A gyerekeim végre megismerték

.... A TELET!!!!!!

Elutaztunk hát és szerencsésen haza is értünk! Bár síelési szempontból nem volt optimális időjárásunk, mi ezt egy cseppet sem bántuk. A ködtől ugyan eltekintettünk volna, de az ottlétünk alatt hullott egyméteres hó élményétől semmiképpen sem!


1700 méter magasan laktunk, gyakorlatilag a sípályákon. És leánykáim végre megtudhatták, hogy milyen az, amikor hatalmas pelyhekben hull a hó, szakadatlan, órákon át, milyen hógolyózni, de úgy igazán, hatalmas és kicsi hóembert építeni, hóangyalt csinálni a hatalmas, friss és szűz hóban, lehempergőzni a mély, puha hópaplanban. Mmmmmm! Klassz volt. Most még csak néhány kép a gerlitzeni télről. A beszámolót meg majd részletekkel is folytatom (pl. az Ikrek síiskolai teljesítményéről).

Elvileg...

... elutazunk holnap. Elvileg. Ha sikerül, akkor egy hét múlva jelentkezem és ígérem, hogy az elolvasott könyvek játékába beszállok.

Ovisok

Még talán a babaszobás naplóban írtam kétségeimről, hogy az ikrecskék jó helyre kerültek-e abban a csoportban, ahová végül is járni kezdtek. Kétségeim, hullámzó mértékben ugyan, de azóta is megmaradtak.

Az előző "nevelési évben" beszéltem is már egyszer a vezető óvónővel erről. Elmondtam, hogy nem érzem, hogy volna bármilyen igazi kommunikáció a gyerekek és az óvónők között és a szülők felé sem. Nekem nagyon hiányzott a visszajelzés napi szinten. Ezalatt nem félórás pletykálkodásokat értek, hanem egy-két olyan mondatot, ami által megnyugodhatok: kezdik megismerni (megismerték) a gyerekeimet és értik őket. A lányok pedig... Hát lelkesedni sosem lelkesedtek az oviért. Nem mesélték, hogy miket csináltak (kivéve egyszer, amikor a dadus néni vitte őket le az udvarra és az nagyon teteszett nekik - tudniillik a dadus néni tornázott és játszott velük...). Nem tűnt nekem úgy, hogy különösebben bővült volna a dalos vagy verses táruk, sőt, azt sem tapasztaltam, hogy a közös játékokban újabb ismeretekre tettek volna szert. Kézműves munkáik alig voltak és semmi újdonság nem volt számukra - az elvileg vegyes csoportban. Programokra nem nagyon mentek, mert "sok a kicsi". És főleg... Érzelmi kötődés nem alakult ki egyik irányban sem az óvónők és Klára és Imola között. Ha sírtak reggel, mert nem akartak bemenni (ez sűrűn előfordult), nem jöttek oda, nem vették őket fel, hogy segítsék a búcsúzást. Az egyik óvónő kifejezetten keveset mosolygott, a másik többet, de valahogy felvett maszknak tűnt. Ez utóbbi óvónő annyira bizonytalan és tétova (ideges?) volt, hogy láttam, hogy az én kissé bizonytalankodó természetű, félénk Imómnak kifejezetten rossz.

Persze ezek nem BORZASZTÓ dolgok, amiket leírok. Csak valahogy úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy még két és fél éven keresztül "langyos vízben" ázzanak, hogy az óvodát egy "szükséges rossz"-nak tekintsék. Meg van bennem egy nagy törekvés az egyenlőségre a gyermekeim között. És a két Nagynak sokkal jobb jutott. Ezért aztán kötelességemnek éreztem legalább megpróbálni javítani a helyzetem.

Így a hét elején ismét leültem beszélgetni a vezető óvónővel. Pont jókor. Az óvoda "tagépületében" (ami ráadásul pont a Nagyok sulijának utcájában van) éppen "ürülés" volt, egy autista kisgyermeket "kivettek", és ő három helyet ér. Mindezt, a vezető óvónő szerint, a legjobb csoportban....

Ma elmentem oda. Az egyik óvónőt ismerem is (a lánya Zitával járt egy óvodai csoportba), a másikról csak jót hallottam (mert érdeklődtem ám!!!). Ezért hát úgy döntöttünk, belevágunk. A jövő héten elmegyünk síelni (elvileg....) és utána már az új helyre megyünk vissza....

