Versenyhelyzet - avagy az "agyonszeretett generáció" sportolása

1. "Anya, hát ezért hajtok, ezért küzdök?!"- zuttyan le zokogva a földre Zita egyik klubtársa, korosztálya egyik legjobbja, egy meglehetősen bizarrul elvesztett sorsdöntő asszó után. Mindenki döbbenten nézte végig, és vigasz helyett is csak azt tudjuk neki mondani, hogy igaza van. Mert látni és hallani lehetett az ő találatait. Mert nyilvánvaló volt, hogy a másik szerelésében volt a hiba. Mert látványosan nemtörődöm módon kezelték a problémát. Mert ordítóan hiányzott az edzője. Annak jelenléte és ilyenkor fontos fellépése. Miért nem volt ott? Mert ő közben az utánpótlás válogatott edzője is - és társával együtt nem tudták (nem akarták?....) megoldani, hogy legalább valamelyikük ott legyen. Ahogy nem voltak ott az előző versenyen sem. Sőt! A szóban forgó klubtársa edzője még az oly' fontos Reménység körverseny egyikén sem. Hozzáteszem: a klub pedig nem tud megengedni magának további edzőket vagy segédedzőket. Lassan már őket sem (akik egyébként a szakma nagyon elismert tagjai...).
A többi edző ott van, segít, reklamál, taktikai tanácsokat ad.
Az ekkor is hiányzó edző valószínűleg majd csak szimplán leszidja szegény "vesztes" klubtársat, amiért nem jutott tovább...

2. Tenisz-verseny, pár hónapja. Ekkor Emma még az úgynevezett "Play&;Stay" versenyeken vett inkább részt, amit elvileg kifejezetten a kicsiknek találtak ki, "hogy könnyen legyen sikerélményük". Ezen a bizonyos eseményen 9 kislány indult Emma korosztályából, és 3 az eggyel idősebbeknél. A versenybíró úgy döntött, hogy összevonja a két korcsoportot. Három csoportba osztotta őket, szétosztva igazságosan az idősebbeket. Majd azt mondta, hogy a csoportgyőztesek majd körmérkőzésen döntik utána el az arany-, az ezüst- és a bronzérem sorsát. Zoli elmagyarázta Emmának: ha megnyeri mindhárom meccsét a csoportban, akkor tuti érmes lesz - ami Emmának nagyon fontos (melyik versenyző gyereknek nem?). Emma megnyerte mindhárom meccsét - amikor ezt közölte telefonon, hallhatóan fülig ért a szája. Ekkor egy kisebb kavarás következett (erős, "belterjes" szülői közreműködéssel...), majd azt mondta a versenybíró: "Ja, hogy nem a három idősebb győzött? Akkor nem úgy lesz, ahogy előzőleg mondtam." És kitalálták, hogy a két továbbjutott idősebb bent marad, és Emma és a másodikok (köztük a harmadik idősebb) még meccseznek a döntőbe jutásért.
Vajon hogy élte ezt meg Emma?!

3. Ismét visszaugrunk a múlt hétvégi vívóversenyre. Érdekes, a fiatalabb korosztálynál (ahol Zita 5. lett) nem volt semmi gubanc, a másik kettőnél annál inkább (mint ahogy az 1. történetben is olvasható - abban a korosztályban Zita nem indult). Kicsit elmagyaráznám ezeknek a vívóversenyeknek bonyolult rendszerét (kb. egy évembe tellett felfogni...). Először 5-6 fős csoportokba osztják őket, ügyelve arra - amennyire lehetséges -, hogy ne tegyenek össze klubtársakat. Ez az 5-6 fő körmérkőzést vív, azaz mindenki vív mindenkivel. Ilyen körből van kettő, újrasorsolással a kettő között (habár általában sokszor a csoport legtöbb tagja ugyanaz marad....). A két kör után kialakul egy sorrend: a legtöbb asszót nyert az első (a legjobb pontaránnyal), a legkevesebbet nyerő az utolsó. Innentől már jönnek a bonyodalmak, mert nem mindegy, hogy hányan indultak. Lányoknál általában egy 32-es "tábla" alakul ki (fiúknál nem ritka a 64-es sem), ami néha még "lyukas" is, tehát kevesebben vannak, ami azt jelenti, hogy a következő lépcsőfokhoz, a 16-ba jutáshoz, a tábla "alja" még megküzd egymással. De most mondjuk azt, hogy 32-es tábla van: az1. a 32.-kel vív, a 2. a 31.-kel, stb. Kialakul a 16-os sorrend. Innentől már nagyon kell figyelni! A 16 vívó 8 párban összecsap. A 8 győztes egyenesen bejut a 12-be (igen!), a 8 vesztes "vigaszágra" kerül és ismét összecsapnak. A 4 új győztes is bejut a 12-be. Az előző 8 győztes először egymással csap össze a "nyolcas döntőbe" jutásért. A 4 győztes már bent is van. A 4 vesztes összecsap a vigaszágról a 12-be bejutott 4 vívóval. Az ezekből az összecsapásokból kijövő négy győztes is bejut a "nyolcas döntőbe". Ők már mind kapnak érmet, ez már nagy szó. Utána még jön négy asszó a nyolc vívó között, a négy győztes az elődöntőkbe jut, az elődöntők győztesei vívják a döntőt az arany- és az ezüstéremért, az elődöntők vesztesei már nem vívnak meg a bronzért: mindketten megkapják.
Na, most jöjjön a történet.
Az eggyel idősebbek között, Zita éppen "vigaszágon" vívott a "nyolcas döntőbe" jutásért. Az asszók ilyenkor már 15-ig mennek, éppen félidő volt, 8:5 Zita javára, amikor jött az "ellenfél" edzője, és szólt valamit. Zoli nem tudta, hogy mit, mert ezen a versenyen nagyon szigorúak voltak, és szülők nem mehettek közel a pásthoz, csak az edzők. Akik nálunk nem voltak, ugye... Szóval, egyszer csak azt látja, hogy egy másik (!!!!!) kislány köt be Zitával szemben, és új asszót kezdenek. Mert menet közben kiderült, hogy "valamit összekutyultak", és nem nekik kellett volna egymással vívniuk. Ki volt az "új" ellenfél? Egy olyan, aki már levívott egy asszót a "nyolcas döntőbe" jutásért, amit megnyert, tehát úgy gondolta - jogosan! -, hogy már bent van. Erre Zita megverte. Mondta Zita, hogy még ő érezte rosszul magát és kért elnézést tőle.... A kislány zokogott. Megértem. A szervezők a vállukat rángatták.

4. Zita még elsős volt, és atlétikára járt. Amikor megkérdeztem egyszer az edzőjét, hogy miért nem hajtja meg jobban Zitát, hiszen látszik, hogy "nem ad bele" mindent, azt a választ kaptam, hogy először szeresse meg a sportot és a sportolást, utána jöhet majd a hajtás. Ennek az edzőnek a tanítványai a múlt hétvégén három érmet taroltak csapatban és ötöt (vagy hatot?) egyéniben.....

5. Amikor megkértem Emma (tenisz)edzőjét, hogy írjon neki valamit a nevezetes 10. születésnapjára, ezt írta: "Bizalmam töretlen irántad, hiszem, hogy egy kis rutinnal, kitartással, önfegyelemmel és szorgalommal sok sikerben lesz részed ebben a gyönyörű sportban. Szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig mindenben számíthatsz, s kívánom Neked, hogy a tenisz kísérjen végig egész életed során, adjon erőt és kitartást, s lelj benne rengeteg örömet!"
Emma most ott tart, hogy minden nap szeretne edzeni....

6. A vívás egy gyönyörű, szenvedélytől izzó, sport. Zita klubja minden augusztusban tart egy alapozó tábort, kb. 10 nap, rengeteg futással. És szeptembertől többet nem viszik le őket futni! Esetleg megemlítik nekik, hogy menjenek le futni, ha gondolják....  Elég soknak fáj a háta, panaszkodik a térdére és a bokájára....

7. Egy anyuka-társam mesélte, hogy a fia nagyon ügyes vízilabdázó volt. Amikor jelezték neki, hogy akkor most már minden nap kellene vinni a gyermeket edzésre, akkor ez az anyuka azt mondta, hogy ezt nem tudja megoldani, és nem is szeretné, mert szeretne pihenőt biztosítani neki, meg lehetőséget arra, hogy mást is csináljon. Megrökönyödve kérdezték az anyukától: "Hát nem szeretné, hogy a fia olimpiai bajnok legyen?!" Mire az anyuka csak annyit mondott: "Nem." Onnantól kezdve gyakorlatilag nem foglalkoztak a fiával. Szépen lassan abba is hagyta....

