Pages

2012. április 11., szerda

A pankrátor, a harcos, a zenész és a vetítő

Klára kapott Húsvétra egy foglalkoztató-füzetet. Az a címe: "Az én családfám". Klára imádja az ilyen megfejtendő, kitöltendő, beleírandó, kitalálandó, megfejtendő holmikat, így ennek is nagyon örült. Ahogy egyébként most mindennek. Jó passzban van a drága és igen vicces is mostanában. Mondhatni, hogy minden étkezésnél megnevetteti az egész asztaltársaságot....

Szóval, amióta megkapta ezt a füzetecskét, szorgalmasan töltögeti. Már beleírta a nevét, korát, címét, az ovija és sulija nevét és címét, a tesók számát és neveit, meg még pár dolgot. Aranyos, mert ha már megtanulta az adott (írott) nagybetűt, akkor helyesen használja, ha viszont nem, akkor nemecsekké válnak a pechesebb családtagok és földrajzi nevek.
Tegnap éppen azokkal a rubrikákkal küzdött, hogy hobbik, kedvenc időtöltések. Amikor belekukkantottunk a füzetébe, amit az étkezőasztalnál töltögetett, annál a bekezdésnél, hogy "Sportok, amiket szeretek - nézni vagy csinálni:", a következő felsorolás állt: "futó atlétika, torna, kardvívás, műugrás, pankráció és így tovább". Zitával együtt "kukucskáltunk" és együtt kaptunk egy kisebb röhögőgörcsöt.... Amikor kissé magamhoz tértem, azért elgondolkoztam. Pankráció?! Hát hol a csodában hallhatott-láthatott ilyesmit ez a drága gyermek? Mert hogy itthon sosem néztünk még ilyesmit, az tuti! Zita éles memóriája sietett a segítségemre: amikor Vera barátnőméknél voltunk Füreden, a Nagyfiú kapcsolgatott a csatornák között, és ő időzött el egy pankráció-közvetítésen. Klára is láthatta.
Zita három hete sírva ért haza. Tornaórán rendes fekvőtámaszokat kellett csinálni, számolták és osztályozták. A gond ott kezdődött, hogy addig csak térdtámaszos fekvőt gyakoroltak, most meg hirtelen a rendeset kellett produkálni. Az 5-öshöz 17-et kellett úgy csinálni, hogy a tanár (férfi, és a két osztály lányait tanítja!!!!!) egy teniszlabdát tart, amihez hozzá kell érni a mellkasnak (hm, hm....). Nos, Zita, aki napi 2-3 órát edz és tartja a kezében órákon át a kb. félkilós kardját, csak egyet tudott így csinálni. Ami, ugyebár, 1-est jelentene (eddig csak 5-öse volt tornából, beleértve az előző évét is). Annyi könyörületet gyakorolt a távolról kissé furának tűnő tesitanár úr, hogy a tavaszi szünet után újra próbálhatja. Na most, a mi elszánt, HARCOS leányunk éjjel-nappal gyakorolt; mindenkivel konzultált, hogy mi is a helyes technika. Tegnapra eljutott húszig, elég fura módszerrel, de én nem szólhatok semmit: ilyen mellkasos formában én egyet sem tudok csinálni (mondjuk, Zita édes volt, hiszen úgy is érvelt, hogy könnyű a kisebbeknek, akiknek rövidebb a karja, no meg a bögyösebb évfolyamtársak is szerencsésnek minősültek...). Én elismeréssel adózok a kitartása, a küzdelme és az eredménye előtt. Viszont izgul szegény, ami nem biztos, hogy a kritikus pillanatban jól jön.... Ezekben a percekben ér véget a tesióra, remélem, majd jelentkezik.... De annyira lenyűgözött, hogy elveimmel ellentétben (mely elv azt mondja ki, hogy a pedagógusokról soha nem mondok semmi negatívot, akárhogy is gondolom, mert a tiszteletet fontosnak tartom), azt ígértem Zitának, hogy ha esetleg becsmérlő megjegyzést kap (fogalmazzunk úgy, hogy hajlamos rá a tanár úr), vagy nem megfelelő jegyet, bemegyek a legközelebbi fogadóórára! (És mindenek előtt azt is megkérdezem tőle, hogy biztos, hogy nem sért-e semmi szabályt az, hogy a lányok MELLÉHEZ tart egy teniszlabdát....) Mert akárhogy is: egy jó pedagógusnak értékelnie kell a szemmel látható fejlődést, és fel kell tudni mérnie, hogy ez mekkora (rendszeres) erőfeszítést igényelhetett.

