Keszekusza

Tegnap már éppen úgy döntöttem, hogy most igenis sajnálni fogom magamat, magunkat, és hogy ennyi nekünk is "jár". Mert egy részről, ugyebár, az életmentőnek minősített (általam...) hétvégénk elmaradt. Ráadásul egy olyan ügy miatt, amit nem teregethetek itt ki (és nem is akarnám), de finoman szólva is a kiszúrás kategóriába sorolhatnám. De csak azért oda, mert mégis csak leírom a dolgokat, és az ideillő másik kifejezést nem akarom leírni.
Szóval, az elmúlt hétvégénk nem hasonlított arra, amit megálmodtam, de ilyenkor persze mindig átbillenek és zseniális dolognak tartom, hogy a gyerekekkel lehetünk, együtt. Most leginkább ide-oda ingadoztam. Hol könnyes lett a szemem attól, hogy milyen jó nekem, mert itt van ez a négy virágszál (bár néha "húsevő növényként" viselkednek egymással...), hol meg attól lett megint könnyes a szemem, hogy miért nem juthat nekünk pár nap kettesben. Szóval hol vidáman, hol szomorúan, de mindig szipákoltam.
Aztán jött a tegnap, amikor a bennem felgyülemlett összevissza érzelmeket végre (!!!!!) abban vezettem le, hogy a hónapok óta betervezett és mindig kitolt Klára-Imó szoba rendbe rakásának nekiugrottam. Már nyomasztott az a folyamatos kupi, amiből egy-két részletet néha palástoltunk egy-egy "tűzoltó" akcióval, de a lényeg nem változott: az erősen túlzsúfolt szobájukban ennél alaposabban kell összekapni mindent ahhoz, hogy élhető maradjon. Na, most már mosolyog a szoba, ha belépünk - és az is, aki odamerészkedik! Ráadásul, sikerült egy régi ígéretemet is beváltani, és vettem végre egy normális lámpát  Klárának. Teljesen más hangulata lett! A szobának és Klárának is!
(Egyébként, ha már kissé lakberendező is lett a bejegyzés, pedig nem az a fő kijelölt iránycsapásom, még egy kis nyavalygós rész. Emma gondosan ügyel a szobája rendjére. De neki sincs elég helye, ahová pakolhatja a dolgait. Már hónapok óta tervezünk beszerezni egy-két polcot, meg valami éjjeliszekrény-szerű valamit, ha már végre rákapott ő is az (esti) olvasásra. Egyik nap próbálta rendezgetni a dolgait, és feljajdult: "Anya! Szerinted ez rend?" "Hát, nem igazán!" "De nem tudom hová pakolni!!!" "Emma, akkor kéne ide még valami bútor, nem?" "Igen, de sosincs időtök elmenni venni!" - és itt elsírta magát. Két napon belül lett éjjeliszekrénye és polca és most az összes többi tesó "irigykedik" az ő szobájára. Illetve.... Zita már nem, mert neki is sikerült egy egyszerű ámde nagyszerű huszárvágással megoldani, hogy legyen olyasmije, mint egy éjjeliszekrény, egy sima, az ágya mögé illesztett polccal - így ő is örül. Habár még várja, hogy az apja a másik, komolyabb polcát is feltegye... :-))

