A házunk és a blogom

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.


Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.


Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.


Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.


A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.


Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.


A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)


Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.


Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.

Jellemző

Első jelenet:
- És ....... már az oviban is ilyen cserfes volt? Mert itt nagyon kinyílt!

Második jelenet:
- Megkérdezhetem, hogy ...... szokta-e emlegetni az én lányomat, mert ő úgy beszél róla, mint egy istennőről?! ..... így, ..... úgy, csak róla áradozik, és kíváncsi lettem volna, hogy erről a te lányod tud-e egyáltalán?

Harmadik jelenet:
- És, igyekszik? (én)
- ......?!?! Ő az egyik legügyesebb! Annyira örülök, hogy ide jár!

Negyedik jelenet:
- Anya, képzeld el, .... ma majdnem kapott egy fekete pontot! Rita néni (a napközis tanítónő - a szerk.) vonalkákat szokott húzni. Ha három összegyűlik, akkor fekete pont. És ..... nak már kettő összegyűlt!
- És miért?
- Mert beszélgetett leckeírás helyett!

Talán csak azért lehet könnyen kitalálni, hogy a minket ismerők számára igazán meglepő módon melyik nevet kell a pontokra képzelni, mert ha nem lenne szokatlan, akkor nem így vezetném fel. Szóval Imolánk az, aki cserfes, ő az, akit istennőként tisztel egy kishölgy, aki az egyik legügyesebb baletten (!!!), és aki majdnem fekete ponttal jött haza túl sok csacsogás miatt!

Igen, most, hogy eljött a hetedik születésnapjuk, úgyis időszerű egy kis jellemrajzot készíteni legfiatalabb Csodáinkról. És ez a rajz most igen meglepő képet mutathat. Hatalmas pálfordulat állt be. Tulajdonképpen Imola részéről. Imó eddig is mindig egy kiegyensúlyozott kis "buddha-típusú" gyermekünk volt, akit viccesen néha a "legjobbnak" neveztünk. A kiegyensúlyozottság megmaradt. És hozzácsapódott egy hatalmas nyitás, egy jókora adag eddig eltitkolt vagányság, egyre csiszolódó humor (I-Móka, sokat mondjuk!). Mindezek pedig hatványozzák azt, ami eddig is a legnagyobb "fegyvere" volt: a báját.
Az iskola előtt is sejtettük, hogy így lesz, és most örömmel látjuk, hogy nem kellett csalódnunk: Imola hihetetlenül szorgalmas, igyekvő, pontos, lelkiismeretes. Az órákon -szerintem - figyel, a leckét azonnal és gondosan megírja (nem mondom, hogy neki kerekednek a legjobban a leendő "o" betűk gombócai - de ez egyáltalán nem gond), üldöz engem, hogy mindent ellenőrizzek le, írjak alá, töltsek ki, csomagoljak be, szerezzek be; szó nélkül és hibátlanul bepakol minden este. Az íróasztalát rendben tartja, ceruzáit kihegyezi. És imádja a sulit! Ő, aki nem is akart menni, most vallja, hogy "jobb, mint az ovi, mert annyi mindent tanulunk". A napközit sem szívesen hagyja ki, és egyre több mindenben szeretne részt venni abból, ami az iskolában zajlik. Beilleszkedett.
És hát, igen népszerű lett nagyon hamar. Már szinte zavarba jövök, amikor újabb és újabb anyukák keresnek meg azzal, hogy "A kislányom nagyon szeretné áthívni az Ikreket egy kicsit játszani, mikor lenne jó?" Komolyan mondom, már alig bírunk eleget tenni a sok meghívásnak. És közben, persze, ez olyan öröm a szívemnek, hogy csak na!
Természetesen, a népszerűséget nem csak Imó vívja ki, hanem Klára, a másik hétévesünk is. Érdekes módon, nála nem látom ezt a teljes lelki békét, ami Imót megszállta. Sőt! A vagány, nagyszájú, nagyeszű, nagyhangú Kláránkon néha a szorongás jeleit látom. És nem szeretem ezt látni. Aggódik, hogy itthon felejt valamit és hiányjelet kap. Hiába mondom, hogy nem lesz abból sem katasztrófa, ha ez esetleg előfordul. Izgul, hogy sikerül-e neki is úgy minden, mint másoknak. Izgul pl., hogy a mezei futóversenyen majd nem fogja tudni, hogy mikor kell indulni és hová kell érkezni (aztán kiderült, hogy a leggyorsabb elsős a suliban, és ettől rájött, hogy mégis érdemes volt elmenni.)És meglehetősen balhés korszakát éli itthon. Gyakorlatilag onnantól kezdve visít valamiért vagy valakivel, hogy érte megyek. Persze, kezdek már rájönni erre-arra. Például, Klára teljesen elhanyagolja az étkezést az iskolában. Délelőtt "nem ér rá" a tízórais dobozát kinyitni sem; az ebéd rendszerint nem ízlik (talán említeni sem kell, hogy Imolának nem szokott kifogása lenni ellene... :-)és aztán meg jön a napközi a programjaival vagy játékaival, és akkor aztán végképp nem gondol arra, hogy magához kéne venni valami táplálékot! Így aztán, ha rögtön a magas cén kezdi a családi kommunikációt, akkor nem állok neki veszekedni vele, hanem rögtön megkérdezem, hogy mit, mennyit és mikor evett - ha egyáltalán bármit is bármikor. Erre rendszerint kiderül, hogy gyakorlatilag semmikor semmit. Ilyenkor leültetem, adok neki enni-inni, és rögtön lehiggad egy kicsit. Egy időre... :-) Róla azt mondta az Imolát cserfesnek tituláló napközis pedagógus, hogy "látszik, hogy nem lesz egy egyszerű eset". Viszont eléggé a figyelem középpontjában van... :-) Klárikánk vezéregyéniség, csak ez most eléggé viccesen párosul egy önbizalom-vesztéssel, amit nem tudom, hogy mi generált. Vagyis... Van azért egy tippem. Lehet, hogy ő, a lelke mélyén, tudat alatt, kissé nehezen emészti azt, hogy az eddig kissé az árnyékában élő, szerény, visszahúzódó Imola most hirtelen kilépett a fényre és fürdőzik is benne?
Az azért álljon itt Klárával kapcsolatban is, hogy ő is remekül helyt áll ám a suliban (a szorongásai ellenére is), és őt sem kell nagyon nógatni a leckeírásra, bepakolásra. Néha a furulyánál elakadunk, de aztán végül mégis hajlandó gyakorolni. Ő még keresi a "sportos" útját is, mert a cselgáncs végül mégsem jött be neki (csak halkan, zárójelben mondom, hogy ettől nem keseredtem el nagyon). A suliban kipróbálta az ISK-nak (iskolai sportkör) nevezett foglalkozást, de három alkalom után már oda sem akart menni. Most végül visszatértünk az atlétikához (talán hál a mezei futásos sikernek), és szombat reggelente korcsolyázik.
Úgy látom egyébként, hogy mindketten elfáradtak rendesen az első hat-hét után, jót fog tenni a szünet. Nagyon nagy hőfokkal égtek ők, hihetetlen lelkesedéssel vetették be magukat az iskolai létbe, és bizony, az fárasztó. De a lelkesedés tart azért még, szerencsére!

