Do you think I'm crazy?

Komoly hezitálás, huza-vona előzte meg a döntést. Először is: vajon megéri-e elmenni ilyen messzire egy versenyért, korán kelve, esetleg fáradtan odaérve? Nem veti-e majd vissza a hatékonyságot? Áh! Zita igazán strapabíró, ez nem lehet gond. Jó. Akkor mennek. Mármint ő meg az apja. De jaj! Ez a szóbanforgó apa (történetesen a saját férjem is, mi több, szerelmem) iszonyat fáradt és feszült - mégsem olyan jó ötlet ez. Ráadásul, pont szombaton van az ő családjában egy kerekévfordulós buli; ez olyan ritka, kár lenne kihagynia. Jó, akkor nem mennek. Meg is mondom Zita klubtársa anyukájának is - mert közben még akadt volna extra utas. Ah! Micsoda vagány, bevállalós anyuka! Ugyan az ottani apuka is hasonlóan elfoglalt, de az anyuka a "mindent a gyerekért" elvével (nem mellesleg, NEKI is négy lánya van....), úgy döntött: levezet szombat hajnaltól Villachig, majd onnan még aznap, valamikor, vissza. De jó lenne, ha én is képes lennék erre! De nekem valami rumlit csaptak a hormonok az első terhességkor, ami nálam azt eredményezte, hogy én, aki hajdan vígan végigszáguldoztam (akár éjszaka is!) fél Európán, Genftől Budapestig, most pánikrohamot kapok, ha autópályán kell vezetnem, pláne a belső sávban, "beszorítva". Hiába, a hibbantság variációs lehetősége tuti, hogy végtelen. No mindegy, zárójel bezárva. Szóval: akkor mégis megyünk: Zita, M., a klubtárs, E., az anyuka, és én - mintegy "társalkodónő" is, hogy E.-nek még véletlenül se jusson eszébe elaludni. Ennek szükségességét még inkább felismertem, amikor megtudtam: az indulást megelőző éjszaka E. három (3!!!!) órát aludt....

Vidám, kellemes, száguldós út után érkeztünk meg Villachba, Ausztria olasz határára, annak is kicsi, de mindennel felszerelt vívóklubjába, a meglehetősen szűkreszabott mezőnyű versenyre. Tele magyarral.... Ami egy pillanatig sem volt gond, sőt! Csak azt az elméletet döntötte meg,, hogy "milyen jó lesz, hogy végre olyanokkal vívtok, akiket nem ismertek, és nem előítéletekkel vagy félelmekkel tele álltok oda, hanem az igazi vívótudásotokra támaszkodva". Mindegy. Nagyon jó hangulatú, felszabadult verseny volt ez, erősen "buliszagú". Mindenképpen jó ötlet volt elmenni, így utólag már tudom. Zitának külön jót tett, hiszen végre döntőt vívott (amit elvesztett, így ezüstérmes lett, aminek úgy örült!!!!), ami talán hozzásegíti majd ahhoz, hogy itthon is merjen úgy vívni, ahogy igazából tud.

Mégis, a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nagyon megérte odamenni, egy kicsit hamarabb jött el. A négybe jutásért vívott, az egyik legkedvesebb "ellenfele-barátnőjével" Pécsről. Ilyenkor már 15 pontra vívnak, aminek a felénél (amikor az első eljut 8-ig), adnak egy perc pihenőt. Ilyenkor adhat(na) az edző mindenféle taktikai tanácsot. A másik kislány edzője ott volt, Zitáé (mint sajnos általában semelyik, hazai versenyen sem) nem. Gondoltam, csak nem hagyom egyedül, odamentem hozzá én, vizet adni. Van, hogy próbálok ilyenkor én is mondani valamit, ami hatalmas szakmai tudásról és hozzáértésről tanúskodik (csak szemléltetésképpen: még mindig tudok vidáman ujjongani olyan pontért, amiről később kiderül, hogy nem is Zitáé...). Tehát a tanácsaim kb. ilyenek: "Ésszel!" és "Bátran!" és "Menjél előre!". Néha odáig is elmerészkedek, hogy azt mondom: "Folytasd ugyanígy!" vagy: "Próbálj most mást!".
Visszakanyarodva ahhoz a bizonyos pillanathoz.... Szóval. Zita 8:7-re vezetett, ami ugye nem komoly előny (mondjuk, pont akkorra vette át a vezetést). Zita feltolta a sisakját, patakokban folyt róla a veríték, és azt mondta két korty között: "Most már meglesz, Anya! Tudom mit kell csinálni!" Úgy mondta, hogy én azonnal elhittem neki. És azt is éreztem, hogy EZÉRT a lelkiállapotért, ezért a hozzáállásért, ezért a pszichés fordulatért volt érdemes kimenni. Meg sem lepődtem, hogy utána tényleg megnyerte. Simán. És az utána következőt is. A döntőnél (a magyar ranglista vezetője ellen) már utolérte őt egy kicsit a kishitűség, de azért az már nem a régi volt. :-)

Hogy utána még a magyar lányok vívtak egymás között egy "csapatot" is, és utána még az összes magyar együtt mekdonáldzozott, hogy egész végig jókat beszélgettünk az ottlévő magyar edzőkkel és szülőkkel, hogy az egész leginkább egy bulizós fesztiválra hasonlított csak mind-mind azt erősítette, hogy őrültség vagy sem, érdemes volt kimenni!

