Iskolaválasztás 2011.

Les jumelles commencent l'école primaire cet automne. Aujourd'hui, elles ont fait connaissance avec leurs maitresses. Je peine un peu a accepter la fin d'une époque et je suis remplie d'incertitudes quant au choix de l'école et concernant la question: ensemble dans une classe ou pas?
Alaposan beleroggyant a lelkem a ma délelőttbe.

És ez tulajdonképpen egy felgyülemlett érzés- és kétséghalmaz kicsúcsosodása volt.

Igen, tudom, az eszem tudja, hogy modern mai magyar ("me")nőként el kellene fogadnom mosolyogva az idő múlását, örülni az éppen adott állapotnak és hálát adni a sorsnak az aktuális örömökért. És tényleg, igyekszem is úgy irányítani a gondolkodásomat, hogy megfeleljek ennek az elvárásnak. Ami természetesen segíti a harmonikus létet is. Itt érkezik egy nagy DE. DE vannak olyan történések, momentumok, amikor nem tudok szót fogadni ennek a meg sem fogalmazott elvárásnak. Ilyenek a születésnapok, a szilveszterek, a búcsúk ilyen-olyan intézménytől, a beköszönések az ilyen-olyan intézményekbe.

Öt évvel ezelőtt mentünk el először a Sashalmi Tanodába, akkor mind a ketten, Zolival, hogy megismerjük a hozzánk legközelebb eső iskolát, amiről sok jót hallottunk. Itt az a rendszer, hogy három szombat délelőttön át (9-től 11-ig) a leendő elsős tanítónők magukhoz veszik a potenciális leendő elsősöket (mindig elég nagy a túljelentkezés, ezért nem garantált a bejutás), és addig, az igazgatónő "szórakoztatja" a kedves szülőket, azaz igyekszik bemutatni az iskolát (vagy, mondjuk ki: fényezni az iskolát).

Öt évvel ezelőtt mentünk oda először, csillogó szemmel, izgatottan, érezvén, hogy új időszámítás kezdődik. Öt évvel ezelőtt még másik igazgatónő volt. Érdekesen, ámde hosszan beszélt. Meggyőzött minket. Öt évvel ezelőtt, Zita imádta ezeket a szombat délelőttöket, és határozott elképzelése volt tanító néni és iskola-választás ügyben is. (Hiába ez a legközelebbi iskola, nem ide tartozunk, hanem a kerület másik, ugyancsak "felkapott" tanintézményébe, így nem volt nehéz átkérni magunkat). Mi szívesen követtük gyermekünk megérzéseit, mivel nekünk sem volt semmi ellenvetésünk. Persze, azért öt évvel ezelőtt is voltak álmatlan éjszakáim, amíg a lehetőségeken pörgettem az agyamat (három suli "versenyzett"), de azért nyugodt voltam a végén. Öt évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy szívet szaggató gondolat, hogy Zita már nem lesz ovis. Öt évvel ezelőtt örültem, hogy Emma még javában ovis, és az Ikrek, "ah, hol vannak még az Ikrek az ovitól"! Öt évvel ezelőtt, a Tanodában eltöltött szombat délelőttök után két kis másfél éves totyogós, pelusos, kerek-képű csajszika várt ránk, no meg az ugyancsak mosolygós, de inkább száguldozós és rég nem pelusos Emma.

Ma 9-kor, két nyurga, egyáltalán nem totyogós és pláne nem pelusos vigyori kislány intett nekem boldog vigyorral búcsút és követte a két leendő tanító nénit egy kalandos délelőtt reményében. Ma délelőtt egy másik igazgatónő tájékoztatta a szülőket az iskoláról. Mivel már ismerem az iskolát, megállapíthattam: néha megszépíti a valóságot. Ma délelőtt már nem csillogott annyira az én szemem. Kicsit elszontyolodtam. Azért is, mert nehezen fogadom be, hogy már ők is itt tartanak. És azért is, mert sokkal kevesebb illúzióm van ezzel az iskolával kapcsolatban, és magával az iskola intézményével kapcsolatban is. 

