főleg, Imola Messi iránt kezdett el táplálni. A vb elmúlt, a döntőben még őrült módon szurkoltunk a horvátoknak.

A tavalyi foci vb alatti viselete a lányoknak

Emmáé sem hiányozhat

A totó győztese a legnagyobb laikus, aki még a totó rendszerét is alig értette, azaz Zita lett..... Anyukámnál kért egy villás reggelit nyereményként. (És mivel Anyukám meg az utolsó lett, ez egy nagyon jó és alapvetősen igazságos ötletnek tűnt). Hátramaradt egy Modric mez Emmának (pizsamafelsőként folyamatosan forgalomban van), egy Messi mez Imónak ("alvó-állatként" funkcionál), és egy Bale mez Klárinak (a vb óta sosem láttam rajta...), és főleg..... Imola hatalmas rajongása is megmaradt Messi iránt, a Barcelonáért és az argentin fociért. No meg,úgy általában a fociért, igaz inkább nemzetközi szinten. Imola teljesen beleásta magát ebbe a világba, érdeklődik, tájékozódik, figyeli, hogy mikor milyen meccs lesz, és azon kapom gyakran őt és Zolit, hogy hosszasan beszélgetnek a nemzetközi futballvilág fejleményeiről. Imola nagyobb fiú-unokatestvéreinek is feltűnt ez az érdeklődés és tájékozottság - nem győzik egymást zrikálni, mert persze nem ugyanannak szurkolnak.

Imola nagy vágya mostanra Barcelonába jutni, persze egy focimeccsre is, nyilván, ha lehet(ne) válogatni, akkor az "El Classico"-ra a legnagyobb rivális, a Real Madrid ellen. A tavalyi vb óta minden BL és egyéb nemzetközi meccset figyelemmel követ, meg persze az egész spanyol bajnokságot, és azon morog, hogy nem adja semmi olyan csatorna, ami nálunk fogható. Van, hogy telefonon nézi, valami netes elérhetőségen. Több könyvet elolvasott Messiről, követi Facebook-on, Instagramon, meg mit tudom én még hol. Tud róla mindent. Rajong érte.

Kicsi kóstolóként Imola kedvéért elmentünk tavasszal a Budapesten rendezett női foci BL döntőre is. Ott is a Barcelona szerepelt, igaz, nem túl rózsásan...

A budapesti női BL döntőn

Parádés volt!

Mindezek mellett azért a többi sport is érdekli Imolát, de a foci mellett (vagy előtt) természetesen leginkább a vívás, hiszen azt ő maga is űzi - habár az elmúlt szezon során túl sok babér nem termett neki. Néha már "megvádolom" azzal, hogy inkább csak a társaság és az ottani történések miatt jár versenyekre. Mondjuk akkor mi van, ha tényleg? Hét közben eljár rendesen edzésre, tehát mozog - nem egy igazán "killer" típus, nem nagyon iszik vért verseny előtt, hát Istenem, nem lesz olimpiai bajnok.

Ő inkább rajong az olimpiai bajnokokért. Meg világbajnokokért. Ez domborodott ki igen jól az elmúlt egy hétben is. Budapesten rendezték a vívó világbajnokságot. Mi múlt hét szerdán érkeztünk haza nyaralásból, és azóta Imola gyakorlatilag ott lakott. És imádta, lelkesedett, szurkolt, figyelt, lubickolt a közegben! Noha elvileg csak a kard versenyekre akart kimenni, de miután egyedül pont azon a napon nem volt(ak) kint, amikor a nagyon szimpatikus Siklósi Gergely kissé meglepetésre aranyérmet nyert férfi párbajtőrben, onnantól minden fegyvernemet végignézett. Rengeteget fotózott, izgalmasabb asszók végét filmezte, hihetetlenül lelkesedett, élvezte a verseny feszültségét - és "vadászta" a sztárokat, a sztárjait. Mert lehet, hogy egy egyszerű "halandó" számára nem cseng ismerősen (az amúgy nehezen kimondható) Olga Kharlan neve, de aki egy kicsit is jártas vívóberkekben, tudja, hogy az ukrán hölgy négyszeres világbajnok női kardvívásban - a negyedik címét éppen Budapesten szerezte meg a napokban. Vagy Oh Sanguk, a koreai csodavívó, aki sajnos pont egy magyart, Szatmári Andrást, legyőzve lett nálunk világbajnok. De ott van az orosz Egorian, a legutóbbi női  kard olimpiai bajnok, vagy az ugyancsak orosz Velikaya, akit simán csak a női kardvívás nagyasszonyának hívnak. Nos, Imola teljesen feldobódott ezen nagy nevek közelségétől, és a legtöbbjük igen nagy kedvességétől és mindenkivel fotózkodott, a képeit kirakta, amit aztán ezek a "nagy nevek" megosztottak vagy kommenteltek, amitől Imola még jobban feldobódott. Komolyan, annyira aranyosan lelkesedett, hogy az ő pofijáról sem olvadt le egy hétig a mosoly, de annak is felderült az arca, aki őt ebben az "állapotban" látta.

