Ünnepek

Az elmúlt hétvégén két ünnepre is hivatalosak voltunk.

Először Bátyámat köszöntöttük a "félkerek" születésnapján, pénteken. A 45-ös évfordulóra szüleim kedvenc kerületi éttermében, a Koronakerten kerítettünk sort, egész népes társasággal. De persze, volt valaki, aki sajnos hiányzott, és többé sosem tart legjobb barátjával: János. Aggódtam is, hogy Misi hogyan veszi a kanyart, de úgy tűnt, hogy élvezte az estét, bár a felhajtást - maga körül - kifejezetten nem kedveli. Ezért aztán külön jó volt, hogy "hozzácsaptuk" az ő születésnapjához Dani-fia - én keresztfiam!- névnapját is. Dupla ünnep volt tehát, amit egy isteni vacsora kísért (régebben nem annyira kedveltem ezt az éttermet, de most mind a tíz ujjamat megnyaltam volna, ha azt illett volna...). Boldog születésnapot, így utólag is, drága Bátyám! (és én is úgy gondolom, hogy ez volt az "első fele".... legalább!!!!)
(képen legkisebb fiával, Gergővel, a Garda-tónál)

A pénteki vacsorán természetesen mind a hatan részt vettünk, nem úgy, mint a másnapi ünnepségen, ahová csak mi ketten voltunk hivatalosak. És, bár nagyon élvezzük a csajok folyamatos társaságát, iskolai kötelezettségektől mentesen, eléggé feldobott minket a gondolat, hogy ezen az estén akár be is fejezhetjük majd megkezdett mondatainkat és vacsoránkat.... De persze, ennél sokkal-de-sokkal többet adott nekünk az este....

Ezüst-lakodalomra hívtak minket, ilyenen sem voltunk még. Azt kérték a meghívón, hogy a hölgyek legyenek kalapban (!!!!), süteményt vigyünk, de ajándékot ne. Most már tudom, hogy miért: mert ők adtak nekünk ajándékot: azt, hogy részesei lehettünk ennek a magasztos, megható, de ugyanakkor könnyed és vicces ünnepségnek.

A sütemény-sütésbe Emma is beszállt. Igaz ugyan, hogy először még Edith segítségét is kikértem, hogy adjon ötletet, mivel kápráztassam el az "ifjú párt", de végül kénytelen voltam leegyszerűsíteni a dolgokat, mert nem volt időm "letesztelni" a kiszemelt süteményt és ráadásul Emma is szeretett volna segédkezni. Ezért aztán egy egyszerű clafoutis-t csináltam (francia, de kipróbált, receptből). Ezúttal szilva, sárgabarack és meggy (némi fahéj-áldással) került a tésztaréteg alá. Mutatós és finom lett. De ezt gyakorlatilag Emma készítette (a gyümölcs-darabolás és a hozzávalók mennyiségének kimérésén kívül)... Ezért Emma felügyelete közben összedobtam egy másik sütit is. Régi tervem volt citrom-tortát sütni, de családomban legfeljebb csak Zita mutatna érdeklődést ilyesmi iránt. Ez volt hát a jó alkalom! Egyszerű és gyors recept volt (na, nem expressz!) és nagyon szépre sikeredett. El is fogyott, egyedül csak Zolinak nem ízlett, ahogy azt megjósoltam....

Szóval, sütivel a kezünkben, kalappal a fejemen, megérkeztünk Ildikó és Sanyi ezüst-lakodalmára. Az ünnepelt pár olyan káprázatosan nézett ki, hogy akár az "első" esküvőjük is lehetett volna. Ragyogtak kívül-belül, és a a fenntartás-nélküli, tisztelet-teljes szerelem biztos jó "tartósítószer", mert roppant fiatalosak voltak! Az asztal szépen megterítve, a társaság nem túl nagy (25 körül) és nem túl ismerős. Sanyi ugyanis Zolival először munka-kapcsolatban volt, abból lett barátság. Ott voltak a mi esküvőnkön is, szoktak hozzánk járni vacsorázni, néhány közös baráttal, de azokat, akik ott voltak szombat este, nemigen ismertük. De, olyan jól "kitalálták" az egész este menetét, hogy ez egyáltalán nem zavart. Az első koccintás után átsétáltunk a Kertészeti Egyetem parkjába fotózkodni (a tűsarkús hölgyek örültek: gyakorlatilag palántázni lehetett volna a nyomaikban...). Nagyon vidámra sikerült már ez is, mert a KEK parkjába párok beandaloghatnak, de a csoportoknak be kell jelentkezniük... Ezért aztán "kijátszottuk" a szigorú szabályt, és nagy vihorászva kettesével-négyesével indultunk el a kaputól, egy-egy perces különbséggel, nagy hanggal firtatva, hogy melyik növényt hogy is hívják, majd vidáman ismerve "véletlen" egymásra, kicsit távolabb.
A fotózkodás után visszamentünk, és ott, valami olyan történt, amitől még most is libabőrös leszek és könny szökik a szemembe a meghatottságtól. Ildikó és Sándor újra fogadalmat tettek. nem egy pap, nem egy anyakönyv-vezető előtt, hanem azelőtt a barátjuk előtt, aki már 25 éve is ott volt. Találtak egy gyönyörű szöveget, ami elkerült minden sablont, örökös hűségi esküről és hasonlókról, viszont tele volt szívig hatoló selymes és néha torokszorító szavakkal (kicsit az is benne volt: most lesz majd nehezebb, a korral) és a fogadalom szövege pedig egyenesen megrázó volt, amihez még erősen hozzátett az is, hogy mikor Sándor elkezdte ismételni a szavakat, az ő hangja is elcsuklott. Ildikó bátorító csókja adott végül erőt neki, hogy elmondja, a "násznép" viszont eszeveszetten szipogni kezdett... Annyira megható, megkapó, lélekig érő volt ez a jelenet, hogy csak megköszönni lehet, hogy ennek szem- és fültanúi lehettünk. Tényleg, ajándék ez az élettől számunkra is... És persze az egész olyan szép: szerették egymást 25 éve, most is szeretik egymást és ez még most is olyan fontos a számukra, hogy ezt ilyen keretek között és ilyen módon szerették volna kinyilvánítani.

Némi orrfújás után pezsgőztünk, jót ettünk, hihetetlenül jópofa játékokat játszottunk sorsolással összeállított csapatokban. A meghatottságé után ezért a vinnyogós nevetés kicsorduló könnycseppjeit itatgattuk. Majd ez is leült, és lelkes beszélgetősdi alakult ki. Fél három volt, amikor hazaértünk.

Még egyszer csak annyit, hogy köszönjük, Ildi és Sanyi, hogy ezt mi is átélhettük veletek!

Kívánunk még nektek arany, gyémánt és még ki tudja milyen lakodalmat, ameddig az út ugyanilyen szerelem- és szeretet-teljes legyen, ugyanilyen látványos összhangban!

(az "ifjú pár arcát direkt nem teszem ide, azt hiszem, én nem dönthetem ezt el helyettük. VISZONT: vannak azért fotók a nyaralásról, szüleim gépének jóvoltából, ezért azokat majd bebiggyesztem utólag a megfelelő helyekre)

Még valami. sanyiék most küldtek át néhány képet. Van köztük egy olyan, amin csak mi vagyunk Zolival és..... a kalapom! Muszáj betennem, mert szerintem "nagyon rendben" van (kár, hogy a hozzáillő cipő nem látszik)..... Ja! és a férjem sem néz ki rosszul, nem?!