Emma esete az eltévedt rénszarvassal

Emma lassan már egy hete itthon köhög, szegénykém. Úgy tűnik, szép lassan végigsöpröget ez a kórság az egész családon. Még a két BZ monogrammú tartja magát, de Zita már jelezte, hogy érzi a torkát, és azt is, hogy az osztályában szinte óráról órára csökken a létszám...

Az első pár napban még hőemelkedése és láza is volt szegény Emmusnak, aztán egy idő után már az antibiotikum is elkerülhetetlenné vált - így aztán a torkán és a köhögésen kívül már a pocakja és az étvágya sem az igazi (a protexin ellenére sem).

Mivel Emma tanító nénije igazán lelkiismeretes, kérés nélkül is elküldi mindig a hiányzóknak a leckét. Ezért aztán, szép lassan nekiálltunk a pótolgatásnak. A nyelvtanon sikeresen, és békében végigrágtuk magunkat - még én is tanultam (vagy újra-tanultam) pár dolgot a számnevekről. Némi pihenés után, egyszerűen MUSZÁJ lett a matekot is betámadni (noha egy első adagot már legyűrtünk a hétvége előtt), mert különben túl sok lesz a suliba indulás előtti utolsó napon.
A szöveges feladatokkal kezdtük - és egészen jól ment, amíg el nem érkeztünk ehhez az aranyos kis feladványhoz: "Egy rénszarvas 14 km 220 m távolságra lemaradt a csordájától. Percenként 385 m-t megtéve, egyenletes sebességgel szalad a csorda után. Közben a csorda percenként 69 m-t tesz meg. Háromnegyed óra múlva mekkora távolságra lesz a csordától?"
Emma úgy kezdte, hogy egy jó darabig sajnálgatta a lemaradt, magányos rénszarvast. Aztán vakargatni kezdte a fejét (legalábbis képletesen), hogy miként is fogjon hozzá a feladat megoldásához. Amikor már megszántam, akkor végül is, lerajzoltam neki a "szitut". Megjelöltem, hogy hol álldogálhat szegény ott-felejtett példány, hogy mekkora a távolság közte és a csorda között, és hogy percekre lebontva, mennyit halad ő, és mennyit a csorda. A szemléltetés csodákra képes, ezért aztán elkezdett neki derengeni a megoldás útja. Végül is jól megtervezte a menetet, már csak le kellett "bonyolítania".
A bajok ott kezdődtek, hogy mindenféle "becslési" kötelezettségük is van; ami - ha valóban úgy kell elvégezni, ahogyan Emma sziklaszilárdan állítja -, akkor inkább messzebb visz a megoldástól (és annak leellenőrzésétől), mint közelebb. Ezen becslések során, Emmának elvileg egy nagyobb számot kellett volna kivonnia egy kisebből - amit még nem tanult. Pánikolt kicsit, én meg biztattam, hogy hagyja a becslést ("másra"...), ugorjon neki a valós számításnak. Szorzott, kivont és megint kivont - majd ismét jött a fejvakargatás. Számításai szerint, ezalatt a háromnegyed óra alatt, a rénszarvas több száz méterrel túlfutott a csordán! (Én, személy szerint, vicces megoldásnak tartottam volna; de, a Hajdu féle matek-könyveket immáron hat éve ismerve, sejtettem, hogy náluk tréfának, mókás megoldásnak helye nincs...). Kétszeri utánszámolás után, rájött végül Emmus, hogy háromnegyed óra elteltével pont találkozik az elveszettnek hitt rénszarvas a csordával. Meg is könnyebbült - nemcsak azért, mert végre a matekpélda végére ért, hanem azért is, mert már nem kellett tovább sajnálnia a magányos rénszarvast (aki, a matekpélda szerint, tehát bő tizenhét kilométert "nyomott le" háromnegyed óra alatt....)

Éppen azon álmodoztam a nagy szöveges feladat-megoldást követő teregetésem során, hogy milyen jó is lenne itthon tanítani Emmát, amikor is folyamatosan nagy sóhajtozás hallatszott az étkező-asztal felől. Emma folytatta a matek-leckét, némi "favágós", kétjegyű szorzós feladatsorral. És folyamatosan nyivákolt, hogy nem, ezt már nem, neki elege van. Ekkor azért úgy gondoltam, hogy lehet, hogy jó dolog lenne itthon tanítani, de valószínűleg még több sok hajam hullana ki....
kép innen