Kis családi autós-történelem

1996. Budapest

- Halló, Zsolt?
- Szia Szilvi! Mizújs?
- Képzeld el, elszakadt az ékszíjam, és kénytelen voltam a Bajcsy-Zsilinszky úton megállni. Figyelj! Van valami programod mára?
- Igen. Autót szerelek a Bajcsyn….

Zsolt egy kedves jóbarátom, repülőgép-pilóta, aki „szabad idejében” szívesen bütykölgetett autókat. Zsolt fontos „alkatrésze” volt első budapesti autómnak, egy Fiat 850-es matuzsálemnek, „aki” egy évvel még nálam is idősebb volt…. Helyes kis, filmbe illő, járgány volt, amit 140 000 Forintért vásároltam hazajövetelemkor (1996-ban) és ugyanennyiért adtam el két évvel később. Volt vele néhány kalandom (a legjobb az volt, amikor kaptam egy defektet (még belsője is volt a guminak!), kicseréltettem a kereket néhány lelkes, arra járó ifjúval, majd másnap még egy kerék leeresztett. Ekkor is az említett Zsolt mentett meg…. De olyan is volt, hogy egy májusi kánikula során beragadt a fűtés, így ontotta a meleget a kisautó, úgy, ahogy télen eszébe sem jutott volna… Egyszer rámnyitotta egy ember az ajtót, hogy kijelentse ellentmondást nem tűrő hangon, hogy „Én ezt az autót megveszem!”. Nem adtam oda. „Pasizós” autónak sem volt utolsó, de ezt most nem fejteném ki jobban ezen napló hasábjain. Végül csak eladtam, amikor már sűrűbben meg akartam látogatni vidéki nagymamámat. Mert ezzel az autóval egy valamit szigorúan tilos volt tennem (felsőbb, szülői, utasításra): elhagyni a várost.


1997. késő ősze, Zolival való kapcsolatunk negyedik hetében

- Halló! Szia Zoli! Akkor eljössz értem, ahogy megbeszéltük?
- Nem.
-??????
- Hát,...
- De miért, mi a gond?
- Hát, csak annyi, hogy most jött belém hátulról egy Lada, amelyik egy olyan utánfutót húzott, amin egy kályhát szállított.

Zoli autója akkor volt pár hónapos. Az autót hónapokon át javították (Fiat volt és alkatrészek -azaz az autó teljes hátsó része- elég "olaszos" tempóban érkeztek meg) és a továbbiakban még az is kiderült, hogy az illető, kályhát utánfutón szállító Ladásnak még kötelező autósbiztosítása sem volt.... A Fiatot hamarosan eladta Zoli, mármint, amikor végre elkészült, de utána még sűrűn járt a bíróságra, mert a Ladást beperelte a Mabisz.



1998.október 17., egy héttel az esküvőnk előtt

- Akkor én megyek is, jó? – mondta Zoli, szombat reggel, pont egy héttel az esküvőnk előtt, arra készülvén, hogy anyukámmal együtt meghódítson egy hipermarketet és bevásároljon kellő mennyiségű bort és más alkoholokat a lagzira (ezt a tételt a szüleim állták, nagyon kedvesen).
- Jó- morogtam ki az ágyból, majd a másik oldalamra fordultam, örülve, hogy ebből én most kimaradok és végre kialszom magam (Zoli mellett már gyerekek nélkül sem volt „pihentető” az élet: hétvégén is mentünk korán lovagolni,úszni, futni, bármit, csak mozogjunk, vagy esetleg „társadalmi életet” éljünk az ország bármely pontján).
Pár perc múlva ismét ajtócsapódást hallottam – és Zoli hangját úgy, ahogy még soha:
- Szilvi, nincs meg az autó!


Igen, ellopták. Lakótelepen laktunk és a parkolóban állt az autónk, amiben, egyébként, kiéheztetett pittbullon kívül, mindenféle riasztási rendszer volt - hiába. Láttuk a trailer nyomait... A rendőrök semmi jóval nem kecsegtettek - így aztán nem is kellett bennük csalódnunk. Két hónap múltán lezárták az ügyet és a biztosító (szerencsére) fizetett.

Ezek után békés és unalmas autós évek jöttek, nem sűrűn bonyolódtunk autós ügyletekbe. Mígnem....


