Do you think I'm crazy?

Komoly hezitálás, huza-vona előzte meg a döntést. Először is: vajon megéri-e elmenni ilyen messzire egy versenyért, korán kelve, esetleg fáradtan odaérve? Nem veti-e majd vissza a hatékonyságot? Áh! Zita igazán strapabíró, ez nem lehet gond. Jó. Akkor mennek. Mármint ő meg az apja. De jaj! Ez a szóbanforgó apa (történetesen a saját férjem is, mi több, szerelmem) iszonyat fáradt és feszült - mégsem olyan jó ötlet ez. Ráadásul, pont szombaton van az ő családjában egy kerekévfordulós buli; ez olyan ritka, kár lenne kihagynia. Jó, akkor nem mennek. Meg is mondom Zita klubtársa anyukájának is - mert közben még akadt volna extra utas. Ah! Micsoda vagány, bevállalós anyuka! Ugyan az ottani apuka is hasonlóan elfoglalt, de az anyuka a "mindent a gyerekért" elvével (nem mellesleg, NEKI is négy lánya van....), úgy döntött: levezet szombat hajnaltól Villachig, majd onnan még aznap, valamikor, vissza. De jó lenne, ha én is képes lennék erre! De nekem valami rumlit csaptak a hormonok az első terhességkor, ami nálam azt eredményezte, hogy én, aki hajdan vígan végigszáguldoztam (akár éjszaka is!) fél Európán, Genftől Budapestig, most pánikrohamot kapok, ha autópályán kell vezetnem, pláne a belső sávban, "beszorítva". Hiába, a hibbantság variációs lehetősége tuti, hogy végtelen. No mindegy, zárójel bezárva. Szóval: akkor mégis megyünk: Zita, M., a klubtárs, E., az anyuka, és én - mintegy "társalkodónő" is, hogy E.-nek még véletlenül se jusson eszébe elaludni. Ennek szükségességét még inkább felismertem, amikor megtudtam: az indulást megelőző éjszaka E. három (3!!!!) órát aludt....

Vidám, kellemes, száguldós út után érkeztünk meg Villachba, Ausztria olasz határára, annak is kicsi, de mindennel felszerelt vívóklubjába, a meglehetősen szűkreszabott mezőnyű versenyre. Tele magyarral.... Ami egy pillanatig sem volt gond, sőt! Csak azt az elméletet döntötte meg,, hogy "milyen jó lesz, hogy végre olyanokkal vívtok, akiket nem ismertek, és nem előítéletekkel vagy félelmekkel tele álltok oda, hanem az igazi vívótudásotokra támaszkodva". Mindegy. Nagyon jó hangulatú, felszabadult verseny volt ez, erősen "buliszagú". Mindenképpen jó ötlet volt elmenni, így utólag már tudom. Zitának külön jót tett, hiszen végre döntőt vívott (amit elvesztett, így ezüstérmes lett, aminek úgy örült!!!!), ami talán hozzásegíti majd ahhoz, hogy itthon is merjen úgy vívni, ahogy igazából tud.

Mégis, a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nagyon megérte odamenni, egy kicsit hamarabb jött el. A négybe jutásért vívott, az egyik legkedvesebb "ellenfele-barátnőjével" Pécsről. Ilyenkor már 15 pontra vívnak, aminek a felénél (amikor az első eljut 8-ig), adnak egy perc pihenőt. Ilyenkor adhat(na) az edző mindenféle taktikai tanácsot. A másik kislány edzője ott volt, Zitáé (mint sajnos általában semelyik, hazai versenyen sem) nem. Gondoltam, csak nem hagyom egyedül, odamentem hozzá én, vizet adni. Van, hogy próbálok ilyenkor én is mondani valamit, ami hatalmas szakmai tudásról és hozzáértésről tanúskodik (csak szemléltetésképpen: még mindig tudok vidáman ujjongani olyan pontért, amiről később kiderül, hogy nem is Zitáé...). Tehát a tanácsaim kb. ilyenek: "Ésszel!" és "Bátran!" és "Menjél előre!". Néha odáig is elmerészkedek, hogy azt mondom: "Folytasd ugyanígy!" vagy: "Próbálj most mást!".
Visszakanyarodva ahhoz a bizonyos pillanathoz.... Szóval. Zita 8:7-re vezetett, ami ugye nem komoly előny (mondjuk, pont akkorra vette át a vezetést). Zita feltolta a sisakját, patakokban folyt róla a veríték, és azt mondta két korty között: "Most már meglesz, Anya! Tudom mit kell csinálni!" Úgy mondta, hogy én azonnal elhittem neki. És azt is éreztem, hogy EZÉRT a lelkiállapotért, ezért a hozzáállásért, ezért a pszichés fordulatért volt érdemes kimenni. Meg sem lepődtem, hogy utána tényleg megnyerte. Simán. És az utána következőt is. A döntőnél (a magyar ranglista vezetője ellen) már utolérte őt egy kicsit a kishitűség, de azért az már nem a régi volt. :-)

Hogy utána még a magyar lányok vívtak egymás között egy "csapatot" is, és utána még az összes magyar együtt mekdonáldzozott, hogy egész végig jókat beszélgettünk az ottlévő magyar edzőkkel és szülőkkel, hogy az egész leginkább egy bulizós fesztiválra hasonlított csak mind-mind azt erősítette, hogy őrültség vagy sem, érdemes volt kimenni!

Hazafelé megállás nélkül beszélgettünk E.-vel, az elalvását megelőzendő. Ez utóbbiban segítségemre volt pár vad, akik a sötétséggel együtt érkeztek a 8-as út szélére (vaddisznó-szülő kicsinyével, róka, őzikék, nyuszik), igazán izgalmassá téve azt a szakaszt.
Éjjel egykor zuhantunk az ágyba. Zoli, aki jót bulizott a három másik csajjal a családi kerekévfordulón, már régen aludt.
Nem mondom, hogy másnap nem voltam kissé kótyagos (annyira, hogy ebéd után, a kanapé mellett elhaladva, ez utóbbi bútordarab szó szerint lerántott magára, egy kis hunyásra...), de mégis örülök, hogy végül is nem maradtunk itthon.