Hazafelé megállás nélkül beszélgettünk E.-vel, az elalvását megelőzendő. Ez utóbbiban segítségemre volt pár vad, akik a sötétséggel együtt érkeztek a 8-as út szélére (vaddisznó-szülő kicsinyével, róka, őzikék, nyuszik), igazán izgalmassá téve azt a szakaszt.
Éjjel egykor zuhantunk az ágyba. Zoli, aki jót bulizott a három másik csajjal a családi kerekévfordulón, már régen aludt.
Nem mondom, hogy másnap nem voltam kissé kótyagos (annyira, hogy ebéd után, a kanapé mellett elhaladva, ez utóbbi bútordarab szó szerint lerántott magára, egy kis hunyásra...), de mégis örülök, hogy végül is nem maradtunk itthon.

Emma

Van az úgy, még egy megrögzött grafomán esetében is, hogy úgy dönt: most inkább nem rögzítene ezekből a hetekből semmit. Nem azért, mert úgy összességében rossz, de valahogy mégsem akar túl pontosan emlékezni, hátha az általános feledés elfedi a kellemetlenebb részleteket is.

Viszont mindenképpen meg kell örökíteni azt a visszatérő és mindig vidám eseményt, hogy egy gyermek, akinek mi adtuk a nevét, ezt a nevet ünnepli. Szerencsére ő is annyira szereti ezt a négytagú hangsort, mint mi, akik sosem tudnánk megunni: EMMA. Ezen a napon még jobban felnagyobbodik az, amit minden nap, minden pillanatban megfogalmazunk magunknak: ő olyan emmás. Nekünk. Úgy, ahogyan komótosan és roppant érzékenyen libben át a mindennapokon. Szemmel láthatóan élvezi az életet: szívesen ül le naponta sokszor a zongorához, örömmel és büszkén ragadja meg a teniszütőt (immáron minden hétköznap), teleszájjal mosolyogva közli, hogy ha most kapna bizonyítványt, kitűnő lenne (sőt, halkan megsúgja: most már szereti a matekot!), boldogan sertepertél a nyuszija körül, babusgatja, "nevelgeti"; az osztálytársak mind a nyakába ugranak, ha meglátják. És minden este varázslattal él: amikor elbúcsúzunk tőle, ránk néz azzal a bűvöletes kék, szintekerek, szemével, és azt kéri: "befekszel?". Sosem állunk ellen (miért tennénk?): aki éppen a "soros", úgyis megadja magát, és onnan kezdve nincs menekvés: megragadja a kezünket és mély álomba bűvöl minket.

Tehát, ennek a drága gyermeknek, a mi Emmánknak ünnepeltük tegnap a neve napját. Utólag is sok boldogságot neki!

Válaszok

Eltelt már pár hét, amióta a 200. rendszeres olvasó megünneplésére hirdetett játék kapcsán azt kértem az "idejáróktól", hogy tegyék fel azokat kérdéseket, amikre még választ szeretnének kapni velem kapcsolatban. Nos, azóta már 231 rendszeres olvasója lett blogocskámnak, amit újfent köszönök és igazán ámulok is ezen a szépséges számon!

Összegyűjtöttem csokorba a kérdéseket, amire tudok, most röviden válaszolnék.

Zafiram a végzettségemről érdeklődött, no meg a munkámról. Nos, a végzettségem elég kacifántos, mert Genfben tettem rá szert. Talán a Közgázhoz hasonlíthatnám, nemzetközi kapcsolatok szakon, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy kétnyelvű (angol-francia) oktatásban részesültem az egyetem utolsó két évében, és abba az illúzióba ringattak minket, hogy majd felelősségteljes diplomaták leszünk, tele az azonnal hozandó életbevágóan fontos döntések súlyával. Tulajdonképpen, a kríziskezelést elég jól megtanították - bár nem a diplomáciában kamatoztatom egyelőre, hanem a családban. :-) Egyébként, a diplomaosztó után egy kicsivel már itthon szolgáltam a közt, és valóban részt vettem ún. diplomáciai tárgyalásokon. Ezt mondjuk inkább köszönhettem a két szinte anyanyelvű nyelvismeretemnek, mint a szakképzettségemnek. Most is visszavár a Minisztérium, tárt karokkal, még pár hét, és kiderül, hogy találunk-e megfelelő számú közös nevezőt! :-)