Emma és az olvasás

Kicsit messziről kezdeném.
Emma nagyjából négy hónapos volt, amikor érzékelni kezdtem, hogy valami nem úgy "működik" nála, ahogyan kéne. Nem részletezem túl, mivel az emésztéséről volt szó, illetve annak végtermékének masszív hiányáról. Sokáig nyugtattak, hogy gond egy szál sem, a csak szoptatott babák olyan jól hasznosítják az anyatejet, hogy akár több, mint egy hét is eltelhet széklet nélkül. De én éreztem, valahol legbelül, a zsigereim legalján, hogy itt másról van szó. Szenvedni látszott, és a klasszikus módszerek sem váltak be nála.
Elvittem néhány orvoshoz. A legtöbb helyről elhajtottak, mint túlaggódós anyukát. De én nem hittem nekik. Míg végül jött egy orvos, aki elhitte, hogy itt mégis van valami probléma. Ő végre alaposabban megvizsgálta és kivizsgáltatta Emmát (pl. megröntgenezte). És kiderült, hogy az én anyai ösztöneim nem csaltak. Emmának volt egy apró születési rendellenessége. Ezért voltak ezek a nehézségei. Ez az orvos azt mondta, hogy most akkor ajánl egy fajta gyógymódot, és ha az nem válik be, akkor egy olyan műtét vár Emma, ami roppant kockázatos lesz (hiszen a gátizmokat bolygatták volna meg többek között), és amit csak két helyen vállalnak az egész országban. Nem mondanám, hogy "örültem", hogy kiderült a dolog. Legalább is nem azért, mert elmondhattam, hogy "igazam volt". Legfeljebb azért, de azért nagyon, mert a 24. órában voltunk ahhoz, hogy észrevegyük. Ha nem derül ki, akkor Emmának hatalmas problémái támadtak volna napokon (heteken belül).
Az ajánlott, mondhatni "gyengéd" gyógymód bevált, de stresszes tíz napunk volt, az biztos. Megúsztuk a műtétet és az esetleges komplikációkat. És azóta is figyelem feszülten a kis Drágám kisebb-nagyobb "dolgait".

Mindezt azért mesélem el, mert úgy érzem, hogy most is van valami kis apróság, ami gondot okoz nála. Talán úgy tudnám a legjobban szemléltetni, hogy úgy képzelem, hogy van egy aprócska kis csavar, ami elakaszt valamit, amitől ő nem tudja úgy pörgetni a kis "kerekeit", ahogyan szeretné, ahogyan kellene.

Mindent az olvasásra és a szövegértésre, illetve annak hiányára vezetem vissza. Valószínűleg már lejegyeztem párszor, hogy Emma nem szeret - a mai napig sem - olvasni. Ez azért nagyon meglepő, mert nagyon szereti viszont, és igényli is, amikor mi olvasunk fel neki, nem is túl "könnyű" olvasmányokat. Ezért gondolom azt, hogy ő a könyveket kedveli ugyan, de az olvasást azért nem, mert nem nyújt számára élvezetet. Mégpedig azért nem, mert túl munkás számára ez a tevékenység; lassan és nehezen halad, nem tud könnyen és ÉRTŐN olvasni. Ezért inkább kerüli ezt a kudarcélményt.
Igen ám, de Emma negyedikes. Egy részről, tisztában vagyok vele, hogy egyre többet kell majd olvasnia, és ez komoly nehézségeket támaszt majd számára. Más részről pedig már most panaszkodik, hogy olvasás órán ő nem ér a végére a szövegnek, mire Réka néni azt mondja, hogy most már bizonyára mindenki befejezte. Ez zavarja őt. Végül pedig, és ez legalább ilyen fontos; a legtöbb tantárgyban abból származnak a gondjai, hogy nem érti meg a feladatot (pl. a matek szövegesekben), vagy nem tudja jól megfogalmazni a mondandóját (pl. környezetből vagy persze fogalmazásból).
Az olvasás hiányától, és ettől a képzeletbeli "beakadt csavartól" a helyesírása is siralmas, és valahogy a szókincse is szegényesebb.
A kép teljességéhez még hozzátennék valami alapvetőt: Emma keményen küzd! Sokat tanul, igyekszik, szívvel-lélekkel, és bizony csalódik, amikor nem sikerül. És tudom, hogy az is zavarja, hogy látja rajtam, hogy aggódom emiatt.

