Olvasás

Ma délután, hazafelé jövet, láttam egy embert, aki úgy ment az utcán, hogy közben olvasott. EGY KÖNYVET. Eszembe jutott "kicsi Szilvi" önmagam, aki hasonlóan araszolva, mit sem bánva, hogy hová (és mibe...) lép, araszol az iskolába. Amióta az eszemet, de inkább a betűket, tudom, olvasok, imádom a könyveket. Eszembe jutottak azok a délutánok, amikor Apukámmal elsétáltunk a közeli Ikarus művházba és a könyvtárban hosszasan válogattunk. Itt érzem még most is az orromban azt a finom könyvtár- illatot.... Hat könyvet lehetett egyszerre kikérni, három hétre. Nálam mindig hat könyv volt.... És sokszor előfordult, hogy egy könyvet többször is végigolvastam. A rekordot, ha jól emlékszem, G. Szabó Judit "Megérjük a pénzünket!" című műve tartja. Ha minden igaz, 23-szor olvastam végig. Vagy csak addig számoltam... A mai napig el tudom mondani a kezdő sorokat (oldalakat).... Már Zita is elolvasta. Neki is tetszett.

És eszembe jutott a ma reggeli kávézós, hajnali beszélgetésünk Zolival. (Csak zárójelben: imádom ezeket a reggeli negyedórácskákat: csak Ő meg én, a gőzölgő kávénk és most már, hogy sötét van, a meggyújtott gyertyák lángja...) Pont a könyv volt a témánk. Elmesélte, hogy hallgatott a rádióban egy beszélgetést egy kiadóvezetővel, aki nagyon pesszimista volt a nyomtatott irodalommal kapcsolatban. És megbeszéltük, hogy számunkra valahogy elképzelhetetlen, hogy ne egy könyvet tartsunk a kezünkben, ha regényt olvasunk.... Hogy egy képernyőt bámuljunk, ahelyett, hogy a nyomdaillatú oldalakat lapozgassuk.

Lehet, hogy ódivatú hozzáállás ez... De egyelőre még a gyerekeimen is azt látom, hogy a könyv és annak olvasása szinte egy szertartás (egy MINDENNAPI szertartás) része. Klára mostanában a csillagokról olvastat. Olyan ismeretterjesztő könyvei vannak, amelyekben - a könnyebb szemléltetés végett - még kihajtható, elhúzható részek is vannak. Ehelyett kattintgatnánk? Vagy hogyan keresnénk az eltűnt áfonyát a "Franklin és az áfonyarejtély" című agyonolvasott klasszikusunkban, ha csak egy képernyőt néznék? Amikor kisebb gyerekként Boribonoztak, hányszor visszalapoztatttak pár oldallal előrébb?! Már kétévesen gombokat fognak nyomogatni a most születő gyerekek? Zita minden este olvas, elalvás előtt. Van egy kis "textil fül" felszerelve az ágyára, oda teszi az aktuális könyvét. Akkor inkább majd még az ágyban is képernyőt bámul? És én is szeretem, amikor lefekszem, kezembe venni A könyvet. Bármelyiket, amire a választásom esik. Most éppen a kivitelezésében is nagyon tetszetős "Utas és holdvilág" Szerb Antaltól. Emmával a Berg Judit féle Rumini sorozat legújabb, negyedik, epizódját rágjuk most éppen, de én nagyon élveztem idén nyáron Gerald Durrell "Állatok bolondja" című könyvének felolvasását is. Amit egyébként a könyvtárból kölcsönöztünk ki. Mert a könyvtár is egy fantasztikus hely! Mi lesz vele? Hiszen olyan jó ott "bogarászni", válogatni, régi könyvillatot szimatolni! A könyvesboltokról nem is beszélve... Igaz, azokat most kerülöm, nehogy kísértésbe essek... Mert továbbra is úgy gondolom, hogy a könyv a legjobb ajándék bárkinek... Még akár saját magunknak is...
Vajon tényleg egy letűnő korszak részesei vagyunk, vagy azért a könyv megmarad egy olyan értéknek, amit a technika nem tud leigázni? Én a Guttenberg-galaxisnak szurkolok... Remélem, az Erő vele van...

Zűrzavaros Halloween

Fogom a fejemet... Amikor legutóbb a pincében járva, téli-nyári kinőtt-belenőtt ruhákat válogatva, szembejött velem a boszi-jelmez egy zacskóba belezsúfolva, ugyan MIÉRT NEM fogtam meg és hoztam fel, hogy könnyen elérhető legyen a közelgő Halloweenre? Vagy megtettem, csak a könnyen elérhető hely olyan bombabiztos, hogy nem lelem? UGYAN MIÉRT NINCS az a boszi-jelmez az összes többi jelmezzel, amikre viszont ráakadtam?!? UGYAN MIÉRT NEM kezdtem el a keresgélést hamarabb? UGYAN MIÉRT vagyok olyan szervezetlen anya, hogy még egy tököt sem faragtam? Mit nem faragtam, nem is vettem!!!!
Szerencsére, Zoli ma hamar hazaért, és átvállalta tőlem a Halloweenes "sétát", a szokásos őszvégi fagyoskodós menetet, ami minden évben a Sashalmi Tanoda egyik legjópofább programja (csak mindig nagyon fázós....).Idén, Zoli megnyerte mind a négy csajt. Akik szokatlanul rugalmasan kezelték a szervezetlenséget, a szó szerinti "töketlenséget" (szerencsére van két mécsestartónk tök, illetve szellemformával, pont ezekre az alkalmakra), a felkészületlenséget,a jelmeztelenséget.
Emma ördögnek "maszkírozta magát": Felragasztott egy fekete hajráfra két pirosra színezett "papírszarvat", a hajráfot apja egy fekete sapkájára húzta (a sapkát meg a fejére...). Van még rajta fekete nadrág, fekete kabát (Zitáé) és fekete sál. Meg erősen kihúzott fekete szemöldök és valami barázda vagy bajuszféle. Naggggyon félelmetes.... Nála már csak Zita az jobban. Aki éppen, hogy csak beesett edzésről, és csak némi "sminket" vitt fel magára. Amit ő zombiságnak titulált. Zoli javasolta neki, hogy majd mondja mindenkinek, hogy mi az, mert elsőre nem lehetne rávágni. De Zita megrántotta a vállát és azt mondta: "majd ha kieszem a szívüket, rájönnek!" Klára ráakadt egy Mikulás-sapkára, így azt húzta a fejére, alulra pedig a vadonatúj, pirosba játszó síszerelését vette fel, nadrágostul. Legalább nem fog fázni. Kicsit nem oda illő, de legalább jelmez. Az abszolút kakuktojás Imó lesz, aki a pillangószárnyait (tündérszárnyait) óhajtotta felrángatni. Mert mit neki félelmetes Halloween, ő nőből van.... Szóval, talpig rózsaszínben, színes szárnyakkal megy "riogatni" a népeket.
Hogy miért nincs kép? Majd pont ez jutott volna a mai napon az eszembe?!?!

Hát, nem vizsgáztam most ötösre. Sem anyaságból, sem felkészültségből, sem szervezettségből... Megyek is vezekelni: amíg ők kint járják a környék beavatott házait (kb. századmagukkal), angol nótákat énekelve és cukorkákat gyűjtve, addig én kiporszívózok. És sütök palacsintát.
No meg fogadkozom: ezentúl időben felkészülök az ilyen eseményekre....