Khase és Andi-Xsara a svájci mivoltomról és életemről faggattak. Hogy mennyire érzem magam svájcinak? Őszintén, nem igazán. Viszont nagyon tisztelem és szeretem ezt az országot, meg a tényt, hogy megkaphattam az állampolgárságát, mi több, a lányaim is. Valamilyen fajta megmagyarázhatatlan biztonságérzetet ad. És egyébként, Orsi további kérdésére válaszolva, nos ez bizony hiányzik: a biztonságérzet, ami ott olyan természetes volt, mint a friss levegő. Persze, lehet, hogy már ott sincs ez egészen így - legalább is a barátaim elmondása alapján. És hát igen: a legjobban ők hiányoznak, ezek a fontos kapcsolatok, amik a gimnáziumi és egyetemi évek alatt szövődtek.

Julit több minden is érdekli... :-) Sajnálom, a lánykérés nem volt eszeveszetten romantikus - az esküvőnk annál inkább! A lányok névválasztása az egyik kedvenc témám... Legtöbb névnapon ezt ki is szoktam fejteni. Röviden. Zita több okból lett Zita. Hamar megállapodtunk abban, hogy mindkettőnknek tetszik ez a név; külön bájának találtuk, hogy kicsit hasonlít az én családi becenevemre (Szitya), és nagyon vagány, becézést sem igénylő névnek találtuk. Szerintem beletaláltunk nagyon. Ráadásul, a különböző értelmezési verziók szerint boldogságot, illetve gyorsaságot jelent. Tökéletes! Emma nevét Zita születése után egy-két nappal találtam. Zita nagyon hamar és nagy mértékben besárgult, így az ún. "intenzív" osztályra került, folyamatos kék fény alá. Ott volt egy már jó formában lévő koraszülött baba, Emmácska. Akkor már 2300 gramm volt, és elfért az egyébként kézilabdás ápolónő tenyerében. Ez a bájos kép bevésődött, és tudtam: ha lesz még lányunk, Emma lesz. Zolit azonnal meggyőztem, amikor eljött az ideje. Klára és Imola - nos, ott csak fiúnevekben gondolkodtunk... Amikor kiderült, hogy hiába, elég keményen törtük a fejünket (főleg, hogy második névként "ellőttük" már a gyönyörű Annát Zitánál és a nem kevésbé szép Nórát Emmánál). A vége az lett, hogy én is ajánlottam két nevet: Klára és Róza, Zoli is kettőt: Imola és Flóra. És aztán mindketten levettük a másik listáján szereplő kevésbé tetszőt. Zoli nem tudott a Rózával megbarátkozni; én pedig a Flórát babonából nem akartam (ismertem egy kedves, ámde sajnos nagyon beteg Flórát). A második neveknél Imónál rögtön egyesség volt, mert a Rékát mindketten nagyon szeretjük, csak annak idején annyira népszerű volt, hogy féltünk: a végén még akad majd egy másik Balogh Réka is az osztályában. Kláránál a Szilvia a szülés előtt pár perccel dőlt el... :-)
Kérted még a mostanság olvasott könyveket. Ezekről nemrégiben írtam. Így most csak az én aktuális olvasmányomat jelezném: Szabó Magda: Pilátus. Igazán megrázó és magával ragadó regény az öregségről...
Heni azt kérdezte, hogy ismertek-e már fel valahol. Nos, nemrégiben igen... Írtam is róla. És az is derült már ki párszor, hogy olyanok is rendszeres olvasóim, akikről igazán nem feltételeztem volna...
En-Hababann azt kérdezte, hogy hogyan lehet négy gyereket egy irányba terelgetni. Ha ezt a szó fizikai értelmében értetted, akkor: néha nagyon nehezen, ezért sem merünk még nagyon belevágni külföldi városnézésekbe. Ha átvitt értelemben, akkor pedig annyi a gyors válaszom, hogy eszem (eszünk) ágában sincs ugyanabba az irányba terelgetni őket! Sőt! Arra biztatjuk, hogy mindegyik találja meg a maga számára legmegfelelőbbet!
