Pages

2011. október 28., péntek

A házunk és a blogom

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.


Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.


Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.


Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.


A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.


Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.


A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)


Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.


Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.



15 megjegyzés:

Dius írta...

Kedves Szilvi, először is gratulálok az ötszázadikhoz. (kár, hogy gloria nem került elő újra)
Másodszor, szívből kívánom, hogy a házatok mindig a Ti házatok maradjon, a hitellel pedig sikerüljön megbírkóznotok.
Harmadszor pedig, én nagyon örülök neki, hogy a blog kapcsán "ismerjük" egymást, rengeteg értékes gondolattal gazdagodtam már itt nálad.
Csak így tovább... előre az ezerig.. és tovább... :)
Én köszönöm, hogy olvashatlak...
Dius

Bartos Erika írta...

Szilvi! Ez egy annyira szívből jövő, gyönyörű írás, hogy elmondani sem tudom mit éreztem, amikor olvastam!Sok párhuzam van a sajátunk és a leírtak között, a mi hitelünk és a megoldáskereséseink között. Amikor a házat vettük nem volt itthon a férjem és egy kedves barátnőmmel jártunk ingatlant nézni. Több helyen a diófába szeretett bele, meg az alatta lévő padba. Kinevettem. Amikor beléptem a jelenlegi helyünk udvarába beleszerettem a 43 éves fenyőfába és a kútba. Alig bírtam eltitkolni a tulajdonos előtt, hogy akár mennyit kér, ez kell. Még örültem, hogy alkudni bírtam és nem kínáltam többet, mint ő szeretne. Szerelem volt első látásra! Azóta is csodálom minden percben! A hitel is marad, mert nekem is felettébb gyanús a dolog... Gratulálok a jubileumi írásodhoz és köszönöm! Erika

Juli írta...

Szia!
Annyira átérzem a dolgot...
Az apukámék lakását 5,2 millióért árverezik egy hónap múlva. Olyan 2-3 éve sikerült beköltözniük egy 22nm (!!!)-es kicsi házba. Most ezt a házat is el kell adniuk, hogy a fennmaradó tartozásukat is kifizessék (mert ugye a lakást áron alul-alul-alul kerül "eladásra"... ) És mennek albérletbe. Majdnem 60 évesek. Nem az a normális, hogy az ember fiatalon béreltből sajátba költözik???
A szívem szakad meg, hogy nem tudok segíteni nekik.... :(

Bízva bízom, hogy történik valami végre kis országunkban (ami sok helyen szintén hibás, és rossz... de akkor is a miénk), és lesz megoldás mindenkinek, aki úgy gondol a házára, mint Ti. Az otthonunk a legféltettebb kincsünk. Egy otthon falai olyan sok emléket szívnak magukba, amikről mi sokszor meg is feledkezünk a sok gond terhe alatt...
Kitartást!!!!
Sok puszi

kikocs írta...

Gratulálok az 500hoz, és én is nagyon örülök neki, hogy ennek az 500-nak a nagy részét olvashattam. És köszönöm is!
Remélem, hogy a házatok pedig marad a tietek, ameddig szeretnétek.
Én a mi házunkban a gyerekszobába szerettem bele. És gyakran felmerül, hogy milyen nehéz itt lakni, mert nem vagyunk mobilak, de most már nehezen költöznék, azt hiszem... Mégis tervben van, úgyhogy mi emiatt szeretnék végtörleszteni. Hogy ha ki akarunk szállni, ki tudjunk...

Lepkevár írta...

Szilvi, még sokszor ötszázat! :)

Mi megrögzött költözőmadarak vagyunk, eddig szinte mindenhol jól éreztük magunkat, de a mostani házunk nekünk is más... Talán a kis kertje miatt, nem tudom, de ha valaki a jövőbe látna, és azt mondaná, hogy itt maradunk nagyon sokáig, nem bánnám. De igazán azt sem, ha tovább állnánk. :) (Lehet, hogy már túlságosan a magamévá tettem azt a gondolatot "sosem a tárgyak fontosak, hanem az emberek". :) )

Edit írta...

még sokszor ötszázat kívánok :-))
a hitellel mi is szenvedünk, már duplája... párom bankban dolgozik - és bár IT részlegen, azért fülel rendesen, és azt mondta nekem (mikor mondtam neki, hogy váltsunk), hogy nem, szó se lehet róla.... pedig nézegettem én is csodahiteleket, de nem engedi (pedig van egy kedvencem, dalbíros banknak van egy olyan hitele, aminél a fizetésed, és a havi megtakarítás számít. na, úgy van, hogy ha havonta X összeget félrerakunk, annak a kamatát valahogy beleszámítják a hitelbe, így csökken a futamidő. Én pl kalkuláltam, nekünk jelen esetben laza 10 évet, ami nem mindegy, főle, hogy még 25 van hátra a hitelből... A hátránya?? ja, hogy a mostaninál is többet fizetnénk havonta, na meg új hitel, stb..... :-(
ami lényeg, hogy lesz ez még így se, amíg lehet, bírni kell a hitelt...
(ja, egyik ismerősünk kérte ezt az ideiglenes törlesztőrészlet-csökkentést. Nem elég, hogy 5 évvel hosszabbították a futamidejét miatta, az eredeti 40ezres hitele helyett a "csökkentett" 42 ezer lett.......)