8. Az Ikrek és Emma járnak egy tornára (Emma főleg nyújtás, lazítás céljából, mert nagyon kötött). Bukfenc, cigánykerék, spárga, stb... Alapdolgok, amik javítják a koordinációt és a tartást. Egy darabig járt egy meglehetősen duci és roppant koordinálatlan mozgású kislány is. Judit, a tanár, elmesélte, hogy az anyuka egészen egyszerűen nem törődött semmit a gyerek mozgásával. Sem otthon, játszótéren sem, mert oda nem is nagyon jártak. Amikor észlelte, hogy a kislány nem tud lehajolni, hogy felvegye a cipőjét, rájött, hogy tenni kéne valamit. Judit tornája a sokadik próbálkozása volt, mert - az anyuka elmondása alapján - senki sem akart törődni egy ilyen nehéz esettel (akiből nyilván nem lesz bajnok....). Judit lelkiismeretességének hála, a kislány egy év alatt megtanult még bukfencezni is. (Közben Judit még táplálkozási tanácsadást is tartott az anyukának...)

"Agyonszeretett generáció" - így hívják a mi gyerekeinket. És a gyerekek alatt most a 0-tól 20 éves korig értem. Szerintem találó ez a kifejezés, amit több helyen olvashattam. És nem biztos, hogy feltétlenül pejoratív. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a 90-es évek elejétől beállt nagy változás természetesen nem csak a tárgyi javakat fogyasztó társadalmat hozta el, hanem nyilván mindenféle szemlélet lehetőségét is, többek között a gyereknevelés terén is. Nem mondom, hogy mi elnyomott, szerencsétlen sorsú gyerekek voltunk a mostaniakhoz képest, mert egyáltalán nem gondolnám. A személyes esetleges gondoktól eltekintve, igen boldog gyerekkort tudhat magának az, aki a '70-es években "gyerekeskedett". Viszont szülőként ránkomlott mennyiségi lehetőség, ami nekünk nem volt. Vegyük a szülést: melyikünk apukája volt ott a születésnél? Melyikünk anyukája ringatózott nagy labdán vajúdás közben? És tovább? Kit hurcoltak babaúszásra, zeneoviba, iskola-előkészítőbe? Melyikünk szülei hezitáltak körzeti, egyházi, alapítványi és tehetségfejlesztő iskola között? A sor hosszú.... És maga a nevelés. Hányunkat hagytak sírni, mert majd úgyis abbahagyjuk? Vagyunk páran... Hány anyuka ült ott délutánonként a játszótéren, bölcsőde és óvoda helyett (vagy után)? Kevés, mert a legtöbb anyuka akár több műszakban is dolgozott, a gyerekek pár hónapos korától. Hány anyuka készített adventi naptárokat, hányunknak hozott ajándékot a fogtündér, hány gyereket vittek "gyerekbarát" szállodába, játszóházba, stb...?

A mi gyerekeink megszokták, hogy körülöttük forog a világ és VAN választásuk. Szerintem ezt a sport területén is el kell fogadni. Nem biztos, hogy az a jó, ha szinte ok nélkül beletaposunk a gyerek lelkivilágába, mert "velünk is így csinálták". Nem biztos, hogy lehet úgy gondolni, hogy a gyerekekkel bármit meg lehet tenni (lásd Emma versenye), mert úgysem tud tenni ellene. Nem biztos, hogy azt kell gondolni, hogy az a lényeg, hogy most és azonnal kell a gyerekből bajnokot faragni, akár az egészsége (testi és lelki) kárára is. Nem biztos, hogy csak a leendő világbajnokokkal kéne CSAK foglalkozni....

Sokan panaszkodnak pénzhiányra a sportban. Ez bizonyára így van, egy pillanatig sem kételkedem. Csak a figyelem, a körültekintés, néhány jó szó, emberségesség, ezek mind ingyen vannak.... Mi már úgy neveltük a gyerekeinket, hogy megpróbáltunk odafigyelni: inkább dicsérjünk, mint szidjunk. A jót vegyük észre először, ne a hiányzót, a rosszat. Beszélgessünk a gyerekkel, ne halmozzuk el magyarázat nélküli, szigorkodó utasításokkal.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy neveljünk "puhányokat" a sportban, és például azzal is tisztában vagyok, hogy a vívásban különösen fontos a fegyelem, hiszen roppant baleset-veszélyes sport. De ezek az "agyonszeretett" gyerekek boldogan tisztelnek egy Edzőt, és hajlandóak emberfeletti erőfeszítésekre érte. Viszont ha bántást, alázást és nemtörödőmséget kapnak a sportolás vagy a versenyzés során, akkor azt fogják tenni, amit az ő generációjuk már bátran megtesz: továbbállnak. Ez nem lehet senki érdeke.
Ahogyan az sem, hogy kissé rövidtávúan gondolkozva, kineveljünk pár meggyötört bajnokot, miközben a tömegek meg továbbra is eltunyulnak.
Amíg olyan a felnőttek hozzáállása (némely szülő és edzőé), mint az első három történetemben, addig ne csodálkozzunk, ha a magyar sportolók a sorsdöntő pillanatban nem teljesítenek úgy, ahogy reméltük... És ne csodálkozzunk a sok elhízott, "tunya" gyereken....

Vágtázó hétvége

Huh, nagyon elfáradtam az elmúlt hétvégén!
Volt ez a meghosszabbított iskolai hét.
Volt ez a fránya óraátállítás, ami mindig megvisel, pedig egyik alkalomról a másikra el is felejtem, hogy mennyire.
Volt egy jópofa kiállítás, Garden Expo, ahol laptopkonyhás színekben sütögettünk nagy sikerrel a déli órákban, szombaton és vasárnap is. Távolról sem volt pihentető gyakorlat.
De ami a legjobban lefárasztott (kevésbé fizikailag, mint lelkileg), az a sok szurkolás. Zita mindkét hétvégi napon kardoskodott Gödöllőn, brilliáns eredményekkel (főként apja elmondása alapján) egyre szebben és magabiztosabban vívva, Klára pedig vasárnap délelőtt vett részt a Pólus Center mellett minden évben megrendezett Budapesti (és Pest megyei?) Mezei Futóversenyen. Klári itt clubszínekben (Ikarus!) indult, és mivel nagyon ügyes volt, ezért bekerült az Ikarus "B" csapatába, ami az aranyérmes "A" csapat után ezüstérmet szerzett (az összes többi egyesület utánuk jött...). Mivel 9 és 10 évesek között versenyzett, ez különösen nagy teljesítmény. És nagy öröm is neki. (Ha rájövök, hogy hogyan kell Emma telefonjáról letölteni a fotókat, majd dokumentálom is ezt az arcot-ragyogtató örömöt.)

Ennyi dióhéjban. Részletesebben már nem lesz ilyen vidám, mert úgy gondoltam, hogy megragadom majd az alkalmat, hogy összegyűjtsem és leírjam tapasztalatainkat a gyerekek sportoltatásával és versenyeztetésével kapcsolatban. (Különös tekintettel a most olyannyira "gyászolt" vívásra.)

Addig jöjjön pár húsvéti vidám kép - mert a nagy roham előtt végre volt időnk, együtt feldíszíteni a házat nyuszi-váró dekorációval. Ami idén is kiegészült pár újdonsággal, amiket Klára és Imó készített a suliban, illetve egy remek Klári-rajzzal, amit még itthon dobott össze "csak úgy", és egy gyönyörű koszorúval, amit Emma kreált a kiállításon, ahová elkísért engem vasárnap.

Miaúúúúú!

Próbáltunk rájönni, hogy mi történhetett, de nem nagyon értettük. Az eddig "legjobban működő" gyermekünk is "elromlott". Makacskodik. Ellenáll. Toppant. Csúnyán néz (ő olyan szépen néz ám csúnyán!!!) a nagy barna szemével. Ármánykodik az őt imádó nővér ellen. Meglehetősen kezdő amatőr módjára ármánykodik, de próbálkozik. Szemrebbenés nélkül rávágja, hogy igen, megmosta az arcát, miközben a szemöldökéig nutellás.
Éééééés. Nyávog. Elnyújtottan, nyafkán beszél. Keresi szünet nélkül a lehetőséget egy kis affektálós panaszra.

Aztán egyszer csak rájöttünk: Imola lenyelt egy macskát!!! Ez lehet az! Azóta próbáljuk kicsalogatni onnan. Hízelgünk, morgunk, mint egy kutya, cincogunk, hátha kipattan. Néha azt hisszük, hogy na, mintha, most már kiugrana az a macs', de nem. Még mindig ott nyivákol Imó torkában.

