Kutya-kaland

Sokszor úgy tűnik, hogy nálunk fele annyi állat sincs, mint amennyit az aprónép szeretne. Ha például Emmán múlna, akkor már lenne egy kiscicánk - az, amelyiket Vera barátnőmnél, az ő imádott Keresztanyukájánál kinézett magának, és "akit" Vera boldogan oda is adna, csak hát a ház (kand)ura nagyon nem lelkesedik a macskákért. Aztán persze nyilván szaladgálna pár hörcsög, dzsungi, tengeri malac is a maga kis "rekeszében" a ház valamelyik pontján, dehát szőrös szívű szülők vagyunk, és a szívünkön kívül más szőrös lény ne legyen már a házban!.... A halakra én vágynék, de egyelőre elrettent a macera, amivel véleményem szerint az akvárium járna. Madarat szerencsére senki sem akar. Noha szívesen nézem a szép színes papagájokat, valami rejtélyes okból kifolyólag a hideg ráz a gondolattól, hogy sajátunk legyen. Elég a helyes kis gerle-pár, amelyiknek az az eszement ötlete támadt, hogy a kis kerti teraszunk csatornájának a ficakjába fészkeljen. Még mindig sanszos, hogy egyszer csak lesz egy kaméleonunk, ami iránti rajongás Zoli részéről számomra felfoghatatlan.

Node, azért van nekünk egy aranyos teknősünk, "aki" vidáman él Zita szobájában, egy egyre nagyobb törpenyulunk, "aki" igen harcias kis bak, de Emmára "hallgat". És hát volt, meg szerencsére újra megvan, a mi kutyusunk, Scotty, mindannyiunk legnagyobb barátja.

Ez a Scotty-kutya múlt szerda este kihasználta a csak nagyon ritkán adódó lehetőséget, azaz, hogy a kerten belüli kiskapu és a rendes kertkapu is nyitva felejtődtek, és ösztöneinek hódolva, kisurrant, hogy meglesse, hogy vannak a környék izgalmas stádiumban lévő kutyahölgyei. És ment-ment mendegélt, egész éjjel, ki tudja merre járt (utólag faggattam, de nem árult el egy titkot sem...), mígnem a hajnal hasadta után nem sokkal.... Bekocogott egy nyomdába. Apukám szerint ezt a "bekocogást" az alábbi belső monológ előzte meg: "Ó, a csudába, most aztán már tuti nem találok haza!!! Valahogy meg kéne ezt oldani! Van az a facebook, na oda kéne valahogy felkerülnöm! Jé! Egy nyomda! Az jó lesz, ott majd lefotóznak és már meg is oldottam a problémát!"