Közöny?

Tegnap meséltem pont erről Zitának...
Történelem óra (vagy valami, ahhoz hasonlító, "kísérleti" oktatási egység) volt a genfi gimiben. Az igazgatónőnk tartotta az órát, egy igazán kedves hölgy. Valami olyasmi házi feladatot készült nekünk feladni, hogy mi volt a mi, vagy a szüleink első "történelmi emléke". És akkor ott, ő, elmesélte, hogy neki az, hogy ül a nagymamája mellett, 1956. telén, és zoknikat kötnek a Magyarországról Svájcba menekülteknek.

Teljesen meghatódtam. Nem hiszem, hogy azért mesélte volna ezt, mert tudta, hogy én magyar vagyok, hanem azért, mert ez mélyen megmaradt benne.

És akkor elmerengtem. Milyen emléke marad majd az én lányaimnak? Olyan sok minden történik, olyan sok rossz, és annyi mindenről hallhatnak, talán még idejekorán is. Még az Ikrek is a vörösiszapról beszélnek, miközben még fel sem foghatják, mi is volt ez az egész. Azt tudják, hogy segíteni kell. Sőt! Közösen szuszakoltuk a pénzt a suliban kitett ládába. Emlékeznek arra is, hogy Juliék elmesélték: ők még homokzsákokat is pakoltak a tavsazi árvíz idején. Tudják, hogy vannak szegény gyerekek, akiknek visszük évről-évre a csomagokat a Mikulás-gyárba. Közben tegnap akár azt is meghallhatták, hogy micsoda vihar pusztított Myanmarban. Hallhattak az izlandi vulkánról, a földrengésekről. Zita tudja, hogy a béke egyáltalán nem éri körbe a Földet, Zorán dalát kissé elferdítve. Tudják. És azt is tudják, hogy segíteni kell. Nem azért, mert ez a módi, hanem azért, mert ez egy belső kényszer. Igen, de nem szokják-e meg? Nem gondolják-e úgy, hogy valahol mindig történik valami szörnyű és valahová mindig kell segélyt küldeni? Nem zúdul-e majd ez rájuk túl nagy mennyiségben (azzal együtt, hogy nálunk nem megy híradó, vagy "felnőtt tévé", amíg a gyerekek ébren vannak, és a rádiót is igyekszem lehalkítani? Vajon, úgy gondolják, hogy a mai világ, a mostani "történelem" csak ebből áll?
Mire felnőnek, nem válik-e mindez közönnyé, és a segítségnyújtás is csak valami megszokott gesztussá? Ők mire emlékeznek majd, ha egyszer felteszik nekik ezt a kérdést?
És mi? Ti mire emlékeztek? Milyen történelmi pillanat maradt meg bennetek?

Elárulom az enyémet, a talán elsőnek nevezhetőt: beteg voltam, nem voltam iskolában, tévét néztem. Egyszer csak félbeszakították az adást, és egy komor bemondónő bejelentette: "Meghalt Brezsnyev!" Onnantól gyászzene... Én meg kiabáltam a nagymamámnak: "Mama, Mama! Meghalt Brezsnyev!" És nem éreztem semmi különöset... csak rácsodálkoztam, hogy ez is megtörténhet... Utána, érdeklődve végignéztem az egész temetési ceremóniát... Hm, közönyös lettem volna?!

A teljesség

Valószínűleg, ha a józan észre vagy a pénztárcánkra hallgatunk, akkor nem így zajlott volna a hétvégénk. De mivel az őrültség kategóriát azért nem súroltuk és a szívünk viszont azt diktálta, hogy erre most akkora szükségünk van, hogy azt még a józan ész is beláthatja (a pénztárcával együtt...), mégis elmentünk. És ott volt - szinte - minden: csillagos és holdsütötte este érkeztünk meg a Börzsöny szívébe - és csak azt sajnáltuk, hogy nem hoztuk el Klára "csillagvizsgálóját", főleg, mikor megláttuk, hogy mekkora erkély járt a szobánkkal. A szállodának sajnos nem a romantikus, farönkös részén kaptunk szállást és az is kiderült, hogy hiába Magyarország egyik legromantikusabb elhelyezkedésű hoteljét választottuk, a szakács nincs szakmája csúcsán. Nos, innen a szinte. De ott volt a többi: az együttlét, a nagy pihenések, egy kis pancsolás, sok játék és egy gyönyörű kirándulás szombaton. Nagyirtáspusztától Nagybörzsönyig, onnan pedig vissza, a legendás kisvonattal. A túrát nem egyedül teljesítettük, velünk jöttek igazi túraőrült barátaink, Juliék is. Ők olyan rutinosak, hogy mi vakon rájuk bíztuk magunkat és csak élveztük a gyönyörű színeket, a fákat, a völgyeket, a patakot, mindent. Összesen hat gyerekünk vidáman szaladgált le és föl. És ott volt a teljesség, ami hiányzott. Amire Klára tette fel igazán a koronát, amikor az erdőben lépkedve rámragyogtatta huncut és okos mosolyát, és azt mondta:
"Anya, én még sosem éreztem magam ilyen közel a természethez!!!!"

A mi négy erdei manónk....

Klára, a természetimádó

A kisvasút, amikor még szembejött velünk

A kisvasút, amire, pár óra elteltével, felszálltunk, a nyitott részre, mivel a gyerekek ehhez ragaszkodtak. Mi meg bevállaltuk a fagyoskodást - a kedvükért.

Zoli és az ikermanók

Emma, a "fűcsomócsata" közben

A gyönyörűséges patak, "hűséges" társunk. Amin ráadásul többször át kellett kelnünk, kalandos körülmények közepette. A gyerkőcök legnagyobb gyönyörűségére.

Mondom, a vonaton hideg volt. A kendő alatt: Zita!

Imó nem egy sétabolond... Ehhez képest tényleg csak annyit nyafogott, amennyi ahhoz kellett, hogy meg ne tagadja önmagát...  Itt éppen az ebédjét rágcsálja a természet lágy ölén.

Csak, hogy legyen bizonyíték arra, hogy én is ott voltam. Jó, egy kicsit kell keresni a képen...

Az a bizonyos mesebeli szállás, ami vegyes érzelmeket keltett bennünk. De a hangulatunkat nem tudta befolyásolni...

A józan észnek pedig még annyit üzennék, hogy különben is: pont a hétvégén volt a házassági évfordulónk! Pont a tizenkettedik! És mi pont így akartuk ünnepelni! És "pont (punkt) tum"!!!!

Zsúrbuli

Klára és Imó születésnapi ünnepségsorozata tulajdonképpen teljes volt. Volt közös gyertyafújás is:

Volt gyertyafújás külön-külön is:

Volt fergeteges zsúr, amit immáron a harmadik alkalommal is a meseparty-s kedves hölgy, Simon Ági meghívásával tettünk felejthetetlenné - és számomra is élhetővé. Ugyanis azt már jó ideje tudtam, hogy nem lesz szinte semmi időm a készülődésre.

(Klára és Imó a két nagy barátnővel)

Volt családi ünnepelés is, még a zsúr napján, délután. Eljött mindenki, aki tudott és a Kicsik fantasztikus ajándékokat kaptak (köztük Klára egy "csillagleső távcsövet" - de erre majd igyekszem külön is visszatérni).