Jaj, mi lesz így velünk?!

(u.i.: Még mielőtt valaki félreértené: imádjuk a mi imádnivaló, "elmacskásodott" őzike-szemű tündérünket!!!!!)

Klára-száj

Reggel úgy szoktam "trükközni", hogy 6h15-re állítom be az ébresztőt, majd lenyomom, hogy 5 perc múlva újrakezdje... Buta játék, tény, de jó...
Mostanában Klára is szolgálhatna kakukkos-óraként, mert addigra más sokszor észleljük a motoszkálását a nappaliban. Amikor meghallja az ébresztőnket, már felbátorodik.
Tegnap is így volt. A második csörgésnél már kicsit beszélgettünk Zolival, éppen a kissé fura álmát mesélte, amikor nyikordult az ajtónk és beslisszant a Ropi-gyerekünk.
Először rámzuhant, nyomott egy puszit, majd körbejárta az ágyunkat, az apjáig, őt is megölelgette. Végül kettőnk közé - kettőnkre mászott, vigyorogva.
Nem telt el egy perc sem, amikor felült és megkérdezte:
"Na?! Tervezitek, hogy még ma felkeltek?!"

Csak tudnám, hogy kitől veszi ezeket a szövegeket?! :-) :-)

(a nagyon művészi fotót a nagyon Nagylány készítette)

Vallomás

Persze, minden szülő így van ezzel, tudom, és ez így van jól. Mármint, hogy azt gondolja: az ő gyereke olyan szép, olyan okos, olyan... olyan! Meg azt is, hogy "persze, mindenki így gondolja a sajátjáról, de az enyém TÉNYLEG olyan szép, és TÉNYLEG olyan okos, és TÉNYLEG olyan..... olyan!"
Hát, egyáltalán nem zavar, hogy nem képezek kivételt.....

Tegnap teljesen, még a megszokottnál is jobban, a varázsa alá kerültem. Olyan szívet melengető jelenség volt, ahogy jött, vigyorogva: szürke farmer, kicsit hosszú és bő (olyan most divatos) vékonycsíkos blúzban, felette a húga neki kicsit szűkös és (divatosan) rövid farmerkabátja, a (most divatos) magas-szárú vászontornacipőben, összefogott hajjal, magához szorítva a szolfézs-mappáját. Komolyan: tisztára Sophie Marceau a Házibuliban (csak kicsit vékonyabb verzióban...)!
És főleg! Ahogy csacsog, kérdez, minden érdekli, mindent tudni és érteni akar! Közben ragyog a szeme, meg az egész pofija. Ahogyan csak az ilyen korú bakfisoknak tud! Ott van a tekintetükben és az egész lényükben a bizalom: bennünk, magában és egy szép, kalandokkal teli, boldog jövőben!
Persze, büszkeséggel tölt el, hogy ilyen szép és ragyogó teremtés. Büszkeséggel tölt el, ahogy olyan vidáman és lazán veszi a suli-adta feladatokat; és nem zavar, ha néha ezen-azon fennakad. Mert tudom, hogy majd jobb lesz legközelebb. Büszkeséggel tölt el az a kitartás és elszántság, amivel a sportját űzi: most, verseny-szezonban, sokszor akár napi három órát is, minden hétköznap. Büszkeséggel tölt el az a könnyedség, ahogyan a zene és a hangjegyek világában mozog. Büszkeséggel tölt el, akárhányszor meglátom és meghallom őt fuvolázni.
Ugyanakkor úgy vélem: nem baj, ha nem lesz kitűnő. Nem baj, ha nem lesz vívóbajnok. Nem baj, ha nem lesz fuvolaművész. Mert érzem: a legfontosabb az, hogy ezt a csillogást, ezt a bizalmat, ezt a kicsattanó életörömöt minél tovább láthassam pofiján, érezhessem egész lényében. 

Persze, Zituskám, ha majd elolvasod ezt (mert el szoktad...), akkor ne gondold azt, hogy ezentúl nem kell sokat tanulnod, naponta gyakorolnod és "vért innod" (ahogy Gábor bácsi "tanácsolja" mindig :-) ) minden asszó előtt! Csak kívánom, hogy még sokáig maradj ennyire nagyon szerethető és szeretett lény!!! (Részemről mondjuk nem kérdés... :-) )

G(k)éptelenség

Kellemes hosszú hétvégénk volt. Balatonfüredre kirándultunk két napra, Vera barátnőmékhez, velük belekukkantottunk a helyi ünnepségbe, teáztunk az ország egyik legbűbájosabb helyén, fogtuk a pecabotot Balatonudvari szépülő strandján (halat, azt nem....), elmentünk egy kellemes lovas helyre, "bajor hetezni", és persze, nem bírtuk kihagyni a "jó öreg" Bergmann-cukrászdát sem. Aztán, itthon is eltöltöttünk még két jó kis napot: sokat mozogtunk, egy remek délutánt és estét töltöttünk barátainknál, beszélgetve, eszegetve, a gyerekek játszva. Vasárnap még egy kis színház is programra került, Zitával és Emmával megnéztük az Emil és a detektívek című darabot a Kolibri színházban - és jót szórakoztunk.

Talán ebből a rövid beszámolóból is kiderült, hogy a hétvége tetemes részét az evés tette ki - egészen elnehezültem, dehát semmit sem akartam kihagyni... Ami még "különleges" volt a mostani szokásaim tekintetében, az, hogy szerda délelőtt kapcsoltam be utoljára a számítógépet, aztán ma délelőtt legközelebb. (A telefont is elhanyagoltam, a tévére pedig most sem kaptam rá.) Mit mondjak: nagyon jól esett. Nem áll szándékomban elhanyagolni a blogot, mert mondani- (és írni-)valóm, az akad továbbra is, de most még kihasználom ezt a lendületet és folytatom a tavaszi rendrakást és a húsvéti készülődést! De azért jövök még majd, de lehet, hogy kicsit ritkábban és rövidebben.... Vagy ugyanolyan hosszan :-).


Ja, pár képet is feltöltök majd ide, ha megkaparintom a Nagylány gépét...

Családom és egyéb állatfajták

Emma határozottan kér, néha esdeklően könyörög, máskor érveket sorakoztat fel és legtöbbször csak eldöntött kérdésként kezeli a témát. Nyuszit szeretne. A nyulunk tavalyi, hirtelen elvesztése óta nem támogatom annyira a gondolatot, de kihívok bárkit: jöjjön ide, és próbáljon meg ellenállni Emmának! Nem lehet. Egyszerűen lehetetlen. Így csak a nyúl beszerzésének időpontját sikerült kitolnunk. Mert már karácsonyra szerette volna. Aztán a szülinapjára. Na de Húsvétra már végképp!!! Meg is írta a Nyúlnak. Mármint a húsvéti illetőségűnek. Nincs apelláta.

Amióta látja Emma, hogy beadtuk a derekunkat, azóta minden lehetőséget megragad arra, hogy a kisállat-kereskedésben nézelődjön. Az egyik ilyen portyája során Zoli tartott vele. Zita és én addig a közeli papírboltban bóklásztunk. Onnan "rángatott" ki az én "Uram", hogy jöjjek, ezt muszáj megnéznem! Ragyogó mosollyal vezetett el egy terráriumig, majd csillogó szemekkel azt mondta: "Ugye milyen aranyos?!" Először azt hittem, hogy poénkodik. De nem. Tényleg lenyűgözte őt. Egy kaméleon!!!!! Na ne már!!!

Zita sulijában érdekes fejlemények vannak. Egyik nap, azzal jött haza, hogy egy egér szaladgált az osztálytermükben, a lányokat sikolyra és menekülésre, a fiúkat röhögésre bírva. Hm. Másnap azzal jött haza, hogy az egyik fiú elkapta az egeret. Hm, hm. Harmadik nap azzal, hogy az osztályfőnök megengedte nekik, hogy megtartsák az egeret, és már sorolta is, hogy ki milyen "kelléket" biztosít majd. Hm, hm, hm. Utána az jött, hogy a takarítónők kidobták szegény párát. De nem baj, mondta Zita, mert az egész sárga épület tele van egérrel. Hm, hm, hm, hm. Most megy a harc, hogy lehet-e egere - terráriumban tartott egere! - a 6.a.-nak, mert mit szól majd az ÁNTSz (vagy akárhogy is hívják a jogutódját). Ja?! Az, hogy az épület tele van egérrel, az nem gond?! Ugyanis attól a naptól kezdve vagy öt másikat is elkapdostak az egyre felbátorodó kisgimisek.... Az állatkereskedésben időközben beszerzett "hobbiegerek" pedig már meg is kezdték a szaporodást. Hurrá!!!