Birskörte egy praktikus kérdést tett fel. Mégpedig, hogy hol vannak a környéken a legjobb játszóterek a környéken. Természetesen a szomszédságunkban lévő Önkormányzati parkban található szuper játszóteret (és az egész parkot) ajánlanám első körben. De jó tud lenni nyáron a hűs Pálffy téri játszótér is, és gyakran szemezek mostanában az árpádföldi Délceg utcában lévő frissen felújított játszótérrel is.
Kedveslány afelől érdeklődött, hogy mikor van időm sportolni. Nos, eddig abban a szerencsében volt részem, hogy én osztottam be a (munka)időmet is, ezért akár egy-egy reggel vagy délelőtt is nekivágtam, ha sikerült. Amúgy pedig sokszor akkor futok, amikor a lányoknak atlétikája van - az annyira adja magát! No meg hétvégén, akár megint csak a lányokkal - hiszen itt van tőlünk kb. 10 méterre egy zseniális park, futópályával! Sosem megyek edzőterembe - arra sem időm, sem erre szánandó összegem sincs, meg minek, ha egyszer "házhoz jött" a sportlehetőség. Mostanában sokat nordic walking-olok, ráadásul ebben akad egy remek társam is!
Iméont Zoli könyvének sorsa érdekelte. Azt kell, hogy mondjam, hogy az most (stílusosan :-) ) téli álmot alszik... A helyzet az, hogy most annyi, a megvalósulás szélén billegő, új projekten dolgozunk, hogy ezt most kénytelenek voltunk félre tenni. De, remélem, nem végleg!
Dius nagyot kérdezett, életem legnehezebb döntéséről. Ez azért elég intim dolog, de talán ami értelemszerűen publikus lehet, és tényleg hatalmas döntést jelentett, az a hazatérésem Magyarországra. Hiszen akkor még a szüleim kint voltak Svájcban, nekem baráti és "szerelmi" életem is ott volt, mégis, tíz év honvágy után úgy éreztem, hogy ha nem próbálom meg újra a magyarországi életet, akkor örökké haragudni fogok magamra. És.... megérte! Zoli miatt, természetesen!
Móni (Bécsből) azt a teljesen jogos kérdést tette fel, hogy mit szólnak a lányok a nyilvánossághoz. Egyelőre nem zavarja őket. Sőt! Némi büszkeség tölti el őket - és imádják a blogból kivonatolt könyvüket! Volt már olyan, hogy Zita erről-arról megkérdezte, hogy "Ezt megírod a blogban?" (vagy: "ugye nem írod ezt meg?"). Eddig úgy tűnik, eltaláltam a mértéket, mert még nem reklamáltak (pedig Zita rendszeresen olvas). De tény, hogy néha úgy érzem, hogy feszegetem a határokat, és bizony másfajta megoldásokon is gondolkozom. Mert hogy a blog profilján nem akarok változtatni, nem tudok közéleti lenni, vagy ötlettárrá átváltozni, úgyhogy fő a fejem a blog sorsát illetően. Az igényem, hogy a család történéseit és az ezzel kapcsolatos érzéseimet rögzítsem továbbra is nagyon erősen fennáll, ráadásul jó szelepnek érzem ezekben a mostani, igazán nem egyszerű, időkben.
Végül, Zsozsister kérdésére felelnék, mely' szerint hogyan lehet a lányokkal a "nemszeretem" házi feladatokat elvégeztetni. Nos, vagy érveléssel, vagy határozottsággal, vagy felajánlott segítséggel... Valamelyik tuti bejön! :-)
Adós maradok még Dolinka azon kérésének, hogy mutassam be egy átlagos hétköznapunkat vagy hétvégénket. Igyekszem majd visszatérni rá. Ez önmagában kitesz egy teljes bejegyzést.
Remélem, most már mindenki kíváncsisága enyhült kissé (de nem annyira azért, hogy ne folytassa a rendszeres olvasást! :-))!

A pankrátor, a harcos, a zenész és a vetítő

Klára kapott Húsvétra egy foglalkoztató-füzetet. Az a címe: "Az én családfám". Klára imádja az ilyen megfejtendő, kitöltendő, beleírandó, kitalálandó, megfejtendő holmikat, így ennek is nagyon örült. Ahogy egyébként most mindennek. Jó passzban van a drága és igen vicces is mostanában. Mondhatni, hogy minden étkezésnél megnevetteti az egész asztaltársaságot....