Mit tettem, tettünk eddig?

Mivel ez a gond nem újkeletű, már a múlt tanévben is próbálkoztam. A Sárosdi Virágnál talált remek ötletet alkalmaztam, és hosszú hónapokon át írtam neki (és nővérének) vicceket "tízóraira" - tehát az uzsis dobozba rejtve. Úgy gondoltam, hogy egy vicc akkor jó, ha nevetnek rajta. Ahhoz pedig el kell olvasni. És meg kell érteni. Az lett sokszor, hogy itthon tartottunk "szövegértést"... Meg az, hogy most már a Kicsik is reklamálják a viccet a dobozukból...

Bevallom, hogy a nyáron kidolgoztam egy "jutalmazási rendszert" a számára, hogy ösztökéljem őt az olvasásra. Úgy voltam vele, kicsit abban bíztam, hogy olyan ez, mint a hasizmozás: az elején nyolc felüléstől is szenvedünk, aztán, ha kitartunk és rendszeresen csináljuk, akkor egy idő után már nyolcvan sem kottyan meg. Tehát, Emmának megmondtam: ha ennyi és ennyi oldalt olvas el naponta (fontos volt a mindennaposság!), akkor ezt és ezt kaphat érte. Hetente "számoltunk el", hogy a kitartás is meglegyen. És Emma szorgalmasan olvasott, tényleg. Végigrágta magát öt-hat könyvön így (no egyik sem egy Harry Potter hosszúságú volt azért!). De nem érzékeltem azt, hogy "bekattant" volna valami, nem tűnt úgy, hogy az a csavar a helyére került volna.

A tanév elején beszéltem a logopédussal, elmesélve a "tüneteket". Ő nyitott volt, úgy tűnt, hogy megérti az aggodalmaimat, ígérte is, hogy "megvizsgálja" ilyen szemmel Emmát, de ez mostanáig nem történt meg, sajnos.

Még a múlt év végén "felmérettem" Emmát egy olyan teszt-szerűséggel, amit a Nevelési Tanácsadókban is használnak. Ezen az derült ki, hogy még nem a "problémás" kategória, de azért nem is a "simán megugrotta".

Beszéltem az osztályfőnökkel is, természetesen. Ő is értette, hogy mit próbálok érzékeltetni, de ő azt mondja, hogy higgyem el, Emma esete nem kirívó. Én ezt készséggel elhiszem, de a dolog nem ilyen egyszerű. Egy részről, számomra mindenképpen jelzésértékű az, hogy a nyelvtan-dolgozatát, amire bemagolta a szabályokat, ötösre meg tudja írni; ugyanakkor, az ugyanabban a témakörben megíratott tollbamondást kettesre kanyarítja. Tudja, de nem érti. Tudja, de nem tudja alkalmazni. Ráadásul; szerintem az sem mindegy, hogy egy kb. négyes eredmény hogyan lesz az. Úgy, hogy a gyerek nem strapálja magát, "megél" abból, hogy nagyjából odafigyel az órákon, és néha ejt pár hibát, vagy úgy, ahogyan Emma, hogy rengeteget tanul, igyekszik, gyakorol, ismétel és felmond, és még így is alulról súrolja a "jó" minősítést. Kicsit eltúlzottnak tartom az erőfeszítés "mennyiségét", ahhoz képest, hogy egy alsósról beszélünk. Teszi ezt Emma egy olyan családi közegben, ahol a nővére ugyan sokat tanul, de azt könnyedén és eredményesen; a húgai pedig ugyan még kicsik, de nem egyszer fordul elő az, hogy amikor már sokadjára veszek át valamit Emmával, és ők is arra sertepertélnek, akkor ők már hamarabb értik meg, vagy hamarább vágják rá a választ. És ez a családi közeg neki ugyanannyit mesélt - és mesél a mai napig -, mint a többi leányzónak, ugyanannyit magyarázott neki, ugyanannyit játszott, épített, bújócskázott, kirakózott vele, mint a többiekkel.
Nyilván, a képességeket nem ugyanúgy szórják az Égiek. De a gyermekek lelkét viszont nekünk kell ápolni, amíg csak lehet. Az egész életére szóló élmény lehet az, ha Emma úgy gondolja, hogy ő hiába hajt, nincs olyan látványos eredménye, mint a magukat kevésbé strapáló testvéreinek. Emma osztályfőnöke ezt is megérti, de sajnos nem tudott sok tippel szolgálni.

Megkerestem egy szülőtársamat, aki egyébként tanítónői képesítéssel is rendelkezik, és aki eddig is mindig komolyan vette az aggályaimat. Ő "elvállalta", hogy megpróbálja azt a "pici csavart" a helyére ugrasztani, mert ő is érzi és érti, hogy "ennyi lenne az egész". Vannak rá ötletei és már el is kezdték a "munkát". Emma pedig boldogan megy, és szívesen csinálja a kissé szokatlan feladatokat. Tisztában vagyok vele, hogy akár menekvésnek tűnhet a problémamegoldás "kihelyezése", de igyekszem nem kudarcként megélni. Hiszen a dolgok oroszlánrésze továbbra is itthon marad.

