Pages

2012. február 11., szombat

Balekságom története és nemrégiben meglelt magyarázata

Nemrégiben történt egy kis affér, ami valamiért nem tud teljesen kikúszni az agyam leghátsó zugából, és néha elő-előugrik egy kérdés formájában: "mégis, mit kellett volna tennem?!" És noha nem nagyon szeretek morgolódni, meg apró-cseprő bosszúságokon rágódni a blogban (meg az életben sem), most úgy gondoltam, hogy  inkább leírom, hátha így "békén hagy".
Íme a történet (már ha annak lehet nevezni egyáltalán). A "Pöttyös Panni az iskolában" című előadásra mentünk Klárával és Imóval. Előre bocsájtom, hogy nagyon tetszett mindhármónknak.... Szóval ezt a Thália Színház stúdiószínpadján adták elő, ahová úgynevezett "rohampáhollyal" lehetett helyet foglalni, azaz érkezési sorrendben, aki kapja-marja alapon. Mondjuk az érkezési sorrend nem domborodott ki (pedig kivételesen kényelmesen és bőven időben érkeztünk!), mert megvárták, amíg mindenki megérkezik, és utána engedtek be minket "ömlesztve". A lányok aggódtak is, hogy lesz-e helyünk, én meg nyugtatgattam őket, hogy úgyis pont annyi jegyet adtak el, ahány ülőhely van. Nos, beérkeztünk, és megcéloztunk egy sort, ahol szépen ültünk lefelé, az első szabad helyre (középtől nézve, az utolsó foglalt széktől), és mondtam Imónak, hogy csücsüljön le, én is letettem a táskámat, majd hátrafordultam Klára felé, hogy ő is üljön le. Ekkor érkezett egy elszánt anyuka, akit nem érdekelt az, hogy már egy kislány ül le a székre, ő is rávetődött ugyanarra az ülésre.

Ekkor még azt gondoltam, hogy jaj, hát lehet, hogy rosszul látta, és azt hitte, hogy a másik székre próbál leülni Klárikánk. Ezért, teljesen udvariasan, szóltam neki, hogy elnézést, de hárman vagyunk, és arra a székre a "kislány" szeretne ülni. A hölgy, mint aki semmit sem hall, cihelődzködött tovább le Klára székére. Szegény szöszim ekkor már ült, de leszorult a szék egyik felére. Ekkor már kissé erélyesebben és hangosabban mondtam el ugyanazt a hölgynek, aki ekkor már felénk sem nézett, hanem a saját gyermekét igazgatta, no meg még egy anyukát és lányát (akikkel így tele is lett a sor). Klára szegény nagyon megszeppent, és két szék között üldögélt. A másik oldalunkon ülő hölgy (vélhetően a vele lévő kislány nagymamája) nagyon mérges lett, és fennhangon biztatta Klárát, hogy "Üljél csak rendesen le, drágám, a néni meg vegye már észre magát!" De nem, a "néni" nem vette észre magát, kitartóan elfordult tőlünk. Közben Imó mondta, hogy Klára mellé szeretne ülni, így ők tulajdonképpen ketten egy széken ültek. Persze, fontolgattam, hogy most akkor "botrányt" csinálok, de közben már sötétült is el a nézőtér, és hát igen, ilyen vagyok én, megsajnáltam a hölgy lányát, aki biztos nagyon rosszul érezte volna magát egy ilyen jelenettől. Az én Ikreim is hamar belefeledkeztek a darabba.

Csak engem nem hagyott nyugodni a dolog. Mit kellett volna tennem? Hangoskodni? Az igazság az, hogy iszonyatosan abszurdnak - és abban a pillanatban némileg zsibbasztónak - tűnt számomra, hogy egy felnőtt nő képes rezzenéstelen arccal megtenni ezt egy gyerekkel. Ilyenkor jön az én "felmentő" magyarázatom: aki ilyenre képes, hát az már saját maga büntetése.

