20 évvel ezelőtt

20 évvel ezelőtt Ausztráliában voltam. Gyerekkori álmom volt oda eljutni, és nagy szerencsémre, ezt a svájci létem alatt meg is tudtam valósítani. Tulajdonképpen büszkeségi kérdést csináltam abból, hogy magam kereshessek meg rá minden egyes (svájci) franc-t. Nyáron dolgoztam egy bankban (hol máshol?! esetleg még egy csokigyár jöhetett volna szóba, nem?), évközben pedig rengeteget korrepetáltam és babysitteltem. Kaptam zsebpénzt is, abból is hozzácsaptam néha valamennyit. Jómódban éltem, persze, mondhatni, hogy könnyű volt ott ilyesmire spórolni. Ez a szerencsém.

Szóval, 1991-ben négy hónapot töltöttem Londonban, angol-tanulás céljából (igen, azt hiszem, csak ebben a bejegyzésben is már többször említettem, hogy szerencsém volt/van). Nagyszerű időszak volt az is, de arról majd máskor. Mindenesetre ott ismerkedtem meg (többek között..... hm, hm...) Stefanie-val, a világ legelragadóbb német nőszemélyével. Azonnal barátnők lettünk, és fantasztikus heteket töltöttünk együtt. Rengeteget beszélgettünk, sokat buliztunk, nem keveset futottunk a Hampstead Heath-en. És, ezen beszélgetések, bulik és futások közben egyre jobban kirajzolódott, hogy mi bizony el fogunk menni Ausztráliába - kettesben.

1992. szeptember vége felé találkoztunk aztán a sokszor egyeztetett helyen és időpontban Melbourne-ben.*

Sosem felejtem el, hogy ahogy megérkeztem, gyorsan telefonáltam (fülkéből, of course) a szüleimnek, ún. "revearse charge call"-lal, azaz a "fogadó fél fizet" hívással. A telefonos kisasszony, akinek diktáltam a számot, megkérdezte, hogy mennyi ideje vagyok Ausztráliában. Mondtam, hogy vagy húsz perce. Olyan lelkesen és kedvesen kívánt nekem istenhozzádot, hogy már akkor tudtam, hogy jó lesz nekem ott.

Stefanie-val összejött a randi (egy pöttyet azért izgultam, hogy mi van ha nem....), és nekivágtunk az előzőleg gondosan eltervezett túránknak. Vettünk egy távolsági busz-bérletet (na az van sok Ausztráliában: mármint távolság....), és a Melbourne-ben töltött pár nap után a kontinens belseje felé vettük az irányt. Ha lehetett. éjszaka utaztunk, hogy arra az éjszakára se kelljen szállást fizetnünk, viszont haladjunk. Így ért minket a születésnapomra virradó éjjel is egy buszon. Máig sem tudom, hogy Stefanie volt-e a dologban vagy csak egy szemfüles sofőr, aki alaposan megnézte a bérletemet, de az biztos, hogy amikor megálltunk az éjszaka közepén (talán pont éjfél körül), akkor a sofőr felszólította az utazó közönséget, hogy énekeljék el a "Happy Birthday"-t, mert van itt egy 21. szülinapos!!!! Hú!!!! Majd elsüllyedtem, de jól esett!!

Adelaide-be érve, gyorsan megkerestük az aktuális "Youth Hostel"-t, ami talán a legkevésbé vonzó volt az összes közül: nagy hálóterem emeletes ágyakkal. Később rájöttünk, hogy Adelaide Ausztália (de lehet, hogy a világ) legunalmasabb városa. Két dologról volt híres: a Forma 1-es versenyéről (ha jól tudom, már régen nincs ott) és a környező hegyvidékek boráról. Számunkra azzal a fontossággal bírt, hogy onnan indulhattunk tovább az ausztrál sivatag közepe felé, a híres "Óriási Kavicshoz", az Ayers Rock-hoz, az Uluruhoz. 

Szóval, estefelé, Stefanie azt javasolta, hogy születésnapom lévén, együnk valami étteremben. Kóvályogtunk jó darabig a városban, de semmi vonzót nem találtunk. Végül, nem messze a szállótól, egy pub-ra akadtunk. Na jó, ha nem tudunk egy jót enni, akkor legalább kóstoljuk meg azokat a híres helyi borokat! Stefanie-val (aki kb. 180 cm magas, abból 120 cm csak a lába....) felültünk a bárpulthoz, és megkérdeztük az ottani legényt, hogy melyik helyi bort ajánlja. Hopp! Már fent is volt öt pohárka bor az orrunk előtt a pulton: egy kis száraz vörös, egy kis édes vörös, egy kis száraz fehér, egy kis kevésbé száraz fehér, egy rozé! Uhhh! És kóstolgattunk.... És beszélgettünk. Talán ettünk is valamit, bár nem rémlik, hogy mit. Szép lassan megtelt a pub, és ugyanilyen fokozatosan szinte az egész pub megtudta, hogy itt bizony 21. születésnap van! Te jó ég! Mindenki (de tényleg!) nekem akart egy italt venni (hiszen az angolszász országokban a 21. születésnapnak külön fontossága van), és arra még tisztán emlékszem, hogy könyörögtem, hogy NE vegyenek nekem pezsgőt (pláne ne egy teljes üveggel!), inkább akkor maradjunk a bornál. A helyzet az, hogy senki nem azért hívott meg egy italra, hogy leitasson, hogy kikezdjen velem, vagy ilyesmi, hanem azért, mert jófejek voltak!!!!!

Végül, az ugyancsak a szállóban megszálló tanárokkal találtunk közös erővel vissza valahogy a szállóba Nem emlékszem pontosan,  hogy miként jutottam be a hálóterembe, miként másztam fel az ágyam emeletére, miként bújtam be a hálózsákomba, de bizonyára egészen csendesen, mert senki nem dobált meg másnap büdös zoknival....

Nagyon jó élményként éltem meg ezt az igazán különleges születésnapot, ebben a különleges országban, ezzel a különlegesen kedves és jószívű néppel. Egyébként az egész utunk ilyen volt (már nem az ivászatra gondolok....): csupa kedves, vendégszerető, jófej emberrel hozott össze minket a jó sorunk a teljes ott-töltött hónap során. Olyan volt, mint egy álom. Egy igazán jó álom!!!!

És miért meséltem el ezt pont most? 

Mert húsz éve volt ez a 21. születésnapom. Napra pontosan húsz éve. 

Steffie-vel az Ayers Rock-on

A Sydney-i Operaházban bent is jártunk - diákjeggyel, hátsó sorban, nagy élmény!!!!

A Korallzátonyt ki nem hagytuk volna; itt az odavivő hajón

Vigyázat! "Koalaveszély!"

* Svájcban úgy van az egyetemi rendszer, hogy lehet vizsgázni júniusban és/vagy októberben is. Tehát a 9-10 vizsgát lehet egy vagy két részletben is letenni, illetve az uv. időszak is októberben van. Én mindig letudtam mindent még júniusban, így aztán a szünidőm október szinte-végéig tartott. Ezért tudtam elmenni szeptember végétől Ausztráliába