Emma már sok mindenben legyőzte saját magát. Többéves körömrágás után sikeresen leszokott róla (bár azt is komoly "ösztönzésre", de azért ez az akaratról szól!); ma már szinte sosem kell őt reggelente nógatni, hogy siessen, mert miatta késnének el a suliból (sőt! határozottan korán kelti saját magát, a biztonság kedvéért), pedig három éven át minden iskolai reggel egy rémálom volt. Összeszorított foggal edz a teniszedzéseken és a minden napra külön "kirótt" feladatsort is lelkiismeretesen teljesíti. Az biztos, hogy ő megtanul küzdeni, dolgozni a kitűzött célokért, és amikor majd végre jönnek a sikerek és eredmények - mert jönni fognak -, akkor ő azokat nagyon értékeli majd és rájön: érdemes volt.

Remek kislány ő. A magam (magunk) részéről pedig nem győzzük bizonygatni neki, hogy mennyire értékeljük az igyekezetét. És főleg: bízunk benne!No meg éreztetjük vele: a szeretetünket nem a jegyek átlaga alapján adjuk, és soha nem is lesz így.

Hát ennyi. De ennyinek muszáj volt most itt állnia.

"Minőségellenőrzés"

Ma este, egy igazán jól sikerült pizzavacsora után, jöttem-mentem, Emmának könyörögtem, hogy gyakoroljon még egy kicsit (zongorán), és csak azt észleltem először, hogy Zoli és Imó valamin nagyon "dolgoznak" az asztalnál. Egy idő után kíváncsi lettem...  És kiderült.

Mivel most volt az Ikrek születésnapja, ők kapták a napokban a legtöbb levelet, üdvözlőlapot. Többek között, személyre szóló üdvözletet kaptak egy osztrák szállodából, ahol már többször is jártunk. Ezért kaphatta pont Imola az alábbi levelet:

"Tisztelt Ügyfelünk!

Az Ön részére folyó hó 17-én, elsőbbségi küldeménye érkezett, melyet a postai kézbesítő levélszekrény útján kézbesített.
A küldemény feladója: Brennseehof, Austria

Kérem, hogy a csatolt válaszboríték felhasználásával szíveskedjék tájékoztatni, hogy a küldeményt megkapta-e.

Egyben kérem, szíveskedjék arra is kitérni, hogy elégedett-e a postai szolgáltatások színvonalával, a küldemények kézbesítésével, a kézbesítő munkájával.

Felvetéseit munkánk javítása érdekében szeretnénk felhasználni.

Fáradozását előre is köszönjük.
Budapest, 2011. Okt. 17 nap"

És ha már levelet kapott, amiben arra kérik, hogy válaszoljon is rá, a mi szorgalmas és lelkiismeretes Imónk válaszolt is - apja komoly segédletével.
A következőt körmölte le a kis Drága, igazi ákombákom betűkkel:
KEDVES MAGYAR POSTA!
A KÜLDEMÉNYT MEGKAPTAM.
BÁR ÉN MÉG CSAK 7 ÉVES VAGYOK, DE MÉG
ILYEN MEGBÍZHATÓ POSTÁSSAL
NEM TALÁLKOZTAM.
IMOLA

Amikor ezt elolvastam, annyira elkezdtem nevetni, hogy összefutott a ház népe. Kérdezték, hogy mi ütött belém. De felolvasni sem bírtam, mert a kacagástól a könnyem is kicsordult....

Hát, ha marketing szempontból nem is biztos, hogy hasznos hozzájárulás lesz Imóé, de szerintem szerez majd pár vidám percet a kutatást feldolgozóknak.

Miért is nem lettem mozicsillag?

Értem én, hogy már sokan és régóta azon töprengtek ti mind, a számítógép képernyőjével szemben, hogy miért is nem vagyok én még világsztár, az én "adottságaimmal".... Hát, valóban magyarázatra szorul a dolog, szerintem is... :-)
Szóval, lett volna egyszer egy üresjárat a laptopkonyha forgatásán, és Sanyi (Buza) a fejébe vette, hogy bosszút áll rajtam (amiért megsüttettem velük egyszer egy karácsonyi muffint, amit azóta sem mertünk kitenni az oldalra, csak a humor rovatba), és a kamerák előtt tanítja meg nekem, hogy miként kell sütni egy grízfelfújtat. Addig mondjuk nem kínzott eme ismeret hiánya, és még most sem tenné, de mindegy, minden tudás hasznos lehet egyszer... Tehát, kamerák elé kellett állnom.
Az igazság az, hogy sokszor szokott bosszantani a dilettantizmus, főként, amikor emberek olyan komoly pozíciókat vállalnak el szemrebbenés nélkül mindennemű "anyagismeret" nélkül, amiket én akkor is csak félve töltenék be, ha történetesen én lennék az adott terület nagydoktor-asszonya. És ezért is van talán, hogy nagy energiákat ölök abba, ha valami új területen próbálom ki magamat, mert nem szeretnék a "nem-hozzáértő" kategóriába csöppenni. Hogy mindezek ellenére miért vállaltam el ezt a kis "epizód-szerepet" a laptopkonyha sorozatában? Talán azért, mert bulinak fogtam fel, és úgy ítéltem meg, hogy nem jár túl nagy felelősséggel, ha a szakértelmem hiánya kiderül... Nem döntöttem sorsok felett, nem néztek meg milliók (bár ezt kissé sajnálom, és ki tudja, még megváltozhat.... :-) ), ezért belementem a játékba. Sőt! Egyszer vissza is estem azóta, de most már itt lesz a vége.
Szóval, kedves olvasóim! Aki kíváncsi arra, hogy milyen a hangom, milyenek a gesztusaim (főleg, ha zavarban vagyok), hogyan mozgok a konyhában, és hogyan is nézek ki pontosan; netán arra is, hogy miként készül egy grízfelfújt borsodóval, az kattintson ide, és akkor arra is rájön, hogy miért is nem lettem én filmcsillag....