Miért mentünk akkor pont ide? Nos, ennek is rengeteg magyarázata van. Mint szerető anya, nem is vagyok mindre büszke. Az egyik, hogy a "legcikibbel" kezdjem, az, hogy a körzetes iskolába is el akartam vinni őket. Be is jelentkeztünk, mert ott két délután áll rendelkezésre, de abból csak az egyikre lehet elvinni a gyerekeket. Már csak a másodikra volt hely. Feliratkoztam. Ez a múlt héten volt, azaz számunkra csak lett volna, mert rossz napot társítottam a dátumhoz. Valamiért így maradt meg: március 10., péntek 4 óra. Igen, a dátum és az óra stimmeltek. Szegény párák! Elrángattam őket péntek délután, és sajnálkozva mondták ott nekünk, hogy erről aztán jól lemaradtunk! Nagyon szégyelltem magamat! Klára mérges is volt - teljesen jogosan -, mert neki mindegy lett volna, csak már valami iskolában lehessen! Imola nem bánta, őt úgyis csak a Tanoda érdekli, hiszen legfőbb barátnője, cinkosa és játszótársa, azaz Emma, is odajár! És persze, nem gondolom, hogy Klárát és Imolát éppen most szeretném a körzetes suliba vinni. De azért meg akartam adni nekik az ismerkedés lehetőségét, no meg aztán az ördög nem alszik: mi van, ha pont idén, valami érthetetlen fejlemény folytán, pont az Ikreket nem veszik fel a Tanodába? Mondjuk, erre egyre kisebb az esély: a Tanoda körzetét alaposan megnyirbálták, és Klára és Imola pedig, testvér-gyerekek lévén, "sajátos helyzetű" nem körzetessé léptek elő, azaz gyakorlatilag kötelesek őket felvenni. Nos, így jártunk a körzetessel, a Hermannal.

Van még egy iskola, amit nagyon dicsérnek a kerületben. Pontosabban, egy tanító nénit abban az iskolában, aki most indít első osztályt. Bár Gergő, Misi bátyám legkisebb fia ebbe a suliba jár, félek, hogy nem körzetesként, nem testvérként kevés esélyünk lenne még a tanító néni választásra is. Márpedig az lenne a lényeg. Mindenesetre, terveztem, hogy elmegyek egy ottani tájékoztatóra is. Az egyikre valamelyik betegeskedő gyerek miatt nem tudtam elmenni. Gondoltam, majd a másikra akkor. Hát nem én betegedtem le a következő időpontra?! A sors ujja? Nem tudom.

Aztán.... Zoli eléggé forszírozta, hogy felvételiztessük Klárát egy-két versenyistálló típusú, nem kerületi suliba. Becsülettel utánajártam a jelentkezési határidőknek, a szülői tájékoztatási időpontoknak. Aztán.... Jól nem jelentkeztünk sehová. Hogy miért? Egyszerűen végig-gondoltuk. Csak Klárát felvételiztetni? Ez nyilván nem esne jól Imónak, meg az ő "kis" önértékelésének. Felvételiztetni mind a kettőt? De Imola olyan félénk! Miért tegyem ki egy teljesen felesleges stresszhelyzetnek? És tovább gondolva: mi van ha felveszik Klárát, vagy mindkettőt? Odavinnénk őket? Tovább bonyolítanánk amúgy sem egyszerű életünket egy, mondjuk XVI.-kerület-XVII. kerület - XIV. kerületi háromszöggel?! Hát már így is határeset a dolog.... Arról nem beszélve, hogy ezekben a sulikban azért komoly protekció-rendszer is működik... Azt meg végképp nem szerettük volna kerülgetni. És mi van, ha megtetszik nekik az a suli, ahová felveszik őket, és utána azt mondjuk nekik, hogy "csak vicc volt csajok, úgyis ide mentek a Tanodába?!". Úgyhogy hagytuk az egészet. 

A helyzet ilyetén "leegyszerűsítése" után már eleve melankolikus hangulatba kerültem. Mert ugye, akárhány a gyerek, az ember (lánya) szeretne egyenlő esélyeket adni minden leszármazottjának... Hát, ez most nem teljesen jött össze. Most tolul a második nagy DE. DE nem is ez a legfőbb gond, hanem egy, az ikrekkel kapcsolatban óhatatlanul felmerülő, kérdés: egy osztályba vagy két osztályba érdemes-e őket beíratni?

Utánajártam, naná! A legszakszerűbb választ kenhetem a hajamra, habár nyilván igaz: gyereke válogatja. A helyzet az, hogy Emma osztályába három ikerpár jár. Egy fiú-, egy lány- és egy vegyes-páros. A fiúk anyukájával, Valival, komolyabb barátságba keveredtem. Ő azt mondja, hogy azért jó, ha együtt vannak, mert garantáltan van valaki a közösségben, akire a gyerekem bizton számíthat. Náluk az szerencsés, hogy a két fiú hasonlóan teljesít, hol az egyik jobb, hol a másik. A lányok, ahogy én látom, szinte össze vannak nőve, habár nagyon különböző lelki alkatot rejt a mindig nagyon hasonlító ruházat és külső. Lehet, hogy náluk üdvözítőbb lett volna különszedni őket. A vegyes párosnál pedig szerintem egyenesen nyomasztó lehet a kisfiú számára, hogy a kislány kiemelkedő minden téren: tanulás, sport, zene. Nem tudom, hogy elegendő megnyugvást ad-e neki az a magyarázat, hogy "de te fiú vagy, az teljesen más!"

Nagy általánosságban, tanár és tanító barátaink azt állítják, hogy ha alsóban még nem is okoz gondot az ikrek együtt-tartása, felsőben azért már problémásabbá válhat. De hol van az még!!! Habár, öt évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy ez a pillanat sem jön el soha, vagy legfeljebb egy örökkévalóság múlva....

