Ovisok

Őket aztán nem zavarta, hogy a biciklik kicsit később érkeztek a Balcsira, mint ők. Hiszen a "kisházból" előásták régi műanyag motorjaikat, és azzal száguldoztak Boglár utcáin. Apu többször is javasolta nekik, hogy inkább a térdükkel hajtsák, de csak kacagtak, és újabb "ugratókat" kerestek.Amikor végre eláll az eső, máris a játszóteret célozzák meg. Ott is főleg a homokozót. De a kertben is remekül tudnak sarazni. Elmerülni az alkotás ezen legelemibb örömében.... és nem törődni azzal, hogy úgy néznek ki a végén, mint két kismalac. Már miért is törődnének ezzel...
Hihetetlen boldogsággal tudják felfedezni az ide lehurcolt olyan játékaikait, amiket Pesten észre sem vettek már.
Babáznak, minden mondatot úgy kezdenek, hogy "mondjuk, hogy..." (vagyis inkább hadarva, főleg Klára, amitől úgy hangzik, hogy "mon'k!"). A lépcsőfordulóban plüss-sereg fogad minket - no meg minimum egy iker. Mert ott lehet a legjobban játszani.
Esti mese nélkül le sem feküdnének - habár, ha ez a mese kicsit késik, akkor Imó biztos, hogy belealszik az első oldalakba. Ahogy a tegnapi cirkuszi előadáson is tette, a második rész vége felé. Ha ő álmos, alszik. És ő szinte mindig ugyanakkor álmosodik el, és ugyanakkor kel.
Mindkettő az ölembe ül, és sok-sok babusgatásra vágyik.
Imó olyan, mint egy kismacska.
Klára pedig, mint egy vagány fióka.
Ovisok még.
És egy hónap múlva beülnek az iskolapadba...

Foci

"Tudtam, tudom,
tudni is fogom,
hogy baj lesz,
ha bekapom
a hatodik gólt."
Ez volt életem első versének első versszaka.
Mert nekem az anyatejjel járt a fociimádat is. Nagyapám, apukám, bátyám, azok barátai, egy napot sem tudtak elképzelni a labda rugdosása nélkül. Volt is egy pici elkerített rész a kertünkben, két pici kapuval (és a szilvafával a közepén...), ahol az utca többi srácával - és férfi családtagjaimmal - együtt hatalmas bajnokságok zajlottak. És hát, én is fiúsítva lettem, és nem volt kérdés, hogy részt vegyek-e ezeken.
De azért nem nagyon bíztak bennem - pláne nem a tesóm. Hatos mérkőzéseket játszottunk. Misi szerint, ha vele voltam, én direkt bekaptam azt a bizonyos hatodikat... Pedig nem is. Csak, ha vele voltam, stresszeltem, nehogy bekapjam, mert akkor biztos azt hiszi... Így aztán bekaptam... Egy ilyen eset kissé eltúlzott reakciója után született a fent idézett vers...
Az élet úgy hozta, hogy egy focistába szerettem bele... Emlékezetes mindenki számára az, ahogy apukám szeretett volna megismerkedni a későbbi vejével...
Anyuék még kint éltek Svájcban, így csak a távolból mesélhettem nekik kisebb vívódásomról (egy előző "versenyző" esetleges visszatérte kapcsán...) és Zoli érkezéséről életembe. A vívódás szerencsére nem tartott sokáig. Mire szüleim ismét hazalátogattak, szemernyi kétségem sem volt Zolit illetően. Misi bátyám már össze is futott egyszer vele. Akkor még Zolinak hosszú haja volt. És erős kézfogása - Misi elmondása szerint.
Anyut kissé riasztotta a hosszú haj. Meg különben is... "Ki lenne méltó az ő lányához?".... Apu csak annyit kért: jöjjön el a vasárnapi focira. "Én majd megmondom, hogy milyen ember, a játéka alapján!"-Biztatta kissé szkeptikus anyukámat.
Amikor hazajött a fociból, - állítólag- azt súgta Anyu fülébe: "ő jó lesz vejnek"..... Hozzáteszem: addigra rövid haja volt.... :-)
Szóval, a foci fontos, ha akarom, ha nem. Máig is. Zoli könnyen bevágódott Misi fiainál is, akik "természetesen" fociznak (a két nagyobb). Zoli mindig, mindenkivel szívesen focizik. És túl azon, hogy nagyon ügyes és tehetséges (hiszen gyerekkorában a Bayern München szerette volna kinevelni, csak apósom nem hagyta, hogy külföldön maradjon....), a csapatcentrikus, őszinte, egyenes és tisztességes jelleme is kidomborodik a játékában. Ezért hívják mindhová. Szeptemberben pl. egy világeseményre...
Nekünk négy leányzót osztott az élet főkártyása. Egyik sem focis. A női foci azért nem annyira bűvöl el senkit a családban. Viszont így, nyaranta, a mi leánykáink is próbálgatják rúgni a bőrt.
Ezért melegedett föl a szívem, de nagyon, amikor tegnap, egy óra kettesben töltött tenisz után, hazatérttünkkor, azt láthattuk Zolival, hogy két ideiglenes kapu felállítva a kertben, és Apu meg három leánykánk fociznak. Mezítláb, a nedves fűben, hatalmasakat vetődve és kacagva...
Lerúgtam a cipőmet és beálltam én is...
Hatos meccset játszottunk.....