Szóval, amióta megkapta ezt a füzetecskét, szorgalmasan töltögeti. Már beleírta a nevét, korát, címét, az ovija és sulija nevét és címét, a tesók számát és neveit, meg még pár dolgot. Aranyos, mert ha már megtanulta az adott (írott) nagybetűt, akkor helyesen használja, ha viszont nem, akkor nemecsekké válnak a pechesebb családtagok és földrajzi nevek.
Tegnap éppen azokkal a rubrikákkal küzdött, hogy hobbik, kedvenc időtöltések. Amikor belekukkantottunk a füzetébe, amit az étkezőasztalnál töltögetett, annál a bekezdésnél, hogy "Sportok, amiket szeretek - nézni vagy csinálni:", a következő felsorolás állt: "futó atlétika, torna, kardvívás, műugrás, pankráció és így tovább". Zitával együtt "kukucskáltunk" és együtt kaptunk egy kisebb röhögőgörcsöt.... Amikor kissé magamhoz tértem, azért elgondolkoztam. Pankráció?! Hát hol a csodában hallhatott-láthatott ilyesmit ez a drága gyermek? Mert hogy itthon sosem néztünk még ilyesmit, az tuti! Zita éles memóriája sietett a segítségemre: amikor Vera barátnőméknél voltunk Füreden, a Nagyfiú kapcsolgatott a csatornák között, és ő időzött el egy pankráció-közvetítésen. Klára is láthatta.

Zita három hete sírva ért haza. Tornaórán rendes fekvőtámaszokat kellett csinálni, számolták és osztályozták. A gond ott kezdődött, hogy addig csak térdtámaszos fekvőt gyakoroltak, most meg hirtelen a rendeset kellett produkálni. Az 5-öshöz 17-et kellett úgy csinálni, hogy a tanár (férfi, és a két osztály lányait tanítja!!!!!) egy teniszlabdát tart, amihez hozzá kell érni a mellkasnak (hm, hm....). Nos, Zita, aki napi 2-3 órát edz és tartja a kezében órákon át a kb. félkilós kardját, csak egyet tudott így csinálni. Ami, ugyebár, 1-est jelentene (eddig csak 5-öse volt tornából, beleértve az előző évét is). Annyi könyörületet gyakorolt a távolról kissé furának tűnő tesitanár úr, hogy a tavaszi szünet után újra próbálhatja. Na most, a mi elszánt, HARCOS leányunk éjjel-nappal gyakorolt; mindenkivel konzultált, hogy mi is a helyes technika. Tegnapra eljutott húszig, elég fura módszerrel, de én nem szólhatok semmit: ilyen mellkasos formában én egyet sem tudok csinálni (mondjuk, Zita édes volt, hiszen úgy is érvelt, hogy könnyű a kisebbeknek, akiknek rövidebb a karja, no meg a bögyösebb évfolyamtársak is szerencsésnek minősültek...). Én elismeréssel adózok a kitartása, a küzdelme és az eredménye előtt. Viszont izgul szegény, ami nem biztos, hogy a kritikus pillanatban jól jön.... Ezekben a percekben ér véget a tesióra, remélem, majd jelentkezik.... De annyira lenyűgözött, hogy elveimmel ellentétben (mely elv azt mondja ki, hogy a pedagógusokról soha nem mondok semmi negatívot, akárhogy is gondolom, mert a tiszteletet fontosnak tartom), azt ígértem Zitának, hogy ha esetleg becsmérlő megjegyzést kap (fogalmazzunk úgy, hogy hajlamos rá a tanár úr), vagy nem megfelelő jegyet, bemegyek a legközelebbi fogadóórára! (És mindenek előtt azt is megkérdezem tőle, hogy biztos, hogy nem sért-e semmi szabályt az, hogy a lányok MELLÉHEZ tart egy teniszlabdát....) Mert akárhogy is: egy jó pedagógusnak értékelnie kell a szemmel látható fejlődést, és fel kell tudni mérnie, hogy ez mekkora (rendszeres) erőfeszítést igényelhetett.

Zitáról még valamit: tegnap is nagy izgalmat élt át. Először mehetett a zeneiskola nagy fúvószenekarába, ami (bár nem szereti, hogy így emlegetem) igazán nagy megtiszteltetés. Ez tényleg egy komoly zenekar már, teljesen élvezhető és vállalható előadásokkal. Sokat lépnek fel, sokat utaznak. Zita félt, hogy nem fog neki menni. Nyilván nem is fog egyik napról a másikra, ez természetes. Mindenesetre vidáman, és megkönnyebbülve tért haza: kedvesen fogadták, segítőkészen, és a Rákóczi-indulót játszották. Ez azért is örvendetes fejlemény, mert ez azt jelzi, hogy túllendültünk a fuvolatanár-váltás okozta sokkon. Így a kezdeti hónapok eltökéltsége után (amely során szinte az összes létező hangszert felsorolta, amikre majd váltani szeretne), most már kitisztult: marad a fuvolánál és az időközben teljesen megszeretett új tanárnőnél. És ez jó.