Saját magammal is szembe kell néznem: ez lenne a balekság? Iszonyatosan utálom a veszekedést, a konfliktusokat, lehet, hogy túlzottan is. Ha mégis konfliktusba keveredek, nagyon gyorsan szeretnék túllenni rajta, és ismét megbékélni. Ezért aztán, könnyen kérek bocsánatot. És van, hogy nem kapok, és van, hogy ilyenkor azt gondolom: megérdemlem. És van olyan is - sőt, legtöbbször ilyen van -, hogy akaratomon kívül bántok meg valakit. Ha ez nyilvánvalóvá válik számomra, akkor rákérdezek, és természetesen ismét hajlandó vagyok bocsánatkérésre. Ez sok mindent elsimít, noha olyan is volt már, hogy a teljesen békés és őszintén érdeklődő kérdésemre egy hatalmas, és öncélú pofont (vagy belémrúgást) kaptam. Ilyenkor rossz, és értetlenül állok, de ekkor sem marad bennem harag, mert életbe lép az eredendő magyarázat: aki ilyen, az saját maga büntetése. És ha tőlem kérnek bocsánatot? Nos, hirtelen haragú vagyok, de talán még gyorsabban bocsátok meg - vagy találok megfelelő magyarázatot a viselkedésre vagy tettre. Ha a lányokkal harcolok, akkor van, hogy bocsánatot kérnek - és mindig ugyanazt felelem: én MINDIG és mindent meg fogok tudni bocsátani nekik, de nem ezzel teszem velük a legnagyobb jót, hanem azzal, ha jelzem, hogy mi szerintem (szerintünk) a helyes, és jelzem, ha ők nagyon eltérnek ettől :-) Nem vagyok haragtartó, az biztos, és nagyon rosszul viselem, ha velem szemben azok - de újra és újra azt gondolom ilyenkor, hogy biztos megérdemlem.
Sok mindenen felül tudok emelkedni, noha tele vagyok hegekkel a lelkemen. Ha rájuk nézek, eszembe jutnak dolgok és események, de nem szoktam őket sűrűn nézegetni.
Sokat gondolkozom azon, hogy ez balekság-e. Hozzáteszem: ha úgy érzem, hogy igazságtalanság ér engem vagy a családtagjaimat, előbb-utóbb lépek. De sokszor végigrágom tízszer is, mielőtt a tisztázásra sort kerítek.
Érdekes mód, noha nem szeretem a konfliktusokat, nem vagyok konfliktus-kerülő. Mert annál jobban már csak a feszültséget utálom. Tehát, elindítom a konfliktus-kezelést, hogy mihamarabb lezárjuk, túl legyünk rajta, keressünk és találjunk kompromisszumokat, hagy kérjek bocsánatot, ha kell, és aztán simítsunk ki mindent, oldjuk a feszültséget.
Talán ezért nem kezdtem el fesztiválozni a színházban: mert akkor még komolyabb feszültségben kezdtük volna el nézni a darabot. De lehet, hogy most úgy érzik a lányok, hogy Anya kicsit balek? Nem megy ez szembe azzal a nevelési alaptétellel, hogy biztassuk a gyereket arra, hogy álljon ki magáért?
Nem tudom...
Mostanában Schaffer Erzsébet egyik könyvét (A szőlővirág illata) olvasgatom. Ebben ő idéz egy verset, ami nekem nagyon tetszik, és talán kellően összefoglalja és magyarázatot is ad a hozzáállásomra...
Egy bizonyos Henri Boulad verse ez, akiről sosem hallottam még, bevallom... Íme az első, számomra legtalálóbb versszaka:
"Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál"

Íme hát az én balekságom...

20 megjegyzés:

Bolygo_Hollandi írta...

Szilvi, teljesen ismerős a helyzet és az érzés. Én kb. másfél éve írtam, de már jóval korábban megfogalmazódott bennem:
"Valamiért úgy érzem, van egy tábla a homlokomon, amire ki van írva: "Naív vagyok, használj ki!" Én pedig szép lassan belefáradtam abba, hogy mindig kreatívnak kell lennem, a túlélésre kell játszanom, és végig kell gondolnom, hogy most éppen hol vagyok átverve. Ha mindenki szembe jön, akkor lehetséges, hogy nekem kell változtatnom - de legalábbis kitérnem."
Biztos, hogy nem a miénk az egyetlen üdvözítő megoldás, és minden tiszteletem a Tiéd, hogy egy ilyen helyzetet is optimistán, a szeretetet és megbocsátást megidézve tudsz lezárni.