A lányok még nem tudják. Túl mély barátságokat még nem kötöttek. És ott lesznek egymásnak. Szerintem nem lesz gond, mivel az óvónők hozzáállása merőben más.

De azért szorongok.

A rajz Klára műve. Szerintem egyszerűen zseniális. Ezt minden külső be- vagy ráhatás nélkül készítette, "csak úgy". Ez egy négyéves részéről fantasztikus. Hm, vagy csak elfogult lennék????

Verses est, kutyás koncert és csúszkálós hétvége

Úgy döntöttem, hogy idén nem kezdek minden bejegyzést úgy, hogy jaj, már megint mennyi mindenről kellene mesélnem és milyen kevés időm és lehetőségem van rá, mert ez már kezd nagyon általános lenni, tehát adott. Így aztán csak írok majd, amikor tudok és kész.

Szóval volt ám nekünk is szilveszterünk... Semmi extra - ezt készültem írni, amikor beugrott, hogy dehogynem! Mert ugyan az éjfél közeledte nem valami kirobbanó buliban ért minket, hanem szüleimnél töltöttük, társasozva, eszegetve, kutyát nyugtatgatva (szüleim pulija RETTEG a petárdáktól és hasonlóktól, így aztán, több nyugtató ellenére is magán kívül volt szegény pára...). De délután! Elmentünk az ügető-szilveszterre (Imolát kivéve, mert pöttyösen nem lehet a hidegben kószálni)! Ott aztán megnéztünk egy futamot, ittunk teát és forralt bort és testközelből megcsodálhattuk a mostanság egyik leghíresebb "magyart", azaz Overdose-t, a csodapacit. Ezután, mivel már kezdtünk jégcsapformát ölteni, hazamentünk és a fentebb említett módon "szilvesztereztünk". A három "kicsi" a szokott időben lefeküdt, miután az antibiotikum és az ügető jeges levegője teljesen lefárasztotta őket. Zita kicsit tovább kitartott, majd ő is bevallotta, hogy álmos és lefeküdt- igaz, hogy az éjféli puffogtatásra felriadt, így aztán legalább vele koccinthattunk.

Január elseje teljesen különlegesre és hangulatosra sikeredett. Anyukámnál elfogyasztottuk a szerencsét és gazdagságot hozó lencselevest, majd hazatértünk. Délutánra volt négy jegyünk a Művészetek Palotájába (szüleim ajándékaként), egy Ifjúsági Újévi Koncertre, tehát gyerekeknek. A négyes-fogatunk egész érdekesen állt össze: Zita, Emma, apukám (anyukám közben ismét belázasodott, a télen már többedjére - nem is értem, hogy mire volt jó beoltatni magáz influenza ellen) és jómagam. És frenetikus élményben volt részünk! Annyira, hogy végül is elmulasztottam megkérni azt a hivatalos fotóst, aki csinált egy csomó képet csillogó szemű, elbűvölt gyerekeimről, hogy küldjön már egy párat az e-mail címünkre (most aztán leshetem a MŰPA kiadványokat, hogy hol bukkannak fel). Hogy miért volt ilyen fergeteges? Elmondom.

Egy tündéri karmester kommentált mindent. Először a zenekar Handel "Üstdob szimfóniáját" kezdte játszani, amit más néven "Meglepetés szimfóniá"-nak is neveznek. Hogy miért? Hát azért, mert az üstdob váratlan pillanatokban szólal meg - állítólag azzal az eredeti céllal, hogy a hallgatóságban elbóbiskolókat felébressze... Ez a gondolat persze nagyon tetszett a gyerekeknek, meg az is, hogy megszavazhatták, hogy melyik ütővel üssön a dobos.

Szóval, meghallgattuk az első részt, majd a másodikat is, a kiválasztott ütőkkel. Utána szünetet tartottunk a szimfóniában... Jött Leopold (Wolfgang apja) Mozart két kis "szimfóniája". Az elsőt "Gyerek-szimfóniá"-nak hívják. Mert... mily' meglepő, gyerekek is szerepelnek vele. De nem ám hegedülő kis zsenik, nem! Bejött vagy tizenöt kis tanítvány a Váci Zeneiskolából (méltányolom, hogy a MŰPÁban is úgy gondolják, hogy a fővároson túl is vannak remek dolgok...) és mindenféle jópofa "hangszerrel" szálltak be az együtt zenélésbe: volt "fürj", "kakukk", "csalogány" (mind ilyen kis vásári vizes vagy "sima" hangszerecskék), papír-trombita, háromszög (triangulum, elit nevén), "kisdobos" dob, stb. És ők beszálltak, a nagyzenekarral teljes összhangban. Tündéri volt.

