Búcsú

Zita tehát döntött. Már egy jó ideje. Szinte pont akkor, amikor leírtam ide a dilemmánkat. Egyszer csak azt mondta, hogy megy, és azóta nem ingott meg egy pillanatra sem. Pedig - lüke szülő!- vagy húszszor rákérdeztem, kritikusabbnak tűnő pillanatokban, de mindig ugyanazt a választ kaptam: "Anya, mondtam már, hogy megyek!" Akit a mai napig nem sikerült meggyőzni a döntés helyességéről, az anyukám, pedig igazán jó lenne őt is a mi oldalunkon tudni. Mert egyébként megkérdeztem még vagy ezer embert (kis túlzással....), és mindenki csak jót mondott az új suliról a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumról, hogy egyszer végre a nevén nevezzem. (Persze, Anyu sem a suli megfelelőségét vitatja.)
A héten voltunk az első szülőin, amit az igazgató nyitott meg, majd az új osztályfőnök folytatott. Ez a találkozás újfent megerősített minket abban, hogy jó helyre visszük Zitust, jó kezek közé kerül. (pl., tegnap, a beiratkozáson, ott volt a leendő osztályfőnök, aki küldött egy levelet Zitának, amiben bemutatkozik, és arra kéri Zitát is, hogy írjon neki a nyár folyamán egy levelet, amiben ő is mesél magáról!) A többi már csak a leányzón múlik.

De ezelőtt még elbúcsúzhatott a "régi" csapattól. Ez a búcsú tulajdonképpen három fázisban zajlott.

Volt először is egy búcsúműsora a Sashalmi Tanoda 4.b-jének. Búcsúműsor abban az értelemben, hogy elbúcsúztak az alsó tagozattól és persze főként a két tanító nénitől: az osztályfőnök Zsuzsa nénitől, és a napközis tanító nénitől, Márta nénitől. Ez a műsor úgy épült fel, hogy minden gyerek mondhatott legalább egy-egy verset, a saját választása szerint, az elmúlt négy évben vett versek közül. Aztán ezt egy kicsit cifrázták, volt, hogy ketten vagy hárman mondtak el egy verset. Nagyon változatos lett így az egész, teljesen élvezhető, nagyon helyesek voltak. A versfolyamot néha megszakították egy-egy közös dalolászással, vagy versmondással (pl. a Szózatot kórusban szavalták el).

Zenélt is egy-két gyermek, majd páran előadtak egy rövidke színdarabkát. A műsorra a koronát Zitáék kvartettje tette fel: ketten négykezeztek a zongorán, egy kislány trombitált és Zitus fuvolázott, of course. Beteszek ide egy képet errőlis, mert szerintem lerí róla az öröm, hogy együtt muzsikálhatnak!

A műsor után volt egy-kis eszem-iszom és átadtuk a tanító néniknek a nagy izgalommal és szeretettel készített ajándékokat. Persze, nyilván nem nekünk támadt először ilyen ötletünk. De attól még izgalmas volt elkészíteni és nagyon jól esett a tanító néniknek. Azt csináltuk ugyanis, hogy minden gyerek kapott két-két fotókarton lapot és néhány mintás papírt, no meg egy kísérő szöveget, hogy mit is kezdjen vele: mindenkinek  be kellett mutatnia magát, mesélhetett a hobbijairól, sportjáról, az első emlékéről a suliban, a legjobb, legviccesebb, stb. történésről a suliban, leírhatta, hogy miként tervezi a jövőjét, és felsorolhatta a kedvenceit (szín, könyv, film, bármi). Remek, színes, változatos, egyedi és megható alkotások születtek. Ezeket lelalimináltuk, címlapot készítettünk és összefűztük. A két tanító néninek meg potyogtak a könnyei..... Persze, kaptak tárgyi, pénzt érő ajándékokat is, de mik voltak azok ehhez képest....

(A képen éppen Zita adja át Zsuzsa néninek az egyszál virágát, amivel mindenki egyesével járult a tanító nénikhez, mintegy megköszönve az elmúlt négy évet, mindent.)

Szép búcsúbuli volt, bár, szerencsére, annyira nem sodortak el az érzelmek, amennyire tartottam tőle (pl. azt mondtam a másik "szervezkedő" anyukának, hogy én nem szeretnék beszédet mondani a tanító nénik ajándékának átadásakor, mint ahogy eredetileg kérte tőlem, mert biztos sírnék - hát a beszédet tényleg lepasszoltam, de nem is sírtam!).

Volt aztán még az évzáró után is egy kis "utójáték", ahol nemcsak a bizonyítványok átadására került sor, hanem a tanító nénik komoly "beszédet" tartottak, sőt Márta néni még egy kis verset is farigcsált, "Óda a szülőhöz" címmel, ami egyszerre volt mulatságos és megható.

Végül pedig volt nálunk egy búcsúbuli. Ahová az egész osztályt és a szülőket, no meg persze a tanítókat is elhívtuk. Sajnos, elég sokan nem tudtak eljönni, de akik itt voltak, remekül érezték magukat. És eljött Zsuzsa néni is, még saját készítésű sütivel is kedveskedett, társasozott a gyerekekkel, beszélgetett velünk, és végre fény derült valamire. Ugyanis kissé furcsálltam, hogy milyen könnyen elfogadja azt, hogy Zita elmegy a suliból. Most kiderült, hogy nem messze lakik a Balassitól, és felajánlotta (!!!!) Zitának, hogy esetleg egyszer-kétszer elmehetne hozzá suli után, sőt, ha kell, érte is megy! Így aztán, arra következtettem, hogy Zsuzsa néni mégis csak annyira kedveli Zitust, amennyire én ezt eredetileg feltételeztem, és a távozása elleni tiltakozás hiánya pedig abból fakadhat, hogy nyilván ismeri a Balassit és jó sulinak tartja, és csak a Tanodához való lojalitása (amit egyébként értékelek) miatt nem mondta ezt így ki.

(A képen Zita a bizonyítványát veszi át Zsuzsa nénitől.)

Szóval Zita elbúcsúzott. És valahogy azt látom szép, okos, csillogó szemén, hogy ezt ő lélekben is megtette. Érzi ő, hogy itt, a mostani közösségében, nem találta meg igazán a helyét, az értékeit, a belső szemléletét nem merte nagyon napvilágra hozni. És most bízik abban, hogy az új helyen, új helyzetben, új esélyekkel és négy évvel "érettebben" majd másként lesz. Kívánom neki, hogy így legyen.