A zsúrra készült - az utolsó pillanatban - saját ötletű és kivitelezésű meghívó is, akadt díszítés és lufi is. Az oviba is eljuttattam két tortát, így ott is elénekelték a pajtások nekik a "Boldog születésnapot!" nótát.

Sőt, az itthoni duplamenetre még négy tortát is sikerült összehoznom: egy "sima csokisat", egy "Sport-szelet tortát", ahogy Móni készíti, egy málnás csodát (ahogy Lajos Mari készíti...) és a kedvencemet, egy teljesen önálló fejlesztésű gesztenyés tortát, ami nem indult biztatóan, és végül a legaranyosabb lett:

És mégis, mégis, mégis... Valahogy nem volt még kerek a dolog. Valószínűleg attól, hogy mindent rohanva kellett előkészíteni. Vagy azért, mert egy nagyon fárasztó, kialvatlan hét után, még az éjszakába nyúlóan sütöttem-főztem, így az ünnepségre már alig álltam a lábamon. És az is biztos közrejátszott, hogy szegény Zoli is lebetegedett aznapra. Meg talán feszített a további sok teendő, ami várt/vár rám.

Így aztán, amikor Klára felvetette - teljesen jogosan -, hogy idén nem volt "saját napjuk", azaz egy gyerek és a két szülő típusú időtöltés, teljesen igazat adtam neki. és azzal biztattam, hogy noha ez elmaradt, még a szülinapi ünnepségnek tudhatja majd be azt a hétvégét, ami következik. Mert elvisszük őket a nővéreikkel egy - remélhetőleg - mesebeli helyre. Ezen hely oldalára látogatóktól azt kérdezik elsőre, hogy elegünk van-e a rohanásból, szeretnénk-e elfelejteni a mobiltelefont, szeretnénk-e teljesen kikapcsolódni. Hát igen.

Nos, remélem, hogy két ott eltöltött éjszaka után végre teljesség érzetem lesz.

Jelenetek egy születésből

A születésnapi "megmozdulásokra" való felkészüléseim nagyja éjjel, illetve hajnalban történik (most meg pláne...). Így aztán, a tortákat és egyebeket készítgetve, át szoktam magamat adni az emlékeknek, amit az aktuális születésnap ébreszt bennem. Ilyenkor sok minden úgy "bevillan", megmagyarázhatatlan módon megmaradt, pontos részletek. És hagyom, hogy életem és gyermekeim életének legmeghatározóbb pillanatainak ezek az apró részecskéi  "átjárjanak".
A teljesség igénye nélkül, ezek "ugrottak" be a mai ünnepre készülve:

Szinte éreztem a sílécet, amelyet kesztyűs kézzel fogtam a felvonóra várva.... Milyen felvonóra? Hát arra, amelyik a 2004-es olaszországi síelésünkkor vitt fel egy csúcsra. És ez miért fontos? Mert kettesben voltunk Zolival, illetve egy nagy társasággal, de részünkről "gyermektelenül". No igen, és? Ezen a pár napos síszüneten győzött meg végképp Zoli arról, hogy kéne még egy harmadik csemete. És azon a bizonyos felvonón, amire vártunk, azt is rögtön megbeszéltük, hogy egy Fülöpöt szeretnénk. Az Ikrek, nagy valószínűséggel, ezen a sítúrán fogantak (úgyhogy azoknak, akik elkerülnék a duplaáldást: csak csínyján a magaslati levegővel!...)

Az ikerterhesség tényének megismerése okozta sokk után, kiraktuk a ház bejárati folyosóján lévő parafa-táblácskára az ultrahangképet, ahol kis nyilakkal be volt jelölve: "A magzat" és "B magzat". Akárhányszor elsuhantam előtte, egyre növekvő hassal, hitetlenül meredtem rá a képre....

Hallom magamat, ahogy a Keletinél zötykölődve (akkor még rossz volt ott az út), azt mondom Apukámnak, hogy a végén még Budapest ramaty útjai hozzák majd ki belőlem a babákat. Hogy mikor történt mindez? 2004. október 17. délutánján, egy vasárnapon, amikor már ugyan hivatalosan a kórházban tartózkodtam, de kiengedtek egy reggeltől estig tartó "eltáv"-ra. De én már délután visszavágytam valamiért.... Aznap este születtek meg az Ikrek.

Teljesen a fülemben van a kubai ügyeletes doktornő hangszíne, ahogy rám ripakodik, amikor próbáltam leszállni arról a bizonyos nőgyógyászati vizsgálószékről (ágyról?). Hogy miért pirított rám? Csak azért, mert miután közölte velem, hogy "kétujjnyi! szülünk!", én úgy gondoltam, hogy megosztom ezt a nem mindennapi hírt a gyerekek apjával is, ő viszont úgy gondolta, hogy akkor már ott is maradhatnék egy jó kis beöntésre.

Sosem megy majd ki a fejemből a szülésznők kórusa, amikor Klára második nevét próbáltam egyeztetni (még a műtét előtt, ugyebár...) az akkor már úton lévő Zolival: "Akkor most Bella vagy Jázmin legyen?" Mire az imént említett kórus: "Ne má' megint Jáááázmin!" Így lett Klára második neve Szilvia.... :-)

Itt van az orromban az az összetéveszthetetlen "szülésszag", ami megcsapott, amikor végre bekóvályogtam a műtőbe. Szerintem ez inkább egy fantasztikus illat.

Tisztán emlékszem a rendkívül megértő műtősfiú vonásaira. Megértő volt, mert egyrészt egy kedves valaki lehetett, és mert másrészt ikergyerekek büszke apja volt. Ezért aztán biztatóan odahajolt hozzám, amikor arra kértem, hogy amíg a gerincemet próbálják szúrni, hagy öleljem át.

Belémvésődött az egész műtő látványa: a zavarbaejtően keskenynek tűnő "ágy" (pad?), a rengeteg ketyere és a vakító lámpák. És a sok, szinte tereferélő ember, aki mind arra várt, hogy segíthessenek nekem abban, hogy megismerhessem Klárát és Imolát.

És az a mondat is örökre megmarad, hogy "Nem megy, altatunk!" Mert a gerincemnél volt valami bibi, így altattak. És tudom, és amíg élek emlékezni fogok arra, hogy azt gondoltam: "Nahát? Akkor most már nem gond, hogy belehalhatok?" (mert azzal ijesztgettek, hogy mivel ettem a számomra váratlan műtét előtt, fatális probléma támadhat...). Majd azonnal ez jutott az eszembe: "Viszlát, világ!"

Hallom azt a tipikus sistergést, ami akkor jön, amikor kezd az ember az ájult állapotból visszatérni. És hallom, ahogy szólítgatnak - nekem úgy tűnik, hogy egy stadionnyi ember... És rögtön utána, az első gondolat: "Ezek szerint nem haltam bele..." A következő gondolat viszont már az övék volt: Kláráé és Imoláé.

Restellem egy kicsit, de meg nem másíthatom azt a tényt, hogy először kérdeztem meg, hogy lányok-e és utána azt, hogy egészségesek-e. Mentségemre szolgálhat az, hogy Zoli azt suttogta nekem, hogy "Minden rendben van!".

Amire emlékszem, de szerencsére fel nem tudom idézni, az a fájdalom, ami a friss sebemből jött.

