Szóval, ebben volt szó arról a szomorú tényről, hogy valami kutatás szerint (persze a kutatások...), a Magyarok a legboldogtalanabb nép a fejlett világban. Mondjuk, ez annyit tesz, szerintem, hogy az egész világban, mert az ún. "fejlődő országokban" azért gyakran látni jókedvű embereket, még a nincstelenség kellős közepén, de ebbe most ne menjünk bele. Nem szeretnék olyan részletekben elveszni, aminek nem vagyok pontos ismeretében...
Szóval, hogy mi vagyunk a legboldogtalanabbak. És igen, sokszor van ilyen érzésem. Pl., nem tudom, hogy hányan tapasztalják azt, amit én nap-mint-nap, és ami nagyon zavar, hogy egy üzletben olyan beszélgetésnek vagyok fültanúja az ott dolgozók között, hogy már mennyire unják az illetők a munkát, mennyire várják a végét, és bezzeg az X.Y. már megint korábban végezhetett, stb... Emlékszem, még réges-régen, amikor még svájci gimnazista voltam, egy csoport évfolyamtársam Budapestre utazott, osztálykirándulás keretében. Nagyon tetszett nekik minden, csak arra panaszkodtak, hogy mindig unott, kedvetlen kiszolgálásban volt részük. Próbáltam azzal védeni honfitársaimat, hogy azért, mert kevés pénzért teszik ezt. Megütközve néztek rám: bármennyi pénzért is, de csak a jól végzett munka adhat örömöt! És hát, nem jobb vidáman és örömmel végezni, ha már úgyis muszáj?!
Az említett cikkben még azt is írták, hogy a magyarok hajlamosak "irigykedni", azzal megkeseríteni a saját életüket, hogy csak "felfelé" bámulnak, és a nagy vágyakozásban elfelejtenek örülni annak, ami megadatik nekik.. Az irigység témakörébe bele sem bonyolódok, mert hát... szóval, na, inkább nem...
A cikket olvasva, sok minden kavargott bennem. De leginkább beugrott két friss blogolvasmányom. Az egyik Fodor Marcsié, aki arról mesélt abban a bejegyzésében, hogy miként állnak az Angolok a gyerekek teljesítményéhez. A lényeg: nem a hibákat hangsúlyozzák, hanem a teljesítményt értékelik. Ugye milyen egyszerű lenne? És milyen sok múlna ezen... Egy (itthoni) barátnőm mesélte, hogy a gyerekei sulijában büszkén hirdetik azt, hogy ők nem a hivatalos értékelőrendszert követik (pl: 91%-100%-ig ötös), hanem szigorúbbat. Azaz: két hibánál már akár 3-as is lehet szegény gyerek. És érezheti azt, hogy egy "közepes" valaki, aki nem érdemel jó jegyet. Hát gratulálok....
A másik olvasmány pedig kikocsnál található. Aki arról ír, hogy mindig újra és újra rádöbben, hogy ő igenis boldog. Az apróbb bosszúságok és keserűségek sem tántoríthatják őt el ettől az alapérzéstől.
Ugyancsak Nők Lapjás mottója volt valamelyik cikksorozatnak (talán Schaffer Erzsébetének?), hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk" (lehet, hogy nem pontosan idézek, bocsi). Hát, valahogy ezt kéne megtanulnunk.És kikocs például tökéletesen megmutatja, hogy hogyan. Azt a részt is, hogy a boldogság nem állapot, hanem egy tevékeny lét!
Na de, vegyük unokaöcsém, Gergő ma délelőtti friss, "ropogós" példáját. Egy nagy agy és lelkiismeret az egész gyerek. A maga hibáival, persze, de kinek nincs. Bátyámék úgy is számoltak, hogy a magatartása miatt csúszik le a kitűnőségről (ötödikes). De nem, nem amiatt. Abból megkapta az ötöst. Hanem, a rajz miatt! Elmondanám, hogy Gergő gyönyörűen rajzol, és szeret is rajzolni. Aprólékosan kidolgozott, pontos művek kerülnek ki a kezei közül. Az év közben elért jegyei a következők: első félévben öt darab ötös, a másodikban kettő darab ötös és egy darab hármas. Hát, ez matematikailag is ötös, nemhogy lélektanilag...
Milyen üzenetet hordoz ez magában? Hány fényév távolságra van ez az angol hozzáállástól, amit Marcsi ír le? Hogyan lesz boldogabb felnőttünk a végén?!?!