Ha már a zenénél tartunk, mindenképpen meg kell örökítenem azt az igazán örvendetes tendenciát, amit Emma mutat be mostanság. Állandóan gyakorol! Zongorázik reggel, délben, este. Gyakorol, gyakorol és gyakorol. Szívesen, noszogatás szükségessége nélkül. Szemmel láthatóan élvezi, már néha be-bedől, mint egy "profi" zongorista - és hát, igazán nehéz darabokat ráz ki az ujjacskáiból. De számomra az a legnagyobb öröm ebben, hogy azt látom, hogy ő is örömét leli benne! És azt gondolom, pont ez a zenélés lényege!!!

Végül, de nem utolsósorban, essék szó a legifjabb is. Imóca, aki nemrégiben megszabadult haja hosszától, fura szokásokat vett fel mostanában. Simán, szemrebbenés nélkül, állít olyan dolgokat, amik mindenki számára (értsd ő és a beszélgetőpartnere) nyilvánvalóan ellentétesek a valósággal. Pl.: "Mostál fogat és arcot?" "Igen!" Bólogat vidáman, a pofiján barnálló nutellafoltokkal... vagy "Azt a rajzot Klára készítette?" (Be is kereteztem, egy nyuszivárós mű.) "Nem!!! Én!!!" És ezt úgy állítja, hogy a szeme is csillog a huncutnak szánt vigyortól. Nos, nem igazán tudom, hogy miként kéne ezeket a megmozdulásait kezelnem. Hiszen gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy kiejti a csacsiságot, fény derül a turpisságra! Mindig megdorgálom őt ezekért a valótlanságokért, de nem tudom, hogy mennyire kéne erőteljesnek lennem. Ő ugyanis azt hiszi, hogy ez vicces, és bizonyos fokig az is. Mindazonáltal, veszélyesnek is tartom, ha túl sokat ingadozik az igazság mezsgyéjén. Hm.

Telik, múlik, röppen tova

Mármint mindezt a tavaszi szünet teszi. Annyira vártuk, és lám, már csak egy teljes napnak örülhetünk.
De eddig sem unatkoztunk, most sem tesszük azt (ezt a kis blogolós szusszanást is csak kiszorítottam valahogy).
Összefoglalnám, nehogy valami elfelejtődjön. Kár lenne.

Csütörtökön indult a szünet. Rögtön egy régen esedékes látogatást ejtettünk végre meg. Viviékhez, a régi babysitterünkhöz voltunk hivatalosak. Régen nem láttuk már ikerlánykáit, és ő is vágyott már arra, hogy élőben is újra élvezhesse a mi négyesfogatunk társaságát. Vivi, a két két és fél évese mellé újra vállal babysittelést. Valahogy úgy tűnik, nem kerülheti el a sorsát. Meg is értem. Én is bármikor újra rábíznám a gyerekeimet, és másnak is bátran ajánlanám őt. Ezt most azért is mesélem el, mert látogatásunkkor ott volt még két helyes kisfiú, akikre Vivi vigyázott. Így aztán nyolc gyerek zsizsegett Viviék lakásában! És, számunkra is meglepő módon, béke volt; még hangzavar sem támadt igazán. Minden gyerek hamar feltalálta magát, pillanatokon belül hatalmas játék kerekedett.
Vivi még meg is ebédeltette az így összegyűlt népes csapatot, és még arra is akadt időnk, hogy egy kicsit beszélgessünk. Jó volt, kellemes, remélem a következő találkára nem kell majd ennyit várnunk!

Nőuralom...

Csütörtök délután még edzettek a lányok: Zita vívott, Klára és Imó pedig atlétikára ment; egyedül Emma "lazsált" :-) . Péntek délelőtt egy össznépi fodrászatot rendeztünk: az én fejemre már alaposan ráfért egy nagyszervíz, a lányok pedig ilyenkor "élvezkednek" egy kicsit: volt ki bodoríttatni akarta egy kicsit a haját (Klára és Emma), volt, aki "vasaltatni" (Zita és Imó - én nem értem, hogy abban mi a jó...), Imola még egy nagy adagot le is nyisszantatott a loboncából, Zita pedig legszívesebben hajnövesztést kért volna - ha ilyet lehetne.... Péntek délután lazultunk - mármint az ifjabb generáció; én a teendőimmel igyekeztem több-kevesebb sikerrel haladni. Még beugrottak Juli barátnőmék is egy kis nyuszizós alibivel, némi játékra...
Pénteken próbáltam "böjtös" ételeket adni, azaz húsmentes ebédet (spenót és krumplifőzelék bundás kenyér feltéttel) és vacsorát (sárgarépa-krémleves pirított kenyérkockával és fahéjas expressz-torta) kínálni. Amikor azt mondtam a lányoknak, hogy ez most ilyen visszafogott, böjti nap volt, nagyon aranyosan azt válaszolták, hogy "Fel sem tűnt, Anya!" Most még ide gyorsan lejegyzem az olasz Marianna barátnőmtől tanult Jolly Joker fahéjas torta receptet, hátha valaki "megszorul", és jól jön neki egy ilyen ötperces süti. Tehát: egy kész leveles tésztát egy kerek tortaformába igazítunk (a fölösleget levágjuk - lehet belőle apró sajtos falatkákat összedobni). Felverünk villával három egész tojást, hozzákeverünk 4 evőkanál cukrot, 1,5 evőkanál fahéjat és kb. 2,5-3 dl tejszínt. Ezt beleöntjük a levelestésztás tálba és már mehet is 200°C-ra előmelegített sütőbe kb. 15 percre, amíg a tészta szép színt nem kap. Előfordulhat, hogy a töltelék felpuffad, de nem kell aggódni, majd "lelohad". Ezt a receptet Móni javaslatára úgy lehet még tartalmasabbá tenni, ha a tésztára terítünk pucolt almagerezdeket és arra öntjük a fahéjas löttyöt.