Látom magam előtt azt az elmés kis szerkezetet, amiben a babákat tolták szoptatásra a szülészeten. Mint megannyi kis cipó.Nekem kettő cipót hoztak.... Az "Ökröcskék" - így hívták őket a csecsemősök....

Szinte kívülről látom magamat abban a jelenetben, ahol elcsigázottan, fájdalomtól átjártan, ülök az ágy szélén, mindkét manó sír és sírok én is: nekem ez nem fog menni....

Hát, körülbelül ennyi... Persze, a "film" pereg tovább bennem, felidézve a mi Ikreink életének megannyi emlékezetes pillanatát, de azt már és majd máskor, máshol...

Most 2010. október 17-e van. Klára és Imola hatévesek lettek.
Velük lett igazi kaland az Élet. Olyasfajta kaland, amit senki sem szeretne kihagyni. Jó nekünk, hogy hozzánk jöttek, és igyekszünk mindent megtenni, hogy ők is úgy érezzék: jó nekik, hogy hozzánk jöttek!
Boldog születésnapot, Klára!
Boldog születésnapot, Imola!

Képek és ünnepség-beszámoló majd később.

Ficsorok és Ficsórok

Ha valaki már írt nekem e-mailt, vagy régebb óta ismer, tudhatja, hogy leánykori nevem Ficsor Szilvia. Hogy ez miért érdekes hirtelen, mindjárt kiderül.

Az én apai nagyapám volt a világ legjobb embere. Lehet, hogy az anyai nagyapám volt a másik, de őt, sajnos, nem ismerhettem, mert még Anyu gyerekkorában meghalt.

Apai Nagyapám, a legalább negyedik Ficsor Mihály a "sorban" nehéz gyerekkort élt meg. A szegénységen kívül megtapasztalhatta azt is, hogy milyen elveszíteni két leánytestvért. Az egyiket a gyerekkori tüdőbaj vitte el, a másik pedig olyan súlyos fogyatékosságokkal született, hogy nem élhetett túl sokáig. Ez utóbbi testvér valaha volt létezéséről egyébként még a tulajdon Apám is csak Nagyapám halála előtt egy-két évvel értesült, amikor is, Nagyapám egyetlen élve maradt testvérével, Józsival (nekünk mindig csak Józsi bátyám volt) készített egy "interjú"-szerűséget, amit magnóra is rögzített. Ekkor derült ki az is, hogy Nagyapám azért nem tudott a négy eleminél többet elvégezni egy darabig, mert erre a bizonyos sérülten született lánytestvérére kellett vigyáznia; és a későbbi tanulási terveit pedig Józsi (bátyám) kedvéért adta fel, aki nagyon tehetségesnek bizonyult. Mondom, hogy Nagyapám előtt utoljára időszámításunk nulladik évében született hasonló jó lélek... Ugyanis Nagyapám ezt nem áldozatként élte meg.

Később, Nagyapám kitanulta a hentes-mesterséget, és a tőle telhető legjobban teljesített a szakmájában. Ennek meg is lett a gyümölcse, egy idő után saját üzlete lett Hevesen, ahol kötelességtudóan dolgozott hajnaltól estig (majd az '50-es években elvették tőle az üzletet és a házát is, de ez egy másik történet). Annyi ideje volt azért, hogy rávesse tekintetét, 27 évesen, az akkor éppen csak 16 éves Jolikára, az én Nagymamámra, és aztán soha többet nem vette le róla. Két hónappal később elvette őt feleségül és 57 éven át olyan rajongással szerette az én könnyű természetűnek éppenséggel nem nevezhető nagymamámat, hogy.... Hát szóval, egészen véletlenül úgy hozta az élet, hogy láttam, ahogy Nagypapám az utolsó csókját adta Nagymamámnak. Nos, ha engem 57 év után.... na jó, nem is folytatom.

De ne szaladjunk előre az időben. Nagyszüleimnek először egy lányuk született - szinte halva. A kis Jolika egy napot élt és Nagyapám fájdalma határtalan volt. Két évvel később született Apu, ugyancsak nem komplikáció-mentesen, de ő erősebbnek bizonyult.

Amikor a Bátyám után én is bejelentkeztem a családba, Nagymamám nem túl kedvesen "fogadott": minek még egy gyerek, ha már van egy fiú?! De Nagypapámmal madarat lehetett volna fogatni.... Végre egy egészséges lány a családban! Ennek megfelelő bánásmódban részesített: nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna.... Rajongással szerettük egymást. Már felsős voltam, amikor egy osztálytársam mondta, hogy beszélgették a többiekkel, hogy nekem van a világ legjobb nagypapája.... Dehát a bejegyzést is ezzel kezdtem! Mert Nagypapám nem csak velem volt jó, hanem mindenkivel! Jó szándékkal viseltetett mindenki iránt és egyszerűen nem léteztek benne olyan vonások, hogy rosszindulat, bosszúvágy, gonoszság vagy irigység!

Visszatérve egyetlen testvérére, öccsére; nos ő is hihetetlenül jó ember volt. Eredetileg papi pályára készült, de megismerte álmai asszonyát, így végül a jog felé kanyarodott és bíró lett. Talán Apukám is tőle vette ezt a vonalat. Józsi bátyámnak két gyereke született: egy lány, majd egy fiú, mindketten egészségesek.

A két testvér rajongva szerette egymást a sírig. Annyira, hogy Józsi bátyám utolsó szavai - miután otthon, a lehető legméltóbb körülmények között, elbúcsúzott a földi léttől - azok voltak, hogy "Jövök már, Mihály!"... Ez, szerintem, hátborzongatóan gyönyörű...

Egyetlen egy dologban nem értettek egyet soha: hogyan kell írni a nevüket? Nagyapám úgy írta -természetesen-, ahogy én - rövid "o"-val. Míg Józsi bátyám szerint, az így egy tévedés, és a nevüket helyesen hosszú "ó"-val kell írni... Miután ők Miskolcon éltek, mi meg itt, Pesten, leginkább telefonon tartotta a kapcsolatot egymással a két testvér és családjaik. Józsi bátyám, akárhányszor csak letenni készült a kagylót, fontosnak tartotta azzal búcsúzni, hogy "És ne feledjétek, a nevünket hosszú "ó"-val kell írni!

Ahogy Nagypapámnak, úgy Józsi bácsinak is két unokája született, neki két fiú.

Közülük az egyik, Máté, operatőr lett. Természetesen, az élet sodrásának egy bizonyos pontján, a miskolci "hosszú "ó"-s vonal megismerte Zolit is. És Máté (meg egyébként Márk, a testvére) rögtön összebarátkozott (összebarátkoztak) vele. Így aztán, amikor Máté azt tervezte, hogy feljön Budapestre dolgozni, Zolit hívta fel, hogy tudna-e segíteni neki. Persze, mondta az én férjem, aki ugyancsak "talpon megy majd a Menyországba", annyi jót tesz mindenkivel... És Máté lett az egyik operatőr az új projektünkben, a "laptopkonyhában".... Így történhet az, hogy minden reggel "felszedem" útközben az én másodunokatestvéremet és együtt megyünk dolgozni.

Szerintem az én rövid "o"-s Nagypapám és az ő hosszú "ó"-s nagypapája meg lehetnek elégedve. És nyugodtan tiszteletbeli "Ficsor"-rá tehetik Zolit is. Akár rövid, akár hosszú az a magánhangzó....  