Varázslat

 A zsúr, amit bizonyos logisztikai okokból már pénteken megtartottunk (Zoli nem szereti ha a napja ELŐTT bulizunk, de most ezt nem tudtam figyelembe venni), maga volt egy merő háromórás extázis.

Így történt, hogy péntek délután, az állatok világnapja alkalmából tartott napközis "őrjöngés" után, úgy szaladtak ki az iskolából a gyerekek, mint valami zsák bolhalány. Szerencsére, a játék-sorozatot egy kinti futkározással indítottam. Erre, mint sok másik jópofaságra, egy külön, a szülinapi bulik témakörében indított blogban bukkantam rá, amit mindenkinek csak ajánlhatok. Ugyanis, különösebb extra-felszereltség nélkül is, olyan emlékezetes és vidám "partyt" lehet rendezni, hogy csak egy gond lesz a végén: mindig azt akarják majd, hogy Anya szervezze és rendezze a zsúrokat (mondjuk, ez eléggé így volt már eddig is....).

Szóval, plüsskereséssel kezdtük, ami nem egyéb, mint, hogy rengeteg (nálunk 30) plüsst elrejtünk a kertben. A kicsit zajosra (mondhatni visítósra) sikeredett csapatválasztás után, már rohangált is a 12 gyereklány a kertünkben. Volt a hétéves formák mellé három segítségem is: Zita, Emma (akik komolyan NAGYON akartak segíteni), és az Ikrek egy volt ovistársának nővére, aki hatodikos, mint Zita, egy tündér, Zitával nagyon kedvelik egymást, és őt is elhívtuk.

A kerti futkorászás után berajzottak a csivitelő tünemények, és folytattuk a bulit. Volt párnára-csücsülős verseny (olyan, mint a székes, csak kevésbé baleset-veszélyes: eggyel kevesebb párna van a földön, mint táncoló gyermek, és amikor megáll a zene, valaki "hoppon" marad). Aztán, hogy egy kicsit "lenyugtassam" őket (sikertelenül), az ugyancsak Palománál talált "igaz-hamis" játékot játszottuk. Hatalmasat kacagtak, amikor is besétáltak minden "csapdába".... (pl. vidáman lecsapták az igazat csilingeltető csengőt, amikor az volt az állítás, hogy "Hófehérke torkán akadt egy törpe.") Utána ismét táncolósra vettük a figurát, mert újságpapíron ropták a párok, egyre kisebb újságpapírokon. Vihorászás, jobbra-balra dülöngélés, volt minden. Ekkorra már egészen megéheztek, így leültettem őket falatozni egy kicsit (hiszen a legtöbben egyenesen a suliból jöttek). Volt kisvirsli, fasírtocskák és melegszendvics. Amikor beléjük került már némi "sós", odahívtam az időközben elkószáltakat is az asztalhoz, leültettem őket, és mondtam, hogy jön a torta. Eddigre hazaért Zoli is.

Mielőtt a gyertyafújásra és torta-felfalásra került volna sor, úgy éreztem, hogy muszáj elmesélnem ennek a tucatnyi csillogó szemű vidám apróságnak. Azt, hogy mekkora boldogság ért minket, amikor hét éve hirtelen "megduplázódott" a lányaink száma. Azt, hogy Klára érkezett először, a maga 2 kg 30 dekájával. Azt, hogy Imó még egy kicsit bent szeretett volna maradni, és "elbújt" egy picit, de végül csak előjött ő is, 2 kg 50 dekával. Elmeséltem nekik, hogy úgy néztek ki a mi kis ikreink, mint azok a kutyusok, akiknek túl sok bőrük van: a térdükön tényleg ráncosan "lötyögött" egy picit a bőr. De gyönyörűek voltak, formásak.

És mialatt meséltem, megtörtént a varázslat. Az addig fékezhetetlen kiscsikók, teljes csendben, szinte áhítattal hallgattak végig, kedvesen vigyorogva a viccesebb részeknél. Igazi meleg hangulat támadt, egészen megható volt. Zoli is ámulatba esett, láttam, hogy neki is jól esett ez a jelenet.

A tortaevészet után ismét felpörögtek, még játszottunk egy jót. Olyat, hogy fogtam egy nagy zsákot, teleraktam mindenféle fura ruhákkal (az úszószemüvegtől kezdve a nyakkendőn át, Zoli sportszárán át, az én kendőmön és Zita parókáin keresztül, a fürdőköpenyig minden). Megy a zene, a gyerekek körbeadnak egy narancsot. Amikor leáll a zene, az a gyerek, akinek a kezében van a narancs, kap egy ruhadarabot, amit fel kell vennie. Persze, roppant vicces kombinációk alakultak ki. Ezt a játékot már játszottuk Zita és Emma buliján is, és így aztán "alapelvárás" lett ezúttal is.

A gyerekekért érkező szülők teljesen le voltak attól nyűgözve, hogy gyakorlatilag egyedül (noha három értékes segítséggel, aláhúznám ismét!), végig foglalkoztattam az összes csemetét. Pedig, ahogyan nekik, nekem is csak úgy elszállt az a három óra! Tény, hogy eléggé könnyen elaludtam este, de megérte kifáradni, mert Klára és Imola azt mondta a buli után, hogy "Anya, ez a zsúr nem jó volt, hanem SZUPER, TÖKÉLETES, ISTENI!!!! Köszönjük!"

Tegnap a tágabban vett család is megköszöntötte Klárát és Imolát, aki ma töltik be hetedik évüket.

