A felszabadulás napja, avagy: tisztelgés egy hős(nő) előtt

Az eset február 27-én történt. Csörgött a telefonom, és mivel láttam, hogy anyukám száma az, gondoltam, hogy Emmát szeretné megköszönteni - Párizsból - a születésnapján. De nem azért hívott. Hanem, hogy igen megviselt hangon elmondja, hogy "történt egy kis baleset". Rázuhant a szekrény a szállodai szobájukban. Magát okolta, mert fellépett egy kicsit az aljára, hogy elérjen valamit a felső polcon. Mondjuk, szerintem, egy normálisan összerakott szekrénynek nem kéne ilyet tennie, vagy ha igen, akkor rögzíteni kellett volna... Az is igaz, hogy a nagy bajban, sok "szerencse" is volt: például, hogy nem a szekrény sarka zuhant a fejére. Vagy, hogy apukám még ott volt (a fürdőszobában), ugyanis a szekrény a szoba bejárati ajtajára is ráesett, így a szobalányok sem tudták volna kimenteni - legfeljebb csak a tűzoltók....

Anyu elmesélte még, hogy egy orvos megvizsgálta, és azt mondta, hogy ugyan a vérnyomása nagyon felment (biztos a sokk miatt), de más baja nincs. A "biztonság kedvéért" adott azért egy beutalót röntgenre.

Őszintén, az elején azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Mert, valljuk be, ritkán mesélnek olyat az emberek, hogy "anyámra ráesett egy szekrény Párizsban" - ez inkább olyan hahotázós anekdota-esteken jönne elő. Egyébként a későbbiekben mi is ezzel vigasztaltuk őt - hogy egyszer majd csak úgy fog visszaemlékezni rá, mint élete egy kissé tragi-komikus epizódjára.

Könyörögtem neki - a telefonon keresztül - hogy használja ezt a beutalót és röntgeneztesse meg magát. Leginkább belső vérzésektől féltem. Anyu végül elment - a saját lábán!!!!-, megröntgenezték, és mondták, hogy látnak valami elváltozást a harmadik csigolyánál, de lehet, hogy az csak "kortünet". A CT viszont bebizonyította, hogy az bizony friss sérülés és elmozdult egy darab a csigolyából. Érdekes módon, hagyták, hogy visszamenjen a szállodába, csak annyit mondtak neki, hogy ne üljön, ha repülőre száll, a szinte fekvőhelyzetig megdöntött székben utazzon.

Még aznap hazarepültek (szerencsére jó biztosítójuk van...) és itthon már egy betegszállító mentő várta őt, a gép lábánál. De még az is hazavitte.... Másnap, családi unszolásra, ismét bevitte őt egy betegszállító a balesetire, ahol aztán ottfogták és rögtön immobilizálták!!!!!! Az első napok tanakodással teltek el az orvosok részéről: műtét, vagy először "csak" egy 12 hetes "rögzítés". Ja, merthogy kiderült: a harmadik csigolyája keresztbe és hosszába is eltört.... köszi, kedves francia egészségügy! Az, hogy anyukám nem bénult le, csak a határtalan szerencséjének köszönhető...

Végül, ítélet született: egyelőre csak rögzítik anyu gerincét. E célból aztán kiöntötték őt (a törzsét) gipszből - lenyűgöző humorral konstatálta, hogy szobor lett végre belőle...., majd a gipszminta alapján készült a számára egy "egyedi" műanyag izé, amit a gyerekeim csak nemes egyszerűséggel páncélnak neveztek el. Elöl a dekoltázstól indult (cicik szabadon hagyva), le derékig és hátul pedig a nyaktól a fenékig. Ebben nem tudott hajolni és feladatul azt kapta, hogy álljon és sétáljon sokat, pihenjen, fekve, sokat (főleg az elején) és keveset üljön.

Szegény anyukám!Hazatért ezzel az izével a törzsén és szembe kellett néznie egy olyan időszakkal, amely során a lehető legkellemetlenebb dolog történik vele: kiszolgáltatott lett. Igen, mert nem tudta megtörölni a saját lábujját sem (apukám szívesen megtette), nem tudta önálóan ellátni a háztartást (pl. a mosógép a pincében van és elöltöltős) és nem tudott autót vezetni. Aranyos apukám, aki igazán nem egy praktikus lélek, mindenben helyt állt: mosott, teregetett, elment vásárolni és felhúzta mindig anyukám zokniját, plusz hetente egyszer elszállította őt fodrászhoz (anyukám büszke asszony, erről nem mondott le!). Ha apukám nem ért rá, én is megtettem mindezt, természetesen, de persze akkor is, ha Apu elutazott. Olyankor a bátyám ott aludt nála (úgyis a szomszédban lakik).

És szép, lassan, belejött: megtanult "egyenes háttal" főzni (így aztán combban erősített, hiszen mindenért leguggolt), rávett engem, hogy hordjam át a vasalnivalót (mert "úgyis állnia kell és ráér") és apukámmal alaposan körbesétálgatták a kerületet, meg néha a belvárost, ráadásként pedig hetente háromszor gyógytornásszal "edzett".

A hetek számunkra repültek, neki vánszorogtak. De csak eljött az első kontroll, hat hét után. Akkor azt mondták: a csontosodás elkezdődött, nem kell műtét. megkönnyebbülés és újabb hat hét. Apukám már táblázatot és százalékos arányokat készített arról, hogy mennyi idő telt már el és mennyi van még hátra.

Eljött a következő kontroll ideje és anyukám boldogan készült az orvossal való találkozásra. Annál nagyobb volt az elkeseredése, amikor azt hallhatta, hogy még nem az igazi a fránya csigolya! Az ítélet: még legalább négy hét ebből a műanyag test-kalodából majd utána, nagy valószínűséggel, egy "rutin" műtét, helyi érzéstelenítéssel, amely során csak "körbecementezik" a pórul járt csigolyát, hogy stabilabbá váljon, úgy, ahogy egy fogorvos a fogat építené fel. Anyukám ezt is megemésztette, beletörődött nagy nehezen. Még repülőre is szállt utána ezzel az izével együtt. Közben felkutatta az ilyen rutin műtétek legjobb specialistáját. Akihez tegnap elmentek szüleim, hogy megbeszéljék a műtét időpontját, körülményeit. De nem lesz műtét! A specialista azt mondta, hogy semmi szükség nincs rá! Anyukám "eldobhatja" a műanyag páncélját!

Szüleim hazamentek és pezsgőztek egyet! Mától anyukám "új életet" kezdhet, az új-régit!

Gratulálok, anyukám, hogy ilyen jól bírtad és nagyon remélem, hogy ennek a kellemetlen hónapoknak emléke majd elhalványul - viszont soha többet nem mászol fel szekrényekre!!!!!

A képen anyukám Klárával az ölében és a műanyag páncéllal magán, mellett apukám, mellette Zoli anyukája, a barka mögött Dédi bújt el és még Zoli apukája is ott mosolyog a "távolban". A kép Húsvétkor készült, ekkor még sok volt hátra Anyunak...