Hella írta...

Nem Te vagy balek! A "néni" a bunkó ...

Arról nem beszélve, hogy a szervezés meg rossz volt :S

Heni írta...

Nézzük a másik lehetséges variációt: Addig próbálkozol, míg végre észreveszi magát. De az ilyen típusú ember inkább botrányt ver ki, de nem enged a vélt igazából, nem adja ki harc nélkül a kezéből amit megszerzett. Lehet nyertél volna, sőt biztos, de a rossz érzés benned marad. Benne nem, hisz az ősbunkó nem olyan. Akkor azon rágódhatnál, megérte-e egy kellemes élményt beárnyékolni ezzel a balhéval. Szóval szerintem jobb ez így. Te kicsit az önismeret gyakorlása felé hajlasz, amivel csak jót teszel magadnak.
Balek nem vagy, semmiképp.
A balek észre sem venné hogy hülyének nézik, sőt még ő kérne elnézést a bunkótól.

Egyébként így a távolból is felbosszantott, hogy gyerekkel hogy lehet valaki ilyen tapló.

szi írta...

Durva történet. Velünk hasonló történt úgy, hogy helyre szóló jegyünk volt a Bábszínházban. Az emberek egyszerüen bunkók. Én szeretem, ha a gyerekeimnek jó helye van, de hogy én hol ülök, az nekem teljesen mindegy. Legszívesebben hátra megyek, mert végülis nem nekem kell a darabot látni.

kikocs írta...

Hát, én is hasonló vagyok hozzád. Azt vallom, hogy igazságból csak egy van, és annak nem vagyok a birtokában. De nem gondolom, hogy te vagy én balekok lennénk emiatt. Ha tényleg kell, harcolnál érte, ez nem az a szitu volt.

A probléma megoldódott, a lányok látták az előadást. Ha úgy gondolod, hogy zavar maradt bennük, beszélgess velük róla. Én azt tanítom az enyémeknek, hogy ha szórják a homokot, menjenek arrébb, és ez végülis az volt. Arrébb mentetek. Aki buta, az buta, el kell kerülni.

Lilko, Milos es Juli írta...

Szerintem ilyen emberek mindig lesznek, ezzel nem lehet mit csinálni. Az a baj, hogy a tüske benned maradt. Valami olyna megoldási módot kellene találni, ami valamelyest csökkenti a rossz érzésed. Én néha valami nagyon frappáns mondattal küldöm el az ilyeneket, és rajtam ez néha segít. De persze nem mindig jut az eszébe az embernek ilyen szituációban valami nagyon frappáns mondat.

Kriszti Győr írta...

A versben leírtakat és is hiszem.A harmadik gyermekig kellett "eljutnom"hogy kb. ötszörös rágódás után kinyissam a számat(játszótéren, oviban stb.).Számomra is hihetetlen, hogy felnőttek gyerekekkel tudnak ilyen bunkók lenni. Főleg, ha a gyerek egyedül van.Nem bírom szó nélkül megállni.Olyan rossz,hogy utána napokig hetekig nem tud az ember szabadulni a rossz érzéstől akár szól akár nem.

Juli írta...

Úha! Elolvastam a hozzászólásokat, és nekem más a véleményem!
Előre bocsájtom, NE HARAGUDJ MEG RÁM EZÉRT, NE NEHEZTELJ! Kos vagyok, alap máshogyan rendezem le az ilyen dolgokat... :)

Bennem felmerül olvasás közben az, hogy miért is nem hagy Téged ez nyugodni? Nem lehet, hogy azért, mert belül azt érzed, nem álltál ki eléggé a lányod mellett? (bocsi ez keményen hangzott, de nem annak szántam)
Én egészen biztos, hogy felvettem volna a hölgyemény motyóját a székről, és a kezébe adtam volna. És mondtam volna neki: Hölgyem, amíg itt erőszakoskodik, a többi helyet is elfoglalják..."
Szerintem kérdezd meg (ha esetleg nem tetted) a lánykádat, hogy mi a véleményük erről az esetről?