Egyik vacsora során ismét az állat-téma volt napirenden. Emma jött a nyuszijával. Zoli pedig ismét, már sokadjára a kaméleonjával. Egyszerűen nem hagy nyugodni. Győzköd, hogy annak alig kéne valami. És felvázol különféle, szerinte idilli, életképeket, amelyekben a kaméleon és sok esetben én szerepelnénk. Pl. főzés közben, mert miért ne lehetne a konyhában, "annak elég csak egy ág, amit belógatnánk a konyhaszekrények fölé". Na ja. 

"Jó, mondta Zoli ezen vacsora során, akkor vagy kaméleon, vagy egy birka, hogy Scotty tudja terelgetni!. De inkább kaméleon!"

"Oké, vágta rá Imó, akkor enyém lesz a birka!"

"Én a nyuszit szeretném, közölte Emma, a hajthatatlan."

"Akkor én hörcsögöt vagy tengerimalacot!, kontrázott Zita"

"Nekem egy akvárium tetszene! - Klára sem akart kimaradni a buliból."

"Jó, mondtam. Ha ezeket mind beszerezzük, akkor viszont én egy bódét szeretnék kérni a kapu elé, "Pénztár" felirattal, megnyitom a Sashalmi Állatkertet, és én leszek a jegyárus!"

Megszavazták nekem. :-)

A cím Gerald Durrell egyik leghíresebb regényéé is. Talán nem véletlen, hogy gyerekkorom óta imádom....

Keszekusza

Tegnap már éppen úgy döntöttem, hogy most igenis sajnálni fogom magamat, magunkat, és hogy ennyi nekünk is "jár". Mert egy részről, ugyebár, az életmentőnek minősített (általam...) hétvégénk elmaradt. Ráadásul egy olyan ügy miatt, amit nem teregethetek itt ki (és nem is akarnám), de finoman szólva is a kiszúrás kategóriába sorolhatnám. De csak azért oda, mert mégis csak leírom a dolgokat, és az ideillő másik kifejezést nem akarom leírni.
Szóval, az elmúlt hétvégénk nem hasonlított arra, amit megálmodtam, de ilyenkor persze mindig átbillenek és zseniális dolognak tartom, hogy a gyerekekkel lehetünk, együtt. Most leginkább ide-oda ingadoztam. Hol könnyes lett a szemem attól, hogy milyen jó nekem, mert itt van ez a négy virágszál (bár néha "húsevő növényként" viselkednek egymással...), hol meg attól lett megint könnyes a szemem, hogy miért nem juthat nekünk pár nap kettesben. Szóval hol vidáman, hol szomorúan, de mindig szipákoltam.
Aztán jött a tegnap, amikor a bennem felgyülemlett összevissza érzelmeket végre (!!!!!) abban vezettem le, hogy a hónapok óta betervezett és mindig kitolt Klára-Imó szoba rendbe rakásának nekiugrottam. Már nyomasztott az a folyamatos kupi, amiből egy-két részletet néha palástoltunk egy-egy "tűzoltó" akcióval, de a lényeg nem változott: az erősen túlzsúfolt szobájukban ennél alaposabban kell összekapni mindent ahhoz, hogy élhető maradjon. Na, most már mosolyog a szoba, ha belépünk - és az is, aki odamerészkedik! Ráadásul, sikerült egy régi ígéretemet is beváltani, és vettem végre egy normális lámpát  Klárának. Teljesen más hangulata lett! A szobának és Klárának is!
(Egyébként, ha már kissé lakberendező is lett a bejegyzés, pedig nem az a fő kijelölt iránycsapásom, még egy kis nyavalygós rész. Emma gondosan ügyel a szobája rendjére. De neki sincs elég helye, ahová pakolhatja a dolgait. Már hónapok óta tervezünk beszerezni egy-két polcot, meg valami éjjeliszekrény-szerű valamit, ha már végre rákapott ő is az (esti) olvasásra. Egyik nap próbálta rendezgetni a dolgait, és feljajdult: "Anya! Szerinted ez rend?" "Hát, nem igazán!" "De nem tudom hová pakolni!!!" "Emma, akkor kéne ide még valami bútor, nem?" "Igen, de sosincs időtök elmenni venni!" - és itt elsírta magát. Két napon belül lett éjjeliszekrénye és polca és most az összes többi tesó "irigykedik" az ő szobájára. Illetve.... Zita már nem, mert neki is sikerült egy egyszerű ámde nagyszerű huszárvágással megoldani, hogy legyen olyasmije, mint egy éjjeliszekrény, egy sima, az ágya mögé illesztett polccal - így ő is örül. Habár még várja, hogy az apja a másik, komolyabb polcát is feltegye... :-))

Nos, szóval, a feng shui jegyében eltöltött fél nap során még az is mutatta hullámzó hangulatomat, hogy (az ezúttal magányos) ebédnél végre elkezdtem olvasni Zita kedvenc sorozatát, a Szent Johanna Gimit (annyira örül, hogy én is elolvasom!), és valahogy még azon is sikerült meghatódnom.... Hogy egy tizennégy éves kamasz kislány hogyan éli meg az iskolaváltást. Tiszta gyagya vagyok -ezt gondoltam.
A lányok suli után nagyon jókedvűek voltak. Emma, a biológia eme remek csodája, most már szinte "szokásának" megfelelően, hirtelen sokkal nagyobb könnyebbséggel tanul és hordja haza a határozottan kellemes jegyeket, mosolyogva, vidáman. Emma, aki a születésnapja után produkálja mindig ezt. Emma, aki ugyan szomorúan gondol arra, hogy már csak néhány hónapig lehet imádott tanító nénijével, de azért bement szombat reggel a suliba,  hogy segítsen az említett tanító néninek fogadni a leendő elsősöket....
A délután második felében szülői munkaközösségi gyűlésre mentem. Eléggé kíváncsian, hogy vajon milyen változásokat hoz majd a Sashalmi Tanoda életében az új oktatási törvény. Hát, ha összefoglalhatom: annyit tudtam meg, hogy semmit sem lehet még tudni. Mert ugyan július 1-től és szeptember 1-től komoly, alapokat is megrengető változ(tat)ásokat ütemez be a törvény, még nincs hozzá végrehajtási utasítás, ami konkrét értelmet adna az egésznek, és ami megfelelően körvonalazná az adott iskola lehetőségeit. Eléggé ijesztő. És, azt kell, hogy mondjam, hogy ugyan a mostani igazgatónő is kissé kétes körülmények között választódott meg; az utóbbi majdnem négy évben bebizonyosodott, hogy teljesen jóhiszemű, jószándékú és szereti az iskolát, büszke rá. Tulajdonképpen nem szeretném, hogy más kerüljön a helyére. Pláne nem valahonnan a "központból". De nem csak az igazgató személye és az iskola új gazdálkodási rendszere ijesztő. Hogyan lesz minden nap tornaóra (bocsi! testnevelés!!!), ha egész egyszerűen fizikailag megoldhatatlan? Nem akarnak egésznapos sulit? Lehet, hogy nem, de a sok előírt óra nem fér bele a délelőttbe! Hogy az elsősök óraszáma is min. 25 lesz? Rengeteg kérdés, amire sürgető lenne válaszokat keresni, de nem lehet elkezdeni, amíg hiányzik az a végrehajtási utasítás. És az nagyon hiányzik.
Egyébként, kiderült, hogy a suli népszerűbb, mint valaha.... Ez azért vicces, mert volt a kerületi iskoláknak egy "központi" bemutatkozó napja, amit, kimondva-kimondatlanul, azért szerveztek, hogy ne csak a két "menő" kerületi suli legyen népszerű. Nem jött be. A Tanodába (az egyik a kettőből, ugye) rekord-létszámú érdeklődő látogatott el az első "tájékoztató délelőttre". Hát, az biztos, hogy én is rohannék újra Réka nénihez... :-) (De a Kicsik is remek pedagógushoz kerültek!)
Engem ezek az információk, és a változások mindig feldúlnak. De leginkább az a hír borított ki, amit Vali barátnőm súgott a fülembe az értekezlet előtt. Négy hónap jutott annak az apuka-társunknak, akiért szinte az egész suli szurkolt, halkan. A gyilkos kór lecsapott könyörtelenül, és itt maradt az elsős és a másodikos gyermeke és szegény felesége. Már vége is a harcnak. Nem tudom elhinni. Szinte egyik pillanatról a másikra döntötte őt le a betegség. Döbbenetes.
És persze. Azonnal pofon vágtam magamat (ha nem is szó szerint): és még én akartam sajnálni magamat aznap?! Szégyelltem magamat. És nem tudom kiverni a fejemből ezt a rettenetet.
És nagyon jó nekem, tudom, és vigyázni kell erre. Nem szabad idegeskedni még azon sem, amin lehetne.