Zitáról még valamit: tegnap is nagy izgalmat élt át. Először mehetett a zeneiskola nagy fúvószenekarába, ami (bár nem szereti, hogy így emlegetem) igazán nagy megtiszteltetés. Ez tényleg egy komoly zenekar már, teljesen élvezhető és vállalható előadásokkal. Sokat lépnek fel, sokat utaznak. Zita félt, hogy nem fog neki menni. Nyilván nem is fog egyik napról a másikra, ez természetes. Mindenesetre vidáman, és megkönnyebbülve tért haza: kedvesen fogadták, segítőkészen, és a Rákóczi-indulót játszották. Ez azért is örvendetes fejlemény, mert ez azt jelzi, hogy túllendültünk a fuvolatanár-váltás okozta sokkon. Így a kezdeti hónapok eltökéltsége után (amely során szinte az összes létező hangszert felsorolta, amikre majd váltani szeretne), most már kitisztult: marad a fuvolánál és az időközben teljesen megszeretett új tanárnőnél. És ez jó.

Ha már a zenénél tartunk, mindenképpen meg kell örökítenem azt az igazán örvendetes tendenciát, amit Emma mutat be mostanság. Állandóan gyakorol! Zongorázik reggel, délben, este. Gyakorol, gyakorol és gyakorol. Szívesen, noszogatás szükségessége nélkül. Szemmel láthatóan élvezi, már néha be-bedől, mint egy "profi" zongorista - és hát, igazán nehéz darabokat ráz ki az ujjacskáiból. De számomra az a legnagyobb öröm ebben, hogy azt látom, hogy ő is örömét leli benne! És azt gondolom, pont ez a zenélés lényege!!!

Végül, de nem utolsósorban, essék szó a legifjabb is. Imóca, aki nemrégiben megszabadult haja hosszától, fura szokásokat vett fel mostanában. Simán, szemrebbenés nélkül, állít olyan dolgokat, amik mindenki számára (értsd ő és a beszélgetőpartnere) nyilvánvalóan ellentétesek a valósággal. Pl.: "Mostál fogat és arcot?" "Igen!" Bólogat vidáman, a pofiján barnálló nutellafoltokkal... vagy "Azt a rajzot Klára készítette?" (Be is kereteztem, egy nyuszivárós mű.) "Nem!!! Én!!!" És ezt úgy állítja, hogy a szeme is csillog a huncutnak szánt vigyortól. Nos, nem igazán tudom, hogy miként kéne ezeket a megmozdulásait kezelnem. Hiszen gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy kiejti a csacsiságot, fény derül a turpisságra! Mindig megdorgálom őt ezekért a valótlanságokért, de nem tudom, hogy mennyire kéne erőteljesnek lennem. Ő ugyanis azt hiszi, hogy ez vicces, és bizonyos fokig az is. Mindazonáltal, veszélyesnek is tartom, ha túl sokat ingadozik az igazság mezsgyéjén. Hm.

7 megjegyzés:

Oanke írta...

Már nem azért, de én ahány férfi tesitanárral találkoztam, mind bajt okoztak nekünk. Volt, aki körbeugráltatta az iskolát békaugrásban ( a drága gyerek napokig szenvedett izomláz miatt), volt , aki házirendet iratott egész órán és volt, aki meg akarta buktatni a gyereket, mert szegény nem tudott talajtornázni ( amit egyébként tőlem örökölt), Gemma csak azért ment át nyolcadikban, mert könyörögtem a tanárnak, hogy úgyis ez az utolsó éve, blablabla. Szóval nálunk nem érdekel senkit a tesi jegy, max nevetünk egy jót rajta. Imolán meg szerintem ne agyalj, Lizi lányom hasonló, neki minden nap április elseje ( bár ő már 11 éves lesz nemsokára) sok sok pusziiiii

JuditAu írta...

Na hat a tesitanar hozza a papirformat: 'Aki nem tudja, tanitja. Aki tanitani sem tud, abbol lesz a tornatanar...'