Névtelen írta...

Szia!
Gratulálok a számfordulóhoz! Az az igazán nagyszerű, és irigylésre méltó is, hogy ez az egész ház-ügy eddig teljesen rejtve maradt előttünk. Hogy sosem panaszkodtál emiatt, és ez a bejegyzés is inkább egy kedves hangvételű memoár, mintsem panasz lett. Ezt valahogy nagyon meg kéne tanulni tőled. Ja, és a bejegyzés nekünk is segített, tizen pár évvel vagyunk fiatalabbak, és mi csak a zsigereinkben éreztünk, hogy ne váltsuk át a hitelt, de nem igen tudtuk, hogy jó döntés -e. Az írásod, és a kommentek segített abban: jól érezzük ezt mi is:-)

Minden jót!
Normio

Vivien írta...

Szia Szilvi,

én is gratulálok az 500. bejegyzéshez. Amik ráadásul nem is pár soros kis írások, hanem szép, hosszú, tartalmas elbeszélések.

A házatok nekem mindig is nagyon tetszett, a szobák elrendezése miatt, a tágas, fényes étkező miatt, a belátható, mégis zárt nappali miatt és a spaletták miatt is. :) A kert szerintem pont jó méretű (Nektek), valóban zárt, kíváncsi szem oda be nem láthat, a cseresznyefán meg isteni cserik teremnek, az orgonákról nem is beszélve! :) Az is mindig tetszett, hogy közel a busz, mégis el vagytok rejtve a zaj elől, jókat lehetett sétálni, nem zavart az autóforgalom, abszolút gyerekbiztos volt mindig.

Kívánom, hogy még sokáig élhessetek itt, legalább addig, amíg szeretnétek békességben, boldogságban, elégedettségben! :)

Remélem, hamarosan találkozunk!?!?!? :)

Puszi.

Vivien

Ildi írta...

Megható volt ez a bejegyzés,megijedtem,hogy abba akarod hagyni a blogírást:(
Remélem,még sokáig olvashatlak,mert nagyon hiányoznál.
Gratulálok az 500.-hoz:)

MJ írta...

Szuper! Jöhet a második ötszáz! :))

éva írta...

megalike :)

Szitya írta...

Köszönöm a sok visszajelzést! Most értünk vissza a hosszú hétvégénkről, amiről majd írok pár szót, és teljesen meghatódtam!
Köszi Dius, Erika, Vivi, Ildi, MJ, Éva!
Juli! Ez nagyon megrázott! Na, pont ilyen esetekre gondoltam!
kikocs!
Szerintem, attól, mert szeretsz valahol lakni, még könnyen előfordulhat, hogy valamiért menni kell! És nem biztos, hogy az nem lesz olyan jó! Csak nehéz lehet elszakadni.... Ott hagyni a babázós emlékek beivódott hangjait...
Lepkevár!
Értem én a hozzászólásod végén rejlő bölcsességet! Értem, csak a lelkem mégis fránya módon kötődik dolgokhoz is. Ha le kéne cserélni a házunkat, az olyan lenne, mintha új jegygyűrűt vennénk. Attól még házasok lennénk, de azt a gyűrűt mégis csak 1998. október 24-én húztuk fel egymásra...
Edit!
Hát, a bankok nem szeretnék egyedül viselni ennek az állami ötletnek a terhét... Sőt, néha úgy tűnik, hogy semmiféle terhet sem szeretnének ők viselni...
Normio!
Azért ne csak bennem bízzál! :-)

khase írta...

Szilvi, elöször is gratulalok az ötszazadikhoz es tiszta szivböl remelem, hogy meg sokszor ötszaz irast olvashatunk meg Töled!
Kivanom Nektek, hogy ne kelljen feladni a hazatokat, az almotokat es sikerüljön ugy elrendezni a hitelt, hogy ez a haz legyen mindig a Ti otthonotok!!!

Mi nagy költözködök vagyunk, összaszamolni nem tudom, hany helyen eltem mar eddig, es tudom, hogy meg jo par költözes var is ram, valahogy megszoktam, szeretem is a valtozatossagot, az ujat, de ahogy olvastam ezt a posztot, rajöttem, hogy legbelül mar szeretnek valamit, ami fix, ami a mienk es amihez egyszer en is igy tudnek kötödni...

Kivancsian varom a beszamolot a hosszu 7vegeröl!
Sok puszi Nektek! Orsi

kata írta...

De szerettem ezt! Köszönöm!

Névtelen írta...

Még erről: mi is kértünk a bankunktól végtörlesztési ajánlatot, melyet meg is kaptunk, persze egy kis zsozskáért. Nem volt igazán nagy ajánlat. Amiben a te bejegyzésed, a kommentekkel együtt segített, az az, hogy a gyanakvásunk valószínű nem alaptalan. Mi konkrétan azt nem tudjuk elhinni, hogy nem növelik a banki alapkamatot a következő évben, években. A gazdaság minden porcikája arra mutat, hogy azt növelni kell majd sajnos. Na mindegy.
Normio