Nos, szóval, a feng shui jegyében eltöltött fél nap során még az is mutatta hullámzó hangulatomat, hogy (az ezúttal magányos) ebédnél végre elkezdtem olvasni Zita kedvenc sorozatát, a Szent Johanna Gimit (annyira örül, hogy én is elolvasom!), és valahogy még azon is sikerült meghatódnom.... Hogy egy tizennégy éves kamasz kislány hogyan éli meg az iskolaváltást. Tiszta gyagya vagyok -ezt gondoltam.
A lányok suli után nagyon jókedvűek voltak. Emma, a biológia eme remek csodája, most már szinte "szokásának" megfelelően, hirtelen sokkal nagyobb könnyebbséggel tanul és hordja haza a határozottan kellemes jegyeket, mosolyogva, vidáman. Emma, aki a születésnapja után produkálja mindig ezt. Emma, aki ugyan szomorúan gondol arra, hogy már csak néhány hónapig lehet imádott tanító nénijével, de azért bement szombat reggel a suliba,  hogy segítsen az említett tanító néninek fogadni a leendő elsősöket....
A délután második felében szülői munkaközösségi gyűlésre mentem. Eléggé kíváncsian, hogy vajon milyen változásokat hoz majd a Sashalmi Tanoda életében az új oktatási törvény. Hát, ha összefoglalhatom: annyit tudtam meg, hogy semmit sem lehet még tudni. Mert ugyan július 1-től és szeptember 1-től komoly, alapokat is megrengető változ(tat)ásokat ütemez be a törvény, még nincs hozzá végrehajtási utasítás, ami konkrét értelmet adna az egésznek, és ami megfelelően körvonalazná az adott iskola lehetőségeit. Eléggé ijesztő. És, azt kell, hogy mondjam, hogy ugyan a mostani igazgatónő is kissé kétes körülmények között választódott meg; az utóbbi majdnem négy évben bebizonyosodott, hogy teljesen jóhiszemű, jószándékú és szereti az iskolát, büszke rá. Tulajdonképpen nem szeretném, hogy más kerüljön a helyére. Pláne nem valahonnan a "központból". De nem csak az igazgató személye és az iskola új gazdálkodási rendszere ijesztő. Hogyan lesz minden nap tornaóra (bocsi! testnevelés!!!), ha egész egyszerűen fizikailag megoldhatatlan? Nem akarnak egésznapos sulit? Lehet, hogy nem, de a sok előírt óra nem fér bele a délelőttbe! Hogy az elsősök óraszáma is min. 25 lesz? Rengeteg kérdés, amire sürgető lenne válaszokat keresni, de nem lehet elkezdeni, amíg hiányzik az a végrehajtási utasítás. És az nagyon hiányzik.
Egyébként, kiderült, hogy a suli népszerűbb, mint valaha.... Ez azért vicces, mert volt a kerületi iskoláknak egy "központi" bemutatkozó napja, amit, kimondva-kimondatlanul, azért szerveztek, hogy ne csak a két "menő" kerületi suli legyen népszerű. Nem jött be. A Tanodába (az egyik a kettőből, ugye) rekord-létszámú érdeklődő látogatott el az első "tájékoztató délelőttre". Hát, az biztos, hogy én is rohannék újra Réka nénihez... :-) (De a Kicsik is remek pedagógushoz kerültek!)
Engem ezek az információk, és a változások mindig feldúlnak. De leginkább az a hír borított ki, amit Vali barátnőm súgott a fülembe az értekezlet előtt. Négy hónap jutott annak az apuka-társunknak, akiért szinte az egész suli szurkolt, halkan. A gyilkos kór lecsapott könyörtelenül, és itt maradt az elsős és a másodikos gyermeke és szegény felesége. Már vége is a harcnak. Nem tudom elhinni. Szinte egyik pillanatról a másikra döntötte őt le a betegség. Döbbenetes.
És persze. Azonnal pofon vágtam magamat (ha nem is szó szerint): és még én akartam sajnálni magamat aznap?! Szégyelltem magamat. És nem tudom kiverni a fejemből ezt a rettenetet.
És nagyon jó nekem, tudom, és vigyázni kell erre. Nem szabad idegeskedni még azon sem, amin lehetne.

A napra az tette fel a pontot, hogy szüleimhez voltunk hivatalosak vacsorára. Kivételesen csak mi, Zolival. Anyuék olyan barátai jöttek, akikkel mi is sok időt töltöttünk már (pl. együtt síeltünk Zermattban, még valamikor, "időszámításunk előtt"). Köztük az a Sanyi, aki annak idején vendégül látta az egész családunkat Párizsban. Ezt a lányok és Sanyi is mindig emlegeti. A találkozás azért is volt megható, mert Sanyi is ezzel a kórral küzd - talán jobb esélyekkel, mint.... ah, leírni sem bírom. Így jó volt őt látni. Megbizonyosodni, hogy igenis jól néz ki, igenis győzni fog. És jó volt azt látni, hogy a másik házaspár és a szüleim milyen vidámak, bizakodók és élvezik az életet.
Végső soron ezt szűrtem le ebből: igenis élvezni kell az életet! 

Keszekuszaságot ígértem. Az lett. De maradjon ez most itt így.