Egy kis büszkeség

Mosolyogva vágok neki ennek a bejegyzésnek, mert le merném fogadni, hogy a legtöbb idekattintó úgy gondolja, hogy valamelyik gyermek valamilyen kiemelkedő teljesítményéről lesz szó. És pedig nem. Nem pontosan. Egy leánygyermekről lesz szó. De Apukáméról....

Emmának van egy tündéri barátnője, Eszter. Eszti nagyon szerencsés kislány: mindene van, amit (akit) egy kisgyerek "kívánhat": van bátyja, van nővére, van húga és van öccse! Igen, ő úgy a középső, hogy nem háromból, hanem ötből. A szerencsét képezi az is, hogy mind a négy testvére és ő is ugyanazzal az anyukával és ugyanazzal az apukával dicsekedhet... Igen, ezt pontosítani kell, mert ez ma már olyan ritkaság, hogy pl. amikor elmondom valakinek, hogy négy gyerekem van, a bátrabbak megkérdezik, hogy ugyanattól az apukától van-e mind.

Szóval, Eszti boldogan él héttagú családjukban. Anyukája és apukája is hegedűművész, az Opera zenekarában zenélnek. Meg még a Magyar Rádiónál is dolgozik valamit az anyuka. Meg az apukának is vannak még külön munkái (azt hiszem, a zenekar igazgatását illetően). Szerényen élnek, de nem nélkülöznek, és mindig vidám mindenki. Pedig, szinte alig vannak mind együtt, hiszen sokszor van olyan, hogy egyik szülő dolgozik, a másik otthon, aztán cserélnek, vagy esetleg mindkettő egyszerre zenél, és egy néni vigyáz a kisebbekre (szigorúan háromévente érkeztek a csemeték: van egy mindjárt 16, egy mindjárt 13, egy mindjárt 10, egy mindjárt 7 és egy mindjárt 4 éves). Amióta a legkisebb is stabil ovis, az anyuka még (hegedű)oktatást is vállal. 

A minap pont azon gondolkoztam el, hogy milyen nagyszerű, hogy ilyen jól és szépen megtanult hegedülni Eszti anyukája, mert most milyen sokrétűen tudja kamatoztatni ezt a tudását, és mondjuk ki: szélesíteni tudja a kereseti lehetőségeit. Ahogy egy jobb teniszező is megél utána edzősködésből, és sorolhatnám. Így aztán Eszti anyukája és apukája is meg tudják oldani öt gyermekük igazán szép felnevelését.

Aztán persze elgondolkoztam rajta, hogy ha nem sikerült volna beindítani a laptopkonyhát, milyen tanult tudásomat tudnám én úgy kamatoztatni, ha mondjuk nem akarnék visszamenni a Minisztériumba, vagy azon felül. Hát.... arra jutottam, hogy talán a nyelvtudásomat. Zoli mondjuk most még lebeszél az itthoni nyelvoktatásról (no meg, most úgy összegyűlt a munka, és nemcsak laptopos, hanem más is, a reklámügynökségtől, hogy nem aktuális). És ekkor jött Apukám egy olyan felkérése, ami a legjobb pillanatban érkezett arra, hogy megnyugtasson: igen, van olyan tudás a kezemben, amit igenis tudnék "pénzesíteni".

Apukámról nem szoktam sokat írni itt, hiszen inkább a mi kis-nagy hattagú családomról szól ez a blog, no meg ő maga eléggé fintorogva tekint a blog-kultúrára (nem is olvassa az enyémet...). Mégis, le szeretném írni, hogy kicsoda is ő, dicsekedhetnékem van. Apukám, ahogy Anyukám is, igen szerény körülmények között nevelkedett. Mindkettejük családjában az '50-es évek hozták el a szinte-nyomort. Apukám apukája, az én imádott nagyapám, kuláknak minősíttetett, elvették mindenét Hevesen (ház és saját erejéből beindított hentesüzlet), feljöttek Pestre, pincelakásban tengődtek, és csak szép lassan álltak nagyjából talpra. Apámat 18 évesen érte '56, és úgy gondolom, hogy az egész életére meghatározott bizonyos dolgokat benne. Ott volt a Parlamentnél, azon a bizonyos lövöldözésen, és minden más eseményen is, egészen november 3-áig, amikor is nagymamám, korán értesülve a szovjet "visszatérésről", és féltve egyszem fiacskáját, be nem zárta őt a pincéjükbe pár napra... 

Elektroműszerészként kezdett Apu dolgozni az érettségi után (ő, aki a mai napig nem tud egy villanykörtét sem kicserélni), meg dugulás-elhárítóként is (vécét viszont azóta is egészen jól szerel), hogy munkás múltra tegyen szert. Sikerült a Jogi Egyetemre felvételt nyernie ezután, de Szegedre (csak úgy poénból, kiszúrtak a pesti "ex-kulák-gyerekekkel"). Egyik itthon-léte során megismerte Anyut az Ikarus Művelődési Házban. Ezután már sűrűbben jött fel Pestre (pl. úgy tett szert pénzre a vonatjegyre, hogy vért adott, mert ritka 0-ás vére van, és akkor még fizettek is érte), és végül sikerült átkérnie magát a fővárosba.

