Falusi séta

Bevallom, hogy hiába éltem mindig is a XVI. kerületben ( a 10 éves svájci kanyartól eltekintve), nem érzem magam különösebben lokálpatriótának és sűrűn gondolom úgy, hogy talán a város - vagy még inkább az ország - más csücskeiben jobb lenne élni. Valahogy nem találok bájt és hangulatot itt és nagy bánatom, hogy a mi házunktól nincs semmi olyan hely, ahová mondjuk elsétálhatnánk, hogy egy jó kis kávét kellemes környezetben elfogyaszthatnánk. Ráadásul, a mi utcánk végében található az úgynevezett Sashalmi sétány, ami egy földút. Nincs világítás, nyáron a portól és a hőségtől fuldoklunk, télen egy jégpálya, a másik két évszakban pedig sártenger. Minden gyerekem babakocsiját ezen rodeóztam végig, ha, mondjuk, a közeli, egyáltalán nem vonzó, piacra készültem. A régebb óta itt lakók azt mondják, hogy a '70-es évek óta könyörögnek az Önkormányzatnak (eleinte még Tanácsnak, ugye), hogy tegyenek valamit, hiába. Most már legalább van ígéretünk, hogy lesz valami. Az ígéreten viszont nem lehet közlekedni.

De nem panaszkodni jöttem a blogra... Hanem pont azért, hogy leírjam: nem túl lelkes hozzáállásom ellenére remek élményben lehetett részünk a múlt hétvégén.

Az történt, hogy leánykáink közül hárman zsúrba voltak hivatalosak. Az Ikrek egy volt csoport-társukhoz, Zita pedig ennek a volt csoport-társnak a bátyjához, aki történetesen az osztálytársa. Gyönyörű idő lévén, úgy döntöttünk, hogy sétálva megyünk a megadott (nem túl távoli) címre, családostul, kutyástul, sőt, Emma részére biciklistül (mert ő ugye nem volt hivatalos a zsúrra, neki is jár valami extra). El is jutottunk oda, rendben, vidámságban (attól eltekintve, hogy Klára egyedül öltözött, így sikerült egy meglazult gumijú, kicsit lyukas harisnyát húznia, amit folyamatosan ráncigált szegény, mert állandóan a térdénél volt...).

Visszafelé kerülő úton mentünk, hogy nagyot sétáljunk. Először Verával, Emma keresztanyukájával, régi jó barátunkkal, futottunk össze, három gyerekével. Ők már visszafelé jöttek a közeli parkból, ahol, mint mondta, teltház volt. Mindenki kirajzott a jó időre való tekintettel. Ahogy tovább haladtunk, szembe jött velünk Anna, Zita kis barátnője, aki pont előtte való nap járt nálunk. Nagyon kedves látvány volt, ahogy az igen nagynövésű leányzó kézenfogva sétált apukájával! Azt mondták, hogy játszótér túrán vannak, a tesó és anyuka lusták voltak, így kettesben töltik a délutánt. Jó volt ilyet látni, látszott rajtuk, hogy nagyon cinkosok. Tovább haladva, Rozi kerekezett velünk szemben. Rozi Emma barátnője, volt csoport-társa. Rozi egy cserfes tündérke. Történetesen egy négy-gyerekes család sarja, mely gyermekek között egy ikerpár...

Rozitól elbúcsúzva Judit néni háza elé érkeztünk. "Judit néni" persze egyáltalán nem nénis, csak éppen a három Kicsi torna-oktatója. Judit "nénihez" járnak hétfőnként és péntekenként. Judit néni éppen kint volt, a férjével együtt. Megálltunk és egy jót beszélgettünk, még teával is kínáltak. Közben a parkból hallatszott a vidám gyerekzsivaj és sok családot láttunk jönni-menni, babakocsikkal, műanyag motorokkal, biciklikkel, kutyákkal.

És akkor. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy jó itt, jó így. Jó, hogy ennyi ismerősünk van a környéken. Jó, hogy ennyi kedves ismerősünk van a környéken. Akkor a környék is jó... Falusi érzésem támadt. Egy olyan falué, ahol mindenki ismer mindenkit, de nem egy olyan falué, ahol az áskálódás és az irigység az úr. Egy olyan falué, ahol békés az együttélés. Ezen még hatalmasat lendítene, ha végre méltó lenne nevéhez a Sashalmi sétány. A lakók már azok.

(A kép persze nem ott készült, hanem még síeléskor - de ugyanolyan jó hangulatú, mint amilyen a séta volt.)