Mielőtt nekiálltam volna ennek a bejegyzésnek, elolvasgattam, hogy miként emlékeztem meg a születésükről az elmúlt három október 17-én. Itt, itt és itt, el lehet olvasni.
Javíthatatlan vagyok. Ma reggel, a szinte hajnali kávézásunk alatt, Zolival már megint csak felidéztük születésük pillanatait. Gyanítom: ha harminc évesek lesznek, akkor is így lesz ez. Olyan élesen bennem, bennünk vannak annak az októberi napnak a történései, és olyan jó visszagondolni rájuk, hogy akkor meg miért ne tennénk?
Boldog születésnapot, Klára és Imola!

És tudja, és tudja, és tudja....

Hogy fér bele ennyi minden abba a szép kis (nagy?) fejébe?

Tudja az angol szavakat, felmondja a latin igéket. Simán megy neki Dobó esküje, Gárdonyi életének minden mozzanata, és persze az Egri csillagok összes részlete is. A sarkkörök és egyéb nevezetes földrajzi szélességi körök is megvannak. A zöngés és nem zöngés hangokkal sincs gond. Sokszor, ha bizonytalanná válok, ő segít ki a helyesírási szabályok pontos és biztos ismeretével. Még a matekkal sem küzd most annyit -egyelőre.

Hogy kik játszottak tavaly a a foci ebén a döntőbe jutásért? Egy ovis is tudja! De Zita még azt is, hogy ki lőtt gólt, ki védett (vagy nem védett), és milyen színű mezben. Meg persze a focisták jelenlegi családi állapotával is tisztában van, nem beszélve az aktuális frizurájukról. Tudja, hogy Federernek ikrei vannak, hogy Djokovic szétverte az ütőjét. No meg, hogy melyikük hányszor és hol nyert az utóbbi egy évben.

A családunkat nem kicsit ismeri. Az összes unokatestvér születési dátuma megvan, a másodunokatestvérek második nevei is, a családfánk és annak kétes történetei is. De egyébként ismeri az osztálytársainak összes családi helyzetét, testvérek és szülők kereszt- és beceneveivel együtt. Hasonló a helyzet a zenekari tagokkal és a vívótársakkal is. Lassan az egész Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium diákjairól is elmondható ez 5.a-tól 12. c-ig bezárólag. No meg persze a tanárokról és a portásról. Továbbra is teljesen képben van a volt sulija fejleményei terén, és persze már megtanulta a Kicsik osztálynévsorát is. Naná!

Hogy tavaly ki volt bent az X-faktorban a legjobb 24-ben? Felsorolja! Meg azt is, hogy mit énekeltek, milyen ruhában, ki sírt, ki nem, ki mit mondott és ki mit nem.

Tudja, hogy a Bazilikában őrzik a Szent Jobbot, meg azt is, hogy most nyílt a Köki Terminál, és az is megragad a fejében, hogy melyik sztár (celeb?) csináltatott legutóbb mellplasztikát. Ugyanakkor azt sem felejti el, amit a Nagyapja az '56-os harcokról mesélt, különös tekintettel a személyes élményekre.

A telefonokat úgy kezeli, mintha vele együtt született testrészei lennének. Persze, pontosan felsorolja, hogy melyik  -nagyon tágan vett! - családtagnak milyen készüléke van - és mindet tudja/tudná kezelni - no meg, hogy milyen volt és milyet szeretne.

Minden érdekli, mindenről kérdez, mindent meghall, mindent megjegyez. Könnyedén, lendületből, vidáman.

Engem teljesen lenyűgöz a nyitott, szivacsagyú Nagylányom!

Ha Anya beteg....

1. Ha Anya beteg, kiderül, hogy Apa is tud tízórait csomagolni. Nem szöszöl vele annyit, mint Anya, nem vágja kockára a sajtot és szálasra a répát, de attól még egy gyerek sem marad éhen a suliban... És tízórai-készítés mellett, még reggelit is tálal (sőt elpakol utána!), ő is megmosakszik, mindenkit terelget, időben elindul velük (egyet sem hagy itthon), és még arra is van energiája, hogy megvigasztalja az egyik reggeli testvér-harc áldozatát!

2. Ha Anya beteg, akkor kiderül, hogy a gyerekek is be tudják csukni a spalettákat, ki tudják fizetni a végső elkeseredésben hívott pizzást, meg tudnak teríteni, és mindenki meg tud fürdeni önállóan. Sőt, egyes gyerekek még arra is képesek vetemedni, hogy az ágyban moccanni sem tudó anyjuktól megkérdezzék, hogy mit kér  - és aztán oda is vigyék neki.....


3. Ha Anya beteg, akkor a gyerekek kicsit elvesztik a belső iránytűjüket. Riadt tekintettel állnak a "betegszoba" küszöbén, és szinte mérgesen szólítják fel az elesett felmenőt, akit szinte sosem látnak vízszintes helyzetben, hogy AZONNAL gyógyuljon meg! De holnapra már mindenképpen!


4. Ha Anya beteg, akkor a harmadik reggel már könnyen lejátszódhat egy ilyesfajta párbeszéd:
- Mit kérsz reggelire?
- Bogyót (értsd: Nesquick csokis akármit) tejjel.
- Jaj, nincs már tej!
- Akkor nutellás kenyeret!
- Hát, Nutella sincs....
- Pirítós?
- Sajnálom, elfogyott.
- Akkor mi van? Azt kérek!


5. Ha Anya beteg, akkor újra kiderül, hogy egy fitt, segítőkész Nagymama igazi kincs. Kettő pedig maga az Élet felülmúlhatatlan luxusa!

Klára-száj

És akkor íme, az egyik leendő ünnepeltnek egy olyan mai szösszenete, ami lejegyzésért kiált.

Este volt, vacsorához készülődtünk. Zoli töltött nekünk egy-egy pohár jóféle finom vöröset, és a koccintás után váltottunk pár "szájrapuszit". Klátyikának éppen arra volt dolga, és megszólalt:

"Jaj, én inkább becsuktam a szememet!"