Szombaton Emmának volt egy versenye, oda rohangáltak el hol Zolival, hol az összes tesóval, én pedig a délutáni sonkás összcsaládi vacsorára sütöttem-főztem. Érdekes, úgy hallottam, hogy van, akinél csak hétfőn eszik a sonkát, tojást és kalácsot, hát ez nálunk már régóta úgy hagyomány, hogy szombaton tálaljuk ezeket. Általában mindkét nagyszülő-párossal szoktuk ezt a vacsorát fogyasztani, de most sajnos Zoli szülei nem jöttek, mert Zoli apukája gyengélkedett.
Azért leírom a menüt, mert sokat dolgoztam vele, és szerintem minden jól sikerült. Bevallom, a húsvéti ételsor összeállításánál továbbra is Lajos Mari a hű társam, az ő "99 ünnepi étel" című szakácskönyvével. Innen merítem az ihletet a kenyérben sült sonkához,

a húsvéti kalácshoz (ezúttal ugyan fontam, de utána egy tortaformába kerekítettem - gyönyörű lett),

a Mimóza-salátához (almás, reszelt sajtos, reszelt tojásfehérjés majonézes- tejfölös saláta, újhagymával rétegezve és a tojás sárgáját a tetejére reszelve - ezért mimóza!),

Hoppá! Idetévedt egy egér! Biztos a sajt miatt!

a majonézes kukorica és borsó salátához. Volt még persze sima főtt sonka is, főtt tojás is és sok friss zöldség. A süteményekhez már máshol kerestem inspirációt. Először is ott volt a Stahl alaprecept általam átvariált epres sajttortája (mascarponés finomság), és az idei újdonság, amit Zoli "Green-green grass of home - tortának" nevezett el, Tom Jones dala után szabadon. Egy kakaós piskóta alapba (amit én Móni receptje alapján készítek - úgy, ahogy azt a laptopkonyhán is megmutatja szívesen mindenkinek) egy vaníliapudingos-kókuszos krémet töltöttem (Nők Lapja Konyha recept kissé átírva, mert pl. nem tettem bele 25 dkg margarint, ahogy ott kérik...), a tetejére pedig a Timinél látott módon ételfestékes kókuszt szórtam, rá marcipán-virágokat, "guminyuszit" és tojás-drazsékat tettem. Csodás lett!(ja: és finom is!)

A szombatot egy családi bridzseléssel zártuk. A lányok gondosan kikészítették kosárkáikat - holmi húsvéti ajándékok reményében... :-) Hamar nyugovóra tértünk, mert ismerjük már annyira a csajokat, hogy tudtuk: korán lesz ébresztő!

Mondjuk, ennyire koraira nem számítottunk. Arra meg végképp nem, hogy az általunk tapasztalt ébredésüknél még jóval korábban fent voltak - ajándéklesőben. Az utolsó nyusziváró naptár sárgarépájában pedig az állt ráadásul, hogy kivételesen nem ők kapnak ajándékot, meglepetést, hanem ők lepjék meg a szülőket... Ezért nem furcsállottuk annyira a konyha felől jövő zajokat, valamikor hat (!!!) óra után. Pontosan hét órakor (ez egy általunk előre kialkudott, legkorábbi ébresztésnek megjelölt időpont volt) aztán kopogtak az ajtón, és azzal a lendülettel be is ömlött mind a négy leányzó. Ketten tálcát hoztak, rajta a reggelinkkel (még kávét is készítettek!) és mind egyszerre kezdtek el beszélni. Volt, aki a reggelikészítés apróbb baleseteiről adott azonnal számot, volt, aki az ajándékairól lelkendezett, és volt, aki folyamatosan azt kérdezgette, hogy ugye örülünk a meglepinek.... A reggel vidáman, ajándék-csodálósan telt. Aztán Zolit elengedtük focizni, mi pedig megejtettük az évi egy játszóházas kirándulásunkat.

