Tengerpart - első rész

Szombat reggel még megszorította a kezünket Castellare di Tonda recepcióján a "főnöknő", és azt mondta: gratulálok a gyönyörű családuk miatt! (előtte komoly engedményt is adott az árból, "csak" úgy) Megígértük, hogy visszajövünk, és a hüppögő Emmával a "sor" végén, bekászálódtunk a kocsiba, hogy újabb kalandok után nézzünk, ezúttal a toszkán tengerparton, Versigliában, Marina di Pietrasantában.

Bár az autópályát nem szándékoztuk használni, még így is közel voltunk, ezért aztán úgy terveztük, hogy megnézzük útközben Pisát, dől-e még a torony (Zita nagyon kíváncsi volt rá, mert már hallott róla sokat). Egész könnyen odakeveredtünk és az előző két városlátogatással ellentétben, még parkolnunk is sikerült gyorsan.

Én nem először jártam Pisában, de most is lenyűgözött az a gyönyörű tér, amelyen ez az építészeti furcsaság is áll. Szépséges gyep övezi a székesegyházat, a tornyot és a keresztelő kápolnát. Gyönyörűséges gyep, amin pompásan lehet kézen állni azon leánygyermekeknek, akik a turistáskodást még nem annyira élvezik..... De a tornyon kívül (amire most már megint fel lehet menni, igaz csak "csepegtetve"), nagyon érdekes mindazon emberek tömege is, akik mindenféle fura pózban fényképeztetik magukat, úgy téve, mintha megtartanák, vagy éppen felborítanák, a tornyot....

Körüljártuk a teret és a tornyot, elolvastuk az idevonatkozó érdekességeket az útikönyvben, elfogyasztottunk még egy kellemes ebédet, majd továbblendültünk a tengerpart felé.

Marina di Pietrasanta nem egy híres hely, egy a sok üdülőfalu (város) közül. Számunkra azért nevezetes, mert amikor még Svájcban laktunk, és Bátyám első három gyermeke még kicsik voltak, rendszeresen töltöttünk ott (vagy a szomszéd faluban, Forte dei Marmi-ban) egy vagy két hetet, ugyanígy, bérelt házban-és rengeteg kellemes emlék fűz oda minket. Utoljára 1999-ben voltunk ott így, összcsaládilag, Zita már a pocakomban figyelt.

Ilyen előzményekkel, örömmel fedeztem fel, egy hazai utazási iroda ajánlatában, a kiadó Marina di Pietrasanta-i villákat, relatíve előnyös áron. Közben még az is kiderült, hogy valószínűeg Anyukám is képes lesz már addigra hosszabb utakra; ráadásul a hátának kifejezetten jót tenne a homokban mászkálás és a vízben úszkálás, ezért aztán nyolc főre foglaltam. Az első két napot még a szüleim nélkül készültünk eltölteni, mert nem akartak a szombati forgalomban indulni és nem akartak egyhuzamban lejönni (Anyu háta miatt).

Szóval, kora délután léptünk be a házakat közvetítő irodába, ahol mosolyogva adta át nekünk egy kedélyes úriember a szerinte fantasztikus ház kulcsait. A térképet és a szóbeli utasításokat követve hamar megtaláltuk a valóban aranyos, kétszintes házat: egy szűk utcácska beugrójában volt, közel még a parthoz, de nyugodt helyen. Mint később kiderült, kicsit túl nyugodt helyen....

A csajok vidáman vették birtokba a kertet, Zoli a csomagokat hordta ki, én megnyugodva hívtam fel anyukámat: teljesen helyes és kényelmes lakuk lesz nekik is. Később még tettünk egy kis bevásárló-túrát a városkában, egy jót vacsiztunk a kertben, és nyugovóra tértünk, kissé szokatlan felállásban: Klára Zitával egy szobában, Imó pedig Emmával. Én kitartottam a "jól megszokott" Zoli mellett.... :-)