Színvilág, ízvilág

Úgy látom, hogy Móni többet elárult, mint én... Így aztán felbátorodtam. Jöjjön hát a lényeg - vagy legalábbis az "elárulható" része:

Hogy ez még így nem érthető?!?! "Na jó", kifejtem: be szeretnénk vinni a laptopot a konyhába! Hogy miért, miként pontosan és ki által, nos, az még a titok része. De a terv az, hogy a gasztroblogok és egyéb gasztroportálok világában mozgó háziasszonyok most már TÉNYLEG laptopból, főzzenek!!!! Egy, a konyhában elhelyezett laptopból, "velünk együtt"! Mondom, a részletekkel "sajnos" csak később jöhetek.

Ami nyilvánvaló, hogy ez sok főzéssel, néhány kamerával és rengeteg munkával jár. De boldogan végzem e munka rám eső részét, mert üdítő, frissítő, szórakoztató és oktató jellegű is!
No meg azért is felemelő érzés munkába indulni minden reggel fél hétkor (miután az összes tízórait elkészítettem, no meg a reggelimet is elfogyasztottam), mert egész nap egy fantasztikus ízvilágba és egy legalább olyan fantasztikus színvilágba is keveredek.
Akármilyen hihetetlen, szinte nem is akarok hazajönni, és alig várom már a másnapot. Persze, az igazán jól együttműködő leánykáim miatt nagyon jó érzés hazatérni, de nagy öröm ez a munka maga is.
De megmutatnék pár, elárulható, részletet. Hát nem gyönyörűek ezek a színes - és egyébként csúcsminőségű- edények?!?

Nem lenyűgöző ez a színkavalkád a különböző konyhai felszerelések és a logóval ellátott színes pólók használatával? Mindez, persze, egy ízlésesen berendezett, modern, visszafogott konyhában?

És milyen kár, hogy az ételekről még nem regélhetek részletesebben.... Egyelőre csak ennyit: a színes környezetben káprázatos kalandok érik ízlelőbimbóimat óráról órára....

Remélem, ezek a kalandok nagyon sokáig tartanak majd....

Már ezért megéri...

Hogy sikerre szeretnénk vinni ezt az új "projektet" (vállakozást?!?!), nem kérdés. Mi is pénzből élünk, nagy szükségünk van rá, természetesen. Mégis.... Azért vagyunk már most eufórikus állapotban, mert sikerült egy olyan feladatot kitalálnunk magunknak, amiben fantáziát látunk és lehetőséget teremt arra, hogy Zoli és én, férj és feleség, együtt dolgozhassunk. Együtt, egy célért, de különböző feladatokon. Zoli az "üzleti" részét intézi főként, én pedig a szerkesztésit. De sok átfedés is van. Igen, tudom, hogy ez rizikós is. Nekünk egyszer ez már bevált, és azon vagyunk, hogy most is csak építően hasson kettőnk kapcsolatára. Ez már abból a szempontból sem elhanyagolható, a mi esetünkben, hogy többet látjuk egymást.

Konkrétan ma, elmondhatjuk, hogy az egész napot együtt töltöttük. Úgy, hogy én sokszor az uram "lábai előtt hevertem". Mert úgy hozta a munka ritmusa, hogy ma Zolinak kamera mögé kellett állnia. Nem, nem hivatalosan képzett operatőr, de otthonosan mozog a stúdiók világában - és egy eléggé "egyszerű" feladatot kapott, amit boldogan és büszkén teljesített. Én pedig mellette ücsörögve figyeltem a forgatást, és tettem a dolgom.

De egyszer azért "felkapaszkodtam" Zolihoz, hogy "meglessem mit csinál". Ezt a pillanatot észervette egy szemfüles kolléga és gyorsan lencsvégre kapta. Mondhatni, hogy az utóbbi idők egyik legjobb fotója készült rólunk. Gondolnátok, hogy Zoli idén már 40 éves lesz?!?!

Persze, sóhajthatja az aggódósabbja, szép-szép, hogy mi ketten együtt, de mi van a gyerekekkel? Nos, én igyekeztem minden előkészületet megtenni. Részletes, napokra bontott, leírást készítettem Anyunak a teendőkről, különórákról és egyebekről. Ő pedig egyeztetett Jutka "mamával" a lebonyolítást illetően. Igyekeztem minden módon egyszerűsíteni a dolgokat, remélem sikerrel. Tehát szerveztem, terveztem - és előre főztem-paníroztam, stb., hogy legyen mit enniük és ne a Nagyiknak kelljen még az összes eledelt is elkészíteni.

A csajoknak szépen elmondtuk, hogy mi vár rájuk, továbbá megértésüket és együttműködésüket kértük. Egyelőre nincs  is gond, de még csak két nap telt el és a hétköznapok kihívásai majd csak most várnak a bátor nagyszülőkre. Hogy miként bírták? Majd azt is elmesélem.....

El sem hiszem...

Igen, a figyelmes olvasónál talán már "összeérnek" a szálak... Móni, a maga zseniális praktikáival és négy gyermekével, és én, egy és ugyanazon projekten dolgozunk már egy ideje. Móni is egészen régóta ügyködik azon, hogy valami újat, valami mást, valami finomat és valami szépet hozzunk létre, de nálunk, azaz Zolinál és cégénél, ez már körülbelül egy éves folyamat kicsúcsosodása.

Az egy év fejtörés, rengeteg megbeszélés és nem kevés papírmunka után, végre stúdióba vonultunk bő tíz napra, ahonnan - nagyon remélem - valami igazán vidámat, üdítőt és látványosat "hozunk" majd ki.

Ez csapatmunka. Nagyon az. Aminek szerves része az, amikor Móni megörvendeztetett minket a megbeszélésekre hozott, frissen sütött croissant-jai val és egyéb ínycsiklandó finomságaival (amiből ő -tanúsíthatom - hihetetlen önfegyelemmel, sosem fogyasztott, tartva egyre eredményesebb fogyókúráját), de ugyanúgy a humor, amit pl. Laci csillantott meg, Móni ama bizonyos segítsütije kapcsán. Része még a rugalmasság, a készség arra, hogy mindig azt oldjuk meg éppen, közösen és zokszó nékül, amit kell. Része még egy hatalmas nagy szervezés, táblázat-gyártás és az elfogadás is, hogy ezek a tervek és táblázatok nem úgy valósulnak meg, ahogy azt terveztük. Része még egy együtt-lélegzés, ami a közös izgalomtól és lelkesedéstől válik fantasztikussá.

Hogy milyen lesz? Nos, véleményünk szerint jó. Kerek. Egész. Teljes. Csak azt szeretnénk "forradalmasítani", megújítani - szerényebben -, amit a rendelkezésünkre álló technika felkínál nekünk. Az emberi vonalat, a finom ízeket és a közös főzés örömét nem.

Folytatás következik.....

