Csakazértis!

A határon megilletődve jutottunk át. Rossz volt azt mondani, hogy ezt sajnos nem tudjuk elintézni. A gyerekeink annyira bíztak bennünk, hogy valahogy majd megoldjuk... Rossz érzés volt, dehát az élet még nem áll meg, és soha rosszabb ne történjék velünk, mint az, hogy öt nap helyett hármat töltünk Horvátországban!

És milyen három napot!

Az utunk odáig kissé zaklatott volt. Kissé vénasszonyos autónk makrancoskodott néha, ráadásul hiába a térkép, hiába az előre kinyomtatott útvonaltervezés (nem GPS-ünk nincs - lehet, hogy ez nálam már fóbia a nyomkodhatós kütyükkel kapcsolatban, de nem vágynék rá...), a horvát táblázási rendszer hasonló a franciáéhoz: ha már eltaláltam ott, ahol igazából döntenem kellett, hogy merre menjek, akkor utána két-három kanyarral, mintegy gratulációként, kirakják végre a keresett irányt is... Tehát: el is tévedtünk...

De egyszer csak odaértünk, és mintegy varázsütésre átvettük azt a hangulatot, amire olyannyira vágytunk szinte egész évben... Mingiék már ott voltak, három fiukkal, egy nagypapával és annak "kedvesével" kiegészülve. Rögtön a már tavaly bevált étterembe mentünk (szinte családtagként köszöntöttek...), elém tettek egy pohár hűvös, friss fehérbort, belekortyoltam, beleszippantottam a tengeri levegőbe, és hát, hú... azt elmondani is nehéz. Az elmém, a lelkem, a testem, a gondolataim, mind-mind kitisztultak, felfrissültek és megújultak. 

A szállásunkon pont ugyanazt az apartmant kaptuk, mint tavaly. Ennek főként Klára örült (bár nekünk sem volt egy cseppet sem ellenünkre), mert mindent pontosan úgy szeretett volna megismerni, ahogyan azt a többiek tették tavaly - sajnos nélküle.

És tudom, az agyam tudja, hogy annyi szép hely van a világon, amit még be kellene járni, hogy szinte kár többször ugyanoda visszatérni, de amikor másnap reggel, a beharangozott rossz idővel ellentétben, harsogó napsütés és finom meleg fogadott minket a teraszra lépve; a tengeren pihentetve szememet, azt mondtam Zolinak, hogy ugye, ugye, máskor is eljövünk még erre a varázslatos helyre?!?!

A következő három napot a gyerekek is irtó intenzíven élték meg, szinte alig aludtak, csak fürödtek, jól érezték magukat Mingiék három fiával, kellemeseket sétáltunk és "koktéloztunk" a városban esténként, fenségeseket vacsoráztunk utána a törzshelyen (pompázatos halak és egyéb tengeri finomságok!!!), Emma büszkén ment le reggelente a pékhez egyedül (vagy pár testvérével), hogy önállóan, német tudására támaszkodva, friss kenyeret és croissant-t vegyen nekünk a teraszon elfogyasztandó reggelinkhez, igazi baráti beszélgetéseket folytattunk Mingiékkel, labdáztunk, tollasoztunk, frízbíztünk, pancsoltunk, fagyiztunk, pizzát ebédeltünk, az összes gyerek karkötőket font, társasoztunk. Szóval, teletömtük ezt a bő három napot minden jóval.... Még a szállás tulajdonosa is megtett mindent azért, hogy maradhassunk, de neki sem sikerült elintéznie. Azt kérte, menjünk vissza akár még szeptemberben is, és ígéri, még nagyobb kedvezményt ad...

Hétfőn este, egy-két órával az útlevél lejárta előtt léptük át a határt (az ellenőrzésnél ismét kiszúrták...), és úgy gondoltuk: még így megkurtítva is, de igazán megérte elutazni!!!!