Ekkor jött a slussz-poén. Ugyanez a Leopold Mozart írt egy "Vadász-szimfóniá"-t. Vadászkürtösökkel, persze. És... Borisszal, egy tündéri kutyussal!!!! Igen, bejött egy számomra ismeretlen fajtájú, de elbűvölő eb, a gazdájával. A dolog úgy történt aztán, hogy a karmester intett a gazdának, aki mutatta a betanult jelt a kutyának és a kutya csaholt, amikor kellett és abbahagyta, amikor kellett. Hát, talán nem is kell nagyon mondanom, hogy az egész közönség eksztázisban volt! Gyerekek is, de szülők és (például esetünkben) nagyszülők is! Borisznak hatalmas sikere volt, többször "kezet fogott" a karmesterrel és nagyon jól viselte a tapsvihart....

Végül, levezetésként, meghallgattuk az eredetileg elkezdett, Handel szimfónia végét.

Azt hiszem, hogy nem kell majd nagyon győzködnöm a csajokat legközelebb, amikor azt javaslom nekik, hogy menjünk a MŰPÁba.....

De ezzel még nem ért véget január elseje varázsa.... Ahogy hazaértünk Apához és a vidám Ikrekhez, lassan már készíthettem a vacsorát. Teljesen sajátkészítésű pizza volt a menü - ráadásul remekül sikerült. Amíg én terítettem, Zolinak eszébe jutott egy vers egy olyan madárról, amit közösen néztek egy dokumentumfilmben aznap délelőtt Emmával. Ez a lappantyú volt. Rákeresett a neten és megtalálta: Nemes Nagy Ágnes, "Láttam, láttam" című verséről van szó. Ezt olvasgatták, meg másokat is, mert valahogy egy gyerekvers gyűjteményben lelte meg. Végül Zita is csatlakozott és megkérte az apját, hogy nyomtassa ki az egészet.

Vacsorához Zoli meggyújtotta az összes gyertyát, amit az ünnepek előtt és közben használtunk. És beszélgettünk. Beszélgetés közben Zitának eszébe jutott Ady (?????) "Alkalmi vers" című költeménye, amit együtt mondott az egész osztály a karácsonyi ünnepségen. Innen az is eszükbe jutott, hogy az imént kigyűjtött vers-csokorban is vannak "Újévi kívánságok". És akkor Zoli odahozta ezt a gyűjteményt és felolvasta. Aztán egy másikat is. Utána Zita olvasott fel egy verset. És így adogatták egymásnak, verselve, gyertyafénynél. Persze a Kicsik is beszálltak, ki-ki a maga, ünnepre betanult, versecskéjével.... A végén döbbentünk csak rá a Zolival, hogy micsoda fantasztikus dolog történt ott velünk.... Hát, ha az egész év olyan lesz, mint a január elseje (népi bölcsesség, vagy mi), akkor sok, családi, meghitt este vár ránk 2009-ben.... Ja! és jól sikerült vacsorák....

Január 2-át (vagy legalább is a felét), ezzel szemben, egy igencsak idegnyűvő helyen töltöttem a két Naggyal. A frissen nyílt Ramada szálloda csúszda-paradicsomába mentünk - és "elkísért" minket fél Budapest. Jött még velünk Zita két osztálytársnője (és egyikük anyukája is). Hááát. Biztos klasszak a csúszdák (Emma most csak a könnyedebb dolgokat vállalta be, szerencsére, Zita meg barátnőzött), de az a tömeg, az nekem mindent lerombolt. Egyáltalán nem olcsó hely, és ezzel együtt parázs vitákat kellett néha lebonyolítanunk egy-egy csúszka-kellék megszerzéséért (ilyen óriási úszógumi-szerűségek). Persze, kisebb tömeg mellett biztos nagyon jó, de én most egy jó darabig nem vágynék oda....