Hétvégi "feladvány"

Ma reggel - mit reggel!, hajnalban! - ismételten arról beszélgettünk Zolival, hogy milyen jól kezd belerázódni Zitus a gimnazista életébe. Mintha kevesebb hisztivel járna a matek házik megoldása (pedig minden nap van!!!). Mintha egyre nagyobb kedvvel tanulna... Jófejek, hogy egy saját honlapot is létrehoztak a mindenkilapján. És ez a magyar tanár! Milyen jópofa feladatokat ad fel! Ekkor jutott eszembe, hogy elregéljem Zolinak, hogy mi is Zita házi feladata erre a hétvégére magyarból. A saját nevéből kell anagrammát készítenie (illetve, esetleg az osztályfőnökükéből is). A szabályok a következők: az "a" lehet "á" is, a rövid magánhangzó válhat hosszúvá is, a kéttagú mássalhangzókat nem lehet szétszedni (ez Zita nevének esetében teljesen mellékes, de az ofőében nem), értelmes dolgokat kell leírni és minden betűt fel kell használni..

No, iziben, a kávé felett, elkezdtünk megoldásokat keresni, nagyokat vihogva. Találtunk párat, de persze az érintettnek nem árultuk el őket.
De ide leírom.
Először a hosszabb verzióval, azaz a "Balogh Zita Anna"-val próbálkoztunk. Kiderült, ez a nehezebb.
Arra ezeket találtuk: hontalan Zab Ági, hontalan bazi ág, noha tíz bálna ága (hogy ez értelmesnek minősül-e, passz...)
A "Balogh Zita"-ra csak egyet találtunk, de, szerintem, az tarol. Lehetne egy mottó is: Hit, Zaba, Gól.

A tanárnő nevét azért mégsem írom le, tisztelet is van a világon. (De azért lehet, hogy előbb-utóbb elárulom, mert zseniális!)

Nos, örömest várnék más tippeket is, ha valmelyikőtöknek van kedve eme módon "pihentetni az agyát".
Sajnos, nyereményjátékot nem tudok hirdetni, mert most hirtelenjében nem tudom, hogy mivel tudnálak titeket "meggyőzni". De tudjátok mit? Lehet, hogy menet közben kitalálom! Így aztán, aki nevet is ad az ötletéhez, még a végén jól járhat!!! És ha már az "önnépszerűsítési" akciómat próbálom ilyen bice-bócán megszervezni, ezúttal szeretnék ujjongani egyet azon okból kifolyólag, hogy az igazán remek Sárosdi Virág által, már 60 bejelentkezett rendszeres olvasóm van! Köszönöm!!! És, természetesen, ezen örömöm a végtelenségig fokozható.... :-)

És utóiratnak még valami: kéretik nagyon szurkolni nekünk!!! Ma indítunk el egy olyan projektet, amin már lassan egy éve dolgozunk. Ez már a finis környéke. Tíz+1 nap kemény meló (szegény gyerekeim...) és esetleg már mesélek... ha belőlem elszáll minden erő, akkor majd Móni....

A szőke nő, aki bennem bújkál....

... néha "előjön"....
De már az elején szeretném leszögezni: természetesen, az ég adta világon semmi bajom sincs a szőkékkel. A barnákkal és a vörösekkel sem. No meg a feketékkel, őszhajúakkal és a tizenkét színre melírozottakkal sem. A rózsaszín- és lilahajúaknál is csak a kezdeti meghökkenésen kell túljutnom. Szóval, már most üdvözlöm az összes szőke (és ha már itt tartunk: barna-, vörös-, fekete-, ősz-, rövid-, hosszú-, göndör-, egyenes-, lila-, zöld-, stb.) hajú olvasómat! Külön puszi a búbra a kopaszoknak!

No de, ezzel a csúnya és elcsépelt klisével csak hihetetlen gyarlóságomra szerettem volna rámutatni. Amelynek egy ékes példáját próbálnék most rögzíteni az utókor számára. Nehogy azt higgyem majd pár évtized múlva (amikor ősz-, de az is lehet, hogy lilahajú leszek), hogy bezzeg a harmincas éveim végén még volt eszem. Mert nem....

Tehát, a minap teknősakvárium-tisztításra kényszerültem. Ezt a feladatot nem tudom a "gazdira" bízni, mert a vízzel és kavicsokkal (meg pár egyéb dologgal) megtöltött akvárium elég nehéz. Meg ugye, kissé törékeny. És mivel a kádban suverálom - hát szóval, jobb nem bele gondolni, hogy milyen élvezet lenne szilánkosítalani a kádat.... Szóval, mint "mondom", akváriumot kellett tisztítanom. Miután kipateroltam az állatot egy külön edénybe némi harapnivaló kíséretében, elkezdtem kiszedegetni a vízből a kavicsokat, kagylókat, vízszűrőt, stb. És egyre csak beleakadtam valami fura cuccba. Ejnye, mérgelődtem magamban, milyen műanyagdarabkákat dobáltak ebbe bele a lányok?! És ugyan mi ütött beléjük? Hát nem tudják, hogy ezzel megmérgezhetik szegény párát? Amikor már vagy a tizedik ilyen furcsa darabka akadt a kezembe, kezdett némi félhomály derengeni agyacskámban... Így aztán tüzetesebben is megvizsgáltam... Hát persze! Hiszen egy hüllőnk van! Ez az állat "levedlette" a páncélja legfelős rétegét!!!!

Izé.... Ez ciki, mi? Habár, az elmúlt majd' három év során ilyet nem tapasztaltam. Pedig sokat nőtt azóta, amióta megvettük. Vagy ez mégsem normális dolog? Kissé elbizonytalanodtam. Mondjuk, teljesen egészségesnek tűnik a drágám... Jaj, már szinte érzem a szőke "csíkokat" a hajamban, ahogy szépen, lassan elszaporodnak....

Levélváltás

Emmának nem erőssége az olvasás. Fájlaljuk is ezt rendesen, de nyilván nem lehet rá kényszeríteni. Sok minden érdekli, sok mindent elolvastat velünk, imádja a tudományos tévécsatornákat, de leülni egy könyvvel, az valahogy nem megy. Így aztán, ezzel párban, a helyesírása is... öhöm, öhöm, kreatív, ahogy azt már említettem is. Ezért is lett nyelvtanból az egyetlen "nemötös" jegye a legutóbbi bizonyítványában. Egész nyáron rimánkodtam neki, hogy olvasson, aztán kb. egy Rosszcsont Petire "futotta" neki (Zita ezalatt kb. egy tucatnyi könyvet "bekebelezett").
Summa summárum, csodák nincsenek; az új tanév első szövegértési felmérője nem sikerült túl jól. Feleslegesnek tartanánk veszekedni vele ezért, vagy leszidni, mert az ugyan mire lenne jó? Talán, hogy végképp megutálja a dolgot. Azt, mondjuk, kissé fájlalom, hogy a suliban, egyetlen vállrándítással megszüntették a korrepetálást (és a tehetségfejlesztést is ugyanazzal a lendülettel, egyébként, pedig abból Zita még sokat profitált tanodás korában). De ez van.
Zolinak támadt egy jó ötlete. Megbeszélte Emmával, hogy minden estére kér tőle egy ötmondatos, összefoglalót a napjáról, írásban.
Már egy ideje megállapítottam, hogy Emma végtelen Apa-imádata társul egy kisebb, hogy is mondjam, "tartással" (?) Zoli irányában. Lehet, hogy tévedek, de az biztos, hogy szorgalmasan körmöli estére a mondatkákat. Viszont Emma végtelenül rafinált, és a lustasága erősebb gondolkodásra sarkallja. Igaz ugyan, hogy apája azt kérte, hogy ne írjon túl rövid mondatokat, ő azért határozottan "egyszerűsít". Viszont tökéletesen kijön a szövegből Emma tündéri mivolta.
Bemásolom az első levelet (a helyesírási hibákat nem, személyiségi jogokból kifolyólag... :-) ):
"Én ma megírtam a matekot és szerintem jól sikerült. Kínoztak rajz órán a Katával együtt. És te mit csináltál? Egyébként jó volt a napom. És neked?" (apró magyarázat: a "kínzás" arra vonatkozik, hogy ő a betegsége miatt nem mehetett a múlt héten kirándulni az osztállyal, amit ő végtelenül sajnált, és rajz órán pedig arról kellett mesélni és rajzolni... gondolom, Kata barátnője is lemaradt róla)
Zolinak nagyon tetszett, így megválaszolta neki (ő nem ejtett eltusolandó helyesírási hibákat... :-) ):
"Az én napom zsúfolt volt. Az irodában el kellett készítenem néhány tervet és délután Buza Sanyi barátommal elmentünk tárgyalni egy céghez. Egyébként hiányoztatok."