A saját kis "eseteinkre" térve teljesen konkrétan. Az óvónőkkel már többször beszéltem erről futólag, noha még nem ültünk le beszélgetni kifejezetten az iskola-érettség témájában. Én ezt hiányolom, szorgalmazni is fogom. Szóval. Ők eleinte azt tanácsolták (eleinte= kb. másfél évvel ezelőtt), hogy ne hagyjam őket együtt, mert Klára nagyon elnyomja a kicsit félénk Imolát. Az utóbbi időben (értsd: ez a "tanév") viszont már mindig azt hajtogatják, hogy higgyem el: Imó alaposabb, igyekvőbb, és míg Klára az "ó, ez könnyű!" felkiáltással esetleg el-felületeskedi a feladat megoldását, addig Imola szerényebben áll hozzá és pontosabb munkát nyújt. Ebben nyilván igazuk van. Mindazonáltal, négy gyerek "távlatában", és négy különböző gyermekkel magunk körül, no meg majdnem öt év oktatási intézményi tapasztalattal, látjuk azt, hogy Klára őrületesen gyors felfogású, mondhatni átlagon felüli, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

A saját véleményük is mérvadó lehet, természetesen. Ez egy darabig sziklaszilárd és egyöntetű volt: egy osztályba akarnak menni és "a"-sok akarnak lenni! Érdekes módon, az utóbbi pár hétben hirtelen pálfordulatot vett ez a hozzáállásuk, és most ugyanolyan egyöntetűen állítják azt, hogy külön osztályba mennének. Mondjuk, még mindig "a"-sok akarnak lenni mindketten....

Ma aztán, ismerve nagyjából a leendő tanító nénik vérmérsékletét, hírét és mindenét, Klárának inkább az egyik, Imolának inkább a másik tanító nénire hívtam fel a figyelmét. Erre mivel jöttek ki a foglalkozásról? Első körben azzal, hogy szuper jól érezték magukat, ami azért nagy örömmel töltött el. Igen ám! De mind a kettőnek ugyanaz a tanító néni tetszett!

Persze, ezen egyáltalán nem lepődtem meg, mert ... Na, ezt is ki kell fejteni. Az egyik tanító néni, szinte kerület-szerte híres. Sokan tartják őt nagyon jó tanítónak, a mostani negyedikesei, de a nyolcadikosok is, akiket ő tanított, zömében lelkesedtek érte. Viszont nem egy kisdiáknak vette el alaposan a kedvét, önbizalmát, iskola-szeretetét. Szigorú, és ez önmagában nem lenne gond. Saját bevallása szerint is: "szigorú, de igazságtalan". Viszont tudom, hogy jól tanít, eredményesen. Ez alatt nem csak azt értem, hogy jól versenyeznek az ő tanítványai, bár azt is, mivel ő azon ritkák egyike, aki nem sajnálja a plusz-energiát a felkészítésre. De azt is tudom, hogy már a megjelenése sem lehet bizalomgerjesztő egy 6-7 éves számára, és tudom, hogy vannak kedvencei. A jó tanulók. Naná. A másik tanító néni egy mosolygós, kedves, ápoltabb és csinosabb jelenség. Róla nem hallok "rémisztő" dolgokat, de olyan kiemelkedőket sem, mint a másikról. Vajon ez jó? Ha azt mondják róla, hogy "ott jól ellesznek a csajok"?

Tehát: nyilvánvaló, hogy ha külön mennek, Klárának jutna a "keményebb" tanító néni, mindkettőjük (mármint a tanító néni és Klára) jelleme miatt, Imola pedig a "puhább", mosolygósabb, hogy úgy mondjam "semlegesebb" tanító nénihez kerülne. Dübörög a harmadik nagy DE. DE persze, mindkettőnek a mosolygósabb tetszik!!!!

Úgyhogy, nagyon nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Illetve de. Kicsi de-vel. A Waldorf. Ahol meghagynák mindkettőjük személyiségét, olyannak elfogadva, amilyenek. De oda Emmát is vinném, naná! És így, az már olyan összeget jelentene, amit nem tudnánk kigazdálkodni. És őszintén: nem is biztos, hogy akarnánk. Mert a lelkem mélyén hiszek az ingyenes oktatásban, félnék egy kicsit kibillenteni őket az esélyegyenlőség ilyen alapvető szintjéről.

Érzem, lesznek álmatlan éjszakáim. Egyeztettem időpontot az iskola pszichológusnőjével is, noha a megváltást nem tőle várom. Persze, Zolival is megvitatjuk majd mindezt. DE (és már el is érkeztünk a bejegyzés utolsó nagy "DE"-jéhez) nyilvánvaló számomra is, hogy ahhoz, hogy ők jól érezzék majd magukat a suliban és főként a bőrükben, az is kell, hogy az én anyai lelkemben elrendeződjenek az ezzel kapcsolatos érzések.