Emma versel

Majtényi Erik: Én rajzoltam

Rajzoltam egy ügyes házat
Rája ablakot is, hármat.

Az egyiken kinézek,
A másikon benézek.

Az egyiken kitekintek,
Kint az utcán látok mindent.

A másikon, ha benézek,
Szekrényt látok, asztalt, széket.

Harmadikkal mit csináljak?
Odaadom nagypapának.

A postás, ha újságot hoz,
Ott köszön be nagyapóhoz.

Nagyapó majd elveszi,
Pápaszemét felteszi.

Olvashat, mert van fény elég,
Nem rontja a fáradt szemét.

Hiszen az az ablak jó nagy:
én rajzoltam nagyapónak!

Ezt a verset választotta Emma végül azok közül, amit javasoltunk neki. Volt egy hármas befutó, majd az ”Én rajzoltam” győzött…. Szerintem jó döntés volt. Mert ez a vers olyan emmás… Kedves, bájos, gyermeki, önzetlen, gondoskodó, empatikus, megértő, melegszívű.
Hogy mire kellett egy verset választania? Egy versmondó versenyre, amit először az osztályban rendeznek, majd az iskolában, majd a kerületben, stb.- gondolom. De most nem az következik, hogy Emma toronymagasan megnyerte…., mert nem. Egyáltalán nem. Mert Emma más. Em-más. Bár otthon gyönyörűen elmondta, hangsúlyozva és bájosan; mikor kérdeztem, hogy az iskolában hogyan sikerült, csak annyit felelt halkan, hogy „izgultam”. Később kiderült, hogy már lehet tudni, hogy kik jutottak tovább. Emmus nem. Nem voltam csalódott és nem lepődtem meg. Ő sem. Inkább megkönnyebbült – a szereplés nem a kenyere. Eklatáns példa erre az, ami nyárvégén történt. Éppen lovagolt Emma, amikor megcsörrent a telefonom. Az iskolából hívtak, és afelől érdeklődtek, hogy Emma, mint leendő elsős, elmondana-e egy verset az évnyitón. Megkérdeztem Emmát, aki még csak vissza sem vett az ügetésből és úgy vágta rá azonnal, hogy nem! Zita pedig szinte rögtön mondta: „majd elmondom én!” Ezt persze nem lehetett választani… De Emma hajthatatlan volt….

"Imádom őt! Kedves, bájos, aranyos. Azt viszont nem állíthatnám, hogy sikerült igazán megismerni őt... Csendes, nem jön oda mesélni-csacsogni, visszafogott. (....) Azért most már néha jelentkezik, nem kell mindig noszogatni. (...) Hogy lassú? Hát, nem tartozik a gyorsak közé, de nem rá kell várni. (...) Nem volt rossz döntés már iskolába adni." Így jellemezte őt a tanító nénije (akit nagyon szeret) a fogadóóra lakalmából, amit azért kértem, mert érdekelt, hogy milyen a közösségi viselkedése, nem pedig azért, hogy a tanulmányi gondjairól beszélgessünk, mert szerencsére azok nincsenek.

Emma félénk, Emma bájos, Emma babás. És Emma pénteken hétéves lesz. Hát ez meg hogyan lehetséges?!?! Azt hiszem, hogy kezdek hangulatba kerülni. Néha már azon gondolkozom, hogy nagyon oda kell figyelnem és észnél kell lennem: nehogy azt higgyem még sokáig, hogy ő egy baba. Mert felnő egyszer, biztos, és nem hagyhatom, hogy még sokáig ő is ilyen anyuka-rajongó módjára jöjjön-menjen a világban, bármilyen jól is esik ez most nekem.... De talán, most még egy picit húzhatjuk ezt az időt... Vékonyodik a kettőnk között megmaradt köldökzsinór és majd elvágjuk már lassan, de még nem most.... Jó?