Ő tehát Olga Kharlan, a többszörös ukrán világbajnok

Egorian, a legutóbbi (orosz) olimpiai bajnok

A hatalmas Oh Sanguk, Budapesten világbajnok,
Szilágyi Áron és Szatmári András nagy riválisa

Ééééés, aki Budapesten megörvendeztette a közönséget egy
fantasztikus magyar aranyéremmel: Siklósi Gergely

Ez a kép nehezen jött össze, de Imó nagyon akarta, így kivárta:
Velikaya, az orosz és a világ női kardvívás "nagyasszonya"
(Budapesten ezüstérmes)

Nekem megmelengeti a szívemet ez a fajta lelkesedés, ami egy kicsit már rajongás, de mindenképpen valaminek az olyan szenvedélyes megélése, ami jó jel arra vonatkozólag, hogy Imola képes valamiben elmélyedni és azt nagyon szeretni.
Reméljük, lesz egy ilyen szakma is. Bár, a sport-újságírás ezek után adná magát.

Sor

Szerdán este értünk haza a nyaralásból, így tegnap, munka után, bevetettem magamat egy "szupermarketbe", az A-val kezdődő négybetűsbe. Hát, el is töltöttem ott némi időt, végigvéve a listámat.

A pénztárnál állva, majd pakolva a töménytelen mennyiségű cuccot (hatan vagyunk ugye alapból, plusz Zita Bálintja is gyakran van nálunk, ma még vendégek is jönnek, és a nyaralás előtt már csak feléltük a készleteket), lemondóan állapítottam meg azt, hogy én vagyok az, aki miatt inkább egy másik sorba állnak az emberek....

(Néha egyébként, a csodálkozó/furcsálló/fitymáló tekintetüket érezve magamon, el szoktam kezdeni szabadkozni, hogy nagy család vagyunk. Egyébként tudom, hogy valami házhoz szállítást kellene használnom, de ami az élelmiszert illeti, szeretem azért látni és én magam kiválasztani, amit megveszek. De egy biztos: nem nagyon szeretek bevásárolni, pláne "nagy-bevásárolni".)

 

Nyaralós kérdés

Éppen nyaralunk, sajnos pont holnap jár le ez az újabb remek hét, amit együtt tölthettünk - a mi "kis" családunk és szüleim. Majd mesélek még.
A lényeg, hogy különösebb szülői szigort nem alkalmazunk azzal kapcsolatban, hogy ki mit és mennyit egyen - nagyok már, van eszük, és különben is: nyaralunk! Így eshetett az meg, hogy az alábbi jópofa párbeszéd alakult ma ki, ebédnél:
Emma: "Anya, ha majd hazamegyünk, készítsél sok főzeléket, jó?"
Mire Klára, kezében egy szelet pizza, tányérjában a hamburgere:
"Miért?"
Ezen mindenki hatalmasat derült.... Klári befejezte ebédjét, és csak annyit jegyzett meg, hogy ha lehet, a főzelékek között ne legyen tökfőzelék. 😊
Holnaptól ismét (főként) rajtam múlik, hogy mit esznek a "kölkök" (ah..... a velünk élő fiatal hölgyek. 😍)
Kalispera!