Az év első hétvégéjére már sokkal jobb, egészségesebb és pénztárca-kímélőbb szórakozást találtunk. Korcsolyáztunk!!!! Méghozzá kerületünk kis tavacskáján, a Naplás-tavon. Bevallom, hogy eddig én soha nem koriztam természetes vízen és ezért engem még inkább elbűvölt ez az élmény. Szombaton Zitával és Emmával mentünk ki, no meg Zitus egyik osztálytársnőjével (Zita számára ez a hosszú, itthon töltött szünet a barátnőzés jegyében telt). Nagyszerűt korcsolyáztunk és csak a lemenő nap űzött minket haza. Másnap, vasárnap, már Klára is jött - és teljesen lenyűgözött a kitartása és ügyessége! Zoli is elkísért minket bár nincs korija. Addig Klárával totyogott, amíg én Emmával mentem egy nagyobb kört. Zita persze ismét barátnőzött. Ezúttal egy komoly társaság verődött össze, Zita és Emma osztálytársaiból és más barátokból. Ismét nagyszerű volt, hihetetlenül hangulatos, friss és finoman hideg!

Természetesen, mivel a hideg csak erősített a héten, most hétvégén is megyünk (most már Imó is velünk tarthat!), alig várjuk!!! Ezúttal valószínűleg még többen leszünk, mert mindenkinek lelkendeztünk az élményről, akivel csak találkoztunk (mondjuk nem is nagyon kell népszerűsíteni, már így is ott volt a fél kerület...). Külön öröm (az országos szintű ürömben), hogy mégsem lesz holnap tanítás!!!!!

Végül: BÚÉK!!!

Nem akarom "restanciával" kezdeni a jövő évet, így most már krónikám végéhez érek.

Hogy telt a beteges szünidő? Zita nagyon élvezte, tulajdonképpen... Rengeteget játszott (pl. a babaházzal), sok barátnőhöz elment és néhány mozifilmet is megnéztünk vele (és Emmával). És persze sokat, nagyon sokat játszottunk mi is a beteg és kevésbé beteg sereggel. Társasoztunk (itt Emma ajándékával, a "Headbandz" névre hallgató, barchoba-szerűséggel), építettünk, babáztunk, diáztunk és megint újból mindezt. Nem mondom, hogy egyszerű volt ez a pár nap, négy, többé-kevésbé nyűgös, gyerekkel összezárva....Ja! meg rengeteget sütöttem-főztem, a kevésbé betegek segédletével. Már a karácsonyt megelőző hetekben is egy kisebb fajta cukrászdát üzemeltettem, mivel az összes tanárnőnek, edzőnek, stb., azt adtuk ajándékba, hogy helyes kis üvegeket telepakoltuk a sokféle általam sütött sütivel (mákos, diós, kókuszos, mézes, mogyorós, narancsos, csokis) és szépen becsomagoltuk őket. Saját készítésű és finom, nem? De még sütöttem itthonra bejglit, zserbót, kuglófot, muffin-hegyeket, tortát Zitának és clafoutis-t csak úgy, sőt kenyeret is, Karácsony másnapján..... Gyakorlatilag álmomban is valami tésztát gyúrok, vagy fakanalat forgatok....

Na, mindegy. Mára azt tervezzük, hogy kimegyünk az ügető-szilveszterre (persze Imola nélkül), utána pedig a szüleimnél múlatjuk az időt (ha bírjuk, éjfélig...)

És BÚÉK mindnekinek!!!!!

Karácsony

A karácsonyt megelőző vasárnap már nyugodtabb tempójú volt. "Csak" Halász Judit koncerten voltam a három Kicsivel (bár addigra már Emma egészsége erősen megingott), Zita pedig egy zsúron volt. Este szüleimnél aludtak, így mi, Zolival, nekiláthattunk az ünnepi készülődésnek. Hétfőn délelőtt átvittem a csipet-csapatot Csepelre, Jutka mamához, bízva abban, hogy Emma ott teljesen erőre kap. Én futottam egy utolsó bevásárló-kört és itthon tettem-vettem, majd elmentünk Zolival kettesben, már-már hagyományos "évzáró" vacsoránkra. Kedd is a készülődés jegyében telt, aminek a legjobb mozzanata az volt, amikor kettesben elsétáltunk a piacra és hazahoztuk a leendő karácsonyfát....

Szerda reggel Jutka mama közölte a rossz hírt: Klára belázasodott.... Akkor még nem gondoltam, hogy ez csak a kezdet.... Szerda délelőtt még beugrottunk barátainkhoz egy koccintásra (Imola keresztszüleihez ), ami olyan kellemesre sikerült, hogy kérték: csináljunk ebből rendszert.

