Mese a leendő elsősöknek

Tegnap a leendő elsősök szülői értekezletén jártam. Nem taglalnám ezt túlzottan most, mert a már unalomig ismert "jaj-de-szörnyű-hogy-már-az-Ikrek-is-itt-tartanak" kesergőmtől eltekintve, nem szembesültem forradalmi újdonságokkal. Nyugtáztam, hogy a tanítónő valóban olyan határozott és kedvesen magabiztos, ahogy azt gondoltam, és megadóan töltöttem ki az alapból is számos, nálam meg még megduplázott, papírokat.

A szülői kiértékelése helyett egy mesét hoztam mára. Mostanában többször elolvastam, Klára kérésére, és szerintem varázslatos. Kifejezetten a most iskolába indulóknak ajánlom, szívet melengető, és valahogy olyan, amilyennek az elsősök fogadtatásának lennie kéne a valós iskolákban, a valós életben. Bízom benne, hogy Klára és Imola, no meg a többi rengeteg csillogó szemű, szeptemberben az iskolába induló, kisgyermek is így éli majd meg. Bízom benne, hogy a varázslat sokáig tart majd. Mindenesetre én sokszor felolvasom majd még nekik ezt a mesét.

És akkor jöjjön Kányádi Sándor Ábécé-sorakozó című meséje, amit a "Meddig ér a rigófütty" című kötetben találhatunk meg, és amit teljességében is ajánlok. Az internetről pedig erről a linkről tölthető le.

"Egy-két nappal iskolakezdés előtt a tanító nénik s a tanító bácsik be szoktak menni az elsősökre váró osztályokba. Megnézik, rendben van-e minden: a padok, a katedra, a tábla, a képek a falon. Ha mindent rendben találnak, megrázintanak egy icipici csengettyűt. Egy akkorácskát, mint egy csengettyűvirágé. Vagy talán még annál is kisebbet. Olyan finom kis hangja van, hogy emberi fül meg se hallaná.
    De a betűk meghallják. És elkezdenek seregleni.
    Támad is olyan zenebona, sürgés-forgás, zsibongás, dobogás-dübögés, pisszegés, susogás, csácsogás, hogy aki olyankor az iskola felé jár, azt hihetné, megkezdődött a tanítás. Pedig csak a betűk tértek vissza a nagyvakációról.
    – Csönd legyen, betűim! – szólal meg újra a csengettyű.
    És a betűk elhallgatnak. Még az örökké susogó S is erőt vesz magán, s még oldalba is böki a sziszegő Sz betűt, hogy hallgasson már.
    – Sorakozó! – csendül újra a csengettyű, a tanító nénik, tanító bácsik hangja.
    Elkezdődik a névsorolvasás. Ilyenformán:
    – a-á bé-cé…
    A betűk meg lépnek is sorban, hogy beálljon ki-ki a maga helyére, ahonnan majd év közben, amikor rákerül a sor, kiléphessen a szorgalmasan tanuló elsősök elé.
    De úgy látszik, túlságosan hosszú volt a vakáció, megfeledkeztek a rendről. Különben nem aprítna az a az á mögött, s a kicsi írott a sem bújócskázna a nyomtatott öreg Á lába között.
    – Vissza, vissza! – csengi a csengettyű. – Legelöl a kicsi írottak, mögéjük a kicsi nyomtatottak, harmadik sorban a nagy írott betűk, a hátulsó sorban a nagy nyomtatottak állnak. – És a tanító nénik, tanító bácsik, mintha verset mondanának, szólítják sorban a betűket.
    – a-á-bé-cé
    csé-dé-e-é
    eff-gé-gyé-há
    i-í-jé-ká
    ell-ejj-emm-enn
    enny
    o-ó-ö-ő
    pé-err-ess-essz
    té-tyé-u-ú
    ü-ű-vé-zé
    zsé.
    Mire a zsé is elhangzik, példás rendben ott sorakozik minden betű. De még a négy „tartalék játékos” is, a dzé, a dzsé, iksz és ipszilon nevezetűek is fölszállnak szépen oldalt, hogy bármikor kéznél lehessenek, ha a felsorakozott harmincnyolcnak segítségre lenne szüksége.
    – Rendben van – mondják a tanító nénik s a tanító bácsik, és egy kis beszédet intéznek a betűkhöz. – Tartsátok meg a rendet továbbra is. Ne hiányozzék soha egy se közületek! Legyetek segítségére a holnap-holnapután s a minden szeptemberben értetek ide jövő gyermekeknek, hogy nyelvünk minden szavát szépen s hibátlanul írhassák egész életükben.
    Utoljára még csendül egyet a csengettyű, és aztán csönd lesz. Majd csak az iskola nagy csengője töri meg a csendet, s az iskolába özönlők vidám zsivaja."