Főzzél szeretettel - azaz János hagyatéka

2008-ban kezdtem el ezt a blogot írni (előtte pár hónapig a "babaszoba" blogjai közé illesztettem az enyémet, de hamar beláttam, hogy ahhoz az akkor már majdnem négy éves ikrek is "túlkorosak" voltak). Elég hamar egy sötét időszakot éltünk, "majdnem Bátyám", János elvesztésével. Most azt szeretném leírni, hogy hogyan maradt hétköznapjaimban is nagyon jelen ő, és az, amit ő jelentett számomra, és amit nekem az utolsó beszélgetéseink során "hagyatékul" adott. Belátom, talán meglepő lehet, de szerencsére mindenki úgy őrzi valakinek az emlékét, ahogy az számára a legvigasztalóbb.
János, aki egy végtelenül békés, kedves és vidám ember volt, mindenféle túlzások nélkül élte az életét, szerényen, a (rock)zene szeretetével, kis családjával és általános iskola első osztálya óta hűséges barátságban a bátyámmal. Így aztán, amikor kiderült, hogy megtámadta a szervezetét a gyilkos kór, kicsit megpróbálta megérteni azt - mondhatni spirituálisan -, hogy miért történt ez vele.
Ennek keretében vált az meggyőződésévé, hogy vannak az életben/éterben jó és rossz rezgések, amik pozitív vagy negatív hatással lehetnek ránk, a testi és lelki egyensúlyunkra. És ezeket a regéseket mi magunk is kiadjuk, okozva ezzel akár kárt, akár gyógyírt a környezetünkre. Ebéli hite miatt mondta nekem azt, ami örökre bevésődött az agyamba, a szívembe, a lelkembe: "Soha ne főzzél úgy a családodnak, hogy ha nincs hozzá kedved, ha kényszerből csinálod. Mert ezt a rossz hangulatot belefőzöd az ételbe. Ha nincs kedved hozzá, inkább egyetek hideget!"
Természetesen, most nem azt fogom leírni, hogy én azóta is, minden nap, boldogan és mosolyogva állok a tűzhely előtt. Mert nem. Az utóbbi időben pláne nem. De azt viszont merem határozottan állítani, hogy ha kedvetlenül, fáradtan, fásultan állok oda egy hosszúra nyúlt nap után, akkor mindig eszembe jut János és az intelme. Ilyenkor két dolog történhet: vagy megrázom magamat és meggyőzöm magamat, hogy hatalmas szerencsém van azzal, ami megadatik nekem, így a szerencse része az is, hogy van hol, van kinek és van miből főzni. Tehát átlendülök, megjön a kedvem. Vagy tárcsázom a kiszállítós pizzéria számát - esetleg hideg vacsorához pakolok ki. De sosem főzöm bele a rosszkedvemet az ételbe!

Mindebben nagy segítség számomra az, hogy kissé hosszadalmasan és nem kevés bonyodalom árán, de a 20 éves és két főre kitalált konyhánkat teljesen átalakítottuk és felújítottuk a tavasz elején. Bár falakat nem mozgattunk és a ház nem tud tovább bővülni, egy-két trükkel sikerült nagyobb, tágasabb és kényelmesebb konyhát létrehoznunk. Ahol egyszerre most már többen élvezhetjük az étel-készítés örömét, és közben még teríteni is tud valaki. A pult szerűségből egy kis rombolással és némi építéssel "sziget" (na jó: "félsziget") lett, a sötét munkafelület szép világos lett, a sajnos már megvetemedett és elszíneződött, a hátulsó részen már penészevett konyhabútor helyett egy kreatív és jófej asztalosnak hála szép, modern, ámde nem hivalkodó és roppant praktikus konyhabútorunk lett. Végül a csempénk is megújult (nem terveztük, de végül így alakult), és nagyon tetszik!!! :) A világítótestek is újak, ami sokkal modernebbe hatásúvá tette az egészet. Az összes gépet is lecseréltük - ezek közül a mosogatógép röviddel a felújítás előtt mondta fel a szolgálatot, a hűtőnk már régen gyengélkedett és a mikrónk sem működött már.