(Haj)színskála

Kicsit úgy érzem magamat, mintha egy elvarázsolt kastélyban élnénk itt, Bogláron. Ja, mert a pesti pakolós visszaruccanásom csak átmeneti dolog volt. Két esemény motiválta: egy részről, a laptopkonyhán sajtótájékoztatónk volt, mert nálunk sütötte meg Zila úr a 2011-es év Magyarország tortáját, kölesesen, kecskeméti barackosan, ahogy azt megálmodta. Más részről pedig a már említett eljövendő festés-tapétázás miatti előkészületek végett. De aztán visszatértem a boglári bázisra, szüleim nyaralójába - ahol most telelünk.
Nos, eme nyaraló nem egy mai darab. Szuper, imádjuk, kicsit mesebeli, és igen kényelmes. Szüleim felújították és átépítették tizenéve, de folyton szolgál meglepetésekkel.
Ilyen volt, amikor pár éve, amikor Mingi barátnőm és a három fia nyaraltak itt velünk, egy este egyszer csak elkezdett spriccelni a víz az egyik falból...
Jó volt, amikor menyét hozta ránk a frászt, ahogy kint lopakodott. És jó viccként mesélik családtagjaim azt, amikor beragadtam az egyik fürdőszobába, és egy egészen kicsi ablakon sikerült végül kimásznom (milyen jó, hogy nem vagyok túlsúlyos - mondják).
Nos, ez a hetünk sem volt semmi...
Kezdte a mosógép a szórakoztatásunkat. A hol mos, hol nem, a hol centifrugál, hol nem játékot játszotta velünk. Ma feladtuk, és szerelőhöz folyamodtunk.
Az internetet ma szerelték harmadjára. Bár az egyiknek máshonnan származó oka volt:
Kedd reggel furcsa jelenséget tapasztaltunk: a lámpák hol gyengébben, hol rendesen világítottak. A mikró hol működött, hol nem. A hűtő nem hűtött. Végül, az egyik lámpa égője egy hatalmasat pukkant, és úgy égett ki, hogy ráolvadt a foglalat is. Közben a biztosítékok a helyükön maradtak.
Kissé szorongva indultam fel Pestre, és hagytam itt a négy leányzó a két nagymamára: aggódós alkatomnak köszönhetően már olyanokat képzeltem magam elé, ahogy leég a ház egy zárlat miatt....
Hát, ha nem is égett le, azért izgi volt... Ugyanis az utcáról bejövő kábelből szakadt le az ún. nullás fázis, és az igen sok érdekességet okozott a házban. Tönkrement a mikró. Tönkrement a DVD-lejátszó. Tönkrement az internetes modem. A riasztó akkumulátora is felmondta a szolgálatot (melynek örömére, hajnali háromkor telefonált a riasztós cég, hogy figyelmeztessen minket erre - majd onnantól fél napon át pittyogott a riasztó kezelőtáblája..) Hét körtét kellett kicserélni. Az összes elosztó rázott. Kidobhattam a telefonom töltőjét.
A kábelt visszatették a helyére, csak közben az e-onos ember megjegyezte, hogy az oszlop olyan korhadt, hogy bármelyik pillanatban kettétörhet... Hurrá. Szólt a központnak. Ma megjelent egy olyan "kosaras" autó. Majd elment. Kicsit később jött újra a "kosaras", és hozzá egy "létrás". Változást nem tapasztaltunk. Lehet, hogy holnap három kocsi jön majd...
Szóval... volt egy pont, amikor már, ha megjelent egy alak az ajtóban, csak ennyit mondtam: "Jó napot! Mit jött szerelni?" Úgy ebédeltünk, hogy közben egy-két szerelő jött-ment és szerelt valamit.
A mosógép talán jó most már (bár ott nem biztos, hogy csak az áramvariálás kavart be.) A net olyan, mint a mesében: hol van, hol nincs.
Kicsit idegőrlő ez. Ezért aztán kitaláltuk, hogy tulajdonképpen egy elvarázsolt kastélyban lakunk.
És ezért gondoltam, hogy relaxáció végett, különösebb apropó és nyeremény ígérete nélkül,játsszunk! Meg azért is, hogy feldobjuk ezt a télies, nedves és felháborító júliust!
Íme egy kép, ami akár egy hajszínskála részlete is lehetne: sötétbarna, gesztenyebarna, sötétszőke és mélyszőke. No de, melyik melyik leányzóé? Regisztráltak és nem regisztráltak, blogon olvasók és facebookosok egyárant tippelhetnek, nem diszkriminálok....