A Disney on ice után, Csepelről hazahoztuk leánykáinkat és itthon már várta őket a csoda! Egy gyönyörű karácsonyfa, ezúttal még jászollal is alatta és, persze, sok szép ajándékkal. Közülük a sláger rögtön a gyönyörűséges babaház lett (meglepő módon, Zita a legnagyobb élvezője egyelőre!!!! - a képet Emma készítette). Klára az ajándék-bontogatást már csak a kanapéról figyelte és a gyönyörűen megterített asztalhoz sem ült oda.
Ahogy már írtam, szüleimhez is átmentünk, ahol a további ajándéközönön túl, fantasztikus vacsorát fogyasztottunk. Csak az volt a baj, hogy sűrű felhők gyülekeztek a családi idillünk fölé: Klára és már Emma is belázasodott, engem a hideg rázott.

A következő napok már a betegség jegyében teltek (26-ára Imola is kidőlt és én sem lettem jobban). 27-ére eldőlt: nem utazunk sehová. Estére Imola pöttyei is előbújtak.

December végi krónika folytatása

Az előző bejegyzés szoros folytatásaként...

Csütörtökön Zita karácsonyi műsorát élvezhettük, mármint az osztályét (ahogy Emmának hétfőn). Arról csak egy béna képem van, mert egyébként videóztam, meg "gyereket neveltem", mert a három hugica is eljött. Ott volt ugyan még anyukám is és vártuk Zolit is, de neki, azon a napon, hála a karácsonyi rohamnak, három órán tartott a hazaút Budáról.... és így mindenről lemaradt.

A műsor kicsit felemás volt, mert annyira sokat akartak a nyújtani a tanárok, hogy az már túlzás volt, meg rengeteg bonyodalmat okozott az előkészületek során, nem kis sebeket ejtve a hamvas ifjak lelkecskéin. De erről ennyit, elmúlt és igyekszünk csak a szépre emlékezni....

Péntekre is jutott ám a show-ból! A három kisleány tornájának volt bemutatója! Csupa báj és mosolygás volt az az egy óra, miközben az is látszott: kemény munka! Az ikrek a legkisebbek (vannak negyedikes nagylányok is!) és ezáltal az egész szülői gárda az ő látványuktól olvadozott! Ebből ők mit sem vettek észre, annyira igyekeztek! Ezúttal is Zoli nélkül voltam (túl korán volt, meg sem próbált odaérni..) és videóztam, de a mellettem ülő anyuka néha kitépte az ölemben heverő fényképezőgépet és lelkesen kattingatott (annyira tetszettek neki az ikrek, hogy azt mondta, hogy vétek lenne nem lefotózni őket), így jó sok kép lett.
Szombaton sem pihenhettünk! Először is: a két Nagy suliba ment! De csak olyan lazán, mert 11-től az iskolai karácsonyi koncert kezdődött (és ezt végre Zoli is rendesen végignézhette). Hogy felléptek-e a mieink? Naná! Emma ugyan "csak" a németesek kórusában, de Zita itt meg az alsós énekkar színeiben tűnt fel és teleharsogta (néhány hasonlóan bátor társával) az aulát, kissé megszégyenítve ezzel a csöppet halovány felsős kórust... Ja! meg ismét fuvolázott, gitáros barátnője kíséretében....

Aztán alighogy hazaértünk, már szinte kezdődött is Zita zsúrja! Kissé amerikaias stílust kanyarítottunk most neki, a számháborútól eltekintve. Zita nagy álma, hogy hóember-építő verseny legyen a zsúrján, idén sem teljesült, a hó nem kapta meg időben a meghívót.... De azért kizavartuk a 16 leánykát a szabadba egy kicsit, mert különben nem lehetett volna bírni velük. Először csak a többieket lesték, a kerítésünkön gubbasztva, mint a verebek, nagy csivitelés és vihorászás közben, aztán csapatokat formáltunk és indulhatott a számháború. Na ja, de eleredt az eső is, így a visszavágó elmaradt és a házunk összes fűtőtestén kabátok száradtak.... Így aztán jött egy kis karaoke - de az nem mindenkit lelkesített be. Annál inkább a héliumos lufi! Nagy nehezen rájött mindenki a technikára és így lassacskán az összes csaj kipróbálta, milyen az, furi, magas hangon beszélni. Ahogy valaki megszólalt elváltozott hangon, hogy "szia", az összes többi dőlt a nevetéstől... Végül, hot dogot és hamburgert készítettünk a lányoknak, aminek mind nagyon örültek (addigra a pop corn elfogyott..). A záróakkord pedig a gyönyörű, amerikaisan giccs, de magyarosan finom, emeletes torta volt. (Köszönet Áginak a Sugar-os tippért!!!!)