Szóval. Szerintem ez a felmérés sokáig hasonló eredményt mutat majd, ha az alapoknál, azaz a Gergő-féle dolgoknál nem változik semmi.
No meg az irigység-faktort kellene valahogy összenyomni. Erről eszembe jut az a vicc, ahol a pokol bugyrait mutatja körbe egy idegenvezető. Az egyik üstnél megállva, láthatják a "turisták", hogy kint van egy tábla, hogy "Kimászni tilos!", no meg még egy őr is ott áll, hogy visszakergesse a fegyelmezetleneket. Mondja is az idegenvezető:
"Itt az Oroszok vannak. Kell a fegyelem, mert szökni akarnak, nem törődnek a táblával."
Mennek tovább, a következő üstnél csak egy tábla van kint ugyanazzal a szöveggel, őr sehol. Így az idegenvezető:
"Itt a Németeket láthatják. Ha nekik azt mondjuk valamire, hogy tilos, ők azt betartják."
Elérkeznek egy harmadik üsthöz. Se tábla, se őr. Csodálkoznak is a turisták. Hát itt kik laknak?
"A Magyarok! Itt nem kell tábla sem, meg őr sem, mert ha valaki megpróbál kimászni, a többi úgyis visszarántja!"
Nos, jó lenne minél többet tenni egyedi szinten azért, hogy az ilyen vicc ne rólunk szóljon, hogy az ilyen kutatás ne minket tegyen a lista végére, és hogy a Gergő-féle csalódásokat ne kelljen átélnie az itthoni gyerekeknek.
Magamról azt gondolom, hogy igazán igyekszem mindig szem előtt tartani és saját magamnak (is) hangoztatni, hogy micsoda szerencsés egy lény vagyok, és milyen boldog is. Hiszen minden megvan hozzá: szerető férj, társ, gyerekeim apja, és négy fantasztikus és egészséges gyermek, odaadó és szuper nagyszülők, van fedél a fejünk felett, van mit enni, van mit csinálni, van miről beszélgetni, stb...
Ebben a szellemben állok hozzá a most közelgő bizonyítványosztásokhoz is, amik abszolút értékben is zseniálisak lesznek, de legfőbb törekvésem az, hogy a gyerekek ezzel kapcsolatos boldogság-érzete csillagos ötös legyen!
És ebben a szellemben fogom leírni a kissé félresikerült, ámde mégis klassz villám-nyaralásunk történetét is.
Nektek milyen boldogság-trükkjeitek vannak?
9 megjegyzés:
Megvárom, míg elalszanak. Bemegyek, és csak nézem őket... Minden nap, minden este. Azt hiszem az embernek nem létezik nagyobb boldogság-forrás, mint a családja. Ha itt, a négy fal közt minden rendben, akkor történhet bármi... ha meg itt van baj, akkor lehet medencés házad, menő autód, menő vállalkozásod, nagy rajongói táborod, akkor sem leszel boldog.
Ismerem a "pokoli" viccet, mi is gyakran emlegetjük, mert itt külföldön ez a hozzáállás a magyarok közt hatványozottan jelentkezik. :( De nem érdekes, mert nálunk este van, mindjárt bemegyek hozzájuk. És csak nézem őket... aztán meg hozzábújok a Másik Felemhez. Kiskifliként. Kell ennél több? :)
Talán ezért értjük meg egymást ilyen jól, Judit... :-)
Az biztos,nem szabad haraggal lefeküdni,sem a gyereket,sem a párodat nem lehet elengedni úgy ,hogy nem beszéltétek át a történteket és akkor már boldogan fekszik le mindenki.Ez is kell a boldogsághoz.De nem foglalkozom a különböző felmérésekkel,mert az a fontos,hogy a család és a barátok is jól érezzék magukat akkor Te is boldogabb vagy.Az apró meg lepik is tudnak segíteni,és ha rossz napod is volt attól minden szülő szíve el lággyul,ha a gyerekei esténként úgy alszanak el,hogy mesélni vagy be takarni kell őket és az esti jó éjt puszik nem akarnak el fogyni,és úgy ölelnek,hogy a levegőd is elakad de ez nem számít.Innen tudod mennyire szerencsés vagy és ott a helyed ahol vagy.Nem számít mekkora a gyerek de az a finom kakaó amit te adsz neki reggel és elalvás előtt.A mindennapi apró örömök miatt tudunk tovább menni,és ha fáj is valami ők vissza hozzák a huncutságukkal az örömöt és életkedvedet!!!:-)))
Minden véleményedet osztok.