Határozat

Most, hogy egész nap a lányok szobáit pakoltam ki - tapétázás és másutt pedig festés végett, volt időm végiggondolni pár dolgot és hozni néhány megfontolt döntést.

Ezentúl, a lányok nem kérhetnek semmilyen játékot. Nem férne be.

Főleg nem plüssöket.

Meg társast.

Kis és nagyobb táskák, szütyők, szütyőkék sem jöhetnek már.

Tulajdonképpen könyvek se. Nincs hová.

Hogy mit kérhetnek ezentúl, akkor, "szegények"? Élményt! De szuvenírt nem hozunk. Csak fotózunk. A falon még van egy kis hely a képeknek.

Rájöttem, hogy egészen egyszerűen képtelenség, hogy Klára és Imola szobájába beférjen még két íróasztal. Vagy persze befér. Csak a lányok nem. Vagy az ágyuk. Vagy a holmijuk. 

Eddig is úgy véltem, hogy jó az, hogy egyszintes házban lakunk; ez most megerősödött bennem. Így csak egy szintet kellett fel-le kaptatnom: földszinttől pincéig.

Ezzel egyidejűleg feltűnt az is, hogy nem szeretek lépcsőzni.

Most már azt is biztosan tudom, hogy nem költözünk mi már semmikor sem sehová. Azt egészen egyszerűen nem bírnák az idegeim. meg a lábaim, hátam és a derekam.

Nos hát, így állunk, ma július 27-én.

És még nem végeztem az egész ház pakolásával!

Szerintem, lesz még pár korszakalkotó ötletem!

Mélységek és magasságok a nagy balatoni télben

Vasárnap, ebéd közben, felvetettem, hogy esetleg elmehetnénk kirándulni. A szokásos fanyalgás (ami a helyszínen mindig elfelejtődik, persze...) helyett komoly lelkesedést váltott ki indítványom a lányok körében. Ennek oka valószínűleg abban is keresendő, hogy a pénteki boglári érkezésünk óta csak zuhant a hőmérséklet folyamatosan, ráadásul még az eső is csordogált. Ezért hiába volt mögöttünk egy-két félénk és fagyos séta, jó néhány kártyaparti és pár Bud Spencer- Terence Hill DVD megtekintése, no meg némi szomszédolás a "nyári" barátnőnél, azért vonzónak tűnhetett bármilyen házon kívüli program.
Mónikánál olvastam már jó ideje a tapolcai Tavas-barlangról, és már akkor eldöntöttem, hogy ezt szeretném megnézni - kipróbálni a csajokkal is. Zoli kissé (...) ódzkodik a barlangoktól, de tudtam, hogy ez nem egy hosszú és a klausztrofóbiások idegeit kimerítő túra lenne. Persze, azért most is ő volt a legfőbb ellenlábasa az ötletnek, mert "messze van, nem ér meg annyi utat olyan kevés-rövid élményért", de nem mert ennyi nővel szembeszállni.
Utunk során Tapolcáig, volt napsütés, volt vihar, szél és nyugalom, no meg két elpilledő ikergyermek is. Amikor végre odataláltunk a célállomásunkhoz, Zoli alig bírta visszatartani az "én-megmondtam-hogy-ne-ide-jöjjünk" vigyorát. Ugyanis a fél Balaton ugyanezt a programot tartotta jó ötletnek vasárnapra... A sor, az igen tisztességes tájékoztató alapján, kb egyórásnak ígérkezett, amely várakozásnak nem mertem volna kitenni öt Baloghot, pláne nem a legidősebbet...
Emma nagyon elkámpicsorodott, hogy mégsem csónakázunk egy barlangban, de mivel pont ő volt az, aki nemrégiben azt reklamálta, hogy nem nézünk meg elég várat, így hamar kiengesztelődött azon ötletünktől, hogy akkor inkább másszuk meg a Szigligeti várat!
És lőn!
Valamikor nagyon régen, zsenge gyermekkoromban járhattam ott utoljára, így nekem is nagy élmény volt. És mind a négy csajnak! Van valami izgalmas romantikája ennek a várnak. Klassz, hogy ide-oda lehet és kell tekeregni és mászni, hogy minden zegét és zugát megnézzük, hogy egyre magasabbra jutunk, és egyre lélegzetelállítóbb a kilátás, és hogy lehet találni sok olyan rejteket, amikbe rengeteg kalandot és titkot bele lehet képzelni (ebben Emma volt a főmester, aki mindenhol titkos alagutak, járatok bejáratát vélte felfedezni).
Az időjárás... nos, az időjárás tulajdonképpen kegyes volt hozzánk, ha azt vesszük, hogy nem esett. Viszont olyan csontig hatoló jeges szél fújt, amitől októberben is megsértődnénk, nemhogy július végén!