A napra az tette fel a pontot, hogy szüleimhez voltunk hivatalosak vacsorára. Kivételesen csak mi, Zolival. Anyuék olyan barátai jöttek, akikkel mi is sok időt töltöttünk már (pl. együtt síeltünk Zermattban, még valamikor, "időszámításunk előtt"). Köztük az a Sanyi, aki annak idején vendégül látta az egész családunkat Párizsban. Ezt a lányok és Sanyi is mindig emlegeti. A találkozás azért is volt megható, mert Sanyi is ezzel a kórral küzd - talán jobb esélyekkel, mint.... ah, leírni sem bírom. Így jó volt őt látni. Megbizonyosodni, hogy igenis jól néz ki, igenis győzni fog. És jó volt azt látni, hogy a másik házaspár és a szüleim milyen vidámak, bizakodók és élvezik az életet.
Végső soron ezt szűrtem le ebből: igenis élvezni kell az életet! 

Keszekuszaságot ígértem. Az lett. De maradjon ez most itt így.

Egy másik hétvége

Mert volt még egy kellemes, rögzíteni-való hétvégénk, még februárban, a legvégén.
Debrecenben jártunk. Zita vívóversenye adta az apropót. Vannak, akik úgy gondolják, hogy jaj, de rossz lehet a gyerek versenyeinek ritmusa szerint élni. Mi (még egyelőre... :-) ) nem így vélekedünk. Hanem, mivel Zitának nincs túl sok versenye, és azok időpontja gyakorlatilag egy évre előre ismert, így inkább, amikor tehetjük, "ráépítünk" egy családi kirándulást. Így jutottunk el az őszi szünet elején Sárvárra és Sopronba, és így utaztunk most le Debrecen szép városába február végén. Ráadásul, mivel pont Emma szülinapja előtt volt, így ezt szántuk a szűk-családi ünneplésnek is.
Zita a versenyen az elvárt minimumot hozta - dicséretre méltó, de nem volt elégedett. A verseny maga viszont az eddigi legszebb helyen, a legszebben megrendezett és lebonyolított címeket is elnyerte nálunk! Gyönyörű tornateremben, szép pástokkal, kellőképpen ünnepélyes módon rendezett verseny. Gratulálok a szervezésért és még sok ilyet! Hátha ismét népszerű lesz ez a szépséges sport! (Mert egyelőre úgy tűnik, hogy zsugorodik...)
Péntek este, nagy ködben, Zita farsangja után, indultunk el. Elég izgis lett az utunk, és elég fáradtak lettek a végére a lányok. De Emma, amikor meglátta az igazán bájos szállásunkat (ahol egy tényleg kedvező, nagycsalád-barát árat kértek), felkiáltott: "Már ezért megérte!"

Szombaton délelőtt volt Zita első versenye. Zoli az ő hű kísérője. Elképesztő, hogy milyen jól kiismerte az "Uram" ezt a sportot (is): nagyon jó, taktikai tanácsokat adott a Lánynak, mivel az edzője nem tudott ott lenni, sajnos. Én még mindig ott tartok, hogy csak a kijelzőt nézem ahhoz, hogy tudjam, kié a pont, akarom mondani a tus....

Mi, a három testvérrel, megcéloztuk a Nagyerdőt. Vera tanácsait követve, először az Állatkertben tettünk egy sétát. Hát, nem véletlenül nem túl híres Debrecen állatkertje. Ugyan nagyon szép helyen van, és látszanak az erőfeszítések, de azért pl. szegény barnamacik olyan helyen vannak, hogy több állatvédő szervezet felhördülne, ha látná - szerintem. A pingvinek is szomorú körülmények között lubickolnak. Persze, a nagy sár sem segített az élvezetben, meg az sem, hogy sok állathoz nem lehetett közel kerülni, így a zoo-csemegénk is megmaradt. Ezzel együtt is jól éreztük magunkat, a lányok szemmel láthatóan élvezték a kellemes napsütésben megtett sétát. Emma jókat "beszélgetett" a rengeteg papagájjal, Klára nagyot szemezett a krokodillal és kerekedő szemmel vizsgálgatta a kígyók levedlett bőrét, Imó pedig nagyokat bohóckodott.

A jól elnyújtott állatkerti séta után még ellátogattunk az Ötholdas Pagony játszótérre - ugyancsak Vera ajánlásával. Hát az egy csodahely! Hatalmas területen rengeteg, máshol még sosem látott, játszóterek gyülekezete ez, gondosan őrizve, ápolva, felügyelve. Itt a három lány olyan volt, mint három szabadjára engedett vadkiscsikó! Én pedig csak gyönyörködtem bennük, és úgy gondoltam, hogy pont ezt szerettem volna: hogy teljesen felszabaduljanak egy kicsit, hogy kizökkenjenek a mindennapokból, elfeledkezzenek a feladatokról és csak játsszanak! Tudom, a "jólfésültjebbje" bizton elvitte volna őket Debrecen főbb látványosságaihoz, múzeumba, és tulajdonképpen, vasárnapra én is ezt terveztem, de ott és akkor ez volt a legjobb dolog, amit csinálhattunk, csinálhattak!

Amikor már megfagytak (megfagytam), és amikor már nagy volt bennük (bennem) a kíváncsiság, hogy hogy állhat Zitus, akkor végre összeszedelődzködtünk és visszamentünk a versenyre.
Ott még elcsíptük Zita néhány asszóját és tapsolhattunk is neki az eredményhirdetéskor.

A verseny után visszamentünk a szállásra és ott a pici wellnessben kiáztattuk/szaunáztuk magunkat. Végül vacsi következett (finom!) és egy dvd-zés a laptopon, ahogy beígértük nekik. Kidőltek.

(Én fél éjszaka még Emma albumját gyártottam....)

Másnap reggel kijelentették a Húgok, hogy ők is meg akarják nézni a Nővérüket a versenyen. Biztos nekik is tetszett a helyszín, ráadásul az Ikrek most éppen azt állítják, hogy ők is vívni fognak; Emma pedig ugyancsak jól látja a sport lényegét, és ő pl. tökéletesen meg tudja állapítani kijelző nélkül is, hogy kié a pont. Én meg úgyis beígértem Zitának, hogy egyszer végre én is megnézem őt (úgy volt, hogy a három Húg Zolival bolyong majd Debrecenben, a betervezett látnivalóknál...).
Ez a verseny sajnos hamarabb véget ért Zitának, mint szerette volna, így viszont vissza is indultunk Pestre, Anyu várt minket egy késői ebéddel, és még tanulni, leckét írni is volt idő.
Az Ötholdas Pagony annyira megtetszett a csajoknak, hogy ígéretet kellett tennem nekik, hogy nyáron is visszatérünk. Szívesen megtettem, mert Debrecen most is nagyon tetszett.

Ma van a napja

Ma van a napja... Hát, sok mindennek.
Szerintem először is (már csak az evidens létszám-fölény miatt elsőként kiemelendő): nőnap van. Jó, tudom, hogy ez pont az ellenpólusa a Valentin-napnak. Mert az ugye vacak amerikai ünnep, ez meg szörnyen kommunista.... Szerintem meg úgy szépek a hétköznapok, ha ünnepek is tagolják. És miért ne lenne nőnap? Meg Valentin-nap? Meg anyák napja és apák napja, és miért nincs nagyszülők napja és barátok napja?!
Szóval: éljenek a nők, a csajok, a hölgyek, a pipik, a tyúkok, a lányok, az asszonyok, a menyasszonyok, a feleségek, az anyák, a nagymamák és persze a dédmamák is!
Aztán, itt van ez a trükk ugye. Hogy az a férfi, aki nőkkel (sok-sok nővel) van körülvéve, az tuti Zoltán!!! Ahogy az én férjem-uram is! Tehát: boldog névnapot a Zoltánoknak és különösen az enyémnek!!! Gondoltam, meglepem őt... Szervezkedtem, alaposan, mindenfelé. De ezt az embert nem lehet meglepni. Egy idő után kénytelen voltam elárulni, hogy miben mesterkedem, hátha együtt meg tudjuk menteni az ötletet. Ma reggelre már evidenssé vált, hogy legfeljebb csak részben, de az sem biztos. Foglaltam szállást. Mától vasárnapig. Csak neki meg nekem. Gyerekek nagymamákkal letárgyalva. Az összes programjukkal együtt. Még Zoli munkahelyén is segítettek nekem cselt szőni. De nem volt elég. A dolog, a munka, a fontos tárgyalás, a "csak most lehet és kell" hívószavak győztek. Talán még holnaptól. De erősen veszítek hitemből. Bíztam benne, hogy egy villanásnyira visszatérhetünk a normális mederbe. Bíztam benne, hogy az agyongyötört fejű, éjjel-nappal dolgozó Zolimat ki tudom legalább ennyi időre szakítani. Bíztam benne, hogy megoldhatom azt, ami évek óta nem megy: pár nap kettesben. Mert szüksége lenne rá. Mert szükségem lenne rá. Mert szükségünk lenne rá.
Persze, ez még nem a dráma kategória. Csak nagyon sajnálom.