Sikeresen összezavartalak. Ne haragudj! Mindenki megnyugtat, hogy semmi baj azzal, ami történt, és foglalkozz az akkor történt jó dolgokkal.
Velem olyan volt a minap, hogy álltam a sorban a boltban. Beni szaladgált, és amikor hátrafordultam, hogy megnézzem mit művel, becsusszant elém a sorba egy nő. Kb. egytized pillanat alatt mértem fel a helyzetet: Akkor most szólok neki, hogy a sor vége nem ott van... De nem tettem. Mindössze azért, mert amilyen "hülye" volt egy 8x két literes kólát cipelt a kézikosarával együtt...

Engem sem hagyna nyugodni, ha kitúrják a gyerekemet a helyéről, értem, hogy miért bosszant Téged. Azt hiszem a fentiekhez írva még annyit, ha egy olyan emberről beszélünk, mint Te, aki csupa szív, és kedves, és nyugodt, és minden olyan, ami én sokkal kevésbé, akkor MINDENT MEGTETTÉL AMIT CSAK TUDTÁL ABBAN A HELYZETBEN.
Ha egy olyan vehemens emberrel találta volna szembe magát az a hölgy, mint én, és ugyan azt teszem, amit Te, akkor vádolhatnám magam, hogy nem tettem meg mindent...

És igen, igazad van: Ez az ő szegénységi bizonyítványa volt. És a lányát meg nagyon sajnálom, aki képzelem milyen gondolatokkal a fejében ülhette végig az előadást...

Eszter írta...

Szia!
Szerintem ebben a helyzetben nem tehettél volna mást, mert színházban és gyerekek között voltatok. Ha más lett volna a helyszín és a szereplők, én kb. az arcába ordítottam volna a hölgyeménynek. De gyerekek előtt és színházban botrányt rendezni nem épp a legjobb dolog. Szóval hagytam volna én is a csudába és azt kívántam volna neki, ez legyen élete legnagyobb öröme.

Szitya írta...

Balázs! Nagyon örülök, amikor te, vagy Timi hozzászóltok. A mostani pedig különösen szívmelengető!
Hella! Szerintem a szervezés nem rossz, csak éppen arra épít, hogy normális emberek jönnek majd el megnézni egy gyerekdarabot....
Heni! Igen,, én is azon akadtam fent leginkább, amit az utolsó mondatodban írsz: hogy lehet valaki ilyen egy gyerekkel?

Szitya írta...

szi! Alapvetően, engem sem zavar, ha valamelyik pl. az ölembe kéredzkedik, hogy jobban lásson, és én ettől kissé kényelmetlenül ülök - hiszen a lényeg, hogy ő élvezze.
kikocs! Gondoltam, hogy velem tartasz... És beszéltünk róla a gyerekekkel. Többször is. Ők csak azt a részét élték meg, vették le, hogy a néni milyen bután viselkedett.
L., M. és J.! Igen, a frappáns mondatok nekem is sokszor utólag jönnek! Ezért szeretek inkább írni, ott van idő...
Kriszti Győr! Igen, a gyerekekkel való ilyen viselkedés valóban a legbosszantóbb, és ez nyilván még nem egy nagyon durva eset...

Szitya írta...

Juli!
Nem, nem bántasz meg. És pont ezért írtam erről. Mert gyengeségnek éltem meg ezt a reakció-hiányomat. Vagyis nem a hiányát, hiszen többször szóltam neki, hanem a "határozott" (és akár "hangos") érdekérvényesítés hiányát.... A "kifogásom" az, amit Eszter írt utánad, ezzel "igazolom" magamat. Meg mindazzal, amit a bejegyzésben leírtam. Amiben benne van az is, hogy nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem és jól teszem, amikor így cselekszem.
De a tüske azért jön ki, azzal, hogy leírtam, elmagyaráztam egy kicsit saját magamnak is...
És a vers is sokat segített. Meg Schaffer E. egész kötete, egyébként.

Kriszti írta...

