Sorsszerű?

Semmi forradalmiról nem szeretnék írni - csak életünk egy apró részletéről.

Zita még kiscsoportos volt, amikor kiderült, hogy újra bővül a családunk, ráadásul azonnal két taggal. Nagyon büszke volt a Nagylány, főleg a duplázásra! Ezért, a szenzációs hír bejelentése után pár héttel, azzal tért haza az oviból, hogy "Melindának is lesz ám kistesója - de csak egy!" Melinda - nem nehéz kitalálni - egyik csoporttársa volt. Az anyukájával, Anettal, jóízűeket beszélgettünk mindig; hamar összebarátkoztunk. A lányok ugyan nem lettek életreszóló cimborák, de jóban voltak, mindig meghívták egymást a zsúrjaikra, még az alsóban is. Mert hogy osztálytársak is lettek a későbbiekben. De ne szaladjunk ennyire előre!

Megszülettek hát az Ikrek, és úgy tűnt, Zita átvállalta tőlem a szülés utáni depressziót. Az előzetes lelkesedés ellenére, totálisan megzavarodott szegényke. Azóta már kezdem megszokni, hogy a változásokat kissé furán reagálja le. (Most például úgy tűnik nekem, hogy mióta hivatalosan is serdülővé lett, december 16-a éjjelén, valami titokzatos manó mindent felborogatott az okos agyában, hatalmas kupit hagyva, és sem az agy tulajdonosa, sem az agy tulajdonosának anyja nem érti, hogy most mi vaaan? Most igyekszünk "rendet rakni"...) No de, akkor még értetlenül és elkeseredve álltam a tény előtt, hogy szegény okos nagylányom kissé megkergült, az alig két és féléves Emmus meg teljesen elveszett az új helyzetben, a két Kicsi... nos, ők meg, normális kisbabaként, azonnal felcserélték az éjjeleket és a nappalokat. Ne kerteljünk: átváltoztam nagyon hamar zombi-anyává, és bevallom bátran, ámde nem büszkén, hogy abban a helyzetben már nem találtam magamban kellő energiát és akaratot, hogy fejjek, meg küzdjek a szoptatás minél tovább tartó fenntartásáig....

És bár januárra (az októberi születés után) hirtelen véget ért az őskáosz: a babák elkezdtek éjjel-nappal aludni, Zita kissé lenyugodott, Emma pedig ismét megtalálta a helyét, az anyatej már csak nyomokban volt jelen nálam.

December elején megszületett a már említett Melinda húga, Nóra. És az ő anyukájának rengeteg teje volt. Egy nap, Anett felajánlotta a felesleget, mondván, hogy neki tényleg annyi van, hogy nem tud vele mit csinálni. Én pedig elfogadtam. Így történt, hogy Klára és Imola még hónapokig juthatott anyatejhez. Hol mi ugrottunk be Anettékhoz, hol ők (!!!) hozták el; fantasztikus segítséget nyújtottak! (Ahhoz viszont túl jóban voltunk, hogy pénzt fogadjanak el, pedig igen szerény körülmények között éltek - így találtuk ki azt a kompromisszumot, hogy a nyáron eltöltöttek egy hetet nagycsaládostul Bogláron, szüleim nyaralójában.) Végül, a nyári allergia-szezon vetett véget ennek az anyatej-kánaánnak, mert Anettnek gyógyszert kellett szednie rá, és azt mondta, hogy így már nem szívesen ad más gyereknek is. Már így is túlcsordultam a hálától.

Ezek után, eltelt egy újabb év az óvodában, elballagtak a "Nagyok"; Zita és Melinda egy osztályban találták magukat, így továbbra is gyakran találkoztunk. De aztán negyedik után mindkét lány itt hagyta a Tanodát, így kissé megszakadt a kommunikáció - a kisebbek nem ugyanabba az oviba (illetve épületbe) jártak. Legközelebb az elmúlt tavasszal futottunk össze, a suli "barátkozós délelőttjein". Anett mondta, hogy Nóri megy a csoporttársai után, Angéla nénihez. Ekkor még úgy volt, hogy az Ikrek a másik tanító nénit választják. Aztán jött a nagy fordulat, így kissé meglepetve, de nagy örömmel állapítottuk meg szeptember 1-jén, hogy ismét osztálytársak lettek a lányaink.

A történet csattanója természetesen nem más, mint hogy Nóri és az Ikrek (de főleg Klára) nagyon jó barátnők lettek szinte azonnal. Onnantól kezdve pedig, hogy elmeséltem nekik, hogy milyen kapocs köti őket össze, elkezdték egymást "Tejtesónak" hívni.

Véletlen? Van olyan? Sorsszerű? Miért, olyan van? A közös anyatej későbbi barátságot ígér? Nem tudom, de gondoltam, rögzítem, mert érdekes kis fejlemény a mi kis családunk életében....