Castellare di Tonda

"....Summer loving, happened so fast, I met a girl crazy for me..." vagy "You are the one that I want, uh-uh-uh, honey", vagy akár "We go together, wapadi...."Hogy mi ez? Hát részletek a Grease című pompás film még jobb zenéiből. Mi köze ennek Toszkánhoz? Hát csak annyi, hogy ha valaha én ezeket a számokat meghallom majd, nekem ez az utazásunk jut majd az eszembe. Az úgy történt ugyanis, hogy Zita szinte kötelesség-szerűen, sodródva a tini-divat diktálta árral, High School Musical-rajongóvá vált. De különösebb meggyőződés nélkül. Elmentünk megnézni a legutóbbi részt a moziban, megvan néhány lemezünk és DVD-nk, de porosodnak, nem jut eszébe meghallgatni, megnézni őket. Egyszer megemlítettem neki, hogy a "mi High School Musical"-ünk a Grease volt. Aztán egyszer hallottuk az egyik számot a rádióban. Aztán megvettük a DVD-t. Mert valljuk be, nekünk is örömünk telt benne (én nagy Travolta-rajongó vagyok, nálam simán "veri" a Brad Pitt-féle férfi-ideálokat). Majd megvettük a CD-t is. Azóta elszabadult a pokol. Folyton a Grease-t néznék (amit nem hagyunk, mert nem igazán az ő korosztályuknak való - még így is ennek köszönhetem, hogy átestem Zitával az első, komoly, felvilágosító beszélgetésen), és ÁLLANDÓAN ezt kell hallgatnunk. No, innen a kötés Castellare di Tondához....

Ez a hely, a toszkán dombok lágy ölén, beváltotta minden reményünket, pont olyan volt, amilyennek képzeltük és pont olyan jól éreztük magunkat, ahogyan azt reméltük.

Mit is csináltunk? Először is, kiélveztük a hely adta lehetőségeket. Így aztán minden (!) reggel lovaglással nyitottunk. Nem akármilyennel ám! Zita és Emma kipróbálhatták az ún. western-lovaglást! Ez egy kicsit más, számomra szimpatikusabb, mert lókímélőbbnek tűnő, lovaglási technika, más nyereggel, más célokkal (pl.: lehessen egy kézzel tartani a lovat, mert a másikban a lasszót kell fogni). A lovaglás attól volt igazán varázslatos ezen a helyen, mert nagyszerű pacin ülhettek (egy Apacs névre hallgató apaloosa-n, ami olyan tehén-foltos fajta - gyönyörű), nagyszerű oktatóval (Isával, a lengyel lánnyal, aki túl azon, hogy hihetetlenül szépa-arcú volt, ugyanolyan kedves, türelmes és lelkes is) és komoly sikerélményekkel (Emma, helyből ügetésbe ugratta szabadon, egy kézzel, majd megállította és hátrafelé indította el...), mindezt gyönyörű környezetben.

Persze a Kicsiknek is jutott egy kis lovaglás, néhány kör a Balu névre hallgató, idős shettlandi pónin. Sőt! Zoli is kedvet kapott a dologhoz, így ő is kipróbálta (sajnos csak egyszer) a western-lovaglás fortélyait.

A lovagláson kívül, még egyik napon traktoros kiránduláson vettünk részt. Nem csak olyan turistáskodós, laza túrán, hanem mélyen bent az erdős völgyekben, szőlők között és hepehupás utakon utaztunk végig. Igazi kaland volt, és még a terület halas tavánál is elidőztünk egy kicsit (mert még az is volt). Egyik hűvös délután pedig családilag agyagoztunk, természetesen egy helyi hölggyel, aki magyarázott nekünk egy kicsit. Először csak a lányok meg én, de aztán Zoli is kedvet kapott és "rittyentett" egy bor-tartót. Olyan sok jópofa dolgot gyártottunk, amiket aztán kiégettek, hogy most aztán ezekben a remek emlékekben tárolhatom majd a cukrot és a sót, no meg (az ott vásárolt, abszolút helyi) bort....

Fürödtünk is a medencében, bár nem sokat, mert az idő nem mindig kényeztetett minket. Többször is esett, de akkor bevonultunk az apartmanba, társasozni (jengázni, főként) vagy megnézni egy DVD-t. Aztán teniszeztünk is (mármint főként Zoli a két Naggyal), mert pont ott volt egy pálya a mi házunk közelében, sőt egyszer sütögettünk is, néhány ott-lévő családdal közösen.

Nyugis életet éltünk, aholy élmény volt még a közös bevásárlás is (meglepődtünk: olcsóbb ott az élelmiszer, mint itthon), a kerti étkezések, a séták (a lovardába, a recepcióra), a kocogások (Zoli és Zita).

Néhány kirándulást is megkockáztattunk (San Gimignano-ba és Sienába, majd a tengerhez igyekezve, Pisába), de a parkolási nehézségek és a turista-tömegek miatt hamar visszavágytunk a mi kis helyünk nyugalmába.

Utolsó este már nem önellátón étkeztünk, hanem befizettünk egy ottani vacsira (nem bántuk meg) és ahogy a lányok a vacsora utáni "ejtőzős" rohangálásukat végezték a lemenő nap sugaraiban, a bűbáj templom és a szabadtéri éttermi rész között, igazán úgy éreztük, hogy ennél nagyobb szerencse nem is érhet minket: ott vagyunk, együtt, szeretetben.... Elhatároztuk, hogy ide biztosan visszatérünk.... (Erre csak ráerősítettek Emma másnap reggeli könnyei: nem akart elmenni onnan és kijelentette, hogy eddig ez volt a legjobb hely, az összes közül, ahová valaha is mentünk.)