A férjem módszere egyébként, hogy az ilyen emberekkel hangsúlyozottan kedvesen viselkedik. Pl. lesegítette volna a néni kabátját és megkérdetzte volna, hogy kényelmes-e a szék , esetleg a lábát nem akarja-e feltenni stb. Na , ettől aztán a bunkócik mindig totál megzavarodnak...

Szitya írta...

Kriszti!
Micsoda jó tipp!!!
Egyébként, ez az eset egy példa, ami ráadásul azért különösen kellemetlen, mert közvetlenül érintette a gyerekeimet. De mesélhettem volna pl. arról a pár adósunkról, akik azt hiszik, hogy velünk bármit meg lehet tenni. És tényleg... Hiszen Zoli még egyikőjüket sem verte meg :-) (A jogi út pedig sehová sem vezet - teszteltük...)

vica írta...

szia,
már régóta olvaslak...
hidd el, nem vagy balek
más kérdés, hogy ez a társadalom gyakran balekként kezeli azokat, akik még komolyan vesznek bizonyos erkölcsi normákat
én sem tudom, hogyan kell úgy gyereket nevelni, hogy megállja a helyét ebben a "taposd el, lökd félre és lépj át rajta" társadalomban,
de az biztos, hogy ha azonos maradsz önmagaddal, abból nem lehet baj:)
lehet, hogy most az a másik kislány fizikailag kényelmesebben ülte végig az előadást, de ilyen szülő mellett sokat veszít
és a legszomorúbb az, hogy talán egyszer felnőttkorában majd ő fogja elfoglalni egy másik kicsilány helyét (akit a te lányod majd átölel és megvigasztal anélkül, hogy különösebb botrányt csapna)

Szitya írta...

Vica!
Ez gyönyörű végszó volt, köszönöm neked!
(és gyere máskor is!)

Altair írta...

Én is ugyanezt tettem volna. :o(

Ehhez kell egyfajta habitus, Jeti (a férjem) behúzott volna a nyanyának. :o)

Szitya írta...

Altair!
(Először is: üdv nálam!!!)
A "gond" az, hogy nálunk nagy valószínűséggel a férjem SEM csinált volna mást...

Edit írta...

gondolkoztam, hogy mit tennék ilyen helyzetben.. az a baj, hogy nekem legtöbbször gondolatban nagy a szám, és csak puffogok magamban, de ugyanúgy nem tettem volna semmit...
max annyit - mert ilyet csináltam már egy párszor - , hogy jó hangosan megjegyzem a gyerekemnek, hogy menjünk arrébb, üljünk arrébb, vagy hasonló, mert a néni buta, és ezért nem férünk el.....
nálunk volt már arra példa, hogy miután lebutáztam az illetőt, kicsit kiakadtak, de utána meg énn játszottam a süketet...
sőt, gyerkőcöm annyira megtanulta ezt, hogy múltkor tök hangosan közölte az utcán, hogy "nézd anya, a buta néni átment a piroson, pedig azt nem szabad, ugye? hívni kell a rendőrséget!!" ne tudd meg, milyen vörös arccal ment tovább a nő (fiam 4 éves mellesleg)
Na mindegy, elkanyarodtam... a lényeg, hogy szerintem jól csináltad, igaza volt a többieknek, egy esetleges veszekedéssel csak a lányaid hangulatát rontottad volna el. aztán hogy magadban ezerszer lejátszod még a szitut... szerintem ez addig lesz, míg egyszer arra nem jutsz, hogy a végén még meg is fejeled az anyukát a gyerkőcök érdekében :-)
szerintem így is tökéletesen kiálltál mellettük, hisz jó napjuk lett :-)
pussz

En - Hababann írta...

Senki nem írt Henri Boulardról... szerintem egy zseniális jezsuita szerzetes.
A konfliktus pedig annyira jellemző a mai világunkra. Nem biztos, hogy jobban éreznéd maga attól, ha nekiállsz harcolni. Nekem az a jó, ha úgy tudok reagálni a körülöttem lévő dolgokra, hogy ne kelljen azon agyalnom, meg kellett volna még valamit tennem. És igen, mostanában akár konfliktust is tudok vállalni azért, hogy ne kelljen marcangolnom magam dolgok miatt.