A felújítás munkálatai, időtartama (naná, hogy kb. kétszer annyi, mint az eredetileg tervezett...), bonyodalmai és a konyhátlanság nehézségei jobb, ha a felejtés homályába vesznek lassan  - és itt is örök hálám Anyukámnak, aki nélkül valószínűleg éhen haltunk volna mind, de legalább is a szűk családi kapcsolataink megrongálódtak volna. De mondjuk sejtettük, hogy nem lesz fáklyás menet. Nem volt az.

Mindezek után, happy endként.... Bár már pár hónapja beüzemeltük ezt az új konyhát, de újra és újra eltölt a jó érzés, amikor hazaérek és meglátom (persze, ha a mosogatóban halomban áll a mosatlan, az hamar letörli a mosolyt az arcomról...). Azt is be kell vallanom, hogy ettől még nem ébredt fel Csipkerózsika-álmából a bennem szunnyadó konyhatündér, de tény, hogy nagy segítségemre van ez a kellemes környezet abban, hogy jobban tudjam magamat motiválni kevésbé főzés-lelkes pillanataimban.

Most már csak azt remélem, hogy az nem gond, ha nem örömmel takarítom a fürdőszobákat......

Ilyen volt - távolról úgy tűnhet, hogy
"dehát milyen szép volt az előző is".
(És persze nem volt csúnya, csak lelakott és nem
szolgálta egy hatfős család céljait.)

Egy kép a "kilátástalanság" időszakából. :)

Készül a szép új csempézet.

Itt már a vége felé jártunk.

És az "ilyen volt" kép "ilyen lett" párja.
(Kb. ugyanabból a perspektívából.)

Szép lassan használatba vettük.
(Még olyanok is, akik eddig a konyha felé sem mentek -
legalábbis sütés/főzés céljából. :) )

Talán az első palacsintasütés előkészületei során.

Praktikum: az étkezőasztal felől terítünk.

Egy apró kis részlet: bár szinte mindenhol egy másik fajta fogantyú van,
egy ilyet is kellett venni és tenni, mert a lányok nagyon beleszerettek.

Vége az általános iskolának

Búcsú az osztályfőnöktől, a tanároktól :(

Szóval az úgy volt, hogy már csak Imola maradt "utolsó mohikánként" a kellemes kis kertvárosi általános iskolában (ami egyébként a családtagok által ott töltött 13 év alatt jelentősen megváltozott, megújult, tágasabb tornateremmel bővült). Klári negyedik után átment ugyanabba a nyolcévfolyamos gimibe, ahová Zita is járt; Emma pedig három éve ballagott el kertvárosi általános iskolánkból.

És eljött ez a tanév. Imola már a nyáron jajongott szegény (sőt, talán még előbb is), hogy ő nem akarja ezt az évet, retteg a felvételitől, és különben sem akar innen elmenni. Mit ne mondjak, mivel Emmával már átéltük ezt egyszer, én sem vártam repesve ezt az évet. Már eleve, a felkészülés és stressz része mellett, maga az egész folyamat is igen megterhelő, legalább is itt, a fővárosban. Sok a gimnázium, van, amelyik felfelé ível, van, amelyik lefelé, sok személyes benyomást kell szerezni, hogy végül a jó sorrendet ütemezzük majd be a végén. Amit aztán az élet totálisan felülír, természetesen.

Hab volt a tortán, hogy Klári is jelezte: nem szándékozik kilencediktől oda járni, ahová eddig. Ennek okait nem feszegetném, igen sokrétűek voltak, de szerintem a legfontosabb az volt, hogy elhatározta, hogy szenvedélyét, a rajzolást (és annak deriváltjait) helyezi előtérbe, és a fejébe vette, hogy a Kisképzőbe szeretne felvételt nyerni.

