A betűvető

"Ana! Hogy írjuk azt, hogy Lillának? Van vessző az "A"-n? És azt hogy írjuk, hogy szeretettel, és azt hogy írjuk, hogy cica? És azt hogy írjuk, hogy Mikulás? És azt hogy írjuk....? És azt hogy írjuk....? És azt hogy írjuk...?
Amikor még Zitus lányunk készült iskolába, természetesen beleástam magam egy kicsit az iskolára való felkészülés irodalmába. Ebben legtöbb helyen az szerepelt, hogy JOBB, ha a gyermek még nem tud írni-olvasni, mielőtt belép az oktatási intézmény kapuján. Persze, ha kérdez, válaszoljunk, de semmit se erőltessünk. És Zitus nem nagyon kérdezett, én meg nem erőltettem. Igaz, hogy így is felismerte azért a betűket, amire első osztályos lett, de nem tudott még olvasni, az írás pedig csak addig érdekelte, amíg azt odabiggyeszthette minden rajzocskája sarkába, hogy ZITA. Utólag annyit mondhatok, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt követni a kicsit waldorfos tanácsokat, ugyanis Zitus több estét végigzokogott azon, hogy X, Y és Z az osztályban már milyen szépen tud olvasni, ő meg biztos soha nem fog megtanulni!!!! Ekkor vettem egy nagy levegőt, és elmagyaráztam neki, hogy az általa már ismert betűket hogyan is kell összeolvasni. Lassanként nyugodott csak meg, viszont mára az egyik legjobb és leglelkesebb olvasó az osztályában.

Jött Emma. Róla már Nagycsoportban azt hangoztatta a logopédus, hogy olyan okos, hogy "akár már tegnap mehetett volna suliba". Kicsit bedőltem ennek a dumának, ezért fel sem merült, hogy még egy évet az ovi pihe-puha világában tartsam, pedig lett volna rá mód, hiszen február végén született. Amire ő, hat és fél évesen, alig 115 centisen az iskolapadba került, már lelkesen betűzgetett. Viszont a mai napig is döcögősen megy az olvasás, talán mintha most lenne az az áttörési pont, hogy már folyamatosan, a szöveget tökéletesen értve, tud olvasni. Lehet, hogy azért, mert őt nem érte a kezdeti frusztráció (vagy nem érintette meg a dolog), lehet, hogy a fiatalsága miatt, vagy lehet, hogy egyszerűen a személyiség-különbség miatt, de neki még nem sikerült a könyvek bűvöletébe kerülni, úgy, ahogy nővérének, vagy szüleinek.

És, itt érkezem a címben megjelölt csemetéhez, itt van Imola, aki egy megszállott kitartásával írogatja mostanság a betűket, szavakat. Szinte mást sem csinál, mint, hogy az asztalnál ül, néha rajzolgat, utána pedig szavakat ír, másol, betűz, és kérdez, kérdez, kérdez folyamatosan. Imádja, ha feliratos póló vagy pulcsi van rajtunk, lépten-nyomon megállít és betűzi a feliratot (ami általában angol, de sebaj). Most mit tehetnénk? Mondjuk neki azt, hogy nem, Imó, nem árulom el, hogy hogyan kell azt leírni, hogy repülőgép, mert te még csak ötéves múltál, és majd' két éved van még hátra a suliig? A csudát! Ha most érdekli, most fog megtanulni! Talán nem véletlen, hogy pl. második hazámban, Svájcban, már ötéves kortól járnak. ún. iskolába! Persze, hogy az nem olyan kemény és poroszos, mint amilyen a mi sulink tud lenni, de pont ezt a határtalan tudásszomjat használják ki, ami a gyerekek nagy részében ebben a korban ébred, és talán pont hétéves kor körül lankad először!

Egyébként sem túl meglepő az, hogy a legkisebb(ek) a nagy(ok) után akar(nak) menni, minél gyorsabban. Hiszen azt látja a két (szegény) Kicsi, hogy én folyton leckét íratok a két Naggyal. Néha emiatt még elhanyagoltnak is érzik magukat, ezért aztán kikövetelték, hogy ők is "írhassanak leckét". Ezért van nekünk halomnyi "feladatos füzetünk" (Vekerdy Tamás rémálma), mert bár magam sem tartom feltétlenül szükségesnek az ovisok ilyen fajta "fejlesztését", csak így tudom lenyugtatni a két Ovist, amíg nyüstölöm a két Sulist (ezért aztán a Nagyok íróasztala és az étkezőasztalnál tanyázó Kicsik között rohangászom délutánonként, feladatokat felolvasva és ellenőrizve, felváltva, jó móka!).

Így lehetséges az, hogy Imóka (de azért persze néha Klára is, csak nála most nem ilyen égető ez a tudásvágy, mint Imónál, illetve azt mondanám, hogy többrétű, őt a számok világa is érdekli), mostanában csak ír, ír, ír és ír. Mi meg mosolygunk rajta!