"Egy elefántot!"- vágta rá akkori énem.
"Milyen elefántot szeretnél?"
" Hát.... hová is mész most?"
"Párizsba."
"Akkor hozd el nekem Párizs legszebb elefántját, Apu!"
És Apukám elutazott egy konferenciára Párizsba (ahogy ezt igen gyakran tette), majd szabad idejében a boltokban bóklászott, hogy Anyu meglehetősen pontos kérelmeinek (úgymint, pl.: térd fölé érő halványlila szoknya, apró rózsaszín pöttyökkel, vagy: fekete talpú világosbarna magassarkú cipő, stb.), Misi valamelyik lemezóhajának (általában Rolling Stones, de azért rengeteg minden más is szóba jöhetett) és az én plüsselefánt-igényemnek eleget tegyen.
Haza is hozta nekem Párizs legszebb elefántját, "aki" nekem nagyon megtetszett. Rögtön el is neveztem: "Párizs legszebb elefántjá"-nak.... És valahogy úgy alakult, hogy ő lett az én elválaszthatatlan barátom. Ő jött velem minden utazásra, minden éjjel vele aludtam, ő nem maradhatott itthon, amikor kiköltöztünk Svájcba és visszafelé is velem tartott, tíz évvel később. Felnőtt életem során is elkísért mindenhová, és bizony, szégyen vagy sem, a hitvesi ágyban is volt helye. Egészen addig....
.... amíg egyszer csak el nem meséltem az elefánt történetét a gyerekeknek. Legfőképpen Klárát fogta meg a dolog. Nem csoda, hiszen sok mindent felismerek nála az én saját természetemből. Ő is tragikusan nosztalgikus, meglehetősen érzékeny, aki azért hajlamos néha a nyersebb fogalmazásra és az ügyetlenül megválasztott szavakra. Tündöklő eszét és lehengerlő memóriáját inkább az apjától és az én apámtól hozhatja, ráadásul összeadódva. Na de mindegy.... Szóval Klára elkezdte kunyerálni tőlem "Elefántit", mert ő már átnevezte (kóros elnevező, noha az élő és csak "mondjuk, hogy élő" lények túlnyomó többsége a "Picúr" névre hallgat nála...). Először csak egy-egy kivételes alkalommal vándorolt át "Párizs legszebb elefántja" Klára ágyikójába. De aztán egyszer csak bejelentette, hogy most már teljesen a sajátjának érzi.... :-) Hát jó anyja lennénk, ha megtagadnám tőle ezt a tényállási lehetőséget?
Úgyhogy egy-két hónapja, Klára két kedvencét ölelgeti elalváskor: "Elefántit" (lánykori nevén "Párizs legszebb elefántját") és "Babit", a világoskék puhababát, amit egyéves korában kapott.
A kétnevű elefántot szorítja ezen a képen is, amit valamelyik tehetségkutató alatt készítettem róla - Klárát érdekli a legkevésbé ez az egész (általában ő be is vonul inkább a szobájába, mesét kérve). Babi pedig csak azért nem látszik, mert az valahol a takaró alatt lapul.
Mivel nosztalgiában nagyon "erős" vagyok, ezek a dolgok engem jól meghatnak. Már azon fantáziálok, hogy unokáim kezében is "Elefánti- Párizs legszebb elefántját" fogom látni, vagy ha ő nem bírja addig, akkor legalább is "Babit". Ami azért fantasztikus lenne a fogyasztói társadalmi lét eme fokán.
3 megjegyzés:
Szia Szilvi.
Nekünk is van,a mi gyermekkorunkból őrzött,és nagy becsben tartott "állatka",amit a Nono 3 évesen közölte ez már az övé és nem engedi vissza Apának(a Mama által varrott maci,idestova 31 éves).Így Ő a Nagyfőnök a többi édesen ölelhető és szerethető állatkák között.Amit szerintem sokáig őrizni,félteni fog.
Csak azt nem tudom a Nikivel,hogyan fog rajta megosztozni.
De talán ezek a legmeghatóbb és örömteli dolog ahogy egy-egy általunk féltve őrzött tárgyhoz ragaszkodni tudnak.Azt megerősítve bennünk nem véletlen szerettük mi is.:)))
Pusza Timi
Nekem egy szürke macim volt. Ő is mindenhova velem jött nagyon sokáig. Úgy 19 éves koromig. Azóta biztonságban pihen anyuméknál a polcomon. Hittem én ... Mert kiderült, hogy amikor ott vannak, akkor anyum megengedi, hogy játszanak az én régi cuccaimmal. Ezzel nem is lenne baj, ha ők is úgy vigyáznának rájuk és annyira szeretnék, mint én. De az én csajszijaim sajnos inkább a törjünk, zúzzunk kategóriába tartoznak - főleg Gréti -, mégha nem is szándékosan teszik.
Bár nem ennyire ragaszkodik hozzá, de Réka is nagyon szereti az apja gyerekkori kutyusát :) Mi dugjuk el egy-egy együttalvás után, mikor lankad a szerelem, hogy ne essen baja, mert ezt nem Párizsban csinálták, félő, hogy nem bírná a gyűrődést :)
Megjegyzés küldése