Azon az éjjelen esett az eső - úgy gondoltuk, hogy a mi okos kutyánk bebújt a házába...
Amikor reggel felfedeztük négylábú barátunk hasító hiányát, én már a metrón ültem/álltam. Érdekes, de valahol legbelül rögtön úgy éreztem: meglesz! Pedig nincs benne chip... (MÉG!!!!) Gyorsan felhívtam azokat a kedves ismerőseimet, akik a környékünkön laknak, délelőttönk arra mozognak és kutyatartó, kutyabarát lények. Csak hogy járjanak nyitott szemmel. Aztán riasztottam fő-kutyakereső családtagomat, Apukámat, aki nagyon szereti Scottyt, meg úgy általában a házörzőket, hogy járja már körbe a környéket autóval is. És, szerencsénkre, aznap éjjel pont ott aludt nálunk Zoli anyukája is, Jutka "mama", így ő is az eb keresésére indult. Zoli elvitte az erősen kétségbeesett csajokat suliba, majd ő is kereste a kutyusunkat.
A munkahelyre beérve, gyorsan feltettem facebook-ra az eltűnés hírét, fotót is kerítettem a Szökevényről. És hát, ami utána következett, az a könnyekig meghatott! Őrületes mennyiségű megosztás követte a posztomat! Sok-sok ismerős, majd egy idő után nem-is-ismerős kérte a saját ismerősei segítségét! Annyira jól esett ez az összefogás, bátorítás, segítőkészség! Ráadásul.... Ennek köszönhetően lett meg Scotty!
Ugyanis Emma edzője, Gyuri, aki nem egy FB-őrült, aznap pont felpillantott azért a közösségi oldalra, és pont észrevette az én segélykiáltásomat. "Hm"- gondolta magában - "Emma biztos rosszkedvű lesz a következő órán, ha nem lesz meg a kedvenc kutyusa." És a nap ment tovább. Majd Gyuri elment a barátnőjéért a szomszéd kerületbe. A barátnő egy kozmetikai szalonban dolgozik. Míg barátnőjére várt, Gyurinak megakadt a szeme egy szórólapon, amit az egész környéken bedobáltak, hátha valaki tud valamit róla.... Hogy kiről?! Hát arról a tündéri fekete-fehér kutyusról, aki besétált hozzájuk, a nyomdába, kora reggel!
Gyuri már vette is a telefonját, és hívott engem, hogy hát ő nem is tudja, de mintha ez az a kutya lenne, legalábbis hasonlít, hát ő azért megadja a telefonszámot, sosem lehet tudni...
A gyerekek ugrándoztak körülöttem, miközben beszéltem telefonon (Gyurival), hogy biztos megvan a kutyus. Én is annyira izgatott lettem, hogy Zoli kezébe nyomtam a felfirkantott telefonszámot, hívja fel ő őket, mert én biztos semmi értelmeset nem bírok majd kinyögni. Ezalatt a beszélgetés alatt már én is ugrándoztam! Nem is késlekedtünk, indultunk Scottyért! A lányok addigra már megfürödtek, így hiába kérlelték, nem vittük őket magunkkal.
A nyomdában nagyon kedves emberek fogadtak, akik ugyancsak meghatódtak a kutya és a mi örömünkön. Az ajándékba vitt üveg finom bort is csak nagy nehezen fogadták el. Azt hajtogatták mosolyogva, hogy a lehető legjobb helyre ment be a kutyánk. És ezt mi is rögtön felmértük: kutyakedvelő, jószándékú, segítőkész emberekhez, akik szeretgették őt, megetették-megitatták és még arra is vették a komoly fáradtságot, hogy megkeressék a gazdit! Hát, nincs más szó, mint köszönet és hála!!!!
Kutyúrunk teljesen vidáman fogadott  - és nagyon fáradtan.
A kaland utáni 24 órát alvással töltötte....
Ezek a képek két nappal az eset után készültek, a nagy családi focit megelőzően (nagy családi foci=mi hatan rúgunk egy labdát, a csajok közben veszekednek, Scotty pedig fel-alá szaladgál közöttünk az ő labdájával, amit előbb-utóbb egy családtag, megszánva őt, eldob neki....).

És akkor a lányok kérték, hogy készüljön már kép a nyusziról, Bonóról is. Miért is ne, még úgysem mutattam meg, hogy mekkora lett ez a tündéri (ámde kemény természetű!!!) nyuszilegény!

Az utózöngékhez még annyit, hogy a szerencsés egymásra-találás másnapján arra értem haza, hogy az egyik szomszédunk éppen fotózza a házuk előtti oszlopra kiragasztott szórólapunkat (mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy én a délutánomat a kerület kiplakátolásával töltöttem), mondván, hogy akkor ő is "terjeszti" tovább. Vidáman szóltam, hogy már nem aktuális. És ez is nagyon jól esett azért a szomszéd részéről. Aztán egy másik szomszéd is kirohant, hogy "namivanascottyval", mert ő szólt az összes kutyás ismerősének, feltetette mindenféle kutyás honalpokra, stb. Őt is megnyugtattam, hogy ismét velünk van, és ez a figyelmesség is meghatott engem. És persze felhívtam sok-sok aggódó ismerőst is, és jeleztem a facebook-on is a szerencsés végkiemenetelt.
Most már tényleg csak azon aggódunk, hogy maga Scotty úr vajon nem egy remek kalandként élte-e ezt meg "egy-jót-csatangoltam-befogadtak-megetettek-szeretgettek-és-este-értemjött-a-gazdi" stílusban, ami miatt esetleg kedve támadhat újrakezdeni....