A tegnapi Emma-összefoglaló is helyes lett (mármint úgy, mint aranyos, nem úgy, mint helyesírásilag pontos... :-( ):
"Ma teniszeztem és mielőtt megkérdezed, jól ment. Finom a vacsi. Szóval sokat egyél. Jó étvágyat! Milyen volt a napod?"
És még odabiggyesztette előre, hogy "Válasz:" Zoli most csak ennyit írt erre: "Fárasztó."

Célravezető lesz-e ez a kezdeményezés? Nem tudom. Én, mindenesetre, élvezem....

(ez egy régi kép... de úgy szeretem!!! a falon is fent van...)

A fogatlan gólya

Érdekes a fogváltás a csajoknál...
Az Ikreknél még nyoma sincs a fogváltási szándéknak, méltatlankodnak is rendesen. Mintha ez befolyásolható lenne... Emmának az első sorozat foga is hamar jött ki, és a foghullást is korán kezdte; alig múlt ötéves, amikor már ki is pottyant az első (egy eléggé viharvert) fogacska. A többi hét pedig lendületesen jött utána. Azóta "szünetel".
Zita kb. hatéves korában kezdte potyogtatni a fogacskáit, többé-kevésbé rendszeresen. Az első nyolc fog kb. elsős korának végére hullott ki, és minden fogvesztést többhetes "fogmozgás" előzött meg. Utána jött egy hatalmas szünet.... Már kezdett idegeskedni, hogy neki már a többi ki sem esik, mert bezzeg X-nek, Y-nak, no meg persze Z-nek is kiesett már egy/kettő/hat. És akkor negyedik végén nagy nehezen elhagyott megint egyet. Majd, az elmúlt 2-3 hónapban, hirtelen ötöt! Ráadásul, nagyjából úgy, hogy reggel egy kicsit megmozdul, és estére már kint is van! Ezért aztán most "befúj a szél a száján".... Legalább is, így cukkoljuk.. Mondtuk is neki, hogy biztos azért betegedett le a múlt héten, mert huzat van a torkánál... Egyébként tündéri így és nagyon vicces. Nem győzzük biztatni azzal, hogy vállalhatna valahol valami banya-szerepet, mert jelmez sem kéne...

És hogy miért gólya ez a foghíjas leány? Mert volt neki gólyabálja! Bizony!
Hogy jó döntés volt ez az iskola, az most már kezd határozottan kikristályosodni. Összehasonlításban az itthagyottal mindeképpen, de nem szándékom bántani a Tanodát, és a Balassi abszolút értékben is fantasztikus.
Az osztályközösség alakul, nagy erőkkel formálják a tanárok. Voltak már kirándulni együtt, ezen a hétvégén pedig a szülőket is meghívták egy közös kiruccanásra. Volt már "ismerkedő" játékos nap. Van egy darabka kertje minden osztálynak, amit művelnie illik, és év végén a legszebb kertet jutalmazzák. Azt is rendszeresen ápolgatják. Zita nagy rajongással beszél a legtöbb tanárról. Neki külön imponál, ha valaki szigorú. A torna tanár esetében is csak előadja a "műnyafogást", hogy de kemény, de ez tulajdonképpen bejön neki. A Honismeret tanár fanyar humoráért kórusban rajong az egész osztály, pedig nem bánik kesztyűs kézzel velük. Viszont a humor a fő fegyvere.... A latint is úgy szereti Zita! És amikor a latin-tanár megmutatta nekik a görög abc első tíz betűjét, az osztály kikönyörögte az összes többit is! Amikor arra biztatom lánykámat egy fárasztó estén, hogy mégse tanulja meg a János vitéz teljes első énekét (hétfőről szerdára adták fel..), teljesen felháborodva néz rám, és azt mondja: "EZT Róza néninél nem lehet megtenni!" És megtanulja... Félóra alatt... Ugyanezt a Róza nénit is imádja.. Naná, ha egyszer képregényt rajzoltat velük a János vitézből és olyan írásos házi feladatokat ad, hogy azok felolvasásánál dől az osztály a rötyögéstől?! Vidáman megy suliba, várja, hogy mehessen és fegyelmezetten készül az órákra. Mit kívánhatnék még? Ja! Első perctől egymásra találtak egy kislánnyal, aminek külön örülök...

Nos, ebben az iskolában tartottak Gólyabált múlt pénteken. Zita ugyan egész héten nem volt suliban a betegsége miatt, de erre bement. És a társai mindent elkészítettek neki. Így lett neki is "gólyacsőre", szerepe a műsorban és kékre fújt haja... A nyolcadikosok készítették elő nekik a programokat, az ötödikes "gólyák" pedig boldogan vetették bele magukat a gimnáziumi életbe! Letettek egy "esküt", és erről oklevelet is kaptak... Meg egy helyes papírgólyát. És tombola is volt, Zita egy csomó mindent nyert. Nagyon feldobódott, szerintem a végleges gyógyulását is elősegítette...
Így van nekünk tehát egy "fogatlan gólyánk"....

Ajándék

Imolám és Klárám továbbra is hatalmas lelkesedéssel járnak péntek délután "agyagozni". Úgy tűnik nekem, hogy ez annál jóval több: igazán jó szakember "kezében" vannak, aki a Kresz Mária Alapítvány keretei között tartja ezt a foglalkozást. És az agyagozást sokszor kiégetés követi, meg mázazás. Már második éve töltenek ott két órákat, egy "végigdolgozott" munkahét levezetéseként - és engem mindig lenyűgöznek ezzel. Igazi szenvedély az, ami odaszögezi őket az alkotói székhez ennyi időre!