Szüleim 1963-ban házasodtak össze, '64-ben már oázott a bátyám. Apukám először büntető bíró volt, majd szép lassan a szerzői jog felé fordult, és a '70-es évek végétől ('80-as évek eleje?), a Szerzői Jogvédő Hivatalban dolgozott, ahol hamar főigazgató lett. Apukámnak iszonyatos munkabírása van, szigorú, saját magával szemben is, maximalista, nagyon akar. Szóval, ezzel a szívóssággal autodidakta módon megtanult több nyelven (pl. olaszul), így aztán egyre több nemzetközi konferencián vett részt, és egyre több mindenkinek tűnt fel alapos szakmai tudása. Szép lassan komoly nemzetközi hírnévre tett szert. Ha kellett, tudott angolul, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul vagy akár németül is kommunikálni. Rajong a nyelvekért, így, ha Jugoszláviába készültünk nyaralni, ő már hónapokkal előtte bújta a szerb-horvát - magyar szótárt. Ha Kínában járt, onnan kínai kifejezéseket, egy-egy szó leírásának tudását hozta haza, és sorolhatnám. 

1984-ben egy neki való állást hirdettek a genfi székhelyű, ENSz-működtetésű, Szellemi Tulajdon Világszervezetében, amit persze el is nyert. 1985. májusától Genfben dolgozott. A megbízás 4+1 évre szólt. De neki folyton hosszabbítottak, sőt, egyre jobban előléptették. A végére már főigazgató-helyettes lett. Hogy miért nem lett főigazgató is? Mert az egy politikai poszt. És mivel az előző főigazgató USA-béli volt, a következőnek a fejlődő világból valónak "kellett lennie". Nem pedig kelet-európainak... Hát ennyi. Így, a 60. évét betöltve, kötelezően nyugdíjba kellett vonulnia, mint nemzetközi tisztviselő. Mindazonáltal, már így is elmondhatja magáról, hogy ő volt eddig a legmagasabb rangba került magyar ENSz-tisztviselő.

Apukám tehát 1999. eleje óta "nyugdíjas". Kénytelen vagyok idézőjelbe tenni, mert szerintem még annál is többet dolgozik azóta, mint Genfben. Mert a nemzetközi szerzői jogi világ nem hajlandó nélkülözni őt, a tudását, a személyiségét, a szakértelmét, a személyiségét, a humorát, a sármját. Így aztán a mai napig ide-odautazik (most éppen Tájföldön van, ahová egyenesen Párizsból, egy másik meghívásának eleget téve, repült). Rengeteg szakmai könyv és kiadvány szerzője, vagy társ-szerzője. A 70. születésnapjára készült számára egy félig szakmai, félig magánéleti könyv. Ami a sors fintora, hogy Heves város "híres szülöttjeiről" szóló könyvben is ott van ő, akit Heves ellökött....

Egy fontos dolgot még meg kell itt jegyezni: Apukám itthon, Genfben, a világ minden pontján, mindig és minden körülmények között a magyar érdekeket védte, a magyar munkatársait segítette, és egy percig sem fordult meg a fejében, hogy ne térjen vissza a hazájába.

Szóval, most pedig összekötve a két dolgot, "végre" én is színre lépek. Apu legfőképpen angolul ír, dolgozik.    Ha kell, a spanyolt is előveszi. De valahogy, hiába éltünk francia nyelvterületen (igaz, egy hihetetlenül nemzetközi városban), a francia nyelvtudása megragadt egy ponton. Persze, sokan szeretnének erre a pontra eljutni, tudom. Kissé bekavar neki az is, hogy már egészen az angolra állt be az agya, és ha onnan el tudja forgatni, akkor meg először a spanyolba ütközik bele....

Ennek a hétnek az elejére azt a megtisztelő meghívást kapta, hogy tartson egy előadást a híres párizsi egyetem, a Sorbonne főtermében - pechére franciául. Megírta az előadás vázát Power Pointban (mert ő, aki a nyugdíjazásáig úgy beszélt a software-ekről nap-mint-nap, hogy soha, még a számítógép "power" gombját sem nyomta meg, 60. évesen kezdett el ismerkedni a számítógéppel, és most profibb, mint én), majd átküldte nekem, hogy nézzem át "franciás szemmel". Akadt benne pár "angolos" és "spanyolos" hiba. Kijavítottam, elmagyaráztam neki, hogy mire ügyeltem. Nagyon megköszönte. És hétfőn fergeteges sikert aratott a Sorbonne-on.

Nekem pedig akkora büszkeség és öröm volt, hogy lám-lám, mégis van valami, amiben a tudásom tényleg alapos és tényleg "kamatoztatható". Még akár egy ilyen nagy ember számára is, mint a tulajdon édesapám.