2004. márciusa

Nagyon vártuk már, hogy harmadjára is elinduljon a világ legfantasztikusabb folyamata a méhemen belül. Egyik reggel előkaptam az előző nap megvásárolt tesztet, ami pillanatok alatt határozott pozitív csíkokat mutatott nekem. Tudtam, hogy Zoli tárgyaláson van, ezért csak egy sms-t küldhettem neki, amiben ez állt : "Novembertől enyém a Passat". A Passat, amit nemrégiben vett (használtan, természetesen), a rakoncátlankodó Renault helyett, és ami jóval nagyobb volt, mint az én akkori autóm. Tehát, csak abba fért (volna) bele három gyerek. Zoli imádta azt az autót, de persze boldogan olvasta a hírt és boldogan odaadta (volna) nekem.

Aztán kiderült, hogy egy Passatba sem férnénk be, hiszen két baba nődögélt a szívem alatt. Nézegettük is, hogy miként oldjuk meg az új helyzetet, különösebb anyagi csapás nélkül. De végül nem mi döntöttünk....


2004. júniusa

- Halló, Szilvi?
- Igen, mi a helyzet, nyertetek? (Zoli focibajnokságon vett részt egy hétvégén, a XIII. kerületben).
- Hát, igen, de nem ezért hívlak.
- Van valami baj? Lesérültél? Olyan fura a hangod!
- Nem Az a helyzet, hogy.... ellopták a Passatot.

Szegény Zoli! Alig merte elmondani nekem, félt, hogy még elvetélek! Szerencsére ez nem történt meg, ezért a másik autónkba pattantam és elmentem hozzá, hogy együtt csináljuk végig a rendőrségi herce-hurcát. Ami az egész ügy lebonyolítása során több, mint felháborító volt, de ezt most nem részletezném. Passat természetesen nem lett meg, ügyet lezárták, biztosító nagy nehezen fizetett.

Közben teltek-múltak a hónapok. Az én pocakom nem engedett már vezetni, elvoltunk egy autóval, de tudtuk, hogy annak az egynek a mérete nem megfelelő.


2004. október vége

- Gyere le, Szilvi! Megmutatom!

A helyszín a Nyírő Gyula kórház, ahol a Kicsik születtek. Ekkor már megvoltak, épségben, egészségben. És lementünk. És ott állt. A mi "kis" Seat Alhambránk. Amit akkor hatalmasnak találtam és elborzadva ültem bele - fogadkozva, hogy soha nem fogom megszokni....

Megszoktam. Az elején voltak vele kalandjaink, mert az akkumulátora nem bírta azt a műholdas rendszert, amit beletetteünk (kiéheztetett pittbull helyett), hogy ezt már ne lopják el... Így aztán a lehető leglehetetlenebb helyzetekben és legkellemetlenebb időpontokban állt le, főleg úgy, hogy mind a négy gyerek bent ült. De aztán ezt kiküszöböltük és azóta kiderült róla, hogy a világ legjobb családi autója. Az üzemanyagot szinte generálja, még telepakolva is; mindig pont annyi csomag fért el benne, amennyinek muszáj volt és elvitt minket az összes pompás üdülésünk helyszínére.


2009. májusa

Bekövetkezett a hihetetlen: már ezt is kinőttük! No, nem azért, mert újabb családtag érkezne, hanem, mert úgy megnőttek a csajok, hogy a háromsoros megoldás keretében, Klára és Emma a vezetőülés mögött, már csak felhúzott lábakkal, összekuporodva fért el - és zsémbelt. Persze a csomag-kapacitás sem volt a megfelelő, de azt egy síbox-szal kiküszöböltük. De nem fértünk el benne. Az én félelmem meg az volt még, hogy ha teljesen hátratolunk minden széket, akkor a két hátsó utas már szinte a hátsó szélvédőn utazik és egy sima koccanásnál is komoly bajaik lehettek volna.

Ezért aztán, majdnem ötéves szolgálat után eladtuk a Seatot. Amikor már az utolsó napja volt, folyton az a francia reklám jutott eszembe, ahol egy családot mutatnak egy régi hűtővel és az anyuka bepárásodott szemekkel néz először a hűtőre, majd a pelyhedző bajuszú érettségiző fiára és azt mondja: "akkor lett meg (a hűtőre nézve), amikor ő meglett (a fiúra nézve)". A reklám egyébként a régi, elavult, hűtők lecserélésére buzdított.

Én is néztem ezt a teljesen "átlagos" négykerekű csodát és eszembe jutott ugyanez: akkor vettük, amikor az előtte ugrabugráló két ovis megszületett.....

Eladtuk és most van egy még nagyobb (ismerőseink mind kérdezgetik: csuklós busz nem volt?). Ez is használt (mint a Seat kivételével az összes autónk volt) és erről is azt gondolom, hogy soha nem fogom megszokni a méreteit. Remélem, hogy ez is sokáig velünk marad (mondom ezt az autó-tolvajoknak is!!!!) és, hogy sok kellemes emlék fűződik majd hozzzá is.