Két régi, két új és egy békepipa

Amikor még kicsi voltam és együtt éltünk a nagyszüleimmel, délutánonként azzal nyaggattam a nagymamámat, hogy meséljen a régi időkről, apukám gyerekkoráról, az ő fiatalságukról. Voltak kedvenc meséim, mint például, amikor a talpig díszbe és így aztán fehérbe öltözött apukám (apró gyermekként) beleesett a pöcegödörbe, meg amikor nagyapámat, aki hentes volt, megtaposta a bika, de mégis elvitte nagymamámat a bálba, mert nem akarta, hogy szomorú legyen, meg amikor nagymamám megmentette nagypapámat a fronttól, mert szólt valami felettesnek, hogy de hiszen ő hentes, ő látja el a sereget (mert erről nagypapám, aki nagymamám szerint "túl tisztességes" volt, hallgatott, nem akart kivételezést...) Szóval, voltak a nagy klasszikusok, de egy idő után mindig azt hánytorgattam fel a nagymamámnak, hogy ez legfeljebb csak két-három év az életéből, pedig ő annál már sokkal többet élt. Jusson eszébe még más is!

Ez a bevezető csak azért állt itt, mert eszembe jutott azzal kapcsolatban, amiről most tulajdonképpen írni készültem. Nevezetesen az, hogy az én gyerekeim is szeretik a régi sztorikat, de annál még jobban azt, ha az ő pici korukról regélek nekik. Egyik este, egy igazán lányos vacsora során (Zoli olyan rettenet későn ért haza, hogy az egészen öreg időpontra áthelyezett vacsorát is lekéste), a nagy viháncolások közepette, eljutottunk a "sztorizáshoz". Nyaggattak is rendesen, hogy ássak elő mindenféle érdekes vagy vicces történést azokból az időkből, amikor ők már voltak és léteztek, de amire még/már nem emlékeznek.

Két történet váltott ki komoly reakciókat, azokat írnám most le.

Az elsőt hallva, Zita sikongatott, hogy "jaj, inkább ne is mondd tovább!", de azért feszülten figyelt.... Szóval Emma két-három hónapos ha volt, és azon ritka pillanatok egyikét töltötte, amikor aludt (ez élete első másfél évében minden túlzás nélkül nagy ritkaságnak számított, pláne nappal), méghozzá édesdeden a babakocsiban, a télikertünk bejárata előtt. A télikert előtti teraszrész lépcsőzetes volt, ő az ez első szinten aludt, lefékezett babakocsiban. Zita anyukáméknál töltött egy kis időt, onnan érkezett meg Emma alvása alatt. A bejárati ajtó és a télikert ajtaja pont egymással szemben vannak, köztük egy hosszú folyosó és az étkező kiöblösödése. Zita belépett, mit belépett, berobbant a bejárati ajtón és lendületből végigfutott a folyosón és az étkezőn. A télikert ajtajánál sem fékezett. Noha én rémült tekintettel néztem végig a jelenetet, és sikítottam, hogy "Zita, állj meg!!!!!" - már nem tudtam megakadályozni azt, hogy Zita nekiütközzön a babakocsinak, amelyik szépen felfordult, egy szintet le is bukva, és igen, Emmuska kirepült belőle!. Nagy szerencsénkre, éppen csak a babakocsi napfénytetőinek redőibe, így nem koppant közvetlenül a kövön. Tulajdonképpen alig sírt... Én, majd később, tettét felmérve és megértve, Zita annál inkább.... Nem lett baj, de ezt sosem fogom elfelejteni. Ezt most meséltem el először, Zita rendesen szörnyülködött és sűrűn elnézést kért az amúgy most is csak szélesen vigyorgó húgától....