És ez még valami másnak is a napja!!! A kis játékom kis sorsolásának! Mit kicsi! Majdnem negyven nevet írtam fel a kalapba induló cédulákra! Nagyon érdekes és kicsit fura érzés volt. Persze volt néhány, számomra (még) teljesen ismeretlen név, de sok mögött már komoly "múlt" áll. Hányszor gondoltam: na, vele nagyon szívesen találkoznék, neki szívesen küldenék csomagot! És a sok között kiemelném az egyetlen férfit is, MJ, aki részt vett! Nagyon jól esett, ahogy az előző bejegyzéshez érkező nőnapi köszöntése is!
Rossz dolog ez a sorsolósdi. Mert tudtam, hogy akárkit húzok, annak ugyan örülni fogok, de marad egy halom név, akiket ugyanilyen szívesen láttam volna.
Sajnos, közjegyzőként csak Scotty-t tudom felmutatni. Jelentem: lelkesen csóválta a farkát, amit én annak tudok be, hogy szerinte minden törvényes keretek között zajlott!
Tehát:
Íme a "kulup" (ami nem "enyém kulup", mert Zitáé, de néha Emma hordja), benne a nevek:

 Aztán itt az én matató kezem:

És aztán íme a győztes cédula a kezemben (fúj, de ráncos!!... hát igen, ilyenkor télen rondán kiszárad...), rajta a név:

Nagyon örülök Dominikának!!! Ajánlom blogját, igazi kedves, családi blog!
Tehát, kedves Dominika! Légy szíves írjál nekem e-mailt a balogh-ficsor@gmail.com címre, hogy egyeztessünk!!!! Te azt írtad, hogy feljönnél Pestre kávézni, de ha mégsem sikerül, akkor postán megy a csomag!!!

Köszönöm mindenkinek, aki játszott, köszönöm mindenkinek, aki olvas, köszönöm mindenkinek, aki beregisztrálta magát, mint rendszeres olvasó, és köszönöm azoknak is, akik ezért vagy azért nem regisztráltak, de mégis rendszeresen olvasnak! Nem vagyok nagy blog-játékmester, de ha találok valamit vagy egy apropót, amiért ismét nekivágok ilyesminek, azonnal helyet adok neki a blogon!
És, természetesen, ezen játék másik felét is teljesítem majd rövid időn belül: megválaszolom a kérdéseket!

Hétvégénk

Pénteken kezdődött a Konyha Kiállítás, amelyiken minden nap "felléptünk" a laptopkonyha színeiben, (Buza) Sanyival és OZ-zal, egy kis "látványfőzéssel" és kóstoltatással. Miután most éppen egy új stúdiónk épül, így az utóbbi időben nem forgattunk - nagyon jól esett most egy kis laptopkonyhás megmozdulás.
A Konyha Kiállítás a csütörtök délutánomat, és a hétvége mindhárom napjának "derekát" csente el. Ezért nem kevés szervezést igényelt, hogy közben azért sikerüljön minden tervezett programot lebonyolítani.
Már péntek este és szombat reggel is a konyhában búcsúztatott és köszöntött a nap. Szombat délelőtt megérkezett Jutka mama, Zoli anyukája, akinek most segítségét kértem a kora-esti program miatt is. Én elmentem az Arénába, Imola és Emma készülődtek - kicsit később a többiek is.
Délben Emmának és Imolának a Zeneiskolában volt "fellépésük" - a zongora tanár nénijük egy kis tavaszi koncertecskét szervezett. Nagyon sajnáltam, hogy ezt most - nagyon kivételesen - kihagytam, de ez most nem lehetett másként, és a lányok is teljesen elfogadták a helyzetet. Azért nem maradtak szerető, rajongó közönség nélkül: ott volt két nagymama, egy nagypapa, "egy" apa és két testvér. És lélekben persze én is. Amúgy is.... Annyira tetszik, hogy Emma ilyen szívesen és sokat gyakorol zongorára, igazán felszólítás nélkül. Mivel már reggeli előtt, reggeli után, suli előtt, suli után, fürdés előtt, fürdés után, folyton felcsendült az induló és a menüett, amit a koncerten is játszott, már azon aggódtam, hogy "túlgyakorolja" magát. Imó nem izgatta ennyire magát - de persze azért ő is alaposan felkészült. A legszívmelengetőbb természetesen a négykezesük volt - ráadásul hasonló ruhában voltak, szinte mint Ikrek - mert felvételt persze láttam az eseményről.
Mire ők végeztek, már én is elérhető lettem telefonon, és vidáman hívtak fel. Ebéd végére már meg is érkeztem. És készülhettünk Emma családi ünneplésére. Amit az bonyolított kissé, hogy Verusék, Emma keresztanyukájáék, mégsem tudtak feljönni Balatonfüredről, mert a legkisebb gyermek nagyon lebetegedett. Viszont a középső, a másodikos Sári, annyira elkeseredett ettől, hogy kikunyerálta a barátnőmtől, hogy hadd jöjjön fel EGYEDÜL, Volán-busszal. Nos, lőn. A vagány kiscsaj megérkezett - és nekünk, illetve Zolinak, ott kellett teremnie. De csak miután Zitát meg elvitte egyik legjobb barátnőjéhez Pécelre, szülinapi bulira... Tud még valaki követni?
Délután öttől indult a kissé megcsappant létszámú buli (Dédi és János papa sem tudtak részt venni, Laci, a keresztapa meg még úton volt hazafelé a síelésből...). Ami azért nagyon jól sikerült. Még úgy is, hogy Zolinak közben még vissza kellett mennie Pécelre Zitáért. Emmát elhalmozták ajándékokkal. Amiből azért szerintem az a csúcs, amit Imótól kért és kapott (és esküszöm, hogy nem az én sugallatomra!): Emma ölelés-, puszi- és kedvesség-kuponokat kért Imótól. Mert a nyavalyás Imó, aki eddig második árnyéka volt Emmának, és sülve-főve együtt voltak, most már néha előveszi a kissé undokabb arcát, és esetleg nem viseli jól a szerető és ölelő nővéri karokat. Na, ilyen esetekre kérte Emma ezeket a kuponokat! :-) És meg is kapta. Kláritól egy saját készítésű és rajzolású füzetecskét kért - Klára rajz-tudománya a család összes tagját lenyűgözi. Szerintem még észveszejtő volt, hogy Gergő unokatestvére meg festett neki egy ilyen számos festős képet (meg van adva, hogy melyik számot melyik mellékelt színnel kell festeni - ez elég hosszadalmas és nehéz munka tud lenni, ha kicsit bonyolultabb a festmény, ahogy ez is volt). Nekünk is van pár ilyen tallonban, de még egyik lányunknak sem volt hozzá elég türelme.... Hát Gergőnek volt. Le a kalappal!
A családi buli attól lett ugye még színesebb, hogy éjszakára így öt lányunk lett - Sárival. És olyan flottul ment minden, hogy miért ne? :-)
Vasárnap délelőtt én vittem vissza Sárit a buszállomásra, Zitussal együtt, aki ezúttal a Konyha Kiállításra is eljött velem. Ügyesen tud szórólapozni... :-) No meg szereti az ilyen helyeket. Mondjuk ez tényleg nagyon klassz volt!
Amint végeztünk, repültünk haza, mert várt még ránk a hétvége legnagyobb kihívása: a születésnapi gyerekbuli. Emma nehezen tudja lefaragni a létszámot, nem is sikerült neki. A mieinkkel együtt 20 gyerekkel csináltunk végig három teljes órát, köztük néhány igen élénk fiúval is. Szerencsére, jó idő volt, így a buli egy része kint zajlott. Megint kitaláltunk pár játékot. Ami annyira bejött, hogy mindegyiket újra szerették volna játszani. Nem hagytuk: mondtuk, hogy majd ha a végén még marad idő. Annyira nem maradt, hogy még a betervezett játékok közül is maradt megvalósítatlan.
Próbálom röviden leírni a játék-ötleteket, hátha más is hasznosíthatja.
Volt még bent egy Emma-ismereti kvíz, de ez már nem hozta őket úgy lázba, mint az összes többi alkalomkor, amikor ilyeneket játszottunk a különböző zsúrokon. Azért persze lelkesen kitöltötték.
Aztán kieresztettük őket.... Csak még előtte két csapatra osztottuk őket.
Előzőleg Zita elrejtett 50 plüsst a kertben, azokat kellett először megtalálniuk. Hatalmas nagy rohangálás és viháncolás közepette gyorsan megtalálták őket.
Utána partizán következett. Hát, ott is jót "őrjöngtek".
Volt aztán egy pincér-verseny: egy tányéron kellett volna kölesgolyókat oda-vissza vinni egy bizonyos távon. Ebből végül csak egy sima sorverseny lett, mert már az első játékosok elhagyták az összes kölest.
Utána papírrepülőt hajtogattak és "távolba-reptető" verseny következett. Hát, van még mit tanulnia a mai fiatalságnak... Volt olyan, akinek annyira visszakanyarodott a repcsije, hogy hátrább végezte, mint ahonnan indította....
Ezután következett az utolsó kinti verseny. Amiről előre kértem a gyerekeket, hogy ha otthon elmesélik, mindenképpen pontosítsák, hogy ez Emma APUKÁJÁNAK volt az ötlete... Néhányan nem is vállalták, a többi imádta és "repetát" kért. Gyengébb gyomrúak ugorjanak egy bekezdést! Szóval kölesgolyó-távolbaköpő versenyt hirdetett az én "kreatív" uram. A hahota messze elszállt....
Jól átfagyva értünk be. Ahol még egy kicsit átmozgattuk őket. Mivel a narancs-körbeadós, öltözködős játék már az összes zsúrt bejárta nálunk, más öltözködős mókát vetettünk be. Nem emlékszem, hogy hol olvastam valami hasonlóról, elnézést, de nem tudok forrást megadni. Szóval: előkészítettem három zsák ruhát, ahol mindháromban ugyanolyan és ugyanannyi holmi volt: pl. paróka, focimez, lábszárvédő, szoknya, sapka, sál, stb. A feladat az volt, hogy ezt mind rá kellett adniuk az egyik csapattársukra - minél gyorsabban. Onnantól kezdve pedig még le is kellett venni a felöltöztetettről és ráadni egy másik csapattársra. Annyit nevettek!
Ezután Zita vette át a stafétabotot az "Ártatlanka" nevű játékkal. Leírni elég bonyolult lenne: olyan "nyomozós": van gyilkos, van rendőr, van áldozat, van sok ártatlan, és van egy narrátor, van gyanúsítgatás, van izgalom. Az eszközigénye nulla, csak fantázia. Zita nagyon ügyesen "kezelte" őket - és tetszett nekik a játék. Ezalatt sültek az általam még a héten begyúrt, összeállított és mélyhűtött pizzák. Az ártatlankás játék után "elküldtük" Emmát, és kiosztottam mindenkinek egy-egy papírt, rajta egy-egy előre megírt betű - amiből összeállt, hogy "Boldog szülinapot Emma!!!!!"
Elrendeztünk mindenkit, és bevezettem a csukott szemű Emmát. Olyan jó volt! Ráadásul, előzetes megbeszélés nélkül is eszükbe jutott egyszerre azt kiáltani, hogy "Boldog szülinapot Emma!"
Ezután már evés, ajándék-átadás és tortázás következett. Ez utóbbiról még pár szót azért... Általában én sütöm a tortákat. Emmánál ez mindig ugyanaz: csúsztatott palacsinta tortának "nézve". Kapott is ilyet, a családi ünnepségen. De a másikat most kifejezetten úgy kérte, hogy legyen rajta a fényképe. Én meg rosszul vagyok az olyan fényképes tortáktól, ahol a felszeletelésnél levágunk egy-egy darabot az ünnepelt füléből, orrából, stb... Olyan morbid nekem... Ezért egy olyan tortát rendeltünk, ahol Emmáról két kép is van, de egy-egy kis táblán (cukorból). A tortát Zoli unokatestvérének cukrászdájából rendeltük - igazán kedvesek voltak, és valami olyan csodát készítettek, hogy csak na!
Este Emma boldogan végignézegette az ajándékait, mi pedig "eltakarítottuk a romokat".
Fárasztó volt, de nagyon jó, ez a hétvége.