Így vágtunk hát neki a tanévnek.... Miközben Imola szorgalmasan járt az iskola által kínált (nulladik órás) felkészítőkre, illetve még külön matektanárhoz, továbbá hétvégente otthon az előző évi feladatsorokat töltögette, Klári főleg a rajzolási technikáit csiszolta, noha ő is kitöltött azért néhány feladatsort. És elkezdődött a kálvária rész is: internetet böngésztem, szülői tájékoztatókon nyomorogtam sok  másik sorstársam mellett, a gépnél izgultam, hogy tudom-e nyílt órára regisztrálni Imót, aztán azt szerveztem, hogy oda el is jusson, véleményeket gyűjtöttem be, stb. Volt anyukatársam, aki Excel-táblázatban rögzített mindent.... Klárival ugye egy csomó mindent nem tehettem meg, mert mivel már eleve gimnáziumba járt, nem szólhattam az osztályfőnöknek, hogy bocsi, de most elmenne órák helyett egy másik gimit is megnézni. Mert míg alapvetően a Kisképző volt a fő cél, azt is elhatározta Klári, hogy ha az nem sikerülne, akkor is elmegy másik gimibe onnan, ahol volt. Szerencsére a Kisképzőben hétvégén volt nyílt nap, alaposan bele is szeretett. Nem csodálom, nagyon különleges hangulatú hely és nagyban eltér egy klasszikus gimnázium légkörétől.

Nagy nehezen eljött a felvételi napja, Imola szegény már teljesen magán kívül volt. Aminek meg is lett az eredménye.... Míg a magyar után még mosolyogva jöttek ki mindketten (de főleg Imó), addig a  matek után eljött az Armageddon .... még Klári is, akinek határozott könnyebbsége van matekból, és az utóbbi  négy évben egy nagyon kemény, ámde nagyon jó tanárnő fejlesztette őt e téren a gimiben, zúgó fejjel és felháborodva jött ki. Imó? Hazafelé menet ült a kocsiban, szép lassan ülepedett le neki minden, majd elkezdett keservesen zokogni: "én ezt nagyon elrontottam". A szívem hasadt meg, az amúgy szinte kitűnő és nagyon szorgalmas, okos gyerekemért.... Utóbb kiderült, hogy jól érezte: az első feladatok egyikénél úgy megijedt, hogy utána szerintem már a nevét sem tudta volna megmondani, lebénult, és az egyszerűbb feladatoknál is elakadt. Mit tegyen egy ikres anyuka, amikor a két gyerek magyarból hajszál-pontosan egyformát ír, aztán matematikából meg ..... hát, több, mint jelentős különbséggel teljesít ezen az egy nyamvadt felmérésen? Mert az is kiderült, hogy míg Imolánál lehúzták a rolót az első feladatok egyikénél, addig Klári (akinek azért kisebb volt a tét, lássuk be, hiszen már gimnáziumba járt) jól logikázott ki egy csomó mindent, és még ott is szerencséje volt, ahol csak tippelt.....

Rossz hetek jöttek, bevallom. Össze kellett kapirgálnom Imót, szerintem kb. mostanra sikerült. Igazából, egy okos, talpraesett, szorgalmas gyerek egyszer csak elhitte magáról, hogy ő nem jó, "nem érdemel többet", mint amit az egy napon írt két írásbeli alapján felkínált neki a sors, és hát akkor ezt így el is kell fogadni. Kezdettől fogva gyűlöltem ezt az egész rendszert, ahol kétszer negyvenöt percre tesszük fel egy gyerek következő négy (plusz...) évét, most aztán meg végképp kivoltam.

Eljött a szóbelik ideje..... Kiderült, hogy ezekkel a pontszámokkal Imót nem hívják be a legfőbb álomhelyre, míg Klári gyakorlatilag oda mehetett, ahová csak akart.... Kivéve a Kisképzőt, ahol a "beugró" egynapos rajzos felmérés után (kb. 5-6-szoros túljelentkezés mellett) nem jutott tovább a következő körre. Újabb összeomlás következett. Annyira beleélte magát. Egy átsírt éjszaka után ment szóbelizni az egyik legjobb gimibe (országos szinten is, Budapesten pláne), és láss csodát! Az lett a befutó! Előtte nem is jártunk ott, tájékoztatón sem, meg sehol sem (szóba sem jött), de olyan jó benyomása lett ott Klárinak, hogy amikor kiderült, hogy ő is igen jó benyomást tett és "vonal felett" bent van, pár héttel eltávolodva a kisképzős csalódástól, már nem volt kérdés, hogy hová akar menni.

