Picit csalódottan

... kell beszámolnom a mai nap fő eseményéről.

Történt ugyanis, hogy Klára már egy ideje unszolt, hogy menjünk Bábszínházba. Voltunk már egyszer-kétszer, de elég régen. Csakhogy Anna és Petis olvasmányaink által, az élmény frissen megmaradt az emlékezetében és újra vágyott rá. Meg is vettem pár hete a jegyeket és az utóbbi tíz napban már a visszaszámlálás folyt, hogy mennyit is kell még aludni a "Misi mókusig" - ugyanis ez volt a kiszemelt előadás.

Délelőtt megejtettük a megszokott uszodás kalandunkat (Klára és Imó újabban ismét belelkesültek, mert az előző uszodában megismert és megszeretett Zsuzsa "néni" átjött ebbe az uszodába és boldogan találtak ismét egymásra), majd ebéd és már öltöztek is a csajok kiscsinosba (mármint a három kicsi, Zitáról úgy kellett leimádkozni a szakadt farmert és a thermo pulcsit...) és ültünk be az autóba, megcélozva gyönyörűséges Andrássy utunkat.

Pont oda is értünk, és alig hogy elhelyezkedtünk, már kongattak is és megkezdődött a műsor. Megkezdődött a műsor a színpadon, illetve a paravánnál - és megkezdődött a műsor a nézőtéren is. Mert az addig rendben van, hogy a gyerekek élénken reagálnak egy ilyen előadás során, hiszen ez benne a pláne. Tehát nagyokat kacagnak, ha vicces és sikkantanak esetleg, ha félelmetes, felhördülnek, ha valami meglepő történik. Nade! Miért beszélgetik végig az egész előadást ugyanolyan hangerőn, mintha csak az autóban csacsognának? És miért válaszolnak a szülők ugyancsak hangosan? Miért nem magyarázzák el a szülők, hogy a színházban csendben vagyunk és legfeljebb, ha valami már nagyon ki akar törni belőlünk, akkor suttogunk? Tovább megyek. Miért visznek be enni- és innivalót és miért hagyják, hogy azt ott fogyasszák a gyerekek, műsor közben? Csörgős-zörgős zacskókból és pukkanó alumínium üdítős-dobozból?! Akkora hangzavar volt a nézőtéren, hogy minden túlzás nélkül állíthatom, hogy sokszor nem lehetett hallani, mit mondanak a mindenkit túlüvölteni próbáló színészek. Zita, mint a legkönnyebben kizökkenthető, meg legrutinosabb színház-járó nagyon kiborult. Próbáltunk néha pisszegni, de szélmalom-harc volt.

Nem vagyok egy nagyon reklamálós, de szünetben szóltam az egyik jegyszedő néninek, nem lehetne-e bemondani, hogy egy kicsit halkabban. Na, azt nem lehetett, de kérdezte, hogy hol ülünk és majd bejön és rendet tesz (mondtam ugyan, hogy az egész nézőtér zeng...). Be is jött szegény.... Rászólt néhány mobil-telefonosra, akik közül az egyik bizonyára úgy érezte, hogy az ő személyi jogai sérülnek, ha a néni elvárja tőle, hogy kikapcsolja azt a fránya masinát és dafke nem kapcsolta ki. Komoly perpatvar keletkezett, melynek során a mellettem ülő úri(?)ember a nénire szólt rá, mondván, hogy az ő "kiabalása" jobban zavar, mint az illető mobilja... Húúúú. Ha nem a gyerekekkel lettünk volna a várva-várt előadáson, biztos, hogy eljöttünk volna.

Teljesen elkeseredtem. Ez a mi generációnk? Erre neveljük a gyerekeinket? Senki és semmi iránt semmi tisztelet? Sajnáltam a bábozókat, sajnáltam a jegyszedő néniket és nem utolsó sorban, sajnáltam a gyerekeimet, akik nem azt az élményt kapták (nem mellesleg, hatunknak 8000 Ft-ért, egy ölbeülős jeggyel), amit vártak.

Hozzáteszem, hogy a Kicsik annyira koncentráltak magára a darabra, hogy nekik mégis élmény volt, de engem kiborított ez és nagyon megfontolom, hogy mikor térünk oda vissza - és nem azért, mert nem tetszene a Bábszínház műsora.