Az is igaz, hogy gyönyörű dolgokat hoznak haza. Amelyeken teljes mértékben látszik az ő odaadásuk, és néha persze a segítő kezek nyoma is. Egy ilyen komoly munkálkodás eredményét kaptam tőlük a születésnapomra. és ahogy az előző bejegyzésben elmesélt Imó-alkotástól, úgy ezektől a kis gyümölcskosárkáktól is elállt a szavam! Elfogult vagyok, persze... Ki nem az a gyerekeivel? De ezzel együtt is csodálatra méltónak tartom ezeket a műveket.
Íme:

És ha már ajándék... Van egy ilyen című dal is, a Piramis együttes énekelte. No meg Zoli is.... Hogy mikor? Hááát.... Az esküvőnkön!!!! És hogy miért? Mert amikor megkérte a kezemet (és végre el is hittem, hogy nem viccel), akkor egyetlen egy feltételt szabtam: hozzámegyek, de csak akkor, ha hajlandó az esküvőnkön egyszerre kb. 120 embert is büntetni azzal, amivel engem szokott rendszeresen: nevezetesen a folyamatos éneklésével!!! Bevállalta... És egyszer csak, a lagzi előrehaladtával, rávett két profi énekesnő vendégünket, hogy vokálozzanak neki, egy "mulatós" barátunkat, hogy szintetizátorral kísérje, elkunyerbálta a mikrofont a zenét szolgáltató (szuper!) csapattól és már szólt is:
"Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek
Gondolkodtam, mit is adhatnék neked.
Amit csak én adhatok, amiről te is tudod,
hogy igazán én vagyok..."

Állatok világnapja

Az van ma. Eddig ezt csak a suliban "tartották", amikor is akár élő állatot is lehetett bevinni. Így járt már mindkét nyulunk a Tanodában. Idén az ízeltlábúakról volt kiemelten szó. Gondoltam, hogy néhány morzsaleső vendégünket betessékelhetném egy skatulyába a porszívó kegyetlensége helyett, de aztán mégsem tettem.... :-)

Idén először, az oviban is tartanak egy egész "állatos-állati" hetet. Ennek keretében, kérték a gyerekeket, hogy vigyenek be állatos képeket, illetve plüssállatokat.

Tegnap délelőtt, a betegszabinak teljesen véget vetve, leckét írt Zita és Emma. Legidősebb lánykánk ugyan már hétközben is szorgoskodott, Emma viszont mindent kitolt az utolsó napra. Ezért aztán, a vasárnap délelőttünk némileg vergődve telt. Amíg Emma felolvasott nekem, vagy csak írta a feladatokat, addig én ruhákat hajtogattam, újabbakat teregettem, zoknikat párosítottam (már amelyiknek megtaláltam a párját...), hellokittysebbnél hellokittysebb bugyikákat szortíroztam, pakolgattam, stb... Zita is kötelességtudóan görnyedt az íróasztala felett - neki délután vívóversenye volt (hogy miért ment el egy hét betegség után? mert fanatikus! és egészen jól teljesített....). Zoli Klárával egy futóversenyen volt. Ez volt Klátyika első versenye, erre is csak azért ment el, "mert a végén Sport-szeletet osztanak". Mivel nagyon jó kis rugói vannak a mi kis "Nyüzüge Gizellánknak", ezért nagyon ügyesen teljesítette az 1km-es távot.

Szóval, mit is csinált mindezen idő alatt Imóka? Nos, közölte velem, hogy "Anya, nekünk is van házi feladatunk ám!" Kiderült, szeretne állatos képeket kivágni. Elé tettem egy halom National Geographic-ot és arra biztattam, hogy keressen bennük képeket. Nagyon lelkesen dolgozott és gyönyörűen vágott ki vagy egy tucat képet. Ekkor kiderült, hogy, ahogyan azt a Nővéreitől már többször látta, ő is szeretne egy tablót készíteni ezekből a képekből. Jó, mondtam, és adtam neki ragasztót és egy színes kartonlapot. Imó ismét türelmesen, hosszasan és erősen koncentrálva elbíbelődött, majd hozta a kész művet....

Őszintén szólva, leesett az állam! Teljesen szépen elrendezett, gusztusos összeállítást készített, amihez még díszelemeket is rajzolt, sőt, nagyvonalúan bevonva az itt sem lévő ikertesóját, ráírta mindkettőjük nevét!
Úgy gondoltam, hogy ezt meg kell örökíteni. Íme:

Összeesküvések gubanca

Holmi kimerültség, holmi hajszoltság, holmi megpróbáltatások és holmi közeledő (most már távolodó...) születésnap apropójából, kedvenc férjem úgy gondolta, hogy elragad engem egy hétvégére a mi kis sárvári paradicsomunkba.

Holmi közelgő (immáron távolodó...) születésnap és holmi régen tapasztalt kultúrális élmény apropóján, drága anyukám vett négy jegyet a tegnapi-szombati MŰPA-s koncertre.

Amikor szerda este, Anyut a kapuhoz kikísérve, Zoli arra tátotta volna a száját, hogy megbeszélje Anyuval a péntektől vasárnapig tartó gyerekmegőrzést, Anyu gyorsabb volt és odavetette: "Szombat este négyesben megyünk koncertre a Beethoven-estre, Vásáry Tamás fog zongorázni és vezényelni!" Zoli be is csukta tátva maradt száját és kissé letörve kullogott vissza a házba. Beavatott tervébe és elmondta, hogy milyen nehézségbe ütközött.

Végül aztán felhívta Anyut, és neki is elmondta gondját. Nos, Anyukám elégg nehezen viseli, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ő azokat elképzelte, de azért gálánsan felajánlotta, hgy akkor sógornőmékkel elmennek. Zoli nem akart egy ilyen csalódást megkockáztatni. Akkor elég lesz egy éjszaka is... De azért még megkísérelt egy fordulót a szállodával, illetve Sanyi barátunkkal (aki egyébként ugyancsak odament feleségével és akinek eredetileg az ötlet köszönhető), de a nagy válság közepette sem volt már üres szoba csütörtökről péntekre, hogy esetleg előre csúsztassuk az érkezés időpontját. Sebaj.

Péntek reggel még elszállítotttuk Imót és Klárát az oviba, összeszedtük a négy gyermek egynapi cuccát, átvittük Emmát és Zitát Anyuékhoz (a két sulis még betegszabin volt), és kényelmes tempóban lekocsikáztunk Sárvárra.

Tulajdonképpen, nálunk a pihenés, a kettesben lét öröme már ott kezdődik, amikor úgy tudunk pár órát utazni, hogy nyugodtan beszélgethetünk. Senki nem szakítja félbe a mondatunkat szavanként - és még a telefonok szerepe is lecsökken....

A Sárváron töltött 24 óra maga volt a tökély, szokás szerint. Fürdés, evés-ivás, beszélgetések (végül is egy kis társaság jött össze), alvás, pihenés és NYUGI. Nagyon jó volt.

Nem állítom, hogy nem volt nagy a csábítás az ottmaradásra, de azért szívfájdalomról sem beszélhetnék. Ismét nyugis tempóban, ismét beszélgetősen visszakocsikáztunk Pestre. Itthon átöltöztünk, és már jöttek is Anyuék: ugyanis még egy vacsorára is meghívtak minket a koncert előtt! Kívánhatnék ennél többet? Nem hiszem...

A vacsora számomra eléggé felejthetővé sikeredett, már ami a gasztronómiai részét illeti, a koncert viszont zseniális volt! Hogy egy ilyen vékonydongájú emberbe ennyi energia, ennyi tűz, ennyi lélek és ennyi tehetség szoruljon!!! Lenyűgözött!!!

Így sikerült tehát kicsomózni a jószándékú titkolózások csomóját.... Így lett részem egy egyéjszakás kalandban Sárváron.... Így gondolom ismét azt, hogy még így, "megöregedve" is, nekem irtózatosan nagy szerencsém van.