A családi buliról ezúttal Anyukám gépéről kell majd megkaparintanom a képeket; a gyerekbulin kint nem volt érkezésem fotózni, de íme néhány nem túl művészi fotó a benti létről.

 Zita a játékmester.

 A felirat összeállt (sajnos a képen nem látható túl jól)

Ajándékbontogatás.

A gyönyörűséges torta.

A megunhatatlan poén: újragyulladós gyertyák...

Láttuk, olvastuk, próbáltuk

Összeválogatnék pár ezt-azt-amazt, amit ebben az évben olvastunk (olvastam), néztünk (néztem) és próbáltunk.

Kezdjük a könyvekkel.
Ami a gyerekeket illeti, a három családunkban képviselt korosztálynak három nagy kedvence lett.
Klára és Imó teljesen odavan most a karácsonyra kapott A kis Nicolas című könyvért. Ez egy francia klasszikus az egyébként képregény-gyáros páros Sempé/Goscinny-től, kifejezetten kisiskolásoknak. Nekem ez volt az egyik első olvasmányom anno, amit franciául küzdöttem le. Persze, akkor már régen nem voltam kisiskolás, de olyan aranyos, hogy felnőttek is élvezhetik. És a lányok annak ellenére élvezik, hogy ez tulajdonképpen fiús könyv. Imó az elején azt mondta rá, hogy unalmas, most pedig ő kéri kifejezetten esténként. Érdekes ez a siker, így, 2012-ben, mert ez a könyv a hatvanas években, azoknak is az elején, íródott. De mivel tele van néhány olyan kifejezéssel, hogy "tök baró volt", meg "orrba vágta", stb., és a gyerekes huncutság örök, ezért teljesen "bejön" a mai huncutoknak is.
Egyébként a két Kicsi önállóan is olvas sokat; főként a Geronimo Stiltonokat vagy Tea Stiltonokat, akár vékony, akár vastag kiadásban, vagy még képregényként is.

Emma Zitától kapta karácsonyra az Egy ropi naplója első részét. Ennek a Jeff Kinney (sosem hallottam róla) könyvnek már létezik egy megfilmesített változata, amit többször láttak a csajok; mégis nagyon lekötötte Emmát. Azóta már több részét is elolvasta, illetve olvassa.

Zita már hetek (hónapok?) óta visszaszámolt. Egészen február 28-áig, a legújabb kötet megjelenésének időpontjáig. Hogy milyen kötet? Akinek van serdülő/kamasz gyereke (inkább lánya), az nyilván sejti, hogy Leiner Laura sorozatának, a Szent Johanna Gimi-nek a legújabb, hatodik részéről beszélek. Hihetetlenül rákattant ez a generáció. Nagyon mai, nagyon aktuális és nem vámpíros vagy erőszakos. Magyaros és pont eléggé jólfésült (azok alapján, amit Zita elmond) ahhoz, hogy a tinik azonosulhassanak vele. Megígértem Zitának, hogy elolvasok majd egyet belőle, akkor alaposabb "kritikát" is megfogalmazhatok majd. Mindenesetre, viszik, mint a cukrot, rajongó-tábor, kezdődő "kegytárgy"-őrület és hihetetlen lelkesedés övezi. Zita éjszakába nyúlóan falja a frissen beszerzett kötetet (az első ötöt már kétszer elolvasta...).
(Zitát illetően még: meglepő módon, a Tanár úr kérem, legutóbbi kötelező olvasmányuk, nagyon nem "jött be" neki. Lehet, hogy már avittnak tűnt neki?)