A második az Ikrekről szólt. Már tudtak jönni-menni, tehát a teljesen veszélyes korszakukban voltak. Viszont egészen szófogadóak is. Ezért mertem arra vetemedni, hogy csukott fürdőszobaajtó mögött próbáltam folyó ügyeimet intézni. Mondtam nekik, hogy "Anya mindjárt jön, addig legyetek jók!". Hát, azok voltak... Nagy csend honolt a fürdőszoba ajtaja túloldalán, pedig ilyenkor inkább annak örültem, ha valami kis csetepatét hallhatok, mert legalább tudhattam, hogy ott vannak, megvannak. Kíváncsian és óvatosan nyitottam ki az ajtót. Jól is tettem... Bár egyáltalán nem erre számítottam. Az egyikük (már nem emlékszem melyikük) sikeresen letornászta magáról a pelusát, ami tele volt. Majd hirtelen megörülve a megkaparintható "gyurmának", nekiálltak módszeresen szétkenni - "szétgyurmázni" - mindent a, mondanom sem kell, hogy fehér, kövön...
Egyszerre volt kedvem sírni és nevetni. Inkább az utóbbit választottam, mert annyira viccesek és helyesek voltak ott, nagy egyetértésben....
Na, ez a sztori nagyon tetszett nekik....

Hát, ilyenek voltak, pár éve....

És most a mostaniak közül, hogy megörökítsem nekik:

Imolát kísértem reggeli után a fürdőbe, hogy úgy segítsek lemosni róla a Nutella eszméletlen nyomait (valahogy mindig az az érzésem, hogy több végzi rajta, mint amit egyáltalán a zsömlére kentem...), hogy közben ne terjedjen át a villanykapcsolóra, mosdóra és mindenhová. Mosogatja kis kezeit, elégedetten és jóllakva, majd egyszer csak, minden előzmény nélkül, azt mondja: "Nekem olyan jó életem van!" Teljesen elgyengültem...

Emmával pereltem az autóban, mert ő olyan "vagány", hogy mindig próbálja elbliccelni a biztonsági öv használatát. Márpedig ezért "harapok"! Ezúttal is észrevettem, hogy nincs bekötve, rá is szóltam, csak kicsit másként:
"Emma, légy szíves kösd be magadat, mert vigyáznod kell magadra, mert szükségem lesz rád még sok évtizeden át! Hát ki fogja majd az én remegő, öreg kezemet, ha neked itt bajod esik?!"
Emma elkomolyodott, majd ennyit mondott:
"Olyan nem lesz , Anya! Te örökké fiatal maradsz!"

Végül a békepipa
Klára és Emma folyton összevitatkoznak. Klára előszeretettel idegesíti Emmát, Emma pedig előszeretettel irányítja úgy a játékot, hogy az csak Imónak és neki nyújtson élvezetet.... Ezért aztán sokszor összefeszülnek. Zita már néha mondja is Imónak: "Jaj, Imó, ezek a kékszeműek már megint veszekednek!"
Tegnap is ment a visítozós, perlekedős, hangerős harc. Már eléggé unom, de legtöbbször hiába papolok, könyörgök, fenyegetőzöm. Hirtelen eszembe jutott valami. Leültettem őket egymással szemben. Először is jeleztem nekik, hogy majd' három hónapot fognak most eléggé intenzíven egymás és az én társaságomban tölteni. Tehát, az lenne a cél, hogy ez mindenki számára a lehető legélvezetesebb legyen. Majd meséltem nekik az indiánokról, a törzsfőnökökről, a törzsi harcokról és arról, hogy sokszor előfordult, hogy hosszas összecsapások után, leült a tűz mellé a két főnök, és elszívtak egy békepipát. Itt elővettem egy Mini Kit-Kat-ot, kettétörtem és mondtam nekik, hogy harapjanak bele felváltva. Itt már vihogtak, fújoltak, hogy abba, amibe a másik? De megeszegették és ünnepélyes ígéreteket tettek. Amikben persze sem ők, sem én nem hittünk igazán, de legalább tegnap délutánra lecsitultak egy kicsit a kedélyek....