Dominika írta...

Jaj, nekem a 6 éves fiam kezdte el ezt a lazán nem az igazat mondom dolgot. Nem tudom én sem, hogy miért. Az biztos, hogy a racionális beállítottságú lányom soha nem csinált ilyet, a fiam pedig örök álmodozó és amolyan nagyon kreatív típus... Talán ebből fakad. Én is folyton (3-4 alkalom volt eddig, meg még amit nem tudok, ugye... :-))) tudatosítom benne, hogy mondjon igazat, még ha az rá nézve rosszat jelent is.

Norcsi írta...

Írnék ellenvéleményt az előző hozzászólásokhoz.
Nekem 8 évig volt gimiben ugyan az a tesitanárom, ráadásul férfi, ráadásul szigorú. Az elején nagyon féltünk tőle, mert nagyon kiabálós is volt, néha nem is teljesen szalonképesen, de később megbarátkoztunk vele, majd még később a kedvenc tanárunk lett. Rengeteg dolgot megtanított nekünk, mindenki ügyes volt, még a legrosszabb képességű gyerekek is megtanultak nagyon sok mindent. Nemcsak talajtornázni, de volt gerenda, felemáskorlát, gyűrű, az összes labdajáték, atlétika, szóval tényleg minden. Nagyon örülök, hogy Ő volt a tanárom annak idején, még néha most is profitálok az akkor szerzett tudásból, állóképességből. És ezzel azt hiszem nem is vagyok egyedül. Az osztályzásnál sokkal inkább a szorgalom számított. Szóval nem hiszem, hogy a gond a nemekkel lenne.

Szitya írta...

Nos, én sem akartam a férfi tornatanárokat nagy általánosságban szidni, sőt még Zitáét sem. Azt viszont furcsálltam, hogy gyakorlás nélkül kellett azonnal osztályzatra eredményt nyújtani, és a labda mellkashoz érintését sem pártolom. Egyébként a szorgalmat végül értékelte: Zita lenyomta az előírt 17-et, és 5-öst kapott!és, noha elmondta, hogy az elmúlt három hetet fekvőzéssel töltötte, azért azt dörmögte az orra alá, hogy nem érti, hogy akkor miért nem ment, ha most igen....
Egyébként eddig semmilyen tapasztalatunk nem volt férfi tornatanár ügyben, úgyhogy távol álljon tőlem az álljon tőlem az általánosítás! :-)És az érthető és következetes szigort én is pártolom, a képességek figyelembevételével.

Dius írta...

Nekem csak és kizárólag férfi tesitanárom volt. Kemény volt, az tény.. de szerintem eszébe sem jutott, hogy mi lányok vagyunk, annyira odavolt a saját tantárgyáért. :)
Klárát szeretettel várjuk... a fiaim újabban úgyis pankrációs meccseket vívnak. Szóval, ha akar, még bíráskodhat is.. :D
Zitának gratulálok a fúvószenekari szerepléshez. :)
Imóval kapcsolatban: én első körben szembesíteném önmagával, vagyis úgy tennék, mint ő szokott, ha kérdez, szemrebbenés nélkül csintalan mosollyal hazudnék (nyilván csak ilyen arcmosós témákban), kipróbálni, mennyire csak mókának fogja fel, vagy ha épp rosszul esik neki a fordított helyzet, akkor meg már talán véget is ér nála ez az izgalmas korszak. :) (lehet, hogy hülyeség az egész, de ez ugrott be így elsőre)

dori írta...

Gergőt meg akarta buktatni a tesitanár, több hónap!!! telt el úgy, hogy nem vetkőzött át a gyerek tesire. Kiderült az oka, kicsi volt a tornacipő, a gyerek nekem nem szólt! Ré akarta beszélni a tanárt, hogy buktassa meg, majd augusztusban pótvizsgázni fog a gyerek. Közöltem vele, hogy nem vagyok pedagógus, de én a következőt tettem volna: először, megkérdezem az ofőt, hogy állnak anyagilag a szülők, telik-e új tornacipőre, másodszor, adtam volna neki egy szaktanári figyelmeztetőt, vagy behívattam volna a szülőt. Nem bukott végül is a gyerek.