Másnap délelőtt a tengerpartot céloztuk meg, főleg, mert végre igazi nyaraló-idő lett közben. Kicsit elvacakoltunk, amíg végül kiválasztottunk egy strand-szakaszt üzemeltető egységet (itt így van: a széles homok-sávot felosztották apró szakaszokra: mindegyiket üzemelteti valaki, azaz van egy étterem-szerűség, mosdók, kabinok, esetleg ping-pong asztal, strand-röplabda pálya, netán medence, játszótér vagy tenisz-pálya és persze napernyők és napágyak, vagy "tendák", azaz sátrak, de olyanok,aminek vízszintes tetjük van és oldalt mindenhol nyitottak). Végül "Luciano"-nál kötöttünk ki, ami nem volt túl drága, de rendelkezett mindennel, amire "vágytunk": a szabad tendán kívül ping-pong asztala, kis játszótere és strand-röplabda pályája is volt. A végén összeszedte a bátorságát a két tulaj-pasi és megkérdezték, hogy mindegyik lány az enyém-e (ők, családilag,vagy nyolcan, egy szem helyes kis babócát dédelgettek felváltva). Elismerésüket fejezték ki - és komoly engedményt adtak az árból.... No de vissza az első naphoz.

Mikor végre letáboroztunk, gyorsan lerohantunk a tengerhez. Már ott várt minket "fél Olaszország", legalább is úgy éreztük, annyian voltak (ez aztán hétfőtől nem így volt: tizedére csappant a tömeg). A négy lány, hangszálaikat nem kímélve, sikongatva rohangáltak ki-be a hullámok közé, majd, pár "óra" elteltével, ezt megunva, hatalmas homokozásba kezdtek.

Nagyban haladt a homokvár-építkezés, amikor Zita felment az apjával a napernyőnkhöz, már azt sem tudom, hogy miért. Emmának bástya-készítési problémái támadtak, miközben Klára mondta, hogy megy vízért (kb. 2,5 méterre onnan). Kiborítottam a tökéletes bástyát, és felnéztem: Klára sehol! Meghűlt a vér az ereimben. Felpattantam, körülnéztem: sehol! Kiabálni kezdtem: semmi válasz! Zoli és Zita éppen jöttek vissza, őket is kérdeztem: Klárát nem láttátok? Nem! Hatalmas pánik lett rajtunk úrrá! Zoli visszaszaladt a napernyőnk irányába, hátha Klára oda akart egyedül visszamenni (kitelt volna tőle, elég akaratos hangulatban volt az egész nyaralás során), én a mentő-emberhez rohantam és szóltam neki, hogy eltűnt Klára (áldva az eget, hogy tudok olaszul!). Ő is elkezdte keresgélni, meg leadta a risztást a többieknek, közben engem is nyugtatgatott, mondván, hogy meglesz! Még arra is kért, hogy az akkor már zokogó Zitát nyugtassam meg: nem tűnt el örökre a húga. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Imó és Emma teljes nyugalomban homokoztak tovább, amit végül is nem bántam, legalább ők nem rohangáltak össze-vissza). Zita felment a tetőteraszra és onnan fürkészte a tömeget, Klára nevét kiabálva, Zoli pedig a strand-szakaszt járta végig (később mondta, hogy már azt figyelte: hol van tömörülés), én a tengerparton jöttem-mentem és próbáltam azt ismételgetni magamnak: nem ment be a vízbe, nem fulladt meg, meg fogjuk találni.

Egy örökkévalóságnak tűnő tíz perc után, Zita rohant oda hozzánk: megvan!!!! Jaj, azt a megkönnyebülést! Zoli egy rendőrnő karjaiban talált rá a kis hüppögő kékszeműnkre, körülvéve még néhány, mit sem értő, de empatikus felnőttel. Zoli odarohant - Klára a nyakába bújt - és akkor tört csak el igazán a mécses. Mert igazából, Magyarországon nem aggódtam volna annyira: Klára be tud mutatkozni, ismeri a címünket, anyja nevét és apja nevét, talán még a telefonszámunkat is. Na de olaszul? Később mesélte, hogy mondta ő, hogy "Klárika vagyok", de senki nem értette... De mikor Zoli végre odaért vele, mást sem tettünk hosszú ideig, csak szorítottuk egymást, sírva, örvendezve..... Hogy mi történt? Klára elment a tengerig, merített a vízből, és mikor visszaindult, kicsit túlságosan jobbra ment. Nagy volt a tömeg, a tengerpart mindenütt ugyanolyan, hamar eltévedt, majd sírdogálhatott, meg kiabálhatta a nevemet. Utána rátalálhattak, majd odakerült egy rendőrnő is, és ekkor már Zoli is ott termett. Kb. 50 méterrel arrébb volt, mint mi és már a napernyőknél. Aznap este, egy jó kis vacsora után, a fizikai fáradtságon túl, a pszichés kimerültség is korán az ágyba taszított.... Akkor még nem tudtuk, hogy a viszontagságok folytatódnak...