A húsvéti vasárnapi ebéd hagyományosan anyukámé. Ő mindig készít bárányt is, amire én nem szívesen vállalkoznék. Sem a sütésére, sem az evésére. De pl. Zoli és Emma nagy kedvelői - így ők megörvendeztették Anyut a lelkesedésükkel, én pedig, a többi finnyás családtaggal, tobzódhattam az egyéb finomságokban.

Vasárnap délután az ugyancsak nyusziváró naptáras ajándékként "megnyert" mozilátogatást is megejtettük. "Tükröm, tükröm" - ez általunk megnézett film címe, és ez egy Hófehérke feldolgozás. Előzetesen nem olvastam túl sok jót róla, de nem igazán leltünk más "gyerekfilmet" (ez is 12-es karikás egyébként). Tulajdonképpen tetszett, noha az is biztos, hogy kisiskolásnál kisebb gyereket nem vinnék el rá. Fantasztikus képi világa van, lenyűgöző "díszlettel" és kosztümökkel, színekkel. Persze, vannak benne kissé ijesztő részek, de azért kiérződik az irónia azokból is, ráadásul az eredeti mese sem szűkölködik horror-jelentekben, ha jól belegondolunk. A legrémisztőbb talán Hófehérke szemöldöke, de Zoli szerint még az is "helyén volt". Szóval, végül is jó ötlet volt ezt megnézni.

Vasárnap estére már eléggé kókadt volt a csapat, így nem volt nehéz őket ágyba küldeni. Klára vidáman mormolta, miközben az ágyában helyezkedett: "jó kis Húsvétunk volt!".

Ma pedig meglocsoltak minket páran, el már nem hervadunk. De azért nem ez a Húsvét kedvenc momentuma számomra, így szemrebbenés nélkül vettem meg pár hete a ma délelőttre szóló színház-jegyeket a Rumini című gyerekdarabra. Emma, Klára és Imola élvezik éppen most az előadást - ezúttal Zoli kíséretében. Zitát már nem érdekelte, én pedig most pihenek egy kicsit. Mostanáig. Mert ezzel be is fejezem beszámolómat, és megyek összeállítani egy kis ebédet.
Holnapra még beterveztünk egy ugyancsak régen vágyott, ikres találkát; Emmát egy barátnője teljes napos állatkertes buliba (!!!!) hívta, Zita és az Ikrek pedig újra sportolnak majd délután...

És utána visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Sajnos? Hát igen. Dehát kellenek a hétköznapok ahhoz, hogy ennyire tudjunk örülni az ünnepeknek, a szüneteknek, nem?

Húsvéti leánycsokor

Szép Húsvétot és sok locsolkodót minden kedves idelátogatónak!

TN+T

1. Tavaszi Nagytakarítás
Reggel van még. Nagyon. A Férj és a Feleség kávézgatnak. A Férj kissé álmosan és bambán mered kifelé (mint később a Feleség rájön: próbál kifelé nézni az ablakon át...). Kávéját kavargatva, egy ásítást elnyomva, megkérdezi:
"Ilyenkor szoktak ablakot is pucolni, nem?"
"De. Én is mára tervezem."
A Feleség csak később, a kávé állítólagos vagy pszichés hatása után, jön rá, hogy mi is volt ez. Mert ezt lehet finom célzásnak nevezni, nem?

2. Találkozás
Tegnap nem lehetett nem menni a játszótérre. A Gyerekeknek laza napjuk volt. Az Anya vidáman terelgette a bicajozó lányait (a Legnagyobb kivételével, aki azért edzett egyet). A játszótéren az Anya beszédbe elegyedett egy ismerős apukával, de azért persze figyelt a lányaira, oda-odaszólva nekik egy-egy bátorító vagy dicsérő szót. Ekkor érkezett a játszótérre egy másik anyuka, aki egyenesen odalépett, és azt mondta:
"Én olvasom a blogodat! Felkaptam a fejemet arra, hogy "Emmuska", és rögtön felismertelek! Nem vagyok regisztrált olvasó, de egyszer véletlenül találtam a blogodra, és azóta minden nap megnézem, hogy írtál-e újat!"
Az Anya nagyon örült ennek a találkozásnak, mert ilyen még sosem fordult vele elő. Hogy ismerősökről kiderüljön, hogy olvassák, az igen, de hogy egy ismeretlen így megszólítsa a blog miatt, az premier.

Ezért aztán az Anya, aki igazából a Feleség is, és aki ráadásul én vagyok, egész vidáman látott neki másnap (azaz ma) az ablakpucolásnak!