"Hop on" a szülinapomon

Amikor, pár hete, Zoli megkérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, azt vágtam rá, hogy "túl lenni rajta". Persze, tudom én, hogy nem kéne ezt olyan drámaian felfogni, meg ez azért igen távol áll egy sorscsapástól, de azért vagyok annyira nőből, hogy nem dobott fel a perspektíva, hogy ezentúl majd 4-essel kezdődik éveim száma. Szóval, még annyit tettem hozzá, hogy legfőképpen hatosban szeretném eltölteni azt a bizonyos napot, és örülnék, ha aznap ő kezelné a blogomat, mert nyilván meg kell erről is emlékezni, csak nem volt ötletem, hogy hogyan. Végezetül pedig azt mondtam, hogy idestova 14 éve ismer már, tudja jól, hogy mikre vágyhatok, és csak annyit segítettem, hogy semmiképpen sem nercbundára....

Végül, teljesen kellemes emlékként fog nekem megmaradni 2011. októberének első hétvégéje.

Anyukámnak is említettem, hogy nem szeretnék nagy felhajtást, sem meglepetés-akármit, sőt, torta-ügyben pedig kifejezetten sógornőm, Évi, remek gesztenyetortáját kértem. Ezek után, amikor besétáltam szüleim házába, és gyakorlatilag négyzetméterenként köszöntött egy rokon (és a szüleimnek ölég nagy házikójuk van ám!), akkor azért viccesen odasúgtam Anyunak, hogy "Nem nagy felhajtás, mi?!" Mire ő rámvigyorgott, hogy "Miért, hiszen "csak" a család!" Na ja. Van egy csomó unokatesóm, annak egy csomó gyereke (szerencsére), pár nagynéném, meg alaphelyzetben is népes családom (mi hatan, Misi bátyámék hatan, plusz a szüleim - ez a 14 fő az "alap" egy vasárnapi ebédnél...).

Szüleim nagyon készültek, rengeteget dolgoztak az ajándékomon, ami három "kötetben" foglalja össze az elmúlt négy évtizedemet fotókkal, kommentárokkal. Nagy munka volt, már csak azért is, mert volt ám nekünk is egy "dia-korszakunk", és az onnan származó fotókat is beszkennelték valahogy, így egy komoly szelete az életemnek újra "napvilágot" kapott. És majd meg is próbálom megszerezni Aputól az eredetiket, mert ígéretet tettem kozmetikus barátnőmnek, Ancsinak, aki volt olyan drága, és kisminkelt engem az esemény előtt, hogy "ne tűnjek annyinak, amennyi vagyok", szóval neki ígértem, hogy mutatok olyan képeket, ahol kissé molett voltam. Na, a szüleim által kimazsolázottak között van dögivel.

Bátyám újfent kitett magáért. Összeállított nekem egy 40 versből álló gyűjteményt, egy olyan ajánlóval, amire, ha csak rágondolok is, megkönnyezem. Kicsi lányaim saját készítésű dolgokkal kedveskedtek, ahogyan Zoli is - nagy örömömre. Nem tálalnék mindent itt ki, hiszen ő (mármint Zoli) is bevallottan olyan köszöntőt írt, ami "publikus" lehet. De a 40 szál vörös rózsát mindenképpen megmutatnám...

Tulajdonképpen, amiért igazából jó volt ez a buli, az az, hogy a köszöntésen túlesvén, már egészen jól el tudtam felejteni, hogy miért is vagyunk ott, és "csak" élveztem a ritkán látott és amúgy nagyon szeretett rokonaim társaságát. Évi diszkréten két számgyertyával díszítette tortáját, ami legott elfogyott, olyan finom volt, de anyukám, a gyerekekre és a gesztenyét nem kedvelőkre gondolva, egy Sacher-tortát is készíttetett, és arra "gonoszul" rátett 40 szál gyertyát....

Másnap, tehát pont a napján, vasárnap, végre megvalósítottuk azt, amire már több, mint egy éve készülünk - főként Klára kérésére, de tulajdonképpen mindannyiunk örömére. Felszálltunk egy olyan igazi, városnéző turista-buszra, amit angolul "Hop on, hop off" busznak hívnak. Azaz: aki jegyet vesz, az két napon át bármikor felszállhat egyre a kijelölt megálló-helyeken, és átutazhat egy következő látványossághoz. Van két fajta buszútvonal, plusz még egy sétahajókázás lehetősége is a jegy árában. Az ár egyébként inkább külföldi turista pénztárcára van kialakítva, de mi hatalmas kedvezményt kaptunk - pedig nem említettük meg, hogy miért is pont aznap járunk arra.
Kicsit aggódtunk, mert tudtunk a budapesti maraton futóversenyről, ami pont a Hősök teréről indult, de megérdeklődtük előre, és azért jártak a buszok - módosított útvonalon. A Hősök tere (talán az Állatkert közelségének köszönhetően) pont az a budapesti nevezetesség, amit már a gyerekeink is jól ismernek. A Várban készültünk csak kiszállni, amúgy is.

A csajok teljesen bezsongtak a busztól. Kifejezetten olyanra kellett ülnünk, ami emeletes, nyitott, és az oldalára fel vannak festve emberi törzsek, aminek a kukucskáló turista mellkasa és feje adja a "befejezést". Jót vihogtak azon, hogy ők most éppen kigyúrt, tetkós férfiak.... A másik nagy vigasságuk a a fülhallgató, és az abban 16 nyelven hallgatható szöveg volt. Mondjuk úgy, hogy néha arra is figyeltek... Főleg, ha éppen magyarul hallgatták, és nem japánul...

A Várnál aztán kiszálltunk, de végül csak a Várnegyedet és a Halászbástyát néztük meg alaposabban, mert utána általános éhhalál-fenyegetettség vetette fel a fejét. Amit végül, még a Citadella útbaejtésével, kedvenc (pesti) olasz éttermünkben csillapítottunk jóízűen le.

(Az utolsó két képet Imónk készítette, aki, ha megkaparint egy fényképezőgépet, akkor aztán sorozatosan kattintgat!)
Jó volt, gyönyörű időnk volt, és megvalósult az, amit szerettem volna: hatosban egész nap!
(És azt már csak halkan, nem ünneprontásként jegyezném meg, hogy ez még arra is jó volt, hogy megállapítsuk: komoly városnéző túrákra külföldön még nem szabad vetemednünk... Pedig tervben volt...)