A felnőtt-olvasmányokat illetően...
Az utóbbi időben elég sok könyvön végigrágtam magam, ezekből említenék meg párat, ezért vagy azért. Háy János: Egymáshoz tartozók című kötetét ajándékba kaptam. Ettől a kortárs szerzőtől már olvastam párat (A gyerek, Házasságon innen és túl), és igazából kedvelem. Ezt a kötet viszont egy idő után letettem. Az eleje tetszett, aztán meguntam.
És akkor jöjjön egy igazán érdekes darab. Amíg olvastam, azon gondolkodtam, hogy kinek merném ajánlani? A szkeptikusoknak és ateistáknak? A mélyen hívőknek? Eleinte úgy véltem, hogy nem merném hívőknek a kezébe adni. De ahogy haladtam, úgy kezdtem rájönni, hogy egy igazán vallásos, a Bibliát a legutolsó betűjéig tökéletesen ismerő ember írta ezt a könyvet. Ez Christopher Moore: Biff evangéliuma (aki Jézus gyerekkori haverja volt). Az ötlet az, hogy ez a "hiányzó", ötödik evangélium, amit Jézus gyerekkori barátja ír most meg utólag, mert úgy találják a "felettesek", hogy nem teljes így a Jézus életútjáról alkotott kép; Biff pedig úgy gondolja, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt a másik négy evangéliumban állítják.... Nos, ez valóban egy merőben más megközelítés, sokszor eléggé "bestiális" is, és némileg viccesen ugyan, de igencsak emberszerűen állítja be Jézust, főleg gyerekként. Ahogy közeledik viszont a vég, egyre komolyodik a történet is (szerintem), és a végére teljesen megrázóvá válik. Miután letettem, több éjszaka álmodtam a keresztre feszítéssel, és azzal a rossz érzéssel, hogy "már megint nem sikerült megakadályoznom". Szóval, rám, aki vallásos nevelést ugyan nem kapott, de inkább vagyok hívő, mint sem, nagy hatással volt ez a könyv és engem nem is nagyon zavart az, hogy egyáltalán nem fennkölt a megközelítés. Zoli határozottan unta (ő nem jutott el a megrázó részig, szerintem), le is tette. Tehát: nem tudom, hogy kinek ajánljam. Talán olyanoknak, akik szeretnének valami "máshogyan érdekeset" olvasni; és olyan hívőknek, akik hajlandóak félretenni a vallásos oktatásból származó szigort.

Nemrégiben fejeztem be Tony Parsons: Még egy esély című könyvét. Ettől az írótól már az összes magyarul megjelent művét elolvastam. Az első tetszett a legjobban: Apa és fia. De azért a többit is "felfaltam". Ahogy ezt is. Mert Parsons valahogy azt tudja, hogy attól nem egy csöpögős az írásmódja, mert belesző a történetébe olyan elemeket, amelyek szinte "bosszantóan" életszagúak, jönnek olyan csavarok, amiket az ember a valós életben is szeretne elkerülni. És valahogy pont "kényelmes" a lendülete. Nem "szédülök" bele a tempóba, de el sem alszom. Jó.
Kepes András: Tövispuszta. Ezt olvasom most. Már sok mindent gondoltam róla eddig. Hogy vicces. Hogy szomorú. Hogy erőltetett. Hogy hiteles. Hogy érdekes. Hogy megrázó. Hogy gondolatébresztő. Nem hagy hidegen, no. És nem is tervezem, hogy leteszem.

Jöjjenek most a filmek.
Fogadom: Erre kaptunk jegyet, és akkor már miért ne menjünk el megnézni, nem? Eleinte azt hittem, hogy na már megint egy amnéziás sztori. És vártam a bekattanást. Ami nem jött. De helyette ott volt más. Néha azt hittem, hogy felesleges részek vannak benne. Aztán utólag jöttem rá, hogy nem is. És, bár a film végén még nem voltam határozott; ahogy teltek utána a napok, és egyre csak "dolgozott" bennem a film, szép lassan összeállt, hogy ez a film a sorsszerűségről, az élet kikerülhetetlen megoldásairól szól. És szép. És megnézném még. És ajánlom, végül is.
Utódok: Gondoltuk, megnézzük, hogy milyen, amikor George Clooney nem szépfiú, hanem valami (valaki) más. Hát, máskor is így kéne csinálnia! Ez a film, (Zoli szerint túl) lassú volt. Szerintem őrülten emberi. Igaz. Zoli átaludta a film felét. Én végigbőgtem. Megrázó. Végre, máshogy mutatja be Amerikát, Hawai-t. Nem csinik. Nincs heppiend. Aki tudja, nézze meg! Vigyen zsebkendőt. És gondoljon végig bizonyos dolgokat az életében ennek a filmnek a fényében. Kötelező. 
Szilveszter éjjel: No, ezt kissé aktualitást veszítve, valamikor januárban láttuk. Nekem már akkor tetszett a film, amikor megtudtam, hogy szerepel benne Jon Bon Jovi.... :-) Ennek fényében és hangulatában, tetszett is tényleg! No, ettől nem kell várni emelkedett, világbéke hangulatú üzenetet, semmilyen mély mondanivalót. Ez csak egy aranyos film, lazítani. Jon Bon Jovi a filmben is jól énekel, vele együtt egy dögös, fiatal csajszi is. Robert de Niro itt is nagy, Hilary Swank hiteles, a szép színésznők szépek, és a High School Musical-ben megismert Zac Efron pedig egészen meglepően jó.

Színház következik.
Először is, megint egy kapott lehetőség, két tiszteletjegy a főpróbára, vitt el minket egy olyan darabra, amit nem biztos, hogy amúgy megnéztünk volna. Pedig kár lett volna kihagyni. Én, József Attila- ez a címe, a Madáchban. Féltem tőle, hogy ripacskodás lesz belőle, hogy esetleg gagyi lesz. És aztán meglepődve tapasztaltam, hogy a székhez szögez, magával sodor, néha megríkat. Minőségi előadás ez, és igazán jól fogták meg a dolgokat; úgy, hogy azokat is közel hozza a költészethez, akik eddig távol álltak tőle. (Akik meg eddig is szerették, nem gondolják, hogy így most "olcsó" vagy közhelyes lett.) József Attila "nehéz" és zseniális költő, nehéz lehetett így eltalálni az arany középutat. Sikerült. Csak gratulálni tudok.
És Rómeó és Júlia - Ezt a darabot a Centrál Színház kisszínpadán láttuk, Juli barátném javaslatára. Hát, máskor is követni fogjuk az ajánlásait! A Nagy-Kálóczy Eszter - Rudolf Péter páros sportteljesítménynek is beillő előadást adnak. Egyszerűen lenyűgöző, hogy szinte kellék és díszlet nélkül, ketten, előadják az egész Rómeó és Júliát, bő egy órában (másfél), szünet nélkül úgy, hogy azt az első perctől az utolsóig élvezi a közönség. Nagyon klassz. De azért érdemes jól ismerni hozzá a darabot.
Makrancos Kata - A Vígszínház előadásában láttuk (bár majdnem a Marosvásárhelyi Színházéban is, csak pont akkor volt nagyon beteg Klára). Mit mondjak? Meglehetősen modern. Varró Dániel szövege. Zolinak kifejezetten tetszett, nekem néha túl vulgáris volt, de összességében nem volt rossz.
Esőember - Még decemberben láttuk. És csak szuperlatívuszokban beszélhetek az előadásról. Kulka János és Nagy Ervin is hatalmasak benne. Akinek tetszett a film, annak ez is tetszeni fog. Lehet, hogy még jobban.

Végül pedig maradt még egy élmény. Már sokat hallottam/olvastam a lakáséttermekről; nagy divat ez most a fővárosban. Ezért is örültem, hogy egy barátunk születésnapjának ünneplésére egy ilyen helyen kerül majd sor. Valahogy úgy képzeltem, hogy a "szakács" majd mesél nekünk az ételről, magyarázza a történetét, vagy a hozzávaló különlegességét, és teszi ezt majd egy joviális, életszerető módon. Hát. A születésnap nagyon jó volt, és tulajdonképpen az étel is. A csalódás csak ott ért, hogy az ételeket készítő és felszolgáló emberek szűkszavúak és kissé mufurcak voltak- mi jókat nevetgéltünk a mi asztaltársaságunkkal, de ha odajött valamelyikük, akkor elhallgattunk, mint a rajtakapott diákok.... Érdekes élmény valaki ismeretlen nappalijában enni a nagymamától megmaradt étkészletből, de azért nem éltem meg olyan katarzisként, hogy visszavágyjak ilyen helyre.
Nem úgy, mint a Borkonyha nevű étterembe, ahol egy baráti párral fogyasztottunk el egy jó vacsorát, még évbúcsúztatóként, valamikor decemberben.

Nos, mostanra ennyi. Majd nyáron jön a következő ajánló. (Vagy hamarabb. Vagy később.)