Imola élvezte a szóbeliket, mindenhonnan mosolyogva, lelkesen jött ki, igazából mindegyik gimnázium tetszett neki, ahová behívták.
A szóbelik után idegtépő hetek következtek. Először lett egy ideiglenes lista, ahol már láttuk, hogy Klári simán besétált a már említett "csúcsgimibe" (és mindenhol legelöl volt), Imónál ez már így nem volt elmondható. Persze, volt "tuti" helye, de nem azt szerette volna. Végül a végleges listáknál már mindenki megnyugodott. Így Imola megy ugyanoda, ahová Emma, csak ő olaszt fog tanulni, Klári pedig ugyancsak belvárosi gimis lesz ezentúl, és reméljük, jó lesz ott mindkettőjüknek.

Összefoglalva, ismét csak azt tudom "mondani", hogy nincs jól ez a felvételizős rendszer, nagyon sok kárt okozott ezúttal Imóban. És nem vagyok benne biztos, hogy a kivételezett szerencsésektől eltekintve, valóban 14 éves korban kellene, hogy eldőljön egy gyereknél, hogy milyen irányba indul el. Márpedig, a jelenlegi, gimi-szakgimi-szakiskola trió már ezt eléggé determinálja, kisebb mértékben azért az is, hogy a gimik közül hová megy. Nyilván a szakgimiknél is, csak azokba nem ástam bele jobban magamat, noha a Kisképző egy szakgimnázium - csak azt vizsgáltuk meg alaposabban. És ott is tisztában voltunk azzal, hogy noha ad érettségit, egy esetleges nem művészeti vonalú továbbtanulás esetén nyilván sok plusz kellett volna hozzátenni a megfelelő felkészülés végett.

A felvételi őrület után Imoláéknál már minden a búcsúról szólt, és ahogy ez már hagyomány az iskolában, ez a ballagáson való keringő-táncolás próbáit is jelentette.

Imola a végére már nagyon elkenődött: egyre jobban legörbülő szájjal számolgatta, hogy hány nap van már csak vissza az általános iskolából. Az utolsó hetet gyakorlatilag többé-kevésbé intenzív sírással töltötte, ami az utolsó előtti tanítási napon rendezett tanár-búcsúztatón, illetve az utolsó osztályfőnöki órán és a ballagást követő pillanatokban kulminálódott. Mindeközben Klári szinte észrevétlenül hagyta ott az osztályközösségét (a szűkebb baráti köre persze nagyon szívszorítóan búcsúzott el tőle, de például az osztályfőnökétől egy "jaj, de kár, hogy elmész" típusú mondatot sem hallhatott). Arra jutottunk, hogy ez így Klárinak "rosszabb", és egyben magyarázat is a váltásra, míg Imolának fájóbb,mégis jót jelez (azt, hogy jó volt neki ott, ahonnan most búcsúznia kell). Bonyolult, mi? Dehát az emberi lélek is az.

Keringőruha, igen, már nyolcadikban is

Ballagási nyakkendő és bolondozó szülők

Négy nagylány

A "legesleg" barátnővel

Tetszett a tánc Imónak

A négyes bandájuk az osztályban (valószínűleg
okoztak jópár ősz hajszálat a tanerőnek....)

Felirat hozzáadása

Ismét itt

Nem tudom még pontosan, hogy milyen formában, de tervezem újra lejegyezni ide életünk fontos vagy éppen érdekes, vicces, színes, valamiért emlékezetes pillanatait, négy kamaszlány minden létező, jogos és teljességgel figyelembe veendő személyiségi jogait - no meg kéréseit -szem előtt tartva. Mert rohan az idő, az a fránya, és olyan sok mindenre szeretnék emlékezni. Persze, van, amire nem, de azt hagyom is majd veszni a feledés jótékony homályába.

Ma búcsút mondunk egy tanintézménynek, ahová 13 egymást követő tanéven át jártak a gyerekeink. Hol egy, hol kettő, hol három.
Imola, a ballagó-búcsúzó diákunk már egy ideje szomorkodik amiatt, hogy közelít (illetve már ideért) ez a nap, de nekem is olyan jelzés ez, ami arra késztet, hogy megálljak egy picit, végiggondoljam az utóbbi időszakot, és szembesüljek dolgokkal.

Szóval, hamarosan jövök, mert a krónika nem szakadhat meg, max. átalakulhat.