Viszont.. tapasztalom, hogy nehéz úgy boldognak érezni magad, ha körülötted folyton sárba döngölnek... ki ezért, ki azért..
És a jó öreg bölcsesség is közrejátszik mondjuk a saját rosszabb napjaimban.. csak egészség lenne (már végre).
Amúgy az a rajz-jegy orbitális kitolás. :( És sajnos jellemző.
Ha Marcelt boldognak latom, akkor en is az vagyok!!! Es szerencsere nagyon sokszor boldog :)))) Amikor pedig azt mondja, "szeretlek anya", akkor a boldogsagom hatartalan!
Ha pedig megis "eluralkodik" rajtam a rosszabb hangulat, akkor megalljt parancsolok magamnak, es vegiggondolom, hol is vagyunk az eletben, mi az, amit elertünk, mi az, amink van, szeretö csalad, egeszseges gyerek, baratok, lehetösegek, kilatasok, elörelepesek, es akkor mindig ujra es ujra rajövök, hogy milyen szerencses helyzetben is vagyunk mi..
Persze ehhez hozzajarul az is, hogy 17 eve nem MO-on elek´, tehat messzebb van az a közeg, aki, ahogy Dius is irta, ledöngöl es visszahuz...
Egyebkent pont erröl a mentalitasrol beszelgettünk 7vegen magyar baratainkkal, akik szinten több eve elnek külföldön, hogy vajon miert van ez, hogy a magyar nep ennyire negativ, ennyire borus es pesszimista beallitottsagu..
mondjuk eleg csak a Himnuszunkat megnezni, vagy összehasonlitani mondjuk egy olasz vagy a francia himnusszal, amik indulok, buzditjak a nepet, nem pedig sajnalkoznak...
A rajz-jegy megdöbbentö, sajnos tenyleg sok helyen az a felfogas, hogy azt nezik, mit NEM tud a gyerek, nem pedig azt, amit tud...
Viszont annak örülök, hogy a mininyaralasotok megis összejött es BOLDOGSAGOSAN telt el ez a 3 napotok :)))))
KEdves Szitya!
Feladom eddigi zugolvasásom és hozzászólok :)
Nekem még nincsenek saját gyerekeim, de egy kisgyerek látványa mindig mosolyra húzza a szám :)..és a kutyák...imádom a kutyákat.
A felhők, amikor olyanok, mint a hatalmas vattacukrok a vakítóan kék égen, vagy amikor vihar előtt csatasorba állnak.
Ha kifekszem a fűbe, süt a nap, csiripelnek a madarak, susognak a fák...olyankor béke van.
Ha azt látom, ha idegenek segítenek egymásnak, például átadja valaki a helyét a buszon. Akkor mindig azt érzem, hogy nekem van igazam és az emberek alapvetően jók.
ÉS persze szerelem, barátok, család...
ÉS további jó blogolást, szeretem ahogy írsz. :)
Timi!
Pontosan!!!
Dius!
Hát ez az! Az egészséget meg is jelöltem, mint talán legfontosabb adalékát a boldogságnak. és te példamutató vagy ebben:mert nem semmi, amin keresztül mész, és mégis, én úgy olvasom soraidból, hogy tudsz boldog lenni! Emelem is kalapom!
Orsi!
Én speciel nagyon szeretem a Himnuszunkat, de jó lenne, ha az a múltat festené csak olyan busongóssá, és nem a jelent, pláne nem a jövőt, amit a gyerekeink (rajz-jegyekkel együtt!) képviselnek... És igen, kicsit összenyomódva, de összejött a "miniszabi", ahogy Bridget Jones nevezné... :-)
justme!
Örülök, hogy előbújtál!!! Arról, amit írtál, eszembe jutott rögtön ez a legutóbbi nyaralásunk, ahol azt játszottuk, hogy ki mit lát a felhők formájában... Meg az is, hogy hányszor párásodik be a szemem, amikor azt tapasztalom, hogy az autósok összefognak, és valahogy megoldják, hogy a mentőt tovább engedjék...
Nincs időm, nem is akartam most olvasni nálad. De ezt a bejegyzést nem lehetett abbahagyni!:) Köszi, hogy leírtad. Legalább továbbra is igyekszem örülni minden kis apróságnak, mert a sok kicsi adja a nagy boldogságot szerintem is.
Én meg azt köszönöm, Edith, hogy mégis szakítottál időt rám!
Megjegyzés küldése