Vidáman, ámde átfagyva és forralt borról, teáról és kakaóról álmodozva tértünk vissza autónkhoz - és feltekertük a fűtést.
Ígértünk nekik cukrászdát is... Zoli ekkorra már belejött, így a "közeli" Balatonfüredet és a méltán híres Bergmann cukrászdát ajánlotta. Senkinek sem volt ellenvetése, hiába várt így még ránk pár kilométer.
A cukrászdában, alig félórányira a zárástól, rengetegen sütiztek, a pultok tele voltak még, a pincérek pedig olyan kedves mosollyal szolgáltak ki minket, mintha akkor kezdték volna a műszakot.
És a sütik!!!! Ah! Nem sok helyen mernék Esterházy-tortát kérni, de ott! Egyáltalán nem émelyítő a krém, hanem finom, lágy, olvadós, pont eléggé édes, és jó diós!
Szóval besütizve, feltankolva, elégedett sóhajjal hagytuk ott a cukrászda édes illatú melegét, hogy becélozzuk - ha már lúd, legyen kövér alapon- a tihanyi kompot. Ami egy régi tartozásunk volt amúgy is a gyerekek felé.
Volt is nagy ujjongás, hogy autóval megyünk a hajóra!
Kicsit megpróbáltuk kintről élvezni a "hajókázást", de mivel már az este is előrehaladott, a szél már igen kellemetlen és fagyos lett, így aztán inkább az autóban ücsörögtünk.

Úgy értünk haza, hogy mind a négyen azt mondták: jó kis nap volt!

És hát, bár nem bánnám, ha végre felolvadna a jég a Balatonon, és a jegesmedvék is visszatérnének már rendeltetésszerű állomásaikra, de a rögtönzött balatoni turnénk során megállapítottuk, hogy vár még ránk jópár látnivaló, nem kevés élmény; még akkor is, ha fürödni nem tudunk még egy darabig.  Ott van pédául rögtön a tapolcai Tavas-barlang....

Vajon?

Van ebben valami bájos, megható és lenyűgöző. Mármint abban, hogy kicsit több, mint hat és fél éve, Imola MINDIG így alszik:

Azaz, igazán bájosan pisze orrocskáját felfúrja valahová az ég felé, és közben egy fordítva tekert kifli formáját veszi fel. Ránézésre iszonyatosan kényelmetlen póz, de ő nem szokott hátfájásra, vagy bármi másra panaszkodni.  Képes volt így aludni a régebbi autós ülésében is: valahogy ki tudta úgy csavarni a nyakát, hogy megoldja.

Az a "fixa ideám" az ügyben, hogy biztosan így feküdhetett az anyaméhben is. Amit tudok, az, hogy ő volt "felül", "harántosan", tehát nem kizárt... Hogy ennek van-e, lehet-e valami tudományos alapja, nem tudom, de nekem tetszik a magam romantikus magyarázata...

(bár ennek kissé ellentmond Klárika ugyancsak tegnap esti alvópóza, ami nem nagyon utal arra, hogy magzati emlékek uralnák, inkább csak az látszik, hogy igazán kimerült....)

Sajnos, a képek homályosak, mert nem akartam vakuzni, csak a lámpájuk szabályozható erősségéből tekertem egy kicsit feljebb.

Vallomás

Őrült vihar tombol tegnap óta, le-lenyugodva majd újra és újra erőre kapva.

Mondták is a meteorológusok, nagyjából.

De most be kell vallanom, hogy miattam van az egész.

Ugyanis mostanra bizonyosodott be teljesen az az eddigi feltételezés, hogy van összefüggés két jelenség között.

Az egyik ugyebár a vihar, az eső. A másik pedig az, hogy én kiteszem a fürdőszobaszőnyeget száradni.

Hiába a függöny a kádnál, hiába minden kérés és könyörgés, mindig eláztatják a lányok a kis szőnyegecskét. Fűtési szezonban a radiátorra szoktam tenni, de most, nyáron, napsütéses időben, inkább kiteszem. De szinte azonnal beborul mindig...

Úgyhogy bocsi mindenkitől, ez az én hibám! Többet nem teszem ki száradni a fürdőszobaszőnyegünket!