A házunk és a blogom

Amint megláttuk, beleszerettünk. Úgy éreztük, hogy szerény kívülről, de a belsője sok lehetőséget rejthet. Amikor végül jobban is megismerhettük, tudtuk, hogy végünk van: elvesztünk. Olyan volt, mint amilyennek megálmodtuk: az utca felől visszafogott, titkolva, hogy a kert belseje felé terjed és nyílik ki. A télikert hihetetlen hangulatot adott az egész háznak, az elrendezése rögtön ideálisnak tűnt, két részre tagolva a lakrészt: a nyüzsgőbb, nappali szekcióra, ami jól elválasztható a nyugalmas, "éjszakai" zónától. A spaletták bájat kölcsönöztek neki, a felújított parketta pedig kellemes patinát.

Pont jókor tudtuk megvenni a mi házunkat. Gyakorlatilag hetekkel a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett ingatlanár-robbanás előtt. Két évvel később már legalább a kétszereséért kelt volna el. No, nem mintha felmerült volna bennünk az eladás... Pedig addigra már alaposabban megismertük és kiismertük a látványos és rejtett hibáit.... A porként lehulló külső vakolatot, amit a kutyánk farka simán lesöpört. A falidíszként funkcionáló thermosztátunkat, ami egyáltalán nem volt összeköttetésben az egyébként cserére szoruló kazánnal. A szemétdomb külsővel rendelkező kertet. Az ugyancsak dekorációs célokat szolgáló biztosítékokat. Satöbbi.


Viszont szép lassan megismertük a történetét is annak a háznak, ami mindig lenyűgözött minket, akárhányszor beléptünk, és azonnal megláthattuk a -hátsó- udvart (a télikertnek hála), ott az ugyan nem működőképes, ámde bájos kerekeskutat... Megtudtuk, hogy a '30-as évek elején épült. És bizony, jó darabig kocsmaként működött - az ivó a mostani nappalink helyén volt. Elmesélték, hogy a '30-as évek végén ültette az akkori tulajdonos azt a csodálatos fenyőfát, ami most már hatalmas és megadja a kertünk utánozhatatlan hangulatát. Azért ültette, mert megszületett a lánya. Aki, állítólag, a kerület első doktornője lett. Nem jártunk utána, hogy ezek lokálpatrióta legendák-e vagy valós alapokon nyugvó történetek, mert annyira tetszettek, hogy még véletlenül sem szeretnénk lerombolni a saját illúzióinkat.


Mivel addig egy bútorozott lakásban laktunk, úgy költöztünk be, hogy volt egy ágyunk (kinyitható kanapé), egy kis asztalunk, pár összecsukható fémszékünk, egy mikrónk (konyhabútor nem) és egy szép szőnyegünk (még a genfi szobámból). Szép lassan berendeztük, és kijavítgattuk a látványos és rejtett problémákat, elrendeztük a kertet.


Az elején hatalmasnak tűnt. Zita érkezésével már kezdett betelni a tér. Emmával már úgy éreztük: négyünknek ideális ez a ház. Noha a konyha kezdettől fogva kicsinek tűnt, és azóta, mintha össze is ment volna... Amikor Klára és Imola is "bejelentkeztek", hirtelen szűkössé vált! Az akkori hálószobánk kicsit fura alakú volt, így a Kicsik ágyaihoz úgy jutottunk el, hogy az ágyunk mellett a falhoz lapulva sasszéztunk el.


A volt kocsma -családi ház- doktornő-lak megérett egy újabb átalakulásra. Kellett még egy gyerekszoba, az étkezőt ki kellett bővíteni, és a garázst beáldozva, megértünk még egy fürdőszobára is. És ha már.... Akkor rendbe kellett hozni a födémet, ki kellett cserélni a cserepeket, a csöveket, a nyílászárókat, stb.... Így volt értelme. Nem volt ennyi tartalékunk, és nem is akartuk magunkat lenullázni. Hitelhez folyamodtunk. Akkor már kb. 20 éve volt ugyanazon az árfolyamon második hazám valutája. Logikusnak tűnt.


Mi is ráfaragtunk. Persze, tisztában vagyok/vagyunk vele, hogy a mi helyzetünk (még) nem reménytelen. De jóval nehezebb a tervezettnél. A most felajánlott végtörlesztéssel mi sem tudunk élni úgy, ahogy annak értelme lenne igazán. És valahogy ránevelt minket az élet arra, hogy gyanakodjunk, ha hirtelen valamiért nagyon azt sugallják, hogy most a forint-hitelt érdemes most felvenni. Mindazonáltal, úgy gondoltuk, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy elmenjünk, és megérdeklődjük a lehetőségeket. Körülbelül az derült ki, amire számítottunk: nem érdemes így, ilyen feltételekkel belevágni. Az mondjuk önmagában is vérforraló, hogy ez a "segítség" nekünk 148 ezer forint banki költségbe és 92 ezer (!!!!) forint közjegyzői díjba kerülne. Mégis, ami a leginkább lehangolt, az - az egyébként nagyon kedves és készséges - hölgy egyik mondata volt. Magyarázta, hogy újra kell majd becsülni az ingatlant. És..... "a statisztika azt mutatja, hogy az ingatlanok árai jelentősen csökkentek az eredeti hitelkérelmek óta".

Elmerengtem azon, hogy mennyivel értékesebb számunkra a házunk még a "szerelmes" kezdeteinkhez képest is. Hiszen hatunknak nyújt igazi, ölelő otthont. Persze, ez nem forintosítható. És megborzongtam a gondolattól, hogy hányan, de hányan lehetnek azok, akik szembesültek azzal "a statisztikai adattal", mely szerint a számukra oly' drága lakhely hivatalosan sokkal kevesebbet ér. Sokszor a felvenni szánt összegnél is kevesebbet. Van a tágabb családunkban nem egy ilyen helyzet.


A házunk nemrégiben egy újabb változáson esett át, mert mindig az aktuális szükségleteink szerint "formálgatjuk". És "ő" hagyja. És ez igazán szép tőle. (Nagyon remélem, hogy nem kerül veszélybe, és ugyanezt kívánom a többi devizahitelesnek is.)


Ez volna az 500. blogbejegyzésem. Úgy érzem, most már egy kicsit más, mint amikor elkezdtem írni. Megnőttek a csajok, másról szól az életünk, más dolgok kerültek előtérbe. Ugyan nem lett "túl kicsi", de itt-ott lekopott róla az eredeti virtuális festék, és a "bútorokat" is le kellene cserélni. Szeretném hát átalakítani a "külsejét", hogy valahogy jelezzem a változást. Ha a technika ördögével sikerül megbirkóznom, akkor akár már ennél a bejegyzésnél.


Megragadnám itt az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki rám szán pár percet a hétköznapjaiból! Folytatni fogom, mert megszerettem ezt a blogot. Tudom, hogy vannak hiányosságai (pl. a sok, csak a fejben "megírt" bejegyzések), nem ez lesz soha a legszebb, leghasznosabb és a legjobb, de olyan, amilyen általam lehet. Változik, de a lényegében ugyanaz marad. Mint a mi házunk.