Zoli megkérdezte tőle, mosolyogva, viccelkedve (ezek ketten nagyon tudnak ám humorizálni!):

"Kitetted a tizennyolcas karikát?"

Mire Klára:

"Nem, a negyvenest!"

Hétvégi elfoglaltság

A mai napunk szinte teljes egészében, és némi túlzással, a meghívó-készítéssel telt.
Ez talán a gyerekbulik legjobb része. A delikvens, jelen esetben delikvensek, még nagyon izgatott(ak); alig várja(ják), hogy eljöjjön a kiszemelt nap, és lélegzet-visszafojtva érdeklődik(nek) a meghívottak részvételi szándékáról.
A teljes kivirágzás, a csúcs, természetesen a zsúr maga, amit aztán a "jaj, miért ért már véget?!" letargia követ.

Szóval, ma meghívókat gyártottunk. Az az ötletem támadt, hogy keményebb színes papírból stilizált 7-est gyártunk, nagy "fejjel", összehajtva. Így tulajdonképpen két hetes lett, egymásra hajtva, a "fejnél" csatlakozva. Egyik oldalt (kívülről) Klára dekorálhatta, másikat Imó. Belül pedig felváltva írták oda, hogy "Kedves X.!", majd egy kinyomtatott szövegen ott volt minden alapvető információ, no meg egy régebbi kép az ikrekről, továbbá a csajok aláírása, végül, de egyáltalán nem utolsósorban pedig díszítés mindenütt, kívül-belül, filctollal, üvegfestékes tollal, matricákkal. Lett ott csili meg vili dögivel, dehát ez volt a cél. A leendő születésnaposok nagyon lelkesen, lankadás nélkül, dolgoztak a témán, időt, tollakat és matricákat nem kímélve. Elmondhatják, hogy nincs két egyforma meghívó, minden barátnő személyre szabottat kap.

Most jön az izgulás: ki jön el, ki nem? Éjszakák visszaszámlálása a nagy napig indul!


Hozzáteszem: mennyivel jobb foglalatosság volt ez a mai, mint a tegnapi, 20%-os kupon-őrülettel megtűzdelt, beszerző-körutunk, amibe ugyan beiktattunk egy ráérős ebédet, de amit végül mégis úgy fejeztünk be, hogy minden gyermek könyörgött, hogy menjünk már haza. De már nem tűrt halasztást sem a háztartás gatyába rázása (hiába, ha anya pár napig kiesik, annak nyomai vannak...), sem a kinőtt cipők, a kinőtt (kihízott...) farmerok és a röpke egy hónap alatt szinte teljesen elfogyasztott színes ceruzák (szerintem a mi gyerekeink ESZIK a színes ceruzákat, más magyarázatot nem látok arra a jelenségre, hogy már mindegyik színes kb. öt centis) pótlása; és hát ugye, még a mai tevékenységünk alapanyagai sem álltak csak úgy rendelkezésre (nem mind).
Nem minden hétvége programdús, de ez senkit sem zavart. Belefért azért séta, labdázás, kutyázás, családi vasárnapi ebéd, zongora és korcsolya, X-faktor, no meg a Nagyoknak a kötelező nyűg: a leckeírás.

"Hop on" a szülinapomon

Amikor, pár hete, Zoli megkérdezte, hogy mit szeretnék a szülinapomra, azt vágtam rá, hogy "túl lenni rajta". Persze, tudom én, hogy nem kéne ezt olyan drámaian felfogni, meg ez azért igen távol áll egy sorscsapástól, de azért vagyok annyira nőből, hogy nem dobott fel a perspektíva, hogy ezentúl majd 4-essel kezdődik éveim száma. Szóval, még annyit tettem hozzá, hogy legfőképpen hatosban szeretném eltölteni azt a bizonyos napot, és örülnék, ha aznap ő kezelné a blogomat, mert nyilván meg kell erről is emlékezni, csak nem volt ötletem, hogy hogyan. Végezetül pedig azt mondtam, hogy idestova 14 éve ismer már, tudja jól, hogy mikre vágyhatok, és csak annyit segítettem, hogy semmiképpen sem nercbundára....

Végül, teljesen kellemes emlékként fog nekem megmaradni 2011. októberének első hétvégéje.

Anyukámnak is említettem, hogy nem szeretnék nagy felhajtást, sem meglepetés-akármit, sőt, torta-ügyben pedig kifejezetten sógornőm, Évi, remek gesztenyetortáját kértem. Ezek után, amikor besétáltam szüleim házába, és gyakorlatilag négyzetméterenként köszöntött egy rokon (és a szüleimnek ölég nagy házikójuk van ám!), akkor azért viccesen odasúgtam Anyunak, hogy "Nem nagy felhajtás, mi?!" Mire ő rámvigyorgott, hogy "Miért, hiszen "csak" a család!" Na ja. Van egy csomó unokatesóm, annak egy csomó gyereke (szerencsére), pár nagynéném, meg alaphelyzetben is népes családom (mi hatan, Misi bátyámék hatan, plusz a szüleim - ez a 14 fő az "alap" egy vasárnapi ebédnél...).

Szüleim nagyon készültek, rengeteget dolgoztak az ajándékomon, ami három "kötetben" foglalja össze az elmúlt négy évtizedemet fotókkal, kommentárokkal. Nagy munka volt, már csak azért is, mert volt ám nekünk is egy "dia-korszakunk", és az onnan származó fotókat is beszkennelték valahogy, így egy komoly szelete az életemnek újra "napvilágot" kapott. És majd meg is próbálom megszerezni Aputól az eredetiket, mert ígéretet tettem kozmetikus barátnőmnek, Ancsinak, aki volt olyan drága, és kisminkelt engem az esemény előtt, hogy "ne tűnjek annyinak, amennyi vagyok", szóval neki ígértem, hogy mutatok olyan képeket, ahol kissé molett voltam. Na, a szüleim által kimazsolázottak között van dögivel.

Bátyám újfent kitett magáért. Összeállított nekem egy 40 versből álló gyűjteményt, egy olyan ajánlóval, amire, ha csak rágondolok is, megkönnyezem. Kicsi lányaim saját készítésű dolgokkal kedveskedtek, ahogyan Zoli is - nagy örömömre. Nem tálalnék mindent itt ki, hiszen ő (mármint Zoli) is bevallottan olyan köszöntőt írt, ami "publikus" lehet. De a 40 szál vörös rózsát mindenképpen megmutatnám...

Tulajdonképpen, amiért igazából jó volt ez a buli, az az, hogy a köszöntésen túlesvén, már egészen jól el tudtam felejteni, hogy miért is vagyunk ott, és "csak" élveztem a ritkán látott és amúgy nagyon szeretett rokonaim társaságát. Évi diszkréten két számgyertyával díszítette tortáját, ami legott elfogyott, olyan finom volt, de anyukám, a gyerekekre és a gesztenyét nem kedvelőkre gondolva, egy Sacher-tortát is készíttetett, és arra "gonoszul" rátett 40 szál gyertyát....

Másnap, tehát pont a napján, vasárnap, végre megvalósítottuk azt, amire már több, mint egy éve készülünk - főként Klára kérésére, de tulajdonképpen mindannyiunk örömére. Felszálltunk egy olyan igazi, városnéző turista-buszra, amit angolul "Hop on, hop off" busznak hívnak. Azaz: aki jegyet vesz, az két napon át bármikor felszállhat egyre a kijelölt megálló-helyeken, és átutazhat egy következő látványossághoz. Van két fajta buszútvonal, plusz még egy sétahajókázás lehetősége is a jegy árában. Az ár egyébként inkább külföldi turista pénztárcára van kialakítva, de mi hatalmas kedvezményt kaptunk - pedig nem említettük meg, hogy miért is pont aznap járunk arra.
Kicsit aggódtunk, mert tudtunk a budapesti maraton futóversenyről, ami pont a Hősök teréről indult, de megérdeklődtük előre, és azért jártak a buszok - módosított útvonalon. A Hősök tere (talán az Állatkert közelségének köszönhetően) pont az a budapesti nevezetesség, amit már a gyerekeink is jól ismernek. A Várban készültünk csak kiszállni, amúgy is.

A csajok teljesen bezsongtak a busztól. Kifejezetten olyanra kellett ülnünk, ami emeletes, nyitott, és az oldalára fel vannak festve emberi törzsek, aminek a kukucskáló turista mellkasa és feje adja a "befejezést". Jót vihogtak azon, hogy ők most éppen kigyúrt, tetkós férfiak.... A másik nagy vigasságuk a a fülhallgató, és az abban 16 nyelven hallgatható szöveg volt. Mondjuk úgy, hogy néha arra is figyeltek... Főleg, ha éppen magyarul hallgatták, és nem japánul...

A Várnál aztán kiszálltunk, de végül csak a Várnegyedet és a Halászbástyát néztük meg alaposabban, mert utána általános éhhalál-fenyegetettség vetette fel a fejét. Amit végül, még a Citadella útbaejtésével, kedvenc (pesti) olasz éttermünkben csillapítottunk jóízűen le.

(Az utolsó két képet Imónk készítette, aki, ha megkaparint egy fényképezőgépet, akkor aztán sorozatosan kattintgat!)
Jó volt, gyönyörű időnk volt, és megvalósult az, amit szerettem volna: hatosban egész nap!
(És azt már csak halkan, nem ünneprontásként jegyezném meg, hogy ez még arra is jó volt, hogy megállapítsuk: komoly városnéző túrákra külföldön még nem szabad vetemednünk... Pedig tervben volt...)

Az otthon melegsége

Ma lekerekedett egy korszak. Illenék írni valami szépet, felemelőt, emlékezeteset, ami méltó ehhez a naphoz. Az első mondat megszületéséhez 2 óra 37 percre volt szükség. Apás szülés, anya nélkül. Viszonylag ritka. Az anyás változathoz volt szerencsénk. Szerencsénk volt. Hány első mondatunk lesz még az életben? Remélem, még rengeteg, mint ahogy volt is már jó néhány. Azóta tudom, hogy mennyire hiányoztál, hogy együtt fogalmazzuk az életünket. Hazamenni hozzád biztonság. Mindaz, ami a családban történik a Te érdemed. A gondosan megszervezett hétköznapok, az emlékezetes ünnepnapok. Nem tudom kifejezni azt a hiányt, amit akkor érzek, amikor el kell hagyjalak Titeket. Valóban létezik kapuzárási pánik, én ezt minden reggel átélem, amikor elfordítom a kulcsot a zárban. De megnyugtat, hogy te vagy a gyerekeinkkel, csak az bosszant, hogy én nem lehetek ott. Nincs semmi csábítóbb a világon, mint veletek lenni, belemerülni abba a sokszínű világba, amit Te teremtesz a gyerekeinknek, és nincs nagyobb fájdalom, mint a kertkapun kilépve ezt kizárni nap, mint nap az életemből. Az otthon melegsége - sok minden mellett ez összegezi számomra mindazt az erőfeszítést, amit értünk teszel. Mindketten túl vagyunk már négy ikszen, de hála a négy iksznek nem érezzük annyinak magunkat, így valószínű hogy az x-ek nem csak a nemre, hanem a korra is hatással vannak. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ez igaz